A Duna be volt fagyva egész fel Pozsonyig, át lehetett kelni mindenütt
rajta. Hogy Komáromból Új-Szőnyre át lehessen jutni, fel kellett messze
kerülni a sziget orrán felül, mert ott zátonyok vannak, mikben nyáron
aranyat mosnak, s a felturkált zátonyokon rendesen megtorlik a jég, s a
torlaszokon nehéz áthatolni.
Timár úgy számította ki az átkelési tervét, hogy a mint a Monostort
megpillantja, annak a tetején meglátszik az ő nyaralója; egyenesen annak
veszi az irányát.
Csakhogy jött valaki, a ki ezt a számítását megrontotta: az volt a köd.
Ő csillagos éjre számított, s mire a Dunához ért, köd ereszkedett alá.
Még akkor csak vékony, átlátszó párázat, de a mint a jégen elindult utat
keresni, oly sűrű lett az, hogy nem látott három lépésnyire.
Ha józan eszének csak egy szavára hallgatott volna még, hát rögtön
visszafordul s igyekezik az elhagyott partot ujra megtalálni; de már
azzal a józan észszel ő végleg leszámolt, nem volt vele semmi dolga
többé: át akart jutni a tulsó partra.
Az éj különben is sötét volt; a Duna pedig a szigeten fölül
legszélesebb, s ott a jég legkevésbé járni való. Egymás hátára tolt
jéghasábok hosszú torlaszokat képeznek keresztben-hosszában, egy-egy
helyen szeszélyes hegyláncz alakot ölt a jég, öles táblákban meredezve
fel a hátahoporjás alapból.
A mint ezeket a torlaszokat kerülgette Timár, azon vette észre magát,
hogy a ködben eltévedt. Már több egy órájánál, hogy jár; zsebórája három
negyedet ütött háromra; rég a tulsó parton kellene lennie: bizonyosan
irányt tévesztett.
Hallgatózott. Semmi neszt nem vehetett ki az éjszakában. Kétségtelen
volt, hogy nem hogy közeledett a túlparti faluhoz, sőt eltávozott tőle.
Még kutyaugatást sem hallott.
Azt hitte, hogy ő most a helyett, hogy a Dunán keresztbe haladna,
hosszában jár rajta végig s arra határozta magát, hogy félirányt fog
változtatni. A Duna kétezer lépésnél sehol sem szélesebb, valahol csak
partra kell akadnia, ha folytonosan egy irányban megy.
Csak hogy a sötétben és a ködben az ember épen azt nem tudja, hogy egy
irányban megy-e? Egy jégtorlasz, melyet ki kell kerülnie, minden
kiszámítása daczára félretéríti az egyenes vonalból, zeg-zúg utat
csinál, visszakerül arra a helyre, a melyen már egyszer áthaladt;
egyszer-egyszer eltalálja a jó irányt, s csak még pár száz lépésig
kellene kitartania s partot érne, akkor megint mást gondol s eltér ferde
irányban s ujra beletéved a megboszorkányozott jéglabyrinthba.
Már öt óra is elmúlt: négy órája, hogy folytonosan a Duna fölött jár.
Érzi, hogy fárad. Az éjjel nem aludt s egész nap nem evett; a helyett
idegrontó gyötrelmekkel kínozta agyon magát.
Megáll hallgatózni. Ez időtájon rorátéra szoktak harangozni. Vagy a
városról, vagy a faluból kell, hogy harangszót halljon.
Szép irónia az is a sorstól, hogy az istenes harangszó, a mely szól az
igazhivőknek, még a pogány és eretnek számára is kivánatos, s a
szökevény, az istenkerülő úgy hallgatózik utána vágyakodva.
Végre meghallotta, a mire várt. A komáromi harangok voltak azok.
A harangszó egészen a háta mögül jött.
E szerint a leghelyesebb kiszámítás, hogy féljobbot csinálva folytassa
az előre haladást, mert akkor szemközt kell lenni a szőnyi partnak.
Hanem a harangok ezúttal megtréfálták. Még beljebb küldték a Duna
hosszában. Beletévedt egy oly jégmezőbe, mely csupa egymásra tolt
jégtáblákból állott, mik ferdén, egyenesen meredeztek elő; azok között
bukdácsolva, kapaszkodva, iszamodva, néhol négykézláb mászva kellett
előre törtetnie, s partot csak nem talál sehol.
Kiáltani nem mert.
Kiáltást nem hallott egyebet, mint a varjakét, mik látatlanul röpködtek
el fölötte.
