A névnap előestéje egyszersmind a menyegző előestéje is volt.
Izgalmas éj.
A vőlegény és a menyasszony a legbenső szobában ülnek együtt. Annyi
elmondani valójuk lehet egymásnak!
Ki tudja, mi?
A virágok beszédét csak a virágok értik, a sphærák beszédét csak a
csillagok, az egyik Memnon szobor beszédét csak a társszobor, a valkürok
beszédét csak az üdvözültek, a hold beszédét csak az álomjárók, s a
szerelem beszédét csak a szerelmesek. S a ki hallott, a ki értett valaha
e szentséges szent suttogásokból, az nem fogja azokat profanálni; –
megőrzi, mint a gyónás titkát. – Nincsenek azok elmondva a bölcs Salamon
Énekek Énekében, nincsenek elmondva Ovid Amorum Liberében, sem Hafiz
énekeiben, sem Heine költeményeiben, sem Petőfi «Szerelem gyöngyei»-ben:
azok titkok örökkön örökké.
A ház tulsó részében pedig zajos társaság mulat. A házi cselédek.
Nagy munkanap volt ez a mai! Konyhai előkészület a holnapi nagy
ünnepélyhez. Az egy hadjárat.
Zófi asszony volt a vezér. Nem engedett sem czifra szakácsot, sem
czukrászt hivatni a házhoz; ő jobban érti azt a tudományt valamennyinél.
Büszke rá, hogy olyan sütő-főzőt nem találni messze földön, mint ő. Még
az anyjától örökölte ő is ezt a tudományt, a ki nélkül nem történhetett
meg a környékben lakodalom, uri mulatság.
A konyha mellékszobái, a pinczék, az éléskamrák mind rakva vannak már
elkészített tortákkal, czukorsüteményekkel, mandulahajtás, spanyolszél,
Krisztuslába, marczafánk, töltött csók, apáczaposz, tálszámra
felhalmozva, mint ágyútelepek, a tátongó üregű dorongos fánkok, ostromra
váró pástétomok bástyái közelében. Míg a jégveremmel ellátott pinczébe
áldozatul esett szelid és vad pecsenyék vándorolnak alá, szalonnával
kizsinórozva a mellényükön.
A sürgős munka késő tizenegy óráig eltart; akkor aztán, mikor már a
minek sülni kellett, az megsült, a minek fagyni kellett, az megfagyott,
Zófi asszony is idején látja nagylelküségét gyakorolni; összehívja a
cselédszobába az egész jól iparkodott táborkart, s megvendégeli őket
azzal a sok drágasággal, a mi így előkészület közben valahogy kárba
ment. Mert biz az megtörténik. A minek fel kellett volna fuvódnia, az
lepénynyé lapul össze, a minek meg kellett volna kocsonyává aludni, az
lének maradt; más meg odapörkölődött a rézmintához, nem lehetett kivenni
egy darabban; itt is, ott is elmaradt egy kis vakarcs, egy kis
körömfaladék, felszeletelt sonkák koncza, nyulak eleje, fáczánok
hátulja, mind drága gyönyörűség az a cselédnépnek, azért ha az uri
asztalra fel nem adható is, még a papirost is elviszik megnyalni, a mire
a sütemények önnyomatú képmása odasült s büszkék rá, hogy ők elébb ettek
mindenből, mint az uraságok.
Zófi asszony ma nagyon bőkezű. Nemcsak bőkezű, de bőbeszédű is. Van
publikuma, a ki hallgatja és háladatos érte. Kivált miután veszett bor
is akad a lakomához. Valami pépfélét elébb asztalkendőbe téve vörös
borban kellett kifőzni: most az a vörös bor is elpocsékolni való. Annál
jobbat képzelni sem lehet. Zófi asszony szerecsendióvirágot, gyömbért,
fahajat és czukrot is tesz bele, úgy szürcsöli; a mi felséges. Inas,
házmester leveses kanállal habzsolja a vaniliás czukorlevet, s a kocsis
kenyérrel mártogatja a csokoládéhabot. Hiszen lakodalom előestéje van
ma!
Hát Athalie hol van?
Sem itt, sem ott.
A suttogó szeretők azt hiszik, tán ő is anyjánál van, s mulatja magát
asszonyi gyönyörűséggel a konyhán. A konyhán pedig azt hiszik, tán ő is
a szerető pár mellett van, s élvezi azt a gyönyört, hogy harmadik
lehessen két epedő szerelmes között. Vagy tán nem gondol rá senki, sem
itt, sem ott? Azt sem tudja senki, hogy van-e ő a világon?
