Timár ott várta meg a szigeten, a míg a zöld mezőt belepte a dér, azután
még azt is, a míg lehullottak a falevelek, a mig fülemülék, rigók mind
elköltöztek fészkeikről.
Akkor határozta el rá magát, hogy visszatérjen a világba. Az igazi
világba.
És Noémit itt hagyja egyedül a senki szigetén. Egyedül egy kis
gyermekkel.
«De visszatérek még a télen.»
E szóval vált meg tőle.
Noémi nem is tudta, hogy mi az a tél abban a házban, a hol Mihály lakik?
A sziget körül ritkán fagy be már a Duna; délszaki enyhe tél van ott,
két fok a legnagyobb hideg; a borostyán, a babérfa a szabadban zöldül
egész télen.
Hanem Mihálynak zord utja volt. A Duna mellékén már havazott s egész
hétbe telt, míg a hófuvatos utakon Komáromig el tudott vergődni. Ott
megint egy napot kellett időznie Uj-Szőnynél. A Duna ugy zajlott, hogy
nem lehetett rajta átkelni.
Hajh, egykor a kiáradt Dunán egyedül át mert hatolni egy kis csónakon!
Hanem a parton Noémi várt akkor. Most pedig csak Timéához siet.
Hiszen ő hozzá is «siet». A mint beállt a jég a Dunán, ő a legelső, a ki
gyalog átmegy rajta.
Hiszen Timéához is siet. Azért, hogy elváljék tőle.
El van határozva. Nekik el kell válniok. Noémi nem maradhat többé
egyedül az emberlakatlan szigeten. E nőnek igazságot kell szolgáltatni
hűségeért s szerelmeért, átkozott volna, a ki őt martalékul hagyná ott a
rémek pusztájában, miután testét-lelkét sajátjává tette.
És azután Timéa is hadd legyen boldog.
Ez a gondolat bántotta mégis nagyon. Hogy Timéa boldog legyen.
Bár tudná őt gyűlölni; bár tudna ellene valami vádat felhozni, hogy úgy
taszíthatná el magától, mint a kit megvetett, a kit el tud felejteni.
Kocsiját kénytelen volt Uj-Szőnyön hagyni, mert szekeret még nem
bocsátottak a jégre; gyalog érkezett haza.
Mikor házába belépett, úgy teszett neki, mintha láttára Timéa megijedt
volna. Mintha keze reszketett volna, midőn azt eléje nyujtá. A hangja is
reszketett, midőn köszöntését fogadta. Nem nyujtá eléje fehér arczát,
hogy csókolja meg.
Timár azzal szobájába sietett, hogy uti köntöseit felcserélje. Ah! ha ez
ijedtségnek valami oka volna!
Még más jelenséget is látott Mihály, Athalie arczát.
E nő szemeiben valami dæmoni diadal tüze ragyogott: a káröröm
lidérczfénye volt az.
Ha Athalie tudna valamit!
Ebédnél ismét összejött a két nővel. Szótlanul ültek egymás mellett,
egymással szemben. Három egymást találgató tekintet.
Ebéd végével csak annyit mondott Timéa Mihálynak:
– Ön nagyon sokáig oda volt most…
Timár nem akarta neki azt mondani: «még majd örökre is eltávozom tőled!»
de azt gondolta.
Ügyvédével akart elébb tanácskozni, hogy miként kezdhessen válópert neje
ellen. Semmi indokot nem birt rá fölfedezni.
Marad egyedül «az engesztelhetlen gyűlölet».
Csak hogy ebbe mind a két félnek bele kell egyezni: akár igaz, akár nem.
De vajjon fog-e a nő is beleegyezni? Minden ő tőle függ.
Timár egész délután ez eszmével tépelődött. Meghagyta cselédeinek, hogy
mindenki előtt tartsák titokban hazaérkeztét, ma nem akar senkivel
semmiről értekezni.
Estefelé mégis rá nyitotta valaki az ajtót.
Boszus arczczal tekintett oda, s már fogta a kilincset, hogy akárki jön,
azt még az ajtóból elutasítja; hanem aztán megdöbbenve hátrált vissza:
Athalie állt előtte.