Az volt az utolsó reménysége, hogy majd ha megvirrad, akkor csak
megtudja a napról, hogy merre van kelet? Arról azután hajós létére majd
tájékozza magát, hogy merre van a Duna folyása?
Ha valahol léket talált volna a jégen, akkor a víz folyásáról is
megtudhatta volna, merre menjen? de a jégkéreg szilárd volt mindenütt, s
áttörni fejsze nélkül nem lehetett.
Meg is virradt, legalább világos kezdett lenni, de a sűrű ködön át napot
nem lehetett látni.
Menni pedig kellett, mert a pihenés a jégen veszedelmes.
Kilencz óra is elmúlt; még mindig nem talált partot.
Akkor egy pillanatra ritkulni kezdett a köd: a nap fénytányérja
láthatóvá lett, mint egy fehér, fénytelen arcz az égen, mint a nap
árnyéka. A lég mintha számtalan ragyogó jégtükkel volna tele, a mik
szikrázva gomolyognak össze egy szemvakító homálylyá.
Most tehát tájékozhatja magát.
Ámde a nap magasan áll már, nem mutatja a keletet.
Hanem mutat valami mást.
A mint Timár a szikrázó köd félhomályában széttekintett, úgy tetszett
neki, mintha jobbra a távolban egy háztető körrajzait engedné láttatni a
félig átlátszó köd.
A hol ház van, ott föld van. Elindult arra.
Hanem a derű csak pillanatokig tartott; ujabb sűrű ködgomoly szállt alá
a jégre s Timár ujra vak volt.
De most már nagyon jól vigyázott, hogy el ne téveszsze a kitűzött
irányt. Haladt egyenesen. S ezuttal jól számította ki az irányt; nem
sokára a sűrű ködfátyolon keresztül ujra megjelent előtte a háztető.
Alig volt már tőle harmincz lépésnyire. Végre megtalálta hát a házat.
Mikor aztán tíz lépésnyire ért hozzá, akkor látta, hogy az egy malom.
A jégtorlasz valahonnan elszakította téli menedékéből, vagy ott lepte a
lánczon a késlekedőt, s aztán lehozta magával idáig. A hajóoldal olyan
szépen el volt fürészelve a jég éles lapjai által, mintha ácsremekben
vágták volna ketté, a kerekek forgácscsá törve s a malomház odaékelve
egy jégsáncz közé, melynek táblái, mint mellvédek foglalták körül.
Timár megriadva állt meg a malom előtt. Feje kábult volt már, a hogy a
kisértetlátóknál szokott lenni.
A perigradai örvénybe elsülyesztett malom jutott egyszerre eszébe.
Nem annak a malomnak a kisértete ez, mely őt futása végén ijeszteni s
tán elfogadni jő?
Elfogadni? Magába fogadni? Egy pusztulásnak induló ház, egy malomroncs a
jég közepén?
Timárt valami kínzó ösztön arra vette, hogy menjen be ebbe a malomba. Az
ajtaján fel volt pattanva a zár, bizonyosan a jégtorlat rázkódásától, s
az ajtó tárva-nyitva állt. Belépett rajta. A malomgép olyan épen állt
még, hogy Timár minden perczben azt várta, hogy előlép egy fehér
molnárkisértet s felönti a garatra a gabonát.
A malom tetejét, gerendát, minden kis párkányát teleülték a varjak,
egy-egy továbblebbent a közeledő alak láttára s rögtön más ült a
helyébe. A többi tudomást sem vett róla.
Timár el volt fáradva halálra. Nyolcz óra folyásán keresztül jár
folyvást a jégen, fáradságát szaporították az út akadályai; gyomra üres,
idegei felzaklatva, a kemény hideg zsibbasztja tagjait.
Fáradtan ül le a malomban egy gerendára.
És a mint leül azonnal lezáródnak a szemei.
És a mint szemeit lezárja, ott áll a szent Borbála hajóorrán, kezében a
csáklyával; mellette áll a fehér arczú leány. «El innen!» kiált neki; a
hajó a zuhatagba rohan alá, a habtorlat jön szemközt, «be a kabinba!» De
a leány nem mozdul. Most alárohan a hajó mindenestől.
Timár leesett a földre, arra ébredt föl.
Csak most kezdett eszmélni a veszedelemre, melyben forog.
Ha ő itt most elalszik, bizonyosan meg fog fagyni.
Kétségtelenül a legkényelmesebb neme az öngyilkosságnak. De neki még
tennivalója van ezen a világon. Még az ő órája nem jöhetett el.
