A fölfelé fordult arcznak homlokán, a jobb szemen keresztül egy fekete
kendő volt átkötve, a másik szem vérszinüen, mereven, kőhidegen bámult
maga elé; a nyitott szájon ki- s bejárt a hullám.
A fantom ismét visszasülyedt a víz alá.
Két percz mulva újra feldagadt a hullám, s a rémséges arcz újra
felmerült a hab közül, véres kőszemével Timárra meredezve.
Aztán még egyszer föltetszett a rianás széléhez közel, s akkor végképen
eltünt a jég alá a fő, s akkor egy halott kéz görcsösen begörbült
ujjakkal merült föl egy perczre a víz alul.
Timár félőrülten szökött fel térdéről, a rémlátás után bámulva.
Úgy tetszett neki, mintha az maga után hivná!
A rianás két partja közt harsogott az élő hullám.
És ismét hangzott a távolból az a kisértetiesen harsogó orgonaszó, a mit
az éjjeli futó vihar küld maga előtt, mikor az erdők sudarai fölött
végigrohan; a süvöltő vihadarban, mely a jéglapokon megtörik, úgy
sírnak, sikoltanak azok a láthatlan szellemek, úgy zúg közöttük
némelyik; a kisértetek énekkara folyvást magasabbra emeli hangját.
És ujra hangzik az egész jégegyetemen végig az a túlvilági zöngés,
mintha ezernyi hárfa húrja szakadna szét ott alant, míg a zöngés
fokozatosan átmegy a rivalgó harsogásba; még feljebb, mintha villámok
száguldanának oda alant a vizekben, bűbájos kábító melódiát keltve a
hangadó hullámban; a jég alatt a mennydörgés orgonaszava bömböl
felségesen, s az Istenkiáltás rettentő roppanása közben reszketve mozdul
meg az álló jégegyetem, s a szörnyű légnyomásra a rianás hasadéka ismét
összecsukódik.
Timár reszketve omol arczra a rengő jégtükör fölött.