Timár megölhette volna ezt az embert. Keze között volt. És kezeinek
izmaiban az őrültek erejét érzé. Megfojthatta volna, a puska agyával
szétzúzhatta volna fejét; ha már sajnálta rá vesztegetni a nemes ólmot.
De Timár nem öl embert. Nem öli meg még gyilkosát sem, hogy önmagát
védelmezze. Timár Mihály «most már» az igaz arany ember, midőn mindene
veszendőben, midőn vagyona, becsülete, mint a polyva, a szélbe van
szórva.
Ő futni hagyja azt az embert, a ki őt semmivé teheti, a ki semmivé fogja
tenni.
Még megölhetné. Hiszen másik töltött fegyver is van hálószobájában,
ablakából lelőhetné, mikor a kastély ajtaján kijön, mikor a nagy udvaron
végigmegy. Zsivány volt, szökött gályarab volt; ki venné tőle számon ezt
a kioltott életet? Még vérdíjt kapna tán érte a braziliai kormánytól.
De Timár nem öli meg ezt az embert. Timár azt mondja: ennek az embernek
igaza van! S a sorsnak be kell teljesülni. Timár nem gonosztevő, ki egy
bűnét a másikkal takarja el, hanem nagy jellem. Ki, ha vétett, azért
bűnhödni kész.
Kimegy a kastély erkélyére s karjait mellén összefonva, nézi, mikor az
az ember kijön a kastély ajtaján, s végigmegy a kapuig.
A hold akkor jön fel a somogyi partok mögül s odavilágít a kastély
falára. Egy sötét alak ott az erkélyen igen jó czélpont valakire nézve,
a ki őt le akarja lőni.
Krisztyán Tódor ott halad el az erkély alatt s feltekint rá.
A bukfenczezéstől felszakadt a hegedés homlokán s egész arcza véres
tőle.
Timár tán azért állt oda, hogy majd ez a dühös ember most boszuból meg
fogja őt lőni?
De az megáll előtte és elkezd hozzá hangnélküli szavakat beszélni. Épen
mint Athalie. Hogy illenék egymáshoz ez a két alak! Csak taglejtéssel
beszél. Egyik lába sántit az eséstől. Balkezével ráütöget a jobbjában
tartott puskára, s azután tagadólag rázza a fegyvert s öklével sujt
Timár felé, s mutatóujjával fenyeget. E néma beszéd azt mondja: «nem így
öllek meg! Más halált tartottam fenn a számodra. Elvárj!»
Timár elnézi, hogy távozik ez ember udvaráról. Elkiséri őt szemeivel a
hólepte úton egész a nagy tó jégtükréig. Utána bámul, mikor már csak egy
fekete pontot lát előre haladni az ezüst jéglapon, a magas hegyorom
kettős tornya irányában.
Észre sem veszi a vihart, mely a zalai hegyek felől jő.
Gyakran a Balaton vidékén, mikor legcsendesebb a lég, minden előjel
nélkül felzudul ez a sajátszerű orkán; a halászoknak, kik meghallják a
fák zugását a távolban, már nincs annyi idejük, hogy a zalai partra
visszasiessenek; a szélcsapás egyszerre felforgatja a hullámot s a
csónakokat beragadja a Balatonba s kihányja a tulsó partra. S néha
félóra mulva már vége van a viharnak; a szélmenyasszony csak egy
fordulót akart tánczolni. S azután ismét csendes lesz minden.
A hegyek mögül rohanó zivatar egy hófelhőt korbácsolt előre. Abból olyan
élesen, mint a tű hegye, vágott alá a szitáló hókristály. A felhő maga
sem volt nagyobb, mint hogy a nagy panoráma felét eltakarja, sötétségbe
burkolva a tihanyi tájképet, sziklafokos félszigetével, komor
templomával, míg a keleti agyagpartok tündököltek a holdvilágban.
A vihar harsogva üvöltött alá az arácsi völgy ős fáinak sudarai között.
