«Akkor én vagyok a te fiad, Tódor! A te kedves kis Tódorkád, a te
egyetlen magzatod!»
– Hahaha! Képzeld, czimborám! Feltaláltam az apámat, az én rég elveszett
apámat a föld tulsó oldalán, a gályarab-padon! A mennyei gondviselés ily
csodálatos útakon vezérelte az egymástól rég elszakított apát és fiút
egymás ölelő karjaiba vissza. Hahaha! Hanem kérlek, adj egy kancsó bort,
meg valami harapni valót, mert éhes és szomjas vagyok, s még igen sok
érdekes történetet kell elmondanom, a mi téged mind nagyon fog
mulattatni.
Timár teljesítette a kivánságát, adott neki sonkát, kenyeret és bort.
A vendég odaült az asztalhoz, térdei közé fogta a puskát s elkezdett
falatozni. Olyan mohón evett, mint egy kiéhezett kutya, s nagyokat ivott
rá, pattintva a szájával az ivás után, mint inyenczek szokták, kiknek
nagyon jól esett az a korty. És aztán beszélt teletömött pofával:
– Hát mikor így átélveztük a viszonttalálkozás örömeit, azt kérdé tőlem
a kedves papa, gyöngéden fejemre ütve az öklével: «Hát te akasztófára
való, hogy kerülsz ide?» Nekem, természetesen, tiltotta a fiúi
tisztelet, hogy hasonló kérdést intézzek az én életem okozójához. Mondám
neki, hogy elvertem valami tíz millió reist egy Timár nevű uraság
pénzéből. «Hát az hol lopta ezt a sok pénzt?» volt rá az öregem
megjegyzése. Mondám neki, hogy az nem lopja a pénzét, mert az igen derék
nagybirtoku uraság, kereskedő, földesur, hajóhadtulajdonos. Az öregem
nézete e tárgyban javíthatatlan maradt. «Az mindegy! A kinek pénze van,
az azt mind lopta. A kinek sok van, sokat lopott, a kinek kevés van,
keveset lopott; a ki nem maga lopta, annak az apja, a nagyapja lopott.
Épen százharminczhárom neme van a lopásnak s azok közül csak huszonhárom
olyan, a miért az ember a gályára kerül.» Látva, hogy az öregemet nem
birom jobb nézetekre vezérelni, nem vitatkoztam vele e tárgy fölött
tovább. Akkor aztán ő kérdezte:
«De hát hogy hozott téged az ördög össze ezzel a Timárral?»
– Elbeszéltem neki a dolgot.
«Ismertem ezt az urat, mikor még szegény hajóbiztos volt s maga hámozta
a burgonyát a hajókonyha előtt a gulyáshúshoz. Egyszer egy szökevény
basát kellett felszaglásznom a török rendőrség megbizásából, s az épen
Timár hajóján szökött Magyarországba.»
Ennél a szónál az öregem felhuzta a koponyája bőrét. Hahaha! Olyan
mozgékony fejbőre volt, hogy csupa nevetség volt nézni, mikor alá s fel
mozgatta; mikor felhúzta, a rövidre vágott serték úgy álltak az ég felé,
mint a majom szőre.
«Hogy hítták azt a basát?» mordult rám az öreg.
«Ali Csorbadzsinak.»
«Ali Csorbadzsi!» ordított fel, nagyot ütve az öklével a térdemre: azt
hittem, erre a szóra beleugrik a tengerbe.
Hahaha! Nem lehetett ám a vastól.
«Te is ismerted őt talán?»
– Erre megrázta az öreg a fejét haragosan, lehúzta a feje bőrét a
homlokára s azt mondta, hogy «folytasd, mi lett Ali Csorbadzsiból?»
– Elmondtam neki a dolgot.
«Az ogradinai szigetnél ráakadtam; akkor egy vargabetűvel eléje kerültem
a hajónak s Pancsovánál készen vártuk, hogy elcsipjük; hanem a hajó basa
nélkül érkezett meg. Az útközben hirtelen meghalt s mert sehol a parton
nem engedték eltemetni, utoljára is a vízbe temették el. Ezt mind
okmányokkal bizonyította be Timár.»
«S az a Timár akkor szegény ember volt?» kérdezé az öregem.
«Akár magam.»
«Mostan pedig milliói vannak?»
«Azokból voltam én szerencsés tíz millió reist elkölthetni.»
«No hát lásd, te ostoba, hogy igazat mondtam; lopta a kincseit. Kitől
lopta? Ali Csorbadzsitól. Megölte a basát az uton s eldugta magának a
kincseit.»
– Nekem csak szemem szám elállt erre a szóra. Olyan sápadt lettem, mint
a milyen te vagy most, kedves czimborám.
«No nézd, én erre a gondolatra soha se jöttem volna!»
«Hát ide hallgass, dörmögött az öreg; s azzal a fejét a két térdére
fektette; mintha most is látnám, hogy sandított felém azokkal a hiúz
szemeivel. Már most majd én mesélek neked valamit. Én ismertem Ali
Csorbadzsit. Nagyon ismertem. Tolvaj volt az is, mint minden ember,
természetesen, a kinek sok pénze van. 122-ik és 123-ik tolvaj volt. Ezen
sorszám alatt jönnek a kormányzók és kincstárőrök. Rá voltak bizva egy
másik tolvajnak a kincsei. Ez a Nro 133, a szultán. Egyszer én
megtudtam, hogy a Nro 132-ik tolvaj: a nagyvezér, ki akarja tekerni a
nyakát a khazniárnak, hogy a mit az innen-onnan összelopott, ő
visszalopja magának. Én is a török titkos rendőrségnél voltam. Csak
olyan Nro 10, bukott, szökött kalmár. Valami jó gondolatom támadt. Ha én
egyszerre a Nro 50-ig fel tudnék avandzsirozni! Odamentem a basához,
fölfedeztem neki a titkot, hogy ő is benne van már a lajstromban, a mi
egy csoport gazdag embert foglalt magában, a kiket a miniszterek mint
összeesküvőket meg fognak zsinegeltetni, s aztán a pénzeiket beseprik
szépen; hanem hát mit adsz, ha megmentelek kincseiddel együtt? Ali
Csorbadzsi azt mondta, hogy minden kincseinek odaadja egy negyedrészét,
ha egyszer biztos helyen leszünk. «Hja, mondtam neki, én szeretném
tudni, hogy mi az a «minden»? mert én bekötött szemmel nem alkuszom. Én
családapa vagyok, nekem fiam van, annak a sorsát akarom biztosítani.»