Mit mondanának az emberek, ha másnap itt találnák Levetinczy Timár
Mihályt megfagyva a jég közé szorult malomban? Hogy jött ide? Minő
rejtély maradna utána!
Nem, ilyen ostoba halállal nem akart meghalni.
Kijött a malomból.
A köd olyan sűrű volt, hogy nem látott semmit. Nem volt ez nappal, hanem
éjszaka. A sóhajt, mely az égre szállna, elnyeli a nehéz, sötét felleg s
nem bocsátja odább.
Az ember el van hagyatva minden élő lénytől; el van temetve a felhőben.
Hát nincs semmi élő közel, ki őt megszabadítsa?
Van.
A malomban egerek is voltak, mikor a jég elragadta; azok megvárták, míg
a jég megáll, akkor kiszöktek a malomból s ők kitaláltak a partra. Apró
lábnyomaik hosszú vonalai meglátszanak a vékony hóesésben.
Ezeket a nyomokat észrevette Timár. Az emlősök legparányibbja kivezette
a bölcs, hatalmas embert a partra.
Félórányi távolban Új-Szőny fölött jutott ki a partra.
Ott azután rátalált az országútra, s azon át a fogadóra, a hol szekerét
elhagyta. Köd előtte, köd utána: senki sem látta, merről jött.
A vendéglőben megevett egy tál, kocsisok számára készült,
marhaláb-kocsonyát, megivott rá egy kupa bort, azzal befogatott,
lefeküdt a szekerébe s aludt egész estig, folyvást a jégen álmodva
magát, s ha nagyot zökkent a kocsi, arra ébredve, hogy beszakadt alatta
a jég s ő hull alá a végtelenbe.
Későn indulva Szőnyről, csak másnap éjszaka jutott el füredi kastélyába.
A köd egészen idáig kisérte, a Balatont sem láthatta tőle.
Még éjszaka felhivatta halászait magához, s azoktól megtudta, hogy épen
másnap reggelre készülnek az első fogáshoz a jégen. Vinczellérjét
utasította, hogy bort, törkölypálinkát, a mennyi kell tartson készen.
Galambos, az öreg halászmester igen jó fogással biztatott. Timár azt
kérdezte tőle, hogy mi előjele van e kecsegtetésnek?
Az egyik jó jel az volt, hogy a Balaton korán befagyott, ilyenkor az
ívás előtti időkben a halak nagy tömeggel jönnek az öbölbe. A még jobb
jel pedig az, hogy Levetinczy úr maga is megérkezett. Hisz ő vele a
szerencse jár.
«A szerencse jár velem!…» ismétlé magában Timár, nagyot sóhajtva.
– Mernék rá fogadni, mondá Galambos, hogy holnap kifogjuk magát a
fogas-királyt is.
– Mi az a fogas-király?
– Az egy vén fogas, a mit minden halász ismer már a Balatonon; mert
akárhánynak volt a hálójában, de senki sem birja kihúzni; mert a mint
veszi észre, hogy a pirityébe került, egyszerre elkezd a Balaton fenekén
a homokban farkával lyukat ásni, abba belehúzza magát s a háló alatt
kicsúszik. Iszonyú kitanult gonosztevő. Pedig jutalmat is tűztünk már a
fejére, mert egymaga annyi fiatal halat elpusztít, mint három halász.
Iszonyú nagy állat. Mikor a víz szinén uszik, az ember azt gondolná,
hogy viza. Ezt is megfogjuk holnap.
Timár ráhagyta. Aztán hazaküldött minden embert és lefeküdt.
Most érezte még csak, mennyire ki van fáradva.
És aztán aludt hosszú, egészséges álmot, álomlátások nélkül. Mikor
fölébredt, egészen kiépülve érzé magát. Még lelke gondjai is mintha egy
évet vénültek volna már. Végtelen időnek látszott a tegnapelőtt és ma
közötti haladék.
Még nem volt reggel: de meglepé, hogy a jégvirágos ablakon besüt a hold.
Tehát az idő kitisztult.
Gyorsan fölkelt, szokása szerint a jéghideg vízben egész testét
megmosta, azzal felöltözött s kisietett a Balatont meglátni.
A befagyott Balaton megragadó látvány, kivált az első napokban.
Az óriási tó nem úgy szokott befagyni, mint a folyamok, miken töredékes
jégtorlaszok csoportosulnak össze; ez egy csendes pillanatában a
víztükörnek egyszerre áll meg, mint a kristály, s reggelre ott van az
egész vizen a sima, tündöklő tükör.
