A zuzmara ezüst erdőt csinált a senki szigetéből. A tartós köd minden
galyra hóvirágokat fűzött; azután jöttek a verőfényes napok, azok meg
jéggé olvaszták a fákon a zuzt, minden galy kristályborítékba szorult,
mintha az egész liget üvegből volna; a galyakat, mint a szomorú fűz
ágait, aláhuzta a jégdiszítmény, s ha a szellő végigfuvall a
kristályerdőn, az összevert ágak úgy csilingelnek, mint a tündérmesék
üvegkertje.
A vastag, dérlepte pázsiton keresztül csak egy útnyom vezet a kunyhótól.
Az is oda vezet, a hol Teréza nyugszik. Ez Noéminak mindennapi útja a
kis Dódival.
Csak ketten járnak már oda. A harmadik, Almira, a kunyhóban fekszik s
haldoklik. A golyó nemes részbe hatolt, s el kell bele vesznie.
Este van. Noémi meggyujtá a szövétneket, előveszi kerekes guzsalyát és
fonni kezd. Kis Dódi odaül mellé s szalmaszálat tartva a rokka
orsószárnyára, szélkeleplőt játszik. Almira a szögletben fekszik s nyög,
mint egy ember.
– Anyám, szól egyszer a gyermek, hajtsd ide a fejedet, sugni akarok
valamit, hogy Almira meg ne hallja.
– Nem érti az azt, Dódikám.
– Oh, megérti bizony, mindent megért! Hát mondd csak, meg fog Almira
halni?
– Bizony meg, kedves kicsikém.
– Hát aztán, ha Almira meghal, ki védelmez meg bennünket?
– Az Isten.
– Erős az az Isten?
– Mindenkinél erősebb.
– Még apánál is?
– Apának is ő adja az erőt.
– Még annak a rossz embernek is, azzal a bekötött szemmel? Minek adott
annak erőt az Isten? Én félek attól az embertől, ha vissza talál jönni.
El akar vinni magával.
– Ne félj, én nem engedlek elvinni.
– Hátha megöl mind a kettőnket?
– Akkor mind a ketten a mennyországba jutunk.
– Almira is?
– Az nem.
– Miért nem?
– Mert ő állat.
– Hát az én kis pacsirtám?
– Az sem.
– Ah, ne mondd! Hisz az jobban tud repülni az ég felé, mint mi.
– De a mennyország magasabb, mint a hová ő tud repülni.
– Hát ott nincsenek se állatok, se madarak? Akkor én inkább idelenn
maradok az apámnál, meg a pacsirtámnál.
– Maradj, szívem, maradj.
– Ugy-e, ha az apa itt volna, azt a rossz embert majd megverné?
– A rossz ember elfutna ő előle.
– De hát mikor jön vissza apa?
– Még a télen.
– Honnan tudod?
– Ő mondta.
– S a mit apa mond, az mind igaz? Apa nem hazudik soha?
– Nem, fiam, az mind igaz, a mit ő mond.
– De hiszen már itt van a tél.
– Ő el is fog jönni nem sokára.
– Oh! csak Almira meg ne halna addig!
A gyermek fölkelt a kis zsámolyról s odament a nyögő ebhez.
– Kedves Almira, ne halj meg, ne hagyj itt minket. Látod, a
mennyországba nem jöhetsz velünk; te csak itt lehetsz a mienk. Maradj
itt. Csinálok neked majd szép házat nyáron diófából; a milyent apa
csinált minekünk. Minden ételből, a mit kapok, meghagyom a felét neked.
Tedd ide a fejedet az ölembe, aztán nézz rám szépen. Ne félj, nem
eresztem be többet azt a rossz embert, a ki téged meglőtt. Ha hallom,
hogy jön, bekötözöm a kilincset zsineggel; ha benyul a kezével, elvágom
a kezét a kis baltámmal. Megvédelmezlek én téged, Almira.
