Futni, de hová? Ez most a kérdés.
Az órák tizet vernek a városban, a sorompók le vannak már eresztve a
dobogó híd előtt, mely a Duna keskenyebb ágán a szigetbe vezet, a honnan
aztán a szélesebb Dunaágon a jég háta most a híd. De most oda el nem
lehet jutni a nélkül, hogy az ember valamennyi jegyszedőt a hídon s egy
pár drabantot a parton fel ne lármázzon, a kiknek mind szigorúan meg van
parancsolva a városkapitánytól, hogy este nyolcz órától reggeli hétig
még magát a szentséges római pápát se ereszszék át a jégen.
Az ugyan meglehet, hogy a mit amaz egyházfejedelem bullái ki nem
vinnének, azt egypár vörösszemű bankó Levetinczy úr tárczájából
kieszközölné, de másnap aztán el is volna terjedve a városban, hogy az
arany ember késő éjjel egyedül, nagy sietve szökött ki a városból a
veszedelmes jégen keresztül. Ez épen jó illustratió volna ahhoz a
mendemondához, a miből ama párbaj eredt. Minden ember azt mondaná: kezd
már szökni Amerikába. Timéa is megtudná ezt.
Timéa!
Oh! milyen nehéz ez elől a név elől elmenekülni! Mindenütt utána
hangzik.
Nem lehet egyebet tenni, mint visszatérni a rácz-utczai házba, ott
bevárni, míg megvirrad.
Ez kínos éjszaka lesz.
Mint a tolvaj, oly vigyázva nyitogatta fel a szobájához vezető ajtókat.
A ház többi lakói alusznak már ilyenkor.
Szobájába érve, nem gyujtott gyertyát. Ledült a pamlagra. Pedig a
sötétben még jobban rátalálnak az üldöző rémek.
Hogy elpirult az alabástrom arcz!
Tehát mégis van ott a jég alatt élet, csak napja hiányzik.
A házasság az örök tél rá nézve, az örök éjsarki tél.
És e szerencsétlen jégországból nincsen menekülés, a nő hű.
És a vetélytárs is hű barát, a ki kardját összetöri annak a fején, ki az
imádott nő férjét rágalmazni merte.
Még ez előtt is meg kell hajolnia. Még odáig le kell aláznia fejét, hogy
azt az embert, a kit gyűlölt, mint szerencsés vetélytársat, kit
lenézett, mint szerencsétlen éhenkórászt, a ki felszedegeti az
élelmezési ügyekben elhullott morzsákat, most mint nagy jellemet lássa
maga fölött. Maga fölött! A nélkül, hogy az emelkedett volna.
És Timéa szereti ezt az embert, és boldogtalan az is, ő is.
Mind a kettőjük boldogtalanságának egy oka van: az, hogy Timár «arany
ember».
Bálványozzák, a kik nem szeretik.
Nem tud senki arra gondolni, hogy őt megcsalja, meglopja, meggyalázza,
hogy becsülete gyémántjából egy darabot letörjön, úgy őrzik azt, mint
valami ereklyét.
S ha valaki azt mondaná nekik: mindez nem igaz!
Mily hévvel magasztalá őt a feleség!
«Szolgáló leányból úrnővé tett engem.»
Nem igaz! Te voltál az úrnő, ő volt a szolga. A te vagyonoddal tette
magát úrrá, azt adta neked.
«Nincs senkije rajtam kívül! Én vagyok az egyedüli lény, melynek láttára
búskomor arcza felderül.»
Nem igaz! Szerelme, boldogsága van neki a világ rejtett zugában, hol
téged megcsal, esküjét megszegi, hűségedet kigúnyolja!
«Én vessem meg azt, kit mindenki tisztel?»
De hát miért tiszteli mindenki? Mert nem ismeri!
Ha megismerné, ha felfedezné, mi lakik benne belül, mondaná-e ismét a
nő: «én viselném neve gyalázatát, mint viseltem ragyogását?»