Ezüst tükör, mikor a hold fénye bevilágítja. Nincs rajta semmi törés:
egy darabból van öntve.
Csak a szekérutak látszanak meg rajta, a mint a két part sűrűn fekvő
falvaiból átvonulnak, egymást keresztezik, mintha mértani vonalak
volnának egy nagy üvegtáblán.
A tihanyi hegyfok kettős tornyú templomával oly tisztán látszik meg a
tükörben, tornyaival lefelé fordítva, mint maga a valóság.
Timár oly hosszan el tudott andalogni e csodaszép látvány előtt.
Mélázásából a közelgő halászok verték ki; azok jöttek hálóikkal,
rudjaikkal, jégvágó eszközeikkel; azt mondták, hogy napfölkeltekor kell
megkezdeni a fogást.
Mikor egy csoportban voltak, körbe álltak, az öreg halászmester rákezdé
a kegyes éneket: «Uram, ki légyen lakója a te szentséges hajlékodnak?» a
többiek utána énekeltek. Timár elment tőlük messze; ő nem tudott
Istenhez fohászkodni. Hogy énekeljen ő annak, a ki mindent tud, a kit
nem lehet énekszóval megcsalni?
Pedig az az ének két mértföldnyire is elhallik a sima jégen; s a parti
viszhang visszazengi a zsoltárokat.
Timár messze behaladt a jégtükrön.
Most virradni kezdett, a hold elsápadt s az ég egész hosszában
rózsaszinű kezdett lenni, mire az óriási jégtükör is csodálatosan színt
változtatott, mintha élesen kétfelé volna osztva, az egyik része
violaszín és rézvörös fényt vesz fel, míg a napkelet felé eső, tehát a
rózsaszín éggel érintkező fele azurkék marad.
A tünemény pompája növekedik, a míg az ég egyre világosul; a skarlát, az
arany az égen megkétszereződik a tiszta tükörben, s mikor a nap
fénytelen izzó gömbje feljön a látkör violabarna ködei közül, tűzszinű
páráktól körülragyogva s letekint e ragyogó jéglapra, ilyen varázsképet
semmi tenger nem mutat, semmi mozgó hullámtükör; mert az olyan, mintha
két igazi nap kelne fel egyszerre két igazi égen.
Egyszerre szétlöveli a nap sugárait, a mint a barna ködök közül
kiemelkedett.
Galambos halászmester a távolból odakiált Timárra:
– Most mindjárt fogunk valamit hallani, de meg nem kell ijedni tőle!
hahó!
«Megijedni?» mondá magában Timár s hitetlenül vállat vont.
Mi ijesztené őt meg már a világon?
Megtudta nem sokára.
Mikor a beállott Balaton jegére legelőször rásüt a nap, először valami
csodálatos zengés támad a jégben: mintha ezer meg ezernyi érczhúrok
pattognának le egy tündéri hárfáról; emlékeztet az a Memnon-szobrok
zengő sziklájára, csak hogy ez nem hagyja abba. A titkos zing-zöngés
egyre hangosabb lesz, a tündérek ott a víz alatt már tele marokkal
ragadnak hárfáik húrjaiba, éles pattanások kezdenek hangzani, mik
folyvást emelkedő erővel a lövések hangjáig fokozódnak; és minden
pattanásnál, minden durranásnál egy-egy csillámló repedés támad az eddig
üvegmódra átlátszó jég tömegében; minden irányban össze-vissza pattog az
egész óriási jégtábla, míg utóbb olyanná válik, mintha apró koczkák,
ötszögek, s minden alakú prizmák milliárdjaiból volna egy óriási
mozaikká összetömörítve, melynek felszine tükör.
Ez okozza ama hangokat.
A ki azokat először hallja, a szive bizony hevesen kezd dobogni.
Az egész jéglap szól, beszél, zeng lábai alatt. Mennydörgést és
cziterapengést hall összekeverve. Egy-egy pattanás az ágyúdörejhez
hasonlít s mértföldekre elhangzik.
S a halászok nyugodtan látnak hálóik szétbontásához a mennydörgő jég
hátán; s a távolban szénás szekereket látni, a mint a jégen csendesen
végighaladnak négy ökörrel. Itt már ember és állat megbarátkozott a jég
haragos perlekedésével, mely azután folytonosan tart, míg a nap ismét le
nem áldozik.
Mihály kedélyére különösen hatott ez ismeretlen tünemény.
Mindig sejtette, mindig imádta azt, a mi «nagy élet» a természetben.