Az okos állat fölemelé szép szemeit a gyermekhez s farkával csendesen
verte a földet. Aztán egy nagyot sóhajtott, mintha mindazt jól értette
volna, a mit hozzá beszéltek.
Noémi abbahagyta a fonást, s tenyerébe hajtva fejét, a mécsvilágba
mélázott.
Az a rettenetes ember, mikor dühösen eltávozott innen, még e szókat
kiáltá be ablakán:
«Még egyszer visszajövök, s majd akkor megmondom neked, hogy ki az az
ember, a kit te szeretsz!»
Az, hogy még egyszer visszajön, magában is elég fenyegetés; de mit
jelentsen az, hogy majd megmondja, ki az az ember, a kit ő szeret?
Hát ki lehet Mihály? Lehet-e ő más, mint a minek látszik? Mit fog felőle
mondhatni amaz ijesztő kisértet, a ki előkerült a föld tulsó oldaláról?
Ah! miért nem tett vele úgy Mihály inkább, a hogy Noémi mondá: «Jobb
szeretném, ha három lábnyi föld volna közöttünk!»
Noémi nem gyönge szivű. Vadonban növekedett, önerejében bízni
megszoktatott. A világi kényeskedés nem rontotta meg idegeit.
Holofernesnek, Siserának jó lett volna azt tudni, hogy az asszony
kezében veszedelmes a vas!
A nőfarkas meg fogja tudni védelmezni fészkét a berekben – a kutya
ellen! Van körme, van foga hozzá.
Noémi ama rémletes találkozás óta mindig ott viseli mellkendője alatt
Mihály asztali kését, s a kés ki van köszörülve élesre!
Éjszakára pedig az ajtót egy erős keresztrúddal szokta elzárni, s a rúd
kötéllel van az ajtófélhez hurkolva.
A hogy a sors akarja!
Ha az egyik fog hamarább érkezni: lesz belőle boldog asszony, idvezült
nő; ha a másik jő előbb: lesz belőle gyilkos, elkárhozott lélek!
– Almira, mért nyögsz olyan nagyon?
A szegény haldokló állat kínlódva emelte föl fejét a gyermek öléből s
nyakát felnyujtva, szimatolni kezdett; nyugtalanul szükölt, nyihogott, s
körmeivel kaparta a földet; de a mi hangot tudott adni, az csak egy
rekedt hörgés volt már: örömnek vagy haragnak hangja-e?
Az állat valakinek közeledtét érzi.
Ki jön?
A jó ember-e, vagy a rossz ember? Az életadó, vagy a gyilkos?
Künn az éji csendben a deres füvet taposó léptek hangzanak. Erre
közelednek.
Ki jön?
Almira kínosan hörög; fel akar állni lábaira, de visszaesik; ugatni
akar, de nem bir; Noémi felszökik a lóczáról, jobbjával mellkendője alá
nyul, s a kés markolatát kezébe szorítja.
Ki jön?
Mind a hárman némán hallgatóznak: Noémi, Dódi és az eb.
Most a lépések gyorsan közelítenek. Ah, a léptek hangját most már
megismeri mind a három. «Apa!» kiált fel Dódi kaczagva. Noémi az éles
késsel kettévágja sietve az ajtót elzáró kötelet, s Almira feláll két
lábára és üdvözlő ugatása hangját hallatja még egyszer.
A jövő perczben egymás ölében vannak:
Mihály, Noémi, Dódi.
Almira odavánszorog kedves gazdájához, fölemeli még egyszer a fejét
hozzá, megnyalja a kezét, s aztán összerogyik és meghal.
– Nem hagysz el bennünket többé! rebegi Noémi.
– Ne hagyj itt bennünket többé! könyörög a kis Dódi. Mihály odaszorítja
mindkettőt szivéhez, s könyei csorognak a szeretett arczokra.
– Soha, – soha, – soha!…