– Hahaha! Az öreg olyan komolyan mondta azt, hogy még most is nevetnem
kell rajta.
«Fiad van? kérdé akkor a basa apámtól, no jó; ha megmenekülök, neki adom
az egyetlen leányomat s akkor minden vagyonom a családban marad. Még ma
küldd el hozzám a fiadat, hadd ismerem meg. (Teringettét, ha én azt
akkor tudtam volna, hogy az a gyönyörű szép fehér arczú hölgy, azokkal
az egymást érő szemöldökkel nekem van szánva! Hallod ezt czimbora? De
már erre innom kell egyet a bú elfelejtéseül. Megengeded, hogy ezt a
poharat ő nagysága a legbájosabb úrhölgy tiszteletére ürítsem ki.)
A martalócz zsivány udvariassággal hörpenté ki a poharát, felállva.
Azután ismét visszahelyezkedett a karszékbe s közben a fogait szivogatta
czuppanós hanggal, mint a ki már jól lakott.
– Hát az én apám szépen rá állt erre az alkura. «Abban egyeztünk meg,
monda az öreg, hogy Ali Csorbadzsi legdrágább értékeit belerakjuk egy
bőrzsákba, azt én magammal viszem egy angol hajóra s mint gyanútalan
ember a málhával együtt akadálytalanul eljutok Maltáig, ott bevárom Ali
Csorbadzsit, ki leányával együtt minden málha nélkül távozik el
Sztambulból, mintha sétakocsizásra menne, s majd aztán álutakon a
pyræusi öbölben a hydrioták hajóin elmenekül Maltába. A basa legnagyobb
bizalmát ruházta rám. Odaeresztett a kincstárába, egyedül, hogy fel ne
tünjék, ha ő maga megy oda, s rám bizta, hogy válogassam ki, a miket
legértékesebbeknek tartok, s azokat rakjam a zsákba. Még most is el
tudnám számlálni sorba azokat a drágaságokat, a mik kezem alatt lettek
kiválogatva. A drága kaméák, az igazgyöngy-sorok, a gyűrük és boglárok:
egy achát-szelencze, csupa merő solitair gyémántokkal tele!»
«Nem tudtál magadnak egyet eldugni belőlük?» mondám az öregnek.
«Te marha! förmedt rám; minek loptam volna el egy gyémántot, Nro 18
tolvaj: mikor az egészet módomban volt ellopni?»
«Ahá! Derék gyerek voltál, öreg.»
«Voltam ördögöt! Marha voltam. Úgy kellett volna tennem, a hogy te
mondod. Bár legalább azt az egy klenodiumot zsebre dugtam volna, a mi
legjobban megtetszett valamennyi között; a basa feleségének az arczképe,
két sor brilliánt közé keretezve…»
… Timárnak az arcza a hypprocratesi halálmerevedést fejezte ki e szavak
hallatára. A senkitől nem ismert titok egy embernek mégis kezébe jutott.
S ettől az embertől nem várhatni irgalmat…
– Apám folytatá az elbeszélést.
«Én megtömtem a bőrzsákot, s kihoztam a basához, a nélkül, hogy gyanút
költöttem volna. Ő még nehány louisdor-tekercset tett a kincsek közé.
Azután egy mesterséges zárral belakatolta az egészet, a zsák négy
szegletét pedig ólompecsétekkel foglalá össze. Engem azután elküldött
egy gyaloghintóért, hogy látatlanul távozhassam el a bőrzsákkal. Nem
telt bele egy negyedóra, hogy visszatértem hozzá. Akkor átadta a zsákot
a mesterséges angol aczéllakattal, négy ólompecséttel, én köpenyem alá
vettem azt, s a kertajtón át kiosontam vele a hordszékig. Még utközben
is megtapogattam kezemmel a zsák tartalmát, s jól éreztem benne a
boglárokat, a gyöngysorokat, az achát szelenczét s a louisdoros
tekercseket. Egy óra mulva az angol hajón voltam, s aztán felszedtük a
horgonyt és indultunk ki az aranyszarv öbölből.»
«És engemet nem vittél magaddal Maltába, feddém én fiúi elkeseredéssel
az öreget. Hát aztán a basa szép leányát ki vette volna el?»
«Eredj, bolond! kiálta az öreg; kellettél is nekem, akár a basád, meg a
szép leánya! Nem akartalak én benneteket megvárni Maltában; hanem azzal
az utiköltséggel, a mit a basától kaptam, áthajóztam egyenesen
Amerikába, s a bőrtarisznya is velem jött. De képzeld: az átkozott!
Mikor már biztos helyre értem vele, a hol senki az ördög rám nem
találhatott, s ott fogom a bicsakot s kihasítom a bőrzsák oldalát, hát
mi dől ki belőle? rézgombok, rozsdás vaspatkók! az achát szelencze
helyett, tele gyémántokkal, egy cserép tintatartó s a louisdor-tekercsek
mind megannyi rézpara-göngyölegek voltak, a milyenekkel a káplároknak
fizetik a közkatonák számára való heti pénzt. A gazember tolvaj még
engem is meglopott. Ez nem fordult még elő a rubrikámban a Nro 133
között. Ennek még numerusa sincs.»
– Az öreg dühös volt, csaknem sirt!
«Így rá hagyni magamat szedni a töröktől! A tolvaj azalatt, mig én a
gyaloghintóért jártam, egy egészen hasonló zsákot tömött meg mindenféle
kaczattal, azzal eresztett engem a tengerre. Ő meg azalatt elfutott
másfelé az igazi kincseivel, s elvitte a tőlem nyert titkot ingyen. De
lám, hogy van igazság nem csak a földön, hanem még a vizen is; mert a
nagy tolvaj egy magánál még nagyobb tolvajra akadt, a ki őt utközben
megölte és kifosztotta!»
– S ez a rendkivüli ember, a nagy tolvajtól kergetett, kis tolvajt
meglopott, főtolvajnak agyontolvajlója, te vagy, az «arany ember»,
Levetinczy Timár Mihály, kedves czimborám! szólt a szökevény felállva és
gúnyosan meghajtva magát.
Timár nem mondott neki ellent.
– És már most beszéljünk egymással más hangon! szólt Krisztyán Tódor; –
de mindig három lépésnyi távolból; és meggondolva részedről, hogy a
puska csöve feléd van irányozva.
Timár hidegvérrel nézett a cső ürébe. Ő maga töltötte meg azt golyóra.