Mondaná.
Timéa nem válik el soha.
Azt mondaná: «ha boldogtalanná tettél, már most szenvedj együtt velem!»
Ez az angyalok kegyetlensége.
S ha valaki felfedezné előtte a senki szigetének titkát! Noémi
történetét!
Azt mondaná rá: «Isten áldja meg, ki megadta neki azt a boldogságot,
melytől én őt megfosztottam».
Ez Timéa.
De hát Noémi!
Mit csinál most az a puszta, lakatlan szigeten, a honnan nem lehet neki
eljönni Timéa nagylelkűsége miatt? Egyedül a hangtalan téli kietlenben,
egy kis félénk gyermekkel az ölében, miről gondolkozik az most? Nincs, a
ki egy vigasztaló szót szóljon hozzá; mint retteghet a sivár magányban
rossz emberektől, rémektől, vadállatoktól! Mily szívnyomást kell
éreznie, ha távol kedvesére gondol és találgatja magában, hol jár ő
most?
Oh! ha tudná!
Oh! ha tudná mind a két nő, mily átkozottul bűnös az, a ki
mindkettőjüknek ily szenvedést okozott!
Ha volna valaki, a ki ezt nekik megmondaná.
Igaz!
Ki lehetett amaz idegen, a ki mondott is ilyeneket már, a kit az őrnagy
ezért arczul ütött, főbe vágott? Idegen tengerésztiszt? Ki lehet ez az ő
ellensége? Nem lehet megtudni, mert a kapott sebbel együtt eltünt a
városból.
Valami azt súgja neki, hogy ez elől az ember elől jó volna elfutni.
Futni! Hiszen ez az ő folytonos ösztöne. Nincs kényelmetlenebb érzés rá
nézve, mint egy helyben maradni. A mint a senki szigetét elhagyja,
azontúl nincs sehol maradása. Mikor utazás közben delelőre megállapodik,
nem bír a vendéglőben várni, míg a lovakat etetik, elindul gyalog előre
az országúton. Úgy sarkantyúzza valami.
Majd arra gondol, hogy elviszi Noémit Dódival együtt, fel ül velük egy
tengeri hajóra s körülhajókázza a világot. El együtt minden ismeretlen
világrészbe!
De hát Timéa!
Ez a név a hajótörés ránézve.
Az oczeánban egy meleg folyamár tódul fel az egyenlítőtől a sarkvidékig,
s a sarkvidéktől jéghegyek úsznak alá az egyenlítőig: Timár arra
gondolt, hogy nagy őrültség volt tőle egy ilyen oczeánt fogadni be a
keblébe.
És álom nem jött szemére. Zsebórája tizenkettőt vert. Még hét hosszú óra
van reggelig. Azt végig töprenkedni!
Mégis rátért, hogy gyertyát fog gyujtani. A szívháborgásnak van egy
csillapító szere. Hatályosabb a mákony, a gyűszűvirág kivonatainál: a
prózai elfoglaltság.
A kinek sok dolga van, annak nem ér rá a szive fájni.
Kereskedők ritkán lesznek öngyilkosok szerelmi bú miatt. Az üzleti gond
az az áldott lábvíz, mely elvonja a vért a nemesebb részektől.
Timár elővette a leveleket, mik asztalán egy bronz sárkány által
lefoglalva álltak. Ide szokta főügynöke mindazon leveleket felhalmozni,
melyek vagy tudomásul veendők voltak, vagy személyes elintézést
igényeltek Timár részéről. Némelyike e leveleknek beutazta már Baját,
Levetinczet, Bécset, Triesztet, minden telepén megkeresvén a gazdáját, s
úgy került megint vissza komáromi főlakhelyére; tanuskodva a felől, hogy
Timár félév alatt egyik telepén sem fordult meg.