Érzelgő kedélyében helyet talált az a gondolat, hogy a mi él, az
öntudattal is bír. A szél, a vihar, a villám, maga a föld, a hold, a
csillagok. Ha volna a ki értené, hogy mit beszél most ez a jéglap itt a
lábaink alatt?
Most egyszerre egy olyan rettentő dördülés hangzik, mintha száz ágyút
sütöttek volna el egyszerre, vagy mintha földalatti tűzaknát vetettek
volna fel. Az egész jégtábla megrendül és összerázkódik. S a dördülés
munkája iszonyú; a füredi parttól rézsut egész Tihanyig, háromezer
lépésnyi hosszúságban végigrepedt a jégtábla, s a kétfelé nyílt tömeg
között egy ölnyi széles tátongó nyilás maradt.
«A rianás! A rianás!» kiáltoznak a halászok, s otthagyva hálóikat,
szaladnak arrafelé.
Timár alig két ölnyi távolban állt a rianástól. Látta azt, mikor támadt.
Térdeit megreszketteté a szörnyű erőhatalom, mely a jégtömeget kétfelé
hasítani birta. Megbénultan állt ott a hatalmas természettünemény kábító
hatása alatt.
Az odaérkező halászok zavarták fel néma elmerengéséből.
Azok magyarázták meg neki, hogy ennek a támadt résnek a neve a nép ajkán
«rianás», a mi szót sehol másutt nem ismernek; hogy ez nagy veszedelem a
keresztül utazókra nézve, mert messziről nem veszik észre s ez be nem
fagy soha, mert a víz szüntelen hullámzik közte; azért a legelső dolguk
volt a jó embereknek azokra a helyekre, a hol útnyomok szelték át a
rianást, a két veszélyes partra póznákat tűzni ki a jégbe, azokra
szalmacsutakot téve keresztbe, hogy a jövő-menők jókor meglássák a
veszélyt.
– De még veszélyesebb lesz ez, magyarázá a vén halász Timárnak, ha
egyszer egy szélnyomásra a kétfelé vált jég megint összecsukódik. Az is
épen ilyen zengéssel, ropogással megy végbe. De gyakran olyan nagy a
szél ereje, hogy az elvált jég két szélét harántosan feltolja, s akkor a
fölemelt jég alatt üresség támad. A ki aztán azt észre nem veszi s
szekérrel ráhajt, Isten legyen irgalmas szegény lelkének; leszakad
alatta a jég, a mely nem éri a víz szinét.
Délre járt az idő, mire a halászathoz hozzáfogtak.
A halászat a Balaton jege alatt igen tiszta munka.
Először is abban az öbölben, melyben a halászok tapasztalatai nyomán a
halak ez időtáján seregestül össze szoktak gyülni, kivágnak egymástól
ötven ölnyi távolban két ölnyi átmérőjű léket, s azután egy négyszögöt
alakítanak apróbb két láb átmérőjű lyukakból, úgy hogy a két nagy nyilás
a trapezium két átellenes szögletét képezi.
Minden jéglapot, melyet e négyszög lyukakból kivágtak, oda támasztanak
fel élével a lyuk elé, hogy a jégen járók észrevegyék azt, s bele ne
botoljanak a veszedelembe.
Mikor aztán a nap rásüt ezekre a nagy jégtükrön mindenfelé elszórt
jégkoczkákra, az olyan, mintha ezernyi gyémánt-óriás ragyogna szét a
messze távolba.
A halászok a hosszú erős hálót a tó belseje felé eső öreg lékhez viszik
s akkor a két végét szétbontva, rákötik azokat két hosszú póznára.
Mindkét pózna harmadfél öles. Egy halász legény elkezdi azt a jég alatt
előbbre tolni a rákötött hálóval együtt, a másik ott várja azt a kisebb
léknél, s a mint a pózna vége odaérkezik, megint odább tolja azt a
harmadik lékhez, a hol a harmadik legény áll, s ugyanezt az utat teszi
meg a négyszög másik oldalán a másik rud a háló tulsó szárnyaival, míg
mind a két rud s mind a két hálóvég összeérkezik a part felőli nagy
léknél.
Ekkor a háló, melyet az alsó végén levő ónsulyok a fenekére húzva, s a
felső piritye a jég lapjáig emelve tart, egy tökéletes börtön mindazokra
nézve, a kik e négyszögben bennszorultak.
Pedig ilyenkor sokan szoktak ott lenni. A fogas, a süllő, a harcsa
elhagyja mély iszaplakását s feljön a vágott lékhez levegőt színi;
ilyenkor családi ünnepjük van a halaknak: ilyenkor van a hidegvérüeknél
a szerelem bűbájos korszaka; hisz a kemény jégboltozat most tartja őket
elzárva az idegen elemtől, de nem annak lakóitól az emberektől.