Pedig jó volna, ha egy perczre félbeszakítaná a beszédet mindenki itt és
amott, és azt kérdezné: «hol van Athalie?»
Athalie egyedül van abban a teremben, a melyben legelőször
megpillantotta Timéát. A hajdani bútorzat rég újnak adott már helyet,
csak egy hímzett tabourette maradt meg a régiek közül emlékül; Athalie
azon ült akkor, mikor a fehér arczú leány Timár kiséretében e szobába
lépett. Ezen a széken ülve festette őt le Kacsuka úr, mikor a kezében
hordott pastellel olyan nagy tévvonást rántott a regálpapiron, Timéára
elbámulva.
Athalie most is ezen a széken ül.
Az arczkép régen a lomtárba vándorolt már, de Athalie most is ott látja
maga előtt a fiatal hadnagyot, hizelgő arczával, a mint könyörögve kéri,
hogy legyen egy kissé mosolygós, ne nézzen rá olyan büszkén…
A teremben sötét van; senki sem gyujtott gyertyát, csak a holdvilág süt
be az ablakon, az is nem sokára el fog tünni a szent András komor
födélorma mögött.
Athalie itt a sötétben végigálmodja azt a rettenetes álmot, a minek neve
élet.
Fény, boldogság, büszkeség lakik idebenn. A legszebb hölgyet királynénak
csufolják a hizelgők s elhitetik vele, hogy imádják.
Akkor egy gyermek vetődik a házhoz. Egy ágról szakadt, nevetséges váz;
egy élettelen kisértet, egy hideg béka! Feltréfálni, kigúnyolni, csuffá
tenni, ide-oda rugdalni való tárgy.
S két év mulva ez a lidércz, ez a fehér árnyék, ez a hüllő! úrnője lesz
e háznak! és elfoglalja magának a sziveket; csinál igéző fehér arcza
varázslatával egy szolgájából az úri családnak hatalmas ellenséget,
milliomost, s csinál a menyasszony vőlegényéből egy hitszegőt!
Minő menyegzői nap volt az!
Hogy találta magát egyedül, az ájultából felocsudó menyasszony, a földön
fekve. Senki sem volt mellette.
S ha vége volt a fénynek, az imádtatásnak, legalább szeretve akart
lenni: szerettetve titokban, homályban, elrejtőzve. Attól is el lett
utasítva. – Minő emlék volt az az út, a mit egykori vőlegénye lakáig
tett ama éjszakán, s onnan vissza, kétszer végig-végig a félelmetes
sötét utczán!
Hogy várt a férfira másnap hasztalanul! Hogy számlálta az óraütéseket,
mik közben a kótyavetyélés dobpergése hangzott! S ő nem jött el!
És aztán a hosszú évei a kínos tettetésnek, az eltitkolt
megaláztatásnak!
Egyetlen ember volt a világon, a ki őt megértette; a ki tudta, hogy e
szívnek egyetlen gyönyöre az, hogy vágytársnőjét szenvedni, elhervadni
látja. S az az egy ember, a ki őt szivének irtózatában kellő értékére
becsülni tudta: a boldogság egyedüli akadálya, a minden
szerencsétlenséget előidéző bölcsek kövének feltalálója, elmegy a jég
alá, egy ostoba félrelépéssel! És most hazajön a boldogság ez alá a tető
alá s nem marad itt szerencsétlennek senki más, egyedül ő!
Oh! sok álmatlan éjszakán csepegett teli e keserű pohár!
Csak az utolsó csepp kellett hozzá, hogy kiömöljön.
Ez az utolsó csepp volt a mostani megalázó szó:
«Ah, te ügyetlen!»
Mikor menyasszonyi főkötőjét tűzte fel fejére, vonagló ujjaival!
Megszidatni, mint egy cseléd! Megaláztatni azon ember előtt!
Athalie tagjai reszketnek a láztól!
Mit csinálnak most ennél a háznál?
A holnapi menyegzőre készülnek.
A boudoirban a jegyesek suttognak, a konyhából a vihánczoló cselédhad
rikoltozása hangzik át annyi ajtón keresztül.
De Athalie nem hallja azt a víg rikongatást; Athalie csak azt a
suttogást hallja…