– Ez a fölfedezés egészen elvette a kedvemet a gályarabságtól, folytatá
a kalandor. Sehogy sem tudtam megbékülni azzal a gondolattal, hogy mi
joga van a nagy tolvajnak ide lánczoltatni a gályapadhoz a kis tolvajt?
Lám, ha Ali Csorbadzsi kincseit nem Timár Mihály, hanem az én apám
kaparinthatja el, most én gazdag gentleman vagyok, egyetlen majoresco, s
a kutya sem ugat rám azért, hogy az őseim hogy szerezték a nagy vagyont?
Csak ugy, mint a mostani bárók, grófok ősei, a raubritterek. És a
helyett most nekem itt kell megveszekednem a büdös tengervizen. És
mindezt miért? Azért, mert Timár Mihály nem csak azokat a kincseket
kapta el az orrom elől, a mik nekem voltak szánva, hanem még azt a
leányt is, a kit nekem kellett volna elvennem: azt a kis pöszke vad
teremtést, a ki a puszta szigeten nevelkedett a számomra. Még ezt is
Timárnak kellett elkapni előlem, a kinek szüksége volt egy szeretőre;
mert hiszen azzal a feleséggel csak nem lehetett boldog, a kinek az
apját megölte, tehát kellett neki mellette szerető. Ne hogy arany
hirének megártson vele, mert az egész világ tiszteli benne az erény
mintaképét: hát nem választott magának barátnőt a ballet, a circus
szépségei közül, a miket magamforma jó izlésű ember az ő helyzetében
præferálna, hanem kikeresett magának egy olyan szegény leányt, a ki nem
tud semmit a világról, a ki nem jön soha emberek közé, a kiről ki nem
sül soha, hogy Timár úr örömeit osztja. Pfuj, Timár úr! És ezért kellett
engem tizenöt esztendőre a gályapadhoz lánczoltatni?
Csapás csapásra hullott Timár megalázott fejére.
A vádnak sujtó pontjai hiszen egyenkint nem voltak igazak: ő nem «ölte
meg» Timéa apját, nem «lopta el» kincseit, nem «csábította el» Noémit,
nem «lánczoltatta meg» Tódort… és az egész vád a maga összeségében mégis
oly elháríthatatlan!
Ő álszint játszott. S most minden bűnbe belekeveredett e miatt.
A szökevény tovább beszélt.
– Mikor a Barra do Rio do Grande do Sul öblében időztünk, kiütött a
hajónkon a sárgaláz. Az apám is megkapta. Ott halódott mellettem a
padon; nem vitték el. Az nem szokás. A gályarabnak ott kell meghalni, a
hova levasalták. Az nekem nagyon kellemetlen helyzet volt. Az öreget
egész nap rázta a hideg, káromkodott s a fogai vaczogtak hozzá.
Kiállhatatlan volt az öreg a maga káromkodásával, mindig a szűz Máriát
szidta és magyarul káromkodott. Már miért nem káromkodott spanyolul, az
is igen szépen hangzik, hogy a többi társak is érthették volna? S miért
szidta a Madonnát? Azt én nem tűrhetem; hiszen vannak férfiszentek
elegen, szidja azokat; de egy hölgyet megsérteni jó nevelésben részesült
embertől nem gentlemanhez illő magaviselet. E miatt egészen
meghasonlottam az öreggel. Nem azért, mintha azt resteltem volna nézni,
hogy haldoklik ott mellettem sárgalázban, a mi holnap rám ragadhat róla,
s a mi nem tartozik a legkellemesebb megdöglési módok közé, de egyenesen
csúf szitkozódásai miatt elhatározám, hogy megszököm tőle. Bárha oly
erős kötelékek kapcsolnak is bennünket egymáshoz, mint minket, apát és
fiút, én azokat el fogom szakítani. El is szakítottam szerencsésen,
három más társammal összebeszélve. Csak azt az időt kellett bevárnunk,
mikor az öregem már a halálos agonia félrebeszélési időszakába esik,
mert különben azzal fenyegetőzött, hogy ha meg akarok szökni mellőle,
hát fellármázza az őröket. Akkor lefürészeltük éjszaka a lánczainkat; a
porkolábot, a ki észrevette szökésünket, mi előtt kiálthatott volna,
beledobtuk a vízbe; azzal eloldtuk a kis csónakot s neki ereszkedtünk a
tengernek. A hullám nagyon magasan járt, a parthoz közel felfordította a
csónakunkat. Az egyik társam nem tudott uszni, ez belefuladt a vízbe; a
másik tudott uszni, de nem olyan jól, mint a czápa, mely utána uszott.
Annak csak a halálordítását hallottam még, a mint a «tengeri angyal» egy
kapással derékig feltolta a vizből. Magam kiusztam a partra. Ebből is
láthatod, hogy énnekem még van valami dolgom a világon. Te, mint jó
kálvinista, én, mint jó müzülmán, mind a ketten hiszünk a
prædestinatióban. Nem volt kevesebb szándékom, mint hogy visszakerüljek
Európába. Tégedet akartalak látni. Most már te vagy az egyedüli apám; a
másikat ezóta elnyelte a czápa, s legalább annak a hasában biztosítva
van, hogy nem jut a pokolba, mert onnan nem veheti ki az ördög. Hogy
mint jutottam ehhez a tengerész-gunyához, azután meg mindenféle
útlevélhez, utiköltséghez, a mi mind szükséges az Oceánon járáshoz? azt
majd elmesélem neked egyszer egy pohár bor mellett, ha ráérünk, hanem
elébb végezzük el az üzletünket. Mert hiszen tudod, számadásunk van
egymással.
A kalandor megtapogatta a bal szemére kötött selyemkendőt. A rosszul
hegedő seb kellemetlen emlék lehetett ránézve. A nagy hidegben nem volt
jó azzal ennyit járni odakinn.
– Tehát én legegyenesebben ide jöttem Komáromba, a hol rendes lakásodat
tudtam, hogy majd ott fölkereslek. Nem jöttél még meg a «külföldről»,
mondák ügynökeid. Hogy melyik pontján járhatsz a külföldnek? azt nem
tudta megmondani senki. Jó, megvárlak, mig hazajösz. S hogy az idő ne
teljék hiába, eljártam a kávéházakba, ott megismerkedtem a
katonatisztekkel, a kiknél egyenruhámnál fogva rögtön kész volt a
barátság: aztán eljártam a szinházba. Ott megláttam azt a gyönyörű szép
úrhölgyet azzal az alabástromfehérségű arczczal, azzal a szenvedő, méla
tekintettel: talán kitalálod, hogy kicsoda? Társaságában egy másik szép
hölgy szokott mindig lenni. Huh, be gyilkos szép szemei vannak!
Valóságos tengeri kalóz, szoknyában. Ajh, de szeretnék egy olyan
zsiványbandának a tagja lenni, a melyiknek ő volna a kapitánya, s nem
bánnám, ha vagy öt évre egymás mellé lánczolnának bennünket gályapadra.
No de félre az érzelgéssel! Beszéljünk az üzletünkről. Én hozzáfogtam a
«terrenum sondirozásához». Egyszer kicsináltam, hogy az öldöklő angyal
mellé jussak a zártszéken. Udvaroltam neki, szivesen vette. Kértem, hogy
legyen szabad látogatást tennem; akkor úrnőjére utalt, attól függ
minden. Én nagy magasztalással szóltam a tiszteletgerjesztő madonnáról,
s megemlítém, hogy volt szerencsém családját ismerni Törökországban, s
hogy meglepően hasonlít az anyjához.
«Hogyan? kérdé a szép kisasszony; ön ismerte az asszonyság anyját? Az
nagyon fiatalon halt meg.»
«Csak arczképét láttam, felelém, édes atyjánál, ki nekem igen jó emberem
volt. Egy csaknem ily halavány, mélázó arcz, két sor brilliánsból
alakított kerettel, a mi megért százezeret.»
«Ah! ön is látta e szép ékszert? monda a szép kisasszony. Nekem is
megmutatá azt úrnőm, mikor Levetinczy úrtól ajándékba kapta…»
Timár ökleit szorítá össze tehetetlen dühében.
– Ahá! Tehát már most itthon vagyunk! folytatá a kalandor, kegyetlen
mosolygással fordulva a kínzott férfihoz. Tehát te ajándékba adtad neki,
Ali Csorbadzsi leányának az apjától lopott ékszert!… Akkor a többi is a
te kezedbe jutott, mert egy helyen voltak. Akkor nem tagadhatsz semmit…
És már most tehát egyenlő rangunk van, s ha tetszik, tegezzük, ha
tetszik, nagyságoljuk egymást; de semmi esetre ne zsenirozzuk magunkat,
úgy beszélni egymással, a hogy illik!
Timár egész testében bénultan ült ez ember előtt, kinek kezébe adta a
sors. Nem volt annak szükség a fegyvert rá szegezve tartani: nem volt
Timárnak a székről felkelni való ereje sem.
– Hanem te sokáig várattál magadra, barátom, – s én kezdtem nyugtalan
lenni miattad. A költségem is elfogyott. Pénzes leveleim, miket gazdag
nagynénémtől, az admiralitástól, jószágigazgatómtól és bankáraimtól
mindennap kerestem a postán, megfogható okoknál fogva csak nem akartak
megérkezni. S a mellett akárhová mentem, mindenütt téged magasztaltak.
Lángeszű kereskedő, óriási talentum, szegények jóltevője volt a neved.
Arról is hirhedett voltál, hogy milyen példás családi életet élsz.
Mustrája vagy a férjeknek, a kit halála után megégetnek az asszonyok s
porodból minden férjnek adnak be egy szemernyit… Hahaha!
Timár elfordította arczát a világosságtól.
– De talán untatlak is már? No hiszen mindjárt rátérek az üzletünkre.
Egy napon nagyon rossz kedvem volt, a miatt, hogy még sem jöttél haza, s
a tiszti kávéházban, hol valaki előhozta a nevedet, bátor voltam némi
szerény kétkedésemet fejezni ki az iránt, hogy egy emberben ennyi
tökéletesség lehessen felhalmozva. Erre egy goromba ficzkó pofon ütött.
Megvallom, erre az egyre nem számítottam. Úgy kellett a pofámnak, minek
járt el a szám? Meg is bántam, mint a kutya, hogy felőled egy
tisztelettelen szót elejtettem s a kapott leczkét meg fogom becsülni.
Többé nem rágalmazlak. Hanem hát jó lett volna, ha csak a pofon mellett
maradunk; azt én nem szoktam magamnak feljegyezni. Hanem a goromba
ficzkó még azon felül arra is kényszerített, hogy verekedjem meg vele, a
te megsértett jó hírnevedért. Mint megtudtam, ez a bolond ember épen a
fehér arczú madonna imádója volt leány korában, s most az verekszik meg
a madonna férjének becsületeért. Ez is olyan ritka szerencse, a mi csak
te veled történhetik meg az életben, arany ember. Hanem én köszönöm a
szerencsédet. Annak megint csak én adtam meg az árát, kaptam a fejemre
egy vágást, végig egész le a szemöldökömig. Tessék megnézni.
A szökevény felhúzta a homlokáról a fekete selyem köteléket, mely alatt
egy hosszú sebhely látszott meg, elpiszkult tapaszszal összefoglalva. A
tapasz szélein túl terjedő mérges vörösség mutatta, hogy a seb most is
gyuladásban van. Timár borzadva nézett rá.
Krisztyán Tódor ujra szemére húzta a takaró kendőt s cynicus humorral
mondá:
– Ez az emlék a Nro III, a mit a bőrömön viselek a te barátságodért. No
de jól van. Annál több áll a tabella «Haben»-en a számomra. Komáromban
ez eset után többé nem maradhattam. A dolog feltünést okozott, s én
könnyen kellemetlen kérdezősködéseknek lehettem volna kitéve, ámbár a mi
becsületes táblabiráink felől világ végeig ellappanghat az ember ez
országban, a mire élő példák vagyunk mi ketten.
A szökevény büszke volt erre a jó ötletére.
– De hát különben is el akartam menni Komáromból, mert már meguntam,
hogy hazavárjalak. Megállj, mondám, tudom én, hogy hol vagy te? Én tudom
azt, hogy miféle külföld az, a hol te az ország sorsát intézed? Nincs az
semmi ismeretes világrészben, mert az a senki szigetén van. Megyek
utánad oda.
Timár ennél a szónál indulatosan kiáltott fel:
– Te ott voltál a szigeten!
Reszketett a haragtól és az ijedelemtől.
– Ne ugrálj, barátom! csitítá őt a kalandor. Ez a fegyver meg van
töltve, s ha mozdulsz, el talál sülni, én aztán nem leszek az oka.
Különben is nyugtasd meg magadat. Az én bajom lett az is, nem a tied,
hogy odamentem. Oh! mindig én fizetem meg helyetted a tánczmulatságban a
belépti dijat. Ez már olyan, mint a tizparancsolat. Te tánczolsz, én meg
fizetek. Te lefekszel én helyettem az ágyra, engem meg kidobnak te
helyetted az ajtón. Hogy minek mentem én a senki szigetére? Hát annak,
hogy téged ott találjalak. Te pedig már akkor eljöttél onnan. Én nem
találtam ott egyebet, mint Noémit, meg egy kis porontyot. Ej ej, Mihály
barátom, ki nézné ki belőled ezt a hamisságot? De csitt! Ne szóljunk
felőle senkinek. Dódikának híják, ugy-e? Kedves kis okos gyermek. Hogy
félt tőlem azért, hogy a fél szemem így be van kötve. Noémi is nagyon
megijedt tőlem, az igaz. Csak kettecskén voltak az egész szigeten.
Mennyire sajnáltam, mikor megtudtam, hogy a jó Teréza mama meghalt.
Áldott jó teremtés volt. Bezzeg, ha ő még otthon lett volna, majd
engemet is másképen fogadtak volna. De képzeld, az a Noémi még csak le
sem engedett ülni a háznál. Azt mondta, hogy fél tőlem ő is, és Dódi még
jobban: csak ketten vannak az egész tanyán. «No hisz épen azért jöttem
én, hogy legyen valaki, a ki megőriz benneteket, egy férfi a háznál.»
Közbevetőleg mondva, mit adtál te ennek a leánynak inni, hogy ez olyan
szép lett? Igazán olyan gyönyörű teremtés lett belőle, hogy az embernek
a szíve megmozdul rá. Ezt nem is késtem neki megmondani. Ekkor aztán
igyekezett csunya képet csinálni. Én tréfálni akartam vele. Azt mondtam
neki, hogy illik-e a vőlegényre ilyen vasvilla-szemeket vetni? Akkor
csavargónak nevezett s azt mondta, hogy takarodjam a házából. Én azt
mondtam neki, hogy elmegyek, de akkor őt is magammal viszem, s valahogy
át találtam karolni a derekát.
Timár szemei szikrákat szórtak.
– Csak maradj ülve, pajtás: nem a te bajod ez, hanem az enyém; akkor ez
a leány egy akkora pofont adott az ábrázatomra, hogy az őrnagytól
kapottal kétszer felért; de a históriai igazság kedveért meg kell
mondanom, hogy a másik pofámra adott, mint az őrnagy, s így a symmetria
helyre lett ütve.
Timár arcza nem birta megtagadni valami derengését az örömnek.
– Ago gratias! Ez is az enyim volt. Hanem ekkor komolyan megharagudtam
ám. Asszonyokkal verekedni nem szokásom. El van ismerve felőlem, hogy a
nőnemnek feltétlen tisztelője vagyok. De boszú és elégtétel után
vágytam. «No hát megmutatom, hogy azért is velem fogsz jönni, ha itt nem
engedsz maradni; majd követni fogod ezt». Azzal megkaptam a kis Dódit
kezénél fogva, hogy magammal viszem.
– Átkozott! kiálta fel Timár.
– Nonono, barátom! Egyszerre csak egyikünk beszéljen! Majd mindjárt rád
kerül a sor, s akkor beszélhetsz még sokat is; de elébb hallgasd végig,
a mit én mondok. Nem jól adtam elő, hogy csak ketten voltak a háznál,
mert hárman voltak; az az átkozott fenevad, az Almira is ott volt, ott
feküdt az ágy alatt s az egész idő alatt úgy tett, mintha rám sem
ügyelne. Mikor a gyermek sikoltani kezdett, a czudar dög egyszerre
előrohant az ágy alul, a nélkül, hogy valaki hívta volna s nekem ugrott.
Hanem én is szemmel tartottam a ficzkót, s kirántva zsebemből a
pisztolyomat, keresztüllőttem ő nagy kutyaságát.
– Gyilkos! hörgé Timár.
– Hjaj, pajtás! Ha csak ez az egy kutyavér terhelné a lelkemet. Aztán a
gaz szelindek nem döglött ám meg rögtön attól az egy golyótól. Fel sem
vette. Annál dühösebben ugrott rám, keresztülharapta a balkaromat,
lerántott a földre, s akkor leszorított, hogy nem birtam mocczanni
alóla. Hasztalan igyekeztem a másik pisztolyomhoz hozzájutni; úgy
tartott a fogai közt, mint egy tigris. Utoljára Noéminak kezdtem
könyörögni, hogy szabadítson meg. Noémi megszánt, el akarta rólam vonni
a fenevadat. Az annál dühösebben szorította a karomat fogai közé. Végre
azt mondta Noémi: könyörögj a gyermeknek, ő rá hallgat az eb. Én aztán
Dódinak könyörögtem. A gyermek jószivű, megszánt, odajött, átölelte
Almira nyakát karjaival. Arra a kutya föleresztett s engedte magát a
gyermektől csókoltatni.
Timár szemeit elfutotta a köny.
– Én tehát itt is meg lettem csufolva! szólt Krisztyán Tódor, s azzal
felgyürte szennyes, véres ingujját balkarjáról. Nézd, itt a kutyaharapás
sebei a karomon. Mind a négy kutyafog, a hogy keresztülharapta az
izmaimat a csontig. Ez a Numero IV-ik emlék tetőled. Egy eleven album az
én bőröm, tele a te érted kapott sebekkel; bélyegsütés, láncztörés,
kardvágás, kutyaharapás, mind, mind a te baráti emlékjeleid a testemen.
Most mondd, hogy mit csináljak én te veled, hogy ki legyünk egymással
egyenlítve?
Mikor azt mondta a szökött fegyencz Timárnak: «már most mondd meg, mit
csináljak én most veled?» akkor egészen le volt vetkőzve előtte. És
Timárnak látnia kellett őt azokkal a borzasztó sebekkel, mikkel fejétől
bokájáig meg volt bélyegezve. Ezeket a sebeket ő miatta hordja.
És a lelke is épen olyan meztelenül állt előtte, az is tele utálatos
sebhelyekkel, és azokat is az ő keze verte rajta.
Ez az ember tudja azt jól, hogy Timár ő vele csak játszott, mikor
Braziliába oly nagylelkű ajánlattal elküldé; hogy számított az ő rossz
hajlamaira, mikor pénzében sáfárrá tette; – hogy csak el akarta őt tenni
lába alul. – Ez az ember tudja azt, hogy Timár hogyan gazdagodott meg, s
irigy rá érte. – Ez az ember tudja azt, hogy Timár megcsalta Noémit s
megcsalta Timéát, elvette mind a kettőt, s ez az ember most féltékeny és
dühös mind a kettő miatt. – Minden emberi rossz indulat elmérgesült
kelevényként rágódik lelkén. – És most ő ennek az embernek a kezében
van, kényre-kegyre. – Még csak anyagi, testi védelemre se érzi magát
képesnek vele szemben. Olyan gyöngeség állta el tagjait, mint egy
álmában üldözöttét. Ez összesebzett alaknak látása varázsló rontást
követett el rajta.
A kalandor tudja ezt jól. Már nem is használja ellenében óvakodó
rendszabályait. Felkel, a puskát odatámasztja a kandallóhoz s félvállról
beszél Timárhoz visszafordított arczczal.
– No, most toilettemhez fogok látni. A míg ezzel elkészülök, addig
gondolkozzál felőle, hogy mit felelj nekem arra a kérdésemre, hogy mit
csináljak én te veled?
Azzal magával hozott kopott öltönydarabjait egyenkint behajigálta a
kandallóba, azok süstörögve lobogtak fel, lángot vetve a kürtőbe, s
azután felöltögette egész kényelemmel a Timártól kapottakat. A kandalló
párkányán megtalálta Timár óráját, azt a mellényzsebébe tette, s
inggombját az ingelőbe kapcsolgatta. Még arra is ráért, hogy szakállát
megfésülje, a tükör elé állva. S a mint készen volt, úgy felvágta a
fejét, mint a ki meg van vele elégedve, hogy no most már egész
gentlemannek néz ki.
S azután két lábát szétvetve s karjait mellén összefonva, a kandalló elé
állt.
– Nos, barátom, czimborám?
Timár megszólalt:
– Mit kiván ön?
– Ahán, megszólalsz már! Furcsa volna úgy-e, ha azt mondanám, hogy
«fogat fogért, szemet szemért!» Eredj oda, süttesd a hátadra te is az
akasztófa-jegyet, vasaltasd oda magadat a gályapadhoz, kergettesd
magadat földön, vizen, erdőn, városon keresztül: menekülve czápák elől,
indiánok, jaguárok, csörgő-kigyók elől, rendőrök elől; – aztán vágasd
magadat fejbe a feleséged imádója által karddal párbajban; aztán
haraptasd keresztül a karodat a szeretőd kutyája által; akkor aztán –
osztozzunk meg a maradékon. – No látod, én nem vagyok ilyen kegyetlen.
Nem beszélek többet előtted sebeimről: – ebcsont beforr! Kegyelmesebb
akarok hozzád lenni. Alkudjunk meg.
– Kell pénz? kérdé Timár.
– Az is kell; de arról majd később szóljunk. Egyelőre beszéljünk arról,
a mi neked is, nekem is közös érdekem. Nekem szükséges egyidőre eltünnöm
az ismeretes világból; mert most már nem azért üldöznek, hogy a te
pénzedet elköltöttem. A gályapadról való elszökésemet nem engedik ám el,
sem a vízbe dobott porkolábot. Azért most engemet egyideig a te pénzed
nem üdvözít, míg a hátamról ezt a bélyeget, s a bokámról ezt a
békótörést valahogy el nem pusztítom. Az elsőt majd föletetem
kissár-fűvel, az utolsón segítnek ásványos lábvizek. Attól nem félek,
hogy te üldözőimet nyomomba igazítsd. Annál több eszed van. Sőt szivesen
rejtegetnél, eltagadnál, ha keresnének; kiadnál legközelebbi rokonodnak,
ha nálad találnának. Ismerlek. Arany ember vagy. Hanem kötve hiszek a
komának. Az mégis megeshetnék rajtam minden jó barátságunk mellett, hogy
egyszer véletlenül valaki főbekollint az utczán, vagy az útfélen holmi
jószivű zsiványok agyonlőnek, vagy egy barátságos pohár borral arra az
útra küld el valaki, a melyen Ali Csorbadzsi eltávozott. Nem, kedves
barátom, én nem mernélek felkérni, hogy töltsd meg még egyszer a
számomra ezt a kancsót, még ha magad innál is belőle elébb. Nagyon fogok
magamra vigyázni.
– Tehát mi kell önnek?
– «Önnek», úgy-e? Csak nem akarsz velem per tu lenni? Derogál a
társaság! Hogy mi kell nekem? Kérdezzük elébb, hogy mi kell a nagyságos
úrnak? Tehát a nagyságos úrnak az kell, úgy-e bár, hogy én hallgassak el
mindazokkal a titkokkal, a miket megtudtam? Képes volna nekem ezért
százezer frank rente-ot biztosítani franczia állampapirokban?
Timár nem is gondolkozott a feleleten.
– Igen.
A kalandor nevetett.
– Nekem nem kell ilyen nagy áldozat, nagyságos úr! mondtam már, hogy
pusztán pénzzel én rajtam segítve nincs. Ilyen bélyegzett embert, ilyen
rossz szokásokkal akárhol elcsipnek, s akkor mit ér nekem a százezer
franknyi apanage? Nekem, mint mondám, nyugalom kell és buvóhely, még
pedig jó hosszú időre, s ott kényelmes és gondtalan élet. No hát, nem
olcsó kivánság ez?
– Végezze ön, mit akar?
– No hát, elvégzem. Látom, hogy a nagyságos úr türelmetlen. Talán aludni
is mehetnénk már?
E szónál ismét kezébe vette a puskát a kalandor, s a székbe leülve, úgy
fogta a fegyvert két kezébe, mintha minden perczben készen akarna lenni
vele a lövésre.
– Tehát nem kérek én most a nagyságos úrtól százezer frank rente-ot,
hanem kérem a nagyságos úrtól a senki szigetét.
Timárt mintha villanyütés érte volna. Ez a szó felzavarta
kedélytompulását.
– Mit akar ön azzal?
– Legelőször is egy menedéket, a hová én nekem semmiféle nemzet
szaglászó kopói nem járhatnak. Azután természetesen azt, hogy nagyságod
engemet azon a szigeten mindaddig az ideig, a míg nekem is, nagyságodnak
is, kivánatosnak látszik, ott időzésem alatt ellásson mindennel, a mit
testem megkiván, mindennel, a mi drága és jó.
Timárt most már boszantotta ez az izetlen kivánság.
– Ah! ne ügyetlenkedjék ön velem. Kérjen tőlem összeget, bármilyen
nagyot. Menjen vele, a hová akar. Használja fel, a hogy tetszik. De azt
a szigetet nem adom. Az ostoba kivánság.
– Nem ostoba kivánság az, méltóságos uram! Lássa, annak a szigetnek
olyan kiváló jó levegője van, s ez az én Délamerikában megrongált
egészségemnek annyira kivánatos. A kedves megboldogult Teréza mamától
hallottam, hogy ott olyan füvek teremnek, a mik minden sebet
begyógyítanak. Diószegi füvészkönyvében olvastam, hogy még a fazékban
fővő hust is képesek összeforrasztani! Aztán nekem a sok izgalom után
csendes contemplativ életre van szükségem. A sybarita életmód után az
arany korbeli ruralis élvezetek után vágyom. Adja ön nekem excellentiás
úr, a senki szigetét. – Kegyelmes úr! Serenissime!
A kalandor a felvont puskával a kezében olyan gunyosan könyörgött.
– Ejh, ön bolond! mondá Timár, a kit boszantott az ingerkedés s egyet
taszítva a székén, hátat fordított Krisztyán Tódornak.
– Ah! ne fordítson ön nekem hátat, kegyelmes uram. Sennor! Eccelenca,
Mylord, Durchlauchtigster Herr. Pan welkomozsnye, Mynheer, Monseigneur,
Goszpodine! Effendim! Micsoda nyelven hajlandó ön meghallgatni egy
szegény földönfutó instantiáját?
Ez az izetlen gunyolódás nem volt előnyére a támadónak. Kisebbítette a
rossz igézet benyomását Timárra. Ez kezdett felocsudni kábulatából.
Ahhoz a gondolathoz menekült, hogy itt egy megfélemlített emberrel van
dolga, a ki csakugyan félti a saját bőrét. Boszusan szólt oda neki:
– Végezze ön. Nem akarok önnel hosszasan értekezni. Mondjon valami
összeget, megkapja. Ha sziget kell önnek, vegyen magának egyet a görög
archipelagusban, vagy Chinában. Ha üldözéstől fél, menjen Rómába,
Nápolyba, Siciliába, adja ki magát marquisnak, legyen jól a Camorrával,
s nem fogja bántani senki. Pénzt adok önnek. A szigetet nem adom.
– Úgy? Hát már olyan büszkén beszél velem, kegyelmes úr? A vízbe bukott
czimbora kezd magához térni az első ijedtségből s ki akar úszni. No
megállj, hát majd még egyszer lebuktatlak. Azt gondolod magadban, úgy-e:
«hát csak eredj, te rongyos; keress magadnak valakit, a kinek elmondd, a
mit rólam megtudtál. A legelső tréfa az lesz, hogy elcsipnek, becsuknak,
ott felejtenek a kutyalukban; úgy megnémítanak, hogy senkivel sem
beszélsz többet. Más emberi dolog is történhetik rajtad. Ki fog róla
tehetni, ha az útban valaki hátbalő, mikor ártatlanul ballagsz? Ki
keresi, ha a kadáveredet kivetette a Duna, magad ugrottál a vízbe, vagy
úgy taszítottak bele? És a legrosszabb esetben ki fogja a te mesédet
elhinni, te ágról szakadt, ha én, az arany ember, magasra emelt arczczal
azt mondom: «nem igaz!» Nekem van pénzem sok. Ha a tanú, ha a vádló
olyan bolond, hogy pénzért meg nem engedi magát vásároltatni, majd a
biró, a törvényszék okosabb lesz. Az aranyat a sárból is fölveszik. – Te
ilyesmit gondolsz, látom. De hát hallgasd meg, hogy milyen furfangos
emberrel van dolgod? Értsd meg végig jól, hogy tetőtől-talpig meg vagy
kötözve s tehetetlenül heversz előttem, mint a zsiványoktól megkötözött
fösvény, a kinek türnie kell, hogy töviseket vernek a körmei alá,
kitépik szálankint a szakállát, forró fagygyút csepegtetnek a bőrére,
míg előadja eldugott kincseit. Én is így fogok veled tenni. Majd ha nem
állhatod, hát ordíts fel, hogy «elég!»
Timár a kínzott ember kiváncsiságával figyelt a fegyencz szavaira.
– Én még eddig senkinek egy szót sem szóltam a felől, a mit rólad
megtudtam. Becsületemre mondhatom. Azon a kis pletykálkodáson kívül, a
mit Komáromban kiszalasztottam a számon, semmit sem beszéltem felőled,
annak meg nem volt se husa, se csontja. Hanem mindazt, a mit felőled
tudok, megirtam s itt van a zsebemben, még pedig négy különböző czím
alatt s négyfélekép fogalmazva. Az egyik denunciatio a török kormányhoz
van czímezve, melyben fölfedezem előtte, hogy Ali Csorbadzsi miket
hozott el magával Sztambulból, a mi egy összeesküvő konfiskálásra szánt
vagyona, a szultán Khaznéját illeti, sőt talán onnan is való; s hogy
ezek a kincsek, apám leirása nyomán, darabról-darabra megnevezve, kinél
kaphatók, s hogy jutottak annak a kezébe? – A második levélben
följelentelek a bécsi kormánynak, mint Ali Csorbadzsi gyilkosát és
kincseinek elrablóját. Ne felejtsd el, hogy hirtelen meggazdagult
embernek mindig sok ellensége van. A harmadik iratom szól Levetinczyné
asszonyságnak Komáromba. Ő neki is megirom, mit tettél az apjával, hogy
jutottál anyjának gyémántos keretű arczképéhez és a többi drágaságokhoz,
miket neki ajándékoztál? De neki egyúttal még többet is megirtam. Azt,
hogy hol vagy te olyankor, mikor otthon nem vagy? A senki szigetének
titkos örömeit. A másik nővel folytatott szerelmedet. A csalást, a mit
rajta elkövetsz. Beszélek neki Noémiról és Dódiról. – Nos, verjek még
több tövist a körmeid alá?
Timár melle nyugtalanul zihált.
– No hát, ha nem szólsz, folytassuk! szólt kegyetlenül a szökevény. A
negyedik levél pedig szól Noéminak. Ebben aztán el van mondva minden, a
mit ő még felőled nem tud; hogy itt a világban nőd van, hogy te előkelő
úr vagy. Hogy őt meggyaláztad, hogy soha övé nem lehetsz, hogy csak
kéjeidnek áldozod őt fel, és gonosztevő vagy. – Hát még sem ordítasz
kegyelemért? No hát vegyük elő a forró faggyút. És olyan bolond nem
vagyok, hogy ezeket a leveleket zsebemben hordozzam, s azokat te neked
valami brávód, ha egyszer lekollinthatott valami félreeső helyen,
elvegye és kezedbe adja. A mint te azt mondod, hogy nem alkuszol, azt
mondom: «Alászolgája, örülök, hogy volt szerencsém, ajánlom magamat!» s
itthagylak egész tisztelettel. Hanem innen egyenesen megyek át oda, ni!
Látod azt a kettős tornyot? Az ott Tihany. Ott becsületes barátok
laknak. Az egy convent. Ott leteszem a biztos és hiteles helyre a
leveleket, s arra fogom kérni a perjelt, hogy ha én egy hét mulva e
levelekért vissza nem jönnék, juttassa el őket czimzeteik helyére. E
szerint engem hiába tennél el láb alul: a levelek eljutnak rendeltetésük
helyére. S akkor azután neked nincs többé maradásod ebben az országban.
Haza nem mehetsz, mert feleséged még ha az apja haláláért megbocsátana
is, nem bocsátana meg Noémiért. A törvényszék vizsgálatot fog elrendelni
s elő kell állanod rejtelmes gazdagságod keletkezésének történetével. A
török kormány is be fog perelni, az osztrák kormány is. Az egész világ
megismer. A milyen arany ember voltál eddig, olyan sárember fogsz lenni
ezentul. És nem menekülhetsz a senki szigetére sem, mert ott Noémi fog
előtted ajtót zárni. Ez a nő büszke és hamar átváltozik nála a szerelem
gyülöletté. – Nem, nem! Semmi sem marad fenn számodra más, mint szökni
az ismerős világból úgy, miként én; eltagadni nevedet, úgy, miként én;
lappangva bujdokolni városról-városra, úgy, miként én, és rettegni az
ajtóhoz közelítő lépések zajától, úgy, miként nekem! – Nos, hát menjek,
vagy itt maradjak?
– Maradj! nyögé a kínzott ember.
– Ahán, előadod már! szólt a fegyencz. No hát üljünk le még egyszer. S
kezdjük megint elől. Tehát legelőször is ideadod a senki szigetét.
Timárnak egy gyönge ellenérve akadt, melyet oltalmára fordított.
– De hiszen a senki szigete nem az enyim, hanem Noémié!
– Nagyon helyes az észrevétel. Hanem az én kivánságom megint egészen
alapos. A sziget Noémié, hanem Noémi meg a tied.
– Mit akarsz? kérdé vadul rátekintve Timár.
– No no, csak ne forgasd a szemeidet olyan nagyon! Hát nem tudod, hogy
meg vagy kötözve? Menjünk rendében és sorjában. A dolog így lesz: te egy
levelet irsz Noéminak, a mit én magam viszek el neki. Ezóta az a csúf
fekete dög meggebbedt már s bátran járhatok a szigetre. A levélben
szépen elbúcsuzol tőle: elmondod neki, hogy el nem veheted, mert tégedet
már korábbi családi viszony kötelez felbonthatatlanul; feleséged van, a
szép Timéa, a kire Noémi bizonyosan emlékezni fog. De megirod neki, hogy
sorsáról tisztességesen gondoskodtál, visszahozattad messze más világból
egykori eljegyzett vőlegényét, a ki igen derék, kitünő és szép deli
ifjú, s a ki őt most is kész elvenni, szemet hunyva az eddig történtek
fölött. Minden jóval el fogod őket ezentul is látni; rájuk adod
áldásodat, éljenek egymással boldogul.
– Mit? Te Noémit is akarod?
– Hát mi az ördög? Csak nem gondoltad tán, hogy Robinsonnak akarok
beállni a te rongyos szigetedre? Nekem kell valaki abban a magányban, a
ki az életemet megédesítse. Odaát a csömörig jóllaktam a fekete szemű,
fekete hajú asszonyokkal: most, hogy Noémi aranyhaját, kék szemeit
megláttam, egészen bele vagyok bolondulva. Aztán ő engem pofonütött,
kikergetett: nekem ezt meg kell torolnom. Hát lehet nemesebb
visszatorlás, mint csókkal boszulni meg a pofont? Én ura akarok lenni
ennek a makranczos tündérnek! Ez a capriceom most. S hát aztán te mi
jogon tagadhatnád meg őt tőlem? Nem vagyok-e én eljegyzett vőlegénye
Noéminek? a ki őt törvényes nőmmé tehetem, a ki becsületét
visszaadhatom; míg te el nem veheted őt soha, csak szerencsétlenné
teszed.
Oh! ez az ember egyenesen a szivére csepegtette Timárnak a forró
faggyút!
– Kivánd tőlem minden vagyonomat! rebegé könyörgő szóval a kalandornak.
– Hagyjuk azt későbbre. Még rákerülhet a sor. De most legelőször ezt
kivánom. Semmi egyebet, csupán Noémit. Nem is a tiedet kivánom, csupán a
magamét.
Timár a kezeit tördelte kínjában.
– No hát irod azt a levelet Noémihez? vagy elmenjek Tihanyba evvel a
négy levéllel?
Timárnak a fájdalom e szót hozta ajkára:
– Oh! a kis Dódi!…
A szökevény hetyke gúnynyal nevetett rá.
– Leszek neki apja; nagyon jó apja fogok lenni!…
… Abban a perczben Timár Mihály ülő helyéből, mint a jaguár, egy
szökéssel odaveté magát a kalandorra, s mielőtt az a fegyvert
használhatta volna, megragadta őt a két karjánál fogva, egyet rántott
rajta előre, egyet taszított rajta hátra s ettől a lódítástól az ember
kirepült a nyitott ajtón keresztül a folyosóra, ott hanyatt vágta magát;
feltápászkodott, s mintha még mindig ama veszedelmes lökés mozdereje
alatt tántorogna, elbotlott a legelső lépcsőben, s úgy kalimpázott alá
hörögve és káromkodva a lépcső aljáig.
Odalenn sötét volt, és csendes éjszaka. Az egyetlen ember, a ki a
kettőjükön kivül még e téli kastélyban lakott, süket volt és részegen
aludt.