A jég csak vesztükre szolgál most.
Mikor észreveszik, hogy a háló összébb szorítja őket, nincs hova
menekülniök. Kiugrani nem lehet, mert a jég nem engedi. A megszorult
fogasnak nincs módja többé szokott ravaszságával befurni magát izmos
farkával az iszapba, hogy a háló alatt elosonhasson, mert társainak
viczkándó tömege magával sodorja.
A halászok pedig odafenn huszan belekapaszkodva a háló kötelébe,
csendesen vontatják azt kifelé.
Husz embernek megfeszített erőlködése mutatja, minő terhet vontatnak fel
onnan alulról. Sulyáról itélve, több száz mázsára lehet azt becsülni.
A nagy lék szája lassankint megelevenül.
A nyugtalanított, összeszorított haltömeg törekszik az egyedüli nyilás
felé. Az a halála.
Mindenféle alakú szájak és fejek bukdácsolnak fel a vízből, átlátszó
uszszárnyak, halfarkak, pikkelyes, kék-zöld, ezüstszínű hátak merülnek
fel egymást törtetve, s közülök ki-kibámul egyszer-egyszer a Balaton
czápája, a mázsányi harcsa, tátongó nagy szájával, patkányfark
bajuszával, megint visszairamodik fejtetővel lefelé, mintha volna
odalenn menekülés.
Három halászlegény az öreg halászmesterrel nagy merítő szákkal lapátolja
ki a lék szájára tolt eleven tömeget, kihányva azt egyenesen a jégre, a
hol egymás hegyén-hátán ficzkándozva tánczol örege-apraja. Onnan nincs
hova menekülni, mert a lékek mind be vannak már téve a beleillő
jégkoczkákkal. Ez aztán a boszorkánytáncz!
Tátott száju pontyok félöles szökéssel peczkelik magukat szerteszét, a
kétségbeesett csuka kigyóként kuszik a sügérek, kárászok bizsergő tömege
közepett. Egy-egy hatalmas harcsát rántanak ki kopoltyujánál fogva s
kilökik a jégre, a hol aztán az idomtalan test meztelen fejét lomhán
lefektetve, izmos farkcsapással söpri maga körül szét fogolytársait.
A jéglap a négyszög körül már messze terítve van halakkal. A potyka úgy
nyargal azon, mint a cziczkány. Senki sem kergeti; nem szökhetik el. A
lomhább halak egész határral hevernek a lék két oldalán.
– Mondtam, hogy nagy fogás lesz ma! dörmögi a vén halász. A hová a
nagyságos úr lép, szerencsének kell ott lenni. Csak még a fogas királyt
megcsiphetnők.
– Pedig aligha benne nincs; mond a szélső legény, ki a vízhez
legközelebb huzza a pirítyét. Valami nagy állat akkorákat lök a hálón,
hogy mind a két karom megérzi.
– Ahol van ni! kiált a másik legény, a kinek épen tele volt a merítő
szákja hallal, – a mint egy roppant nagyságú fő mint egy ezüst krokodil
nyomult fel a vízből; tiszta ezüstfehér az egész, szétnyitott torkában
két sor éles fog, mint a kajmánnak, de azonkívül négy egymásba fogódó
görbe agyar, minő a tigrisé. Tiszteletparancsoló egy fej. Méltán
királynak nevezhető abban a tóban, a hol nincs olyan állat, mely vele
megmérkőzzék; még saját fajából sem.
– Ott van ni! kiálták egyszerre hárman is; hanem a nagy állat a másik
perczben már újra lebukott a víz alá, s akkor kezdődött aztán a küzdelme
a halásznak.
Mintha a tőrbe jutott fejedelem egyszerre kiadta volna oda alant a
rendeletet maradék testőrségének, hogy a végső tusában keresztül kell
magukat törniök, oly veszedelmes rugdalózás keletkezett a hálóban.
Csukák, potykák, harcsák voltigeur csapatja rohant fejjel a feszes
hálónak, a felmerülő góliátokat bunkóval kellett agyba főbe verni, hogy
leküzdessenek. A hal tűzbe jött, a hidegvér hősi gerjelemre lett képes s
fellázadt a bitorló ellenség ellen, s valóságos ütközetet harczolt vele.
