«Jövök, jövök! mondá Timár. Nemsokára megtudom, mit beszéltél hozzám? Ha
hívtál, ott leszek.»
Egyenesen a rianás felé vette útját.
Könnyen rátalálhatott a távolból. A jószívű halászok által felállított
jelek, a póznák a szalmacsutakokkal messziről figyelmeztettek rá minden
jámbor lelket, hogy ezt a helyet kerülje. Timár ezt kereste.
Mikor egyikéhez a vészt jelző szalmacsutakoknak eljutott, ott megállt és
kalapját levéve, feltekintett az égre.
Évek multak, hogy nem imádkozott. Ez órában eszébe jutott az a nagy
lény, a ki a csillagokat forgatja s a férgeket kikölti; s a ki egy lényt
teremtett, mely vele daczol: embert.
Ez órában eszébe jutott, hogy lelkét fölemelje hozzá.
«Örök hatalom! Előled futok s te hozzád jutok ez órában én. Nem
panaszkodom előtted. Te vezettél, de én másfelé mentem; te intettél, de
én mást akartam; s most im ide juték. Vak engedelmességgel megyek át a
túlvilágba. Hideg lesz a lelkem, s tűrni fog ott. Bűnhödöm azért mert
annyit boldogtalanná tettem, a kik engem szerettek, s a kiket én
enyéimmé tettem. Vedd őket a te oltalmadba, örök igazság! Én vétkeztem,
én haljak meg, én kárhozzam el! Senki sem oka az ő szenvedéseiknek:
egyedül én. Te örök igazság, ki engem ide hoztál, légy igaz ő hozzájuk
is. Védelmezd, vigasztald meg a gyönge nőket, a gyönge gyermeket. Engem
pedig adj át a te boszuálló angyalaidnak. Én elkárhozom és elhallgatok!»
Letérdelt.
A Balaton élő hulláma zajgott a rianás partjai között. A mélázó tó
sokszor fel szokott riadni szélcsendben is, s mikor a jég borítja
felszinét, olyankor is felháborog és zajlik a rianások közt, mint a
tenger.
Timár lehajolt a hullámhoz, hogy megcsókolja azt, mint a hogy
megcsókolja az ember édes anyját, mikor hosszú útra készül, mint a hogy
megcsókolja a puska csövét, mielőtt fejét szétzúzná vele.
S a mint a hullámhoz lehajol, ime, egy emberfő emelkedik ki eléje a hab
közül.