Az ódon nyári kastély szélvitorlái nyikorogtak, mintha elkárhozott
szellemek sirnának földi emlékeikért, s mikor az erős szél végigsöpört a
Balaton jegén, az ott felállított jéglapokon valami olyan túlvilági
zenehangot idézett elő, hogy az ember látni vélte a szellemeket, a kik
így sírnak, egymást kergetik s röptükben nagyokat sikoltanak. Egy-egy
haragosan bömböl közöttük. Az űzi tán a többit?
E rémséges éjjeli zene közepett úgy tetszik Timárnak, mintha a távolból
egy ijedelmes ordítás üvöltene a szélzugás közé. Olyan ordítás, a
milyenre csak emberajk képes: kétségbeesés, vészkiáltás, istenkáromlás
hangja, az éjszakát felverő, alvókat felébresztő, csillagokat
megreszkettető kiáltás. Néhány pillanat mulva a kiáltás újra rémlik, de
rövidebb, halkabb már, s azután újra csak a vihar zenéje szól.
Az is tova enyészik. A fergeteg csak végigfutott a tájon. Csupán azt az
egy hófelhőt kergette. Az arácsi völgy fái nem zugnak többé, s a
jéglapon s a jégtáblákon fütyülő szél hangja egy enyészetes harmoniában
vész el a távolban. Az ég kitisztul és csendes lesz minden.
Timár szivében is csendes volt már minden.
Itt a vég. Tovább nincs hová menni. Sem előre, sem hátrafelé.
Futott, a mig futhatott; most már a mélység előtt áll, melynek túlpartja
nincsen.
Egész élete végigfutott előtte, mint egy álom, s tudta, hogy most már
fel fog ébredni belőle.
Az első vágy: a csodaszép, a gazdag úrleányt elérhetni, volt balsorsának
alapja. Erre épített egész életpályája olyan, mint a Sphinx rejtélye, a
mint ki van találva, meghal az…
Hogyan élhessen tovább, fölfedezve a világ előtt, fölfedezve Timéa előtt
és Noémi előtt!
Letaszítva arról a magaslatról, hol bel- és külföld látta éveken át,
uralkodója kegyétől s honfitársai tiszteletétől körülragyogva.
Hogy lássa még egyszer azt a nőt, ki őt vetélytársa előtt oly szent
fájdalommal felmagasztalá, azon pillanaton túl, a melyben az a nő
megtudja, hogy ő ellenkezője volt mindannak, a mit férjében tisztelt?
Hogy egész élete egy nagy hazugság volt?
S hogy lássa még egyszer Noémit, mikor az már tudni fogja azt, hogy ő
Timéának férje? Hogy vegye ölébe valaha Dódit?
Nincs, nincs neki az egész világon hová menekülni! Ugy van, a hogy az az
ember mondá: szökni az ismerős világból, miként ő; eltagadni nevét,
miként ő; lappangva bujdokolni városról-városra, miként ő! Körülfutni a
földet.
De Timár tudott még egy más helyet is. Itt van a hold. Ez a hideg
csillag. Hogyan is mondta Noémi? Oda mennek majd lakni azok, a kik
erőszakkal dobták el maguktól az életet; kiknek nem kell többé semmi.
Oda mennek, a hol nincsen semmi! És ha majd ez az ember fel fogja
keresni a senki szigetét s az egyedül maradt nőt üldözésével kétségbe
fogja ejteni, akkor bizonyosan Noémi is utána fog jönni oda, erre a
hideg csillagra.
Timár olyan nyugodt volt ebben a gondolatban, hogy képes volt távcsövét
a fogytán levő holdra irányozni, melyben fényes pontok s nagy kerek
ürességek váltogatják egymást, s kiválasztott magának egyet e rengeteg
sírhegyek közül: «ott fogok én majd lakni, ott várom majd Noémit!»
Azután visszatért szobájába, hol az imént a kalandorral beszélt.
A kandalló még tartogatta annak elégett öltönymaradványait, a kiégett
szövet alakja hamvában is megmaradt. Timár új hasábokat rakott a tűzre,
hogy e maradványokat elrombolja. Azután fölvette köpenyét és kiment a
házból.
A Balaton felé vette útját.