Az ütközet ugyan mind a hal veszedelmével végződött. A harcsák főbe
veretten rántattak ki a jégre, a háló öntötte a felszinre szorított szép
fehér fogasokat, süllőket; hanem a fogas-király nem akart előkerülni.
– Már megint megmenekült! dörmögé a vén halász.
– Még a hálóban van, monda fogait összeszorítva a kötélhuzzó. Érzi a
kezem a rángatását; ha csak keresztül nem töri a hálót.
Tömérdek volt a préda, a mi szerteszét hevert már; nem lehetett hova
állni tőle, hogy az ember el ne csuszszék bennük.
– No most kiszakadt a háló! riadt fel a halászlegény. Érzem a
roppanásáról.
Csak a közepe volt még lenn.
– Huzd rá! ordíta a vén halász, s azzal teljes erejéből rárántotta a
legénység a kötelet. A hátramaradt haltömeg csak kifordult a hálóval
együtt. Ott volt a fogas-király is. Gyönyörü példánya fajának. Több volt
negyven fontosnál, a minőt minden husz évben fogtak egyszer, azt is csak
régen. Erős fejével csakugyan keresztül szakította a hálót; hanem tüskés
uszszárnyaival beleakadt a bogokba s nem tudott elmenekülni. Mikor
kirántották, pofon vágta a farkával azt az egyik legényt, úgy, hogy
hanyatt esett a jégen; hanem ez volt aztán utolsó hős tette. A másik
perczben már halva volt. Eleven fogast még nem tartott senki a kezében.
Azt tartják, hogy a mint a vízből kiveszik, a léghólyagja megreped s
akkor megszünt élni.
Ennek az egynek a kézrekerítése nagyobb öröm volt a halászok közt, mint
az egész gazdag fogás. Régen üldözték már. Ismerőse volt mindegyiknek s
gonosz halpusztító. Az a rossz szokása, hogy csak a saját nemzetbelit
szereti megenni. Azért ő fogas-király. Mikor felbontották, akkor is két
szép nagy fogást találtak a gyomrában, a miket nem rég nyelhetett le.
Olyan vastag hája volt, mint a süldőnek; gyönyörű aranyszínű, s a husa
fehér, mint a gyolcs.
– No nagyságos uram, ezt az egyet elküldjük a nagyságos asszonynak!
monda a vén halász. Becsomagoljuk egy ládába jég közé. Egymaga lesz egy
szekérrel. Nagyságos uram ír hozzá egy levelet s megírja benne, hogy ez
volt a fogas-király. A ki ebből eszik, királyhúst eszik.
Mihály megdicsérte az ötletet s biztatást adott, hogy meg lesz érte az
áldomás.
Mire a fogással készen voltak, a rövid téli napnak is vége volt már, de
csak az égen, de nem a jégen.
A jégen most kezdődött még az élet.
A szomszéd falvakból, Siófokból, Szántódról, Zamárdiból, Füredről,
Arácsról, Csopakról jött a népség szánkókkal a jégre, kosárral,
tarisznyával, kulacscsal; a kulacsban bor, a tarisznyában
malaczpecsenye, a kosár halat vinni való. Mire a halászok hozzákezdtek a
kifogott zsákmány osztályozásához, egész sokadalom támadt körülöttük.
Ha lement a nap, nádból fáklyát csináltak, tüzet raktak a jégen; vásárt
ütöttek a halra. Potyka, csuka, harcsa, kárász mind szegény embernek
való. Bécsbe, Pestre csak a fogast meg a süllőt viszik, a mit drágán
megfizetnek; a többit potom áron adják. Még így is nyereségük van. Ezzel
az egy huzással valami háromszáz mázsa halat rántottak ki. Ez a Timár
igazán szerencse fia.
A mi halat most el nem hordanak, azt kosarakra garmadolva, beviszik a
raktárba, s onnan hordják el majd szekereken a veszprémi vásárba.
Timár egy jó estét akart szerezni az összegyült népségnek. Lehozatott
egy tiz akós hordót a jégre, azt csapra üttette s felszólította a
halászmestert, hogy csináljon halászlevet, a mihez csak a mestere ért.
Egy roppant, akónyi bográcsba beleaprítják a kiválogatott halat, a minek
nem szabad sem kövérnek, sem szálkásnak lenni; nem jön abba egyéb, mint
a halnak a saját vére, paprika marokszámra, meg vöröshagyma. Hanem aztán
van annak a keverésmódjában valami mesterség, a mit csak az ért, a kinek
tudománya van hozzá, hogy azt utána csinálni sem lehet.
Ebből a jóból még Timár úr is bámulatos sokat elfogyasztott.
S a hol jó bor foly és halászlé készül, ugyan a czigány hogy maradna el
onnan?
Egyszer csak ott terem egy barna sereg, helyet csinál egy kosár tetején
a czimbalmának s rárántja az uraság nótáját:
«Jaj, de szakad ez a húr!
Majd megfizet ez az úr?»
S a hol czigány van, virgoncz menyecske és tüzes legények, a táncz hogy
maradna el onnan? A jég hátán egyszerre csak olyan dáridó támad, hogy
hét falura szól. A nádtüzek mellett nyalka párok rikkontgatva járják a
szent Dávid tánczát. Egyszer Timár azon veszi észre, hogy őtet is
elkapja egy kaczkiás menyecske, beviszi a tánczba s úgy megforgatja, a
hogy csak illik.
Timár tánczolt.
A szép téli éjben messze világlottak a jégtükrön az örömtüzek. A
mulatság a jég hátán majd éjfélig tartott.
A halászok akkorra lettek készen a fogott hal behordásával a raktárba.
Akkor aztán a jókedvű népség is haza oszlott, sűrű rikoltozással éltetve
a mulatság gazdáját, a bőkezű Levetinczy urat.
Timár még azután is fenmaradt addig, míg Galambos a fogas-királyt
becsomagolta a deszkaládába jég és széna közé, s a ládát leszegezte. Azt
feltették a szekérre, melyen Timár idejött, s a kocsisnak meg lett
mondva, hogy legyen készen, mert rögtön indulni fog haza Komáromba; a
halküldeménynyel sietni kell.
Ő maga azalatt levelet írt Timéának; a levél gyöngéd, sőt itt-ott
kedélyes hangon volt tartva. Kedves feleségének nevezte Timéát. Leírta
előtte a nagyszerű látványt a Balaton jegén, a megrendítő jégropogást;
elhallgatta, hogy milyen közel történt hozzá a rianás; elregélte a mai
nap történt fogást minden apró részletével együtt; végezte az esti
mulatság leirásával; elmondta, hogy milyen jól mulatott, hogy milyen
kedvére «kivolt.» Még azt is megirta neki, hogy egy szép paraszt
menyecske megtánczoltatta a jégen.
Ilyen vidám leveleket szoktak azok írni, a kik az öngyilkosság tervével
vajudoznak.
Mikor a levél készen volt, levitte azt a kocsisnak.
Az öreg halász még akkor is ott volt.
– Menjen már haza Galambos, küldé őt Mihály. – El lehet fáradva.
– De bizony még egyszer megrakom a jégen a tüzeket, monda az öreg,
pipáját meggyujtva, mert most erre a nagy halszagra a mi csak róka van a
berekben, de még a csunya toportyánféreg is, mind előjön, s körülhasalja
az öreg lékünket s ott halászik a maga szakállára, lesi a felvetődő
halat és kikapja a vízből; azzal meg mind elriasztja előlünk a többit.
– So se csináljon már több tüzet! monda neki Mihály. Majd kivigyázok én,
éjjel úgy is sokszor felébredek. Olyankor majd kilépek az erkélyre s
kilövöm a puskámat; a lövésre majd haza szaladnak a mi négylábú
halászaink.
Ebben hát megnyugodott a halász is, s Istennek ajánlva az urat,
hazakullogott.
A süket vinczellér, Timáron kívül az egyedüli élő lény e háznál, rég
aludt már. Azonfelül, hogy süket volt, most még a jó borból annyit be
talált venni, hogy egészen biztosítva volt ez éjszakai nyugalmának
megháboríthatlansága felől.
Timár is felment a szobájába s megrakta a tüzet a kandallóban.
Ő épen nem volt álmos.
Izgatott lelkének nem kellett a lomha nyugalom.
Másforma pihenést keresett.
Hisz az is pihenés, ha az ember téli hideg éjszakán kiül a nyitott
erkélyre nyitva hagyott ajtónál, s aztán a hallgató világot nézi.
A hold még nem jött fel; csak a csillagok ragyognak, s minden csillagnak
a fénye ott tündöklik a sima jégtükrön is, mint egy nagy aczéllapra
elszórt karbunkulusok; mint azok a gyertyák halottak napján a temetőben.
Ott a Saturnus, a Vega, a Hattyú, a korona Arcturus, a Kalászos Szűz és
Berenice, a hű feleség!
Az ember bámul és nem gondolkozik. Lát és nem érez. Sem hideget, sem
szívdobbanást, sem kül-, sem belvilágot. Csak bámul. Úgy pihen.