A késő márcziusi napok vetették végét ez évben a szigorú télnek. Egy
meleg esős déli szél felporhanyította a Balaton jegét, s azután egy erős
északi szél felszakgatta azt és áttorlasztotta a somogyi partokra.
Az olvadó jég között a halászok egy hullát találtak.
Az egész a legnagyobb mértékben feloszlásnak indult már, arczvonásokat
nem lehetett már rajta megkülönböztetni, hanem azért a legnagyobb
biztossággal lehetett következtetni kilétére.
Ez a Levetinczy Timár Mihály földi maradványa, ki amaz emlékezetes
balatoni halászat óta, melyen a fogas-királyt is kifogták, oly rögtön
eltünt, s a kinek visszatértére oly régen vártak már odahaza.
A hullán megismerhetők az eltünt úr öltönyei, asztrakánprémes bekecse;
inggombjai s a névelőbetük az ingbe himezve. Ismétlő órája ott van
mellénye zsebében; azon egész neve van zománczczal beégetve. De a mi a
legjobban bizonyít azonossága felől, tárczája is ott van belső zsebében;
a tárczában százas és ezres bankjegyek, a hogy egy csomóban voltak, még
jól felismerhető rajtuk a nyomtatás, s belsejében a gyöngyös himzés:
hit, remény, szeretet, Timéa saját kézimunkája.
Még négy levél is van egyik oldalzsebében, szalaggal összekötve; hanem
azokról már lemosott minden irást a víz. Hiszen négy hónap óta volt a
vizek alatt.
Egyidejűleg megtalálták a füredi révben a halászok Levetinczi úr
kétcsövű fegyverét is, a mi hálójukba beléakadt. S ez azután tökéletesen
kimagyarázta az egész esetet.
Az öreg Galambos jól emlékezett már most mindenre.
Ő neki magának mondta a nagyságos úr, hogy majd mikor éjjel a rókák és
farkasok előjönnek a berekből a léekre, akkor ő a puskával kimegy és
meglő közülök egynehányat.
Most már arra is emlékeztek többen igen jól, hogy azon az éjszakán egy
rövid ideig tartó havas zivatar vonult át a Balatonon; kétségtelenül ez
volt az oka a nemes úr balesetének; a hó arczába vert, nem vette észre a
rianást, s szerencsétlenül belebukott.
Az öreg Galambos, ki keveset alszik éjjel, azt is mondá, hogy ő hallotta
is azt a rémséges halálordítást e vihar közepett, kétszer egymásután.
Hogy ilyen véletlenül kellett elveszni olyan derék, nevezetes embernek!
Timéa, a mint az első hírt vette ez esetről, azonnal leutazott
személyesen Siófokra s jelen volt a hivatalos tárgyalásnál.
Mikor férje öltönyeit meglátta, kétszer elájult, alig birták magához
téríteni. Azért mégis helyt állt. Jelen volt, mikor a roncsolt
maradványokat az ón koporsóba beletették, s sokat tudakozódott
jegygyürűje felől, hanem azt nem tudták neki előadni. Ujjai hiányzottak
a tetemnek.
Timéa Komáromba vitette a drága maradványokat, s ott temették el azokat
a pompás családi sírboltba, minthogy protestáns volt, minden, a
felekezettől kitelő egyházi pompával. Mind a négy egyházkerület
képviselve volt küldöttségek által, a dunántúli superintendens tartotta
az egyházi szónoklatot, a komáromi lelkész a búcsúztatót a fekete
posztóval bevont s a czímerekkel ékesített templomban. A pápai főtanoda
énekkara zengé a halotti dalokat. A fekete bársonynyal bevont koporsóra
ezüst szegekkel volt kiverve az évszám és a név. A koporsót a városi
senátorok és megyei táblabirák emelték a gyászszekérig. Felül rá volt
téve a nemesi kard és a babérkoszorú, a magyar szent István-rend, olasz
szent Móricz-rend, s a braziliai Annunziata-rend jelkeresztjei. A
szemfödél ezüst bojtjait az alispánok vitték, a czímeres fáklyákat a
gyászszekér két oldalán előkelő uraságok, a koporsó előtt vonult az
összes iskolai fiatalság, a papok és theologusok, a czéhek zászlóikkal,
a magyar és német egyenruhás polgárság, fegyverben, letakart dobok tompa
dübörgésére lépve; a koporsót pedig követték a város minden úrasszonyai
feketében, közöttük a gyászoló özvegy fehér arczával, kisírt szemeivel,
az országbeli és bécsi celebritások, katonai méltóságok, még ő felsége
is küldött egy megbizottat, ki a nevezetes halott utolsó kiséretében
részt vegyen. És azután a végeláthatatlan népség. A menet végigvonult a
városon, valamennyi egyház harangjainak zúgása mellett. És minden harang
és minden embercsoport azt zúgta felőle, hogy most egy olyan nagy embert
temetnek el ebben a városban, a milyen nem fog itten születni tán soha
több: jóltevője a népnek, dicsője nemzetének, hű férje nejének,
alapítója sok nagy intézetnek.
Az «arany ember» száll alá a földbe.
Végig a városon a távol temetőig gyalog kiséri őt ki asszony, férfi,
gyermek.
Athalie is ott van a kiséretben.
Mikor a koporsót a nyitott kriptaajtón leviszik, a legközelebbi jó
barátok, rokonok, tisztelők oda is lemennek a megsiratott férfi után.
Ott van Kacsuka úr is, az őrnagy.
A szűk lépcsőn olyan közel szorúl össze Timéával és – Athalieval.
Mikor a kisérők visszatérnek a sírboltlépcsőn, Athalie leveti magát a
koporsót rejtő fülke elé és azt kivánja, hogy temessék el most már őtet
is.
Szerencsére ott van Fabula János uram is, a ki felkarolja a földről a
szép hölgyet s felviszi az ölében a napvilágra, s aztán megmagyarázza a
bámuló népségnek, hogy nagyon szerette ám a kisasszony a megboldogult
urat, az ő valóságos második édes atyját.
Félév múlva elkészült a pompás síremlék, gránittalapzattal, melyre
aranybetűkkel van felvésve az emlékirat: «itt nyugszik. Nagyságos.
nemes. és. vitézlett. Levetinczy. Timár. Mihály. úr. kir. tanácsos.
több. tek. vármegyék. táblabirája. a. sz. István. sz. Móricz. és.
Annunziata. rendek. lovagja. a. nagy. hazafi. igaz. keresztény. példás.
erényü. férj. szegények. atyja. árvák. gyámola. iskolák. fentartója.
egyház. oszlopa. siratják. mind. kik. ismerték. gyászolja. örökké. hü.
hitvese Susánna…»
A gránittalapon áll egy alabástrom-szobor, egy nő, ki egy hamvvedert
ölel át karjaival. Mindenki azt mondja rá, hogy az a szobor Timéa
hasonmása.
És Timéa mindennap kijár a temetőbe, friss koszorút akasztani a sírkő
párkányára, s saját maga öntözi meg a virágokat, mik a sírkő rácsozatán
belül olyan szépen illatoznak. Megöntözi permeteg hűs vízzel, megöntözi
forró könyeivel…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Krisztyán Tódor sem hitte volna, hogy valaha ilyen nagy tisztesség éri
holta után…
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –