– Ki az? kiálta rá Timár.
– Ej, ej, édes apuska, hát nem ismer ön már rám? szólt gúnyos
nyájaskodással az idegen.
– Krisztyán! suttogá Timár.
– Az, az! A maga kedves Tódorkája. Az egyetlenegy Krisztyán Tódor. A
maga kedves kis fogadott fia. Mégis hogy rám ismert szépen.
– Mit akarsz?
– A mit leghamarább akarok, szólt az ágról szakadt, ezt a dupla puskát a
kezembe keríteni. Mert nehogy eszébe jusson önnek az a szavam, a mivel
legutolsó találkozásunkkor elváltunk: «ha még egyszer ön elé lépek,
lőjjön keresztül!» Mivelhogy megmásítottam már a véleményemet.
Ezzel a jövevény felvette Timárnak a fegyverét, mely a szögletbe volt
támasztva, s annak mind a két sárkányát felhúzva, leveté magát a
kandalló elé egy karszékbe, a fegyvert lövésre készen fektetve végig a
térdein!
– Így ni! Már most beszélhetünk egymással nyugodtan. Átkozottul
elfáradtam s messziről jövök. Az ekvipázsom cserbenhagyott, s egy részét
az útnak gyalog kellett hátrahagynom.
– Mit akar ön itt? szólt hozzá Timár.
– Legelőször is – egy tisztességes öltöző ruhát; mert ez a mostani már
nagyon magán viseli az időjárás viszontagságainak nyomait.
Timár odalépett a szekrényhez, kivette onnan saját asztrakán-prémes
bekecsét s a hozzátartozó egyéb öltönydarabokat, s mindazokat lerakva a
padlóra kettőjük közé, némán rámutatott.
A csavargó félkézben tartotta a puskát, ujját szüntelen annak ravaszán
nyugtatva, másik kezével egyenkint fölemelgeté az öltönydarabokat, s
műbiráló arczfintorgatással vizsgálta azokat sorba.
– Jó, jó, hanem ebből a kabátból még valami hiányzik. Mi gondol ön? Mi
szokott vele együtt járni? A pénztárcza. No hát nem igaz?
Timár szótlanul kivette fiókjából oda eltett tárczáját s azt is odaveté
neki.
Az országkerülő elkapta azt félkézzel; fel is nyitá a fogai segélyével,
s aztán végigszámlálta a benne levő pénzt, ezreseket és százasokat.
– No, ez is csak valami! szólt, oda dugva a tárczát a bekecs zsebébe.
Szabad még egy kis fehérneműt is kérnem? mert biz a mostanit már két hét
óta viselem, s attól tartok, hogy már majd nem lesz salonképes.
Timár adott neki szekrényéből fehér alsóruhákat.
– No már most el vagyok annyira látva, hogy hozzákezdhetek a
toilettemhez! mondá cynicus enyelgéssel. Hanem elébb egy kis
magyarázatot kell önnek adnom, hogy majd egyetmást, a mit meg fog ön
látni, mikor levetkőzöm, érthetővé tegyek nagyságod előtt. – De hát mi
az ördögért nagyságoljuk mi egymást, mikor olyan régi jó czimborák
vagyunk? Legyünk per tu!
Timár szótlanul ült le asztala mellé.
– Hát kedves pajtásom, kezdé a szökevény, szemére kötött kendőjét
megigazítva, emlékezel rá, úgy-e, hogy te engemet néhány esztendő előtt
elküldtél Braziliába? úgy-e? Ej hogy el voltam lágyulva akkor, akár egy
szivacs! Édes apámnak fogadtalak s felfogadtam, hogy ezentul becsületes
ember leszek. De te nem azért küldtél engemet Braziliába, hogy én ott
becsületes emberré legyek, hanem azért, hogy ne legyek utadban ezen a
haemisphaeriumon. Nagyon bölcsen kiszámítottad, hogy ha egy ilyen
romlottvérű ficzkó, a kiben nincs már egy csepp jó indulat, elmegy oda
abba a világrészbe, a honnan az «asszonymérget» ide hozták Európába s
beójtották a fehér bőrüekbe, hát okvetlen el kell neki pusztulni. Vagy
eldöglik, vagy zsivány lesz belőle; vagy a tenger elnyeli, vagy
agyonütik; valahogy csak el lesz téve az útból.
Timár csüggedten hajtotta tenyerébe a fejét s nem tudott a rémnek
arczába nézni, hogy ellentmondjon neki.
Az a felülkerült gonosztevő dölyfös gunyjával folytatá:
– Hát úgy-e: rám biztad a sok pénzedet? Mi volt az neked? Polyva!
Számítottál rá, hogy majd lopni fogok belőle, akkor megfogatsz,
becsukatsz? Egészen úgy történt, a hogy akartad. Egy párszor ugyan
megtehettem volna azt is a kedvedért, hogy meggebedjek azokban a drága
betegségekben, a miket az Indiákon a fájáról lehet szedni; de csak
kilábaltam belőlük, – a te örömödre. Egyszer aztán hozzáláttam teljes
erővel a szolgálattételhez; – elloptam a pénztárodból tiz millió reist.
Hahaha! Tiz millió reis! Azok a tolvaj spanyolok félkrajczárokban
beszélnek, hogy annál nagyobbnak lássék az összeg. Az egész alig tesz
százezer forintot. Hüh, ha tudnád, minő szép szemeik vannak ott az
asszonyoknak, nem is sokalnád értük. Azok nem is akarnak viselni
egyebet, mint igaz gyöngyöt. De illik is a nyakukra! – Hanem hát már
ennek vége van. Most itthon vagyunk, s be kell érnünk olyannal, a milyen
van. Ha nincs ananász, jó a krumpli.
A ficzkó még érzékeny ömledezésekhez kezdett.
– Hanem hát az a te ostoba ügynököd odaát, a spanyol, más szempontból
fogta fel a dolgot s engem elcsipetett, a gaz törvénybirák elé
állíttatott, s ezek a gézen-gúzok elitéltek engem ezért az ifjukori
botlásomért, képzeld, tizenöt esztendei gályarabságra. No már mondjad,
nem barbarismus ez?
Timár reszketett.
– Azt tették velem, hogy levetkőztettek szép gavallér ruháimból, s
nehogy el találjak tőlük valahogy veszni, egy tüzes vassal a lapoczkámra
sütötték az akasztófa bélyegét.
A szökevény e szónál leveté tengerészkabátját s szennyes ingét lerántva
balválláról, megmutatá Timárnak a még égő vörös bélyegnyomot
lapoczkáján, keserű humorral nevetve hozzá.
– Látod, elbillogoztak a számodra, mintha csikód vagy tinód volnék, hogy
el ne veszhessek tőled. Pedig hiszen én úgy sem szököm el tőled, ne
félj!
Timár lélekkínzó kiváncsisággal nézte az égetett bélyegnyomot a
nyomorult vállán, s nem birta szemeit elfordítani róla.
– No, ez is megvolt. Akkor odavittek a nyakamnál fogva a gályára s egy
tizfontos vassal lábamat odavasalták a gályapadhoz. Nézd csak, annak is
itt van a helye.
Ezzel lerugta lábáról a rongyos bakancsot s megmutatta Timárnak a
bokáján támadt véres törést, mely hegedő sebbé mérgesült el.
– Ezt is tőled kapott emlékül viselem, kötekedék a szökött fegyencz.
Timár szemei oda voltak bűvölve a sebrongálta lábhoz.
– De hát képzeld, kedves czimborám, milyen jó a sors! Micsoda
csodálatosak a mennyei gondviselés utai! Hogy vezeti a szegény
szerencsétlen szenvedőt véletlenül a nem várt boldogság örömei közé.
Épen arra a padra, a hova engem ilyen kegyesen kipányváztak, volt egy
öreg tüskés szakállu érdemes férfiu szintén levasalva. Ez lett volna
nekem tizenöt esztendőre való hálótársam. Csak illő, hogy az ember ilyen
hosszú időre eljegyzett mátkájának jól a szeme közé nézzen. Rábámulok s
azt mondom neki spanyolul: «Sennor! Nekem úgy tetszik, mintha én
uraságodat láttam volna már valaha.»
«Láthattál biz engem, vakulj meg!» felelt rá az öreg.
Ekkor megszólítom törökül:
«Effendim. Nem kószáltál te Törökországban valaha?»
«Voltam én ott is. Hát mi bajod vele?»
Ekkor szólok hozzá magyarul:
«Nem úgy híttak téged eredetileg, hogy «Krisztyán?»