Ha csupa merő becsületes emberekkel nem lett volna körülvéve, keservesen
meglophatták, megcsalhatták volna mindenütt. Némely levélre Timéa írta
fel, hogy ő már intézkedett e tárgyban.
Ismét Timéa!
Mihály egymásután bontogatta fel és olvasta végig az üzleti leveleket.
Mind szerencsés tudósításokat tartalmaztak. Eszébe jutott Polycrates, a
ki nem tud veszíteni, s végre rettegni kezd nagy szerencséjétől.
Gazdagsága folyvást növekedőben. Kezd terméketlenül heverni a megtorlott
pénztömeg. A jótékonysági rovatok nem merítik ki a várakozáson fölüli
túlnyereményt.
Minden, a mihez kezd, sikerül. Minden, a mire a nevét odaadja, aranynyá
válik. Az üres papiros értékessé lesz, ha czége rá van nyomtatva.
És mind ennek a roppant sikernek mi az alapja?
Egy titok, a miről nem tud senki, egyedül ő!
Ki látta Ali Csorbadzsi kincseit a sötét kabinban szétomlani?
Csak ő maga – és a hold. Ez pedig jó czimbora. Látott az egyebet is.
Tehát a világrendnek az a hypomocliona, hogy az elkövetett bűn ne legyen
tudva. Akkor aztán a mi következik belőle, lehet mind fény, nagyság,
erény.
Lehetetlen az!
Mihály érezte azt, mert mélyen gondolkodó, gyöngéd alapu kedély volt,
hogy e túlságos szerencsének, melynek magva oly rohadt, hamuvá kell
lenni, mert ez az igazság a nap alatt! És örömest látta volna kincsei
felét semmivé lenni; odaadta volna az egészet, azért, hogy azt hihesse,
hogy számadása a sorssal be van fejezve. De érezte, hogy bünhődése épen
abban áll, hogy ennyi gazdagság, hatalom, nagy hír és látszatos családi
boldogság csak kegyetlen ironiája a sorsnak. El van ő azok alá temetve,
hogy fel ne birjon kelni arra az egyedül boldogító életre, melynek
czélja Noémi – és a kis Dódi. Mikor az első kis Dódi meghalt, akkor
megtudta, hogy mi volt az rá nézve? Most a másodiknál még jobban érzi
azt. És nem teheti őket magáévá. El van temetve egy aranyhalom alá, mely
alul nem tud szabadulni; érzi azt ébren, a mit a szigeten, mikor
hagymázban volt, lázálmában látott; hogy elevenen eltemetve fekszik egy
sírban, mely aranynyal van megtöltve, a sír fejénél egy márvány, mely
nagy tetteit hirdeti; a márványon egy alabástrom szobor, mely nem mozdul
onnan, az Timéa. Koldusasszony, kis gyermekével jön a thymiánvirágot
tépni a sírról: ez Noémi. Az élve eltemetett úgy erőlködik, és nem tudja
e kiáltást hangoztatni: «Noémi, add kezedet s vonj ki ez arany sírból
engem!» Timár folytatta a levelezések áttekintését.
Egy levél volt ottan braziliai ügynökétől is. Kedvencz eszméje, a
magyarhoni lisztipar, fényesen valósult meg. Becsület és gazdagság
alapja lett az is.
Most jutott eszébe, hogy mikor a lépcsőn lejött, a postakihordó egy
levelet adott kezébe, tengerentúli kelettel. Azt ő akkor zsebébe tette;
egészen más gondolatok főttek akkor agyában. Most előkereste
oldalzsebéből e levelet.
Ugyanazon braziliai üzletfőnök irta azt is, ki az elébbi kedvező
tudósítást.
A levélben ez volt:
«Uram!»
«Legutóbbi levelem óta egy igen sulyos balvégzet érte üzletünket. Önnek
pártfogoltja, Kristyán Tódor galádul megcsalt és megkárosított
bennünket. Nem tehetünk róla. Az ember éveken át oly hűségesnek,
okosnak, szorgalmasnak mutatta magát, hogy a legnagyobb bizalmat kellett
iránta gyakorolnunk. Fizetése és tantièméje is oly nagy volt, hogy abból
nem csak megélhetett, sőt félre is tett belőle, s tőkéjét nálunk hagyta
kamatozni. S ez az ember a legnagyobb csaló és veszedelmes imposztor, a
ki csak valaha a világon létezett. A míg nálunk látszólagos
megtakarításból apró tőkéket hevertetett, addig üzletünket borzasztóan
meglopta, pénzküldeményeket elsikkasztott, a számlákat meghamisította,
nagyszámu váltókat hamisított czégünkre, ön által fel levén hatalmazva a
prokuravezetéssel, úgy hogy az eddig kiderült kár felmegy tíz millió
«reis»-re.»
Timár kiejté kezéből a levelet.
Tíz millió reis! Ez mintegy százezer forint.
Ime a Polycrates gyűrűje, a mit a tengerbe hajított.
Tovább olvasá a levelet:
«De a mi a veszteségnél sokkal érzékenyebb, az azon általa elkövetett
csalás, hogy az utóbbi években az ön által küldött lisztet a sokkal
könnyebb louisianai liszttel hamisította meg, hogy a forgalmat ez által
nagyobbítsa, s e yankeetrikkel évekre megrontotta a magyarországi
lisztiparnak a hitelét, úgy hogy nem tudom, hogyan fogjuk azt még valaha
visszaszerezni?»
Ez hát az első csapás! gondolá magában Timár. És a legérzékenyebb az
üzletek nagy emberére nézve. Épen ott töretett meg, a hol legbüszkébb
volt! A miben igazán kevélykedett. A miért királyi tanácsosi rangját
kapta.
Az a fényes épület omlott össze, a mit Timéa épített.
Ismét Timéa!
Timár sietett tovább olvasni a levelet:
«A fiatal gonosztevőt könnyelmű asszonyokkal való ismeretség vitte erre
az útra. Idegenekre nézve ez a legveszélyesebb betegség a mi
éghajlatunkban. Mi rögtön elfogattuk őt, azonban az ellopott pénzből
semmit sem találtunk nála; annak egy része a kártyabarlangokban veszett
el, más része a creol-nőkre lett elpazarolva; valószinüleg egy csomót el
is rejtett belőle a gonosztevő, remélve, hogy kiszabadulásakor majd
előveszi: – a mire ugyan sokáig fog várhatni; mert az itteni törvényszék
tizenöt évi gályarabságra itélte őt.»
Timár nem birta tovább olvasni a levelet; ledobta az asztalára. S aztán
felkelt s elkezdett nyugtalanul alá s fel járni szobájában.
«Tizenöt évi gályarabság!» Tizenöt évig oda lenni lánczolva a
gályapadhoz, és azalatt nem látni egyebet, mint eget és vizet!
Reménytelenül, vigasztalanul tűrni tizenöt évig az égető örök napot, és
szidalmazni a háborgó örök tengert és átkozni a kegyetlen örök
emberiséget! Vén ember lesz, mire megszabadul! És miért kell ennek így
lenni? Azért, hogy Levetinczy Timár Mihály úr ne legyen háborítva a
senki szigetén tiltott örömei közepett. Hogy ne legyen egy ember, a ki
elárulhatja Timéának Noémit és Noéminek Timéát.
Nem gondoltál arra, mikor Tódort elküldted Braziliába, hogy ez így fog
következni? De igen! Számítottál rá, hogy ezt az embert az alkalom
gonosztevővé fogja tenni.
Nem ölted őt meg rögtön egy golyóval, a hogy igazi férfi megöli
párbajban ellenfelét, ki szerelme útjában áll; atyai gondoskodást
hazudtál neki, elküldted háromezer mértföldnyi útra, s most tizenöt évig
fogod látni, hogy haldoklik előtted. Mert látni fogod őt a földön és
annak minden tengerein keresztül!
Nem volt az a szoba éjszakára fűtve: hideg volt benne, az ablakon
zuzmarás jégvirág, és Timár mégis nehéz verítéket törült homlokáról,
mikor végigjárta szobája szűk terét.
Tehát minden ember szerencsétlenné lesz, a ki felé ő kinyujtja kezét.
Ez a kéz meg van átkozva!
Egyszer azzal áltatta magát, tetsző önhizelgéssel, hogy a kihez ő
hozzáér, az mind boldoggá lesz! még a bűnösök is megjavulnak.
És most jön a rettenetes czáfolat.
Átok és szenvedés terem az ő öt ujjának a helyén!
Szerencsétlenné lesz miatta a nő, a kit imádott, és ennek szenvedéseiben
osztozik a barát, kitől őt elragadta csalárdul.
Szenved és nyomorult az a másik nő, kinek szerelmét meglopta s kinek
számára most nem tud helyet találni a világon.
És ez az ember tizenöt évig fogja bilincsei csörgését hallgatni!
Oh! milyen rémekkel teljes éjszaka ez!
Hát nem fog-e már soha megvirradni?
Ő maga is úgy érezte magát a szobában, mintha börtönben, mintha
kriptában volna.
De ama szomorú levélnek még utóirata is van.
Timár visszatért asztalához, hogy végig olvassa a tudósítást.
Az utóirat egy nappal későbbi kelettel így szólt:
«Épen most kapok egy levelet Port au Prince-ből, melyben arról
tudósítanak, hogy azon gályáról, melyen fegyenczünk volt, három gályarab
a mult éjjel megszökött, egy csónakot magukkal vittek. A hatóság üldözi
őket. Tartok tőle, hogy a mi emberünk is közöttük volt.»
Timárt e sorok olvasása után egyszerre valami névtelen ijedtség szállta
meg. Eddig izzadt, most reszketni kezdett; – a visszafordított láz ez!
Félve tekintett maga körül. Mitől félt?
Egyedül volt a szobában és félt, mint egy gyermek, kinek
zsiványkalandokat meséltek.
Nem volt maradása szobájában többé.
Előkereste zsebpisztolyait bekecse zsebéből; megnézte, fel vannak-e
porozva? Megpróbálta tőrbotját, könnyen jár-e benne a gyilok?
El innen!
Még éjszaka van, az éji őr odakinn egy órát kiált éjfél után. Nem lehet
itt a reggelt megvárni.
Hiszen át lehet menni a szőnyi partra híd nélkül is; a szigeten fölül
egészen be van fagyva a Duna. Csak egy olyan ember kell hozzá, a ki nem
fél úgy a sötét éjszakától és az ismeretlen jéghídtól, mint ettől a
lobogó gyertyától s ettől a kísértő levéltől itten!
A levelet a gyertya fölé tartja s elégeti. Azután elfujja a gyertyát.
Azok se rémítsék többé.
Azután kibotorkázik szobájából.
Mikor ajtaját becsukja, akkor eszébe jut, hogy nem gyujtott-e meg
valamit az eldobott levéllel. Visszatér. A nagy sötétségben a hamvadó
levélpapiron fénylő szikrák mint rémgondolatok járnak alá s fel kigyózó
bolygással. Megvárja, míg a legutolsó is eltünik s egészen sötét lesz.
Akkor indul neki az éjszakának. Míg előszobáján, míg folyosóján
végigmegy, az a névtelen rém jár előtte, körüle. Balkezét feje elé
tartja, jobbjában a kivont tőrt szorítja. – Pedig senki sem jő rá
szemközt, senki sem lappang nyomában.
Csak akkor érzi keblét könnyebbülve, mikor az utczára kijutott.
Itt visszatér férfias bátorsága.
Friss hó esett azalatt. Léptei alatt csikorog az, a mint a Dunapart felé
siet, végig a rácz-utczán, ki a malomrév felé.