Ugyanaz a kárörvendő villogás szemeiben, az a diadalmas gúnymosoly
ajkain.
Megdöbbenve huzódott hátra Mihály e megigéző tekintet elől.
– Mit akar ön, Athalie? kérdé tőle zavarodottan.
– Hm, – Levetinczy úr. – Mit gondol ön, mit akarok?
– Azt nem tudhatom.
– Én pedig tudom, hogy ön mit akar?
– Én?
– Nem akar ön tőlem valamit megtudni?
– Mit? suttogá hevesen Mihály, betéve az ajtót s kerekre felnyilt
szemekkel tekintve Athalie arczába.
– Hogy mit akar ön tőlem megtudni, Levetinczy úr? szólt folyvást
mosolyogva a szép hölgy. Ugyan nehéz kitalálni. Hány éve már annak, hogy
az ön házánál vagyok?
– Az én házamnál?
– No igen. A mióta ez a ház az öné. Hat esztendeje annak. Minden évben
láttam önt haza térni. Minden évben más kifejezést láttam az arczán. Az
első évben a kinzó féltést, azután a könnyelmű jókedvet, majd meg a
tettetett nyugalmat: egyszer éppen a bárgyú filiszteri elfoglaltságot! –
mind ez tanulmányom volt nekem. Most egy éve már azt hittem, hogy a
szomorújátéknak vége. S ez engem megijesztett. Ön úgy tudott maga elé
nézni, mint a ki a sirja fenekére néz le folyvást. S ön tudhatja jól,
hogy senki a kerek földön nem imádkozik oly igazán az ön életeért, mint
én!
Mihály összeránczolta e szóra homlokát s Athalie talán olvasni tudott e
homlokredőkből.
– Nem! ismétlé szenvedélyesen. Mert ha van a világon valaki, a ki önt
szereti, az nem kivánhatja úgy, hogy ön sokáig éljen, miként én. – Most
ismét azt a tekintetet látom önnek az arczán, a mit a legelső évben. Ez
az igazi. Szeretne ön tőlem valamit megtudni Timéa felől, ugy-e?
– Tud ön valamit? kérdé hevesen Timár, hátát szobája ajtajának vetve,
mintha foglyul akarná tartani Athaliet.
Athalie gunyosan nevetett. Hiszen Mihály volt az ő foglya.
– Sokat. – Mindent. Felelt rá.
– Mindent?
– Igen. Eleget arra, hogy elkárhozzunk mind a hárman; én is, ő is, ön
is!
Mihály ereiben forrni kezdett a vér.
– Elmondhat ön nekem mindent?
– Hiszen azért jöttem ide. Hanem hallgasson ön mindent végig nyugodtan,
mint a hogy én nyugodtan fogok önnek elmondani oly dolgokat, a miknek
végig gondolása is őrültté tesz, ha meg nem fog ölni.
– Kérem önt. Csak egy szót elébb. – Timéa hűtlen-e?
– Az.
– Ah!
– Még egyszer mondom: az! S ön meg fog győződni felőle bizonynyal.
Timár szivében egy nemesebb érzés tiltakozott e gyanu ellen.
– De kisasszony, gondolja ön meg jól, a mit kimond.
– Csak tényeket fogok önnek elmondani, s ha azután látni akar ön, látni
fog saját szemeivel s azután czivakodhatik majd a saját öt érzékeivel,
hogy minek rágalmazzák az oltári szent képet.
– Hallgatok, de nem hiszek.
– S én mégis beszélni fogok. Az ön szent képe mégis csak leszállt végre
az oltárrámából a földre, hogy meghallgasson egy városi mendemondát,
mely azt kürtölé, hogy a délczeg őrnagy párbajt vivott ő miatta egy
idegen katonatiszttel: azt kegyetlenül megsebesítette, a kardja is ketté
törött ellenfele fején. A szent kép meghallgatta ezt a mesét. Zófi
asszony maga mondta el azt neki s a szent kép szemei könyeztek a hir
hallatára. Eh mit? Hisz ön eretnek, a ki nem hiszen a könyező szent
képekben. Hanem ez már mégis igaz, és Zófi asszony másnap elmondta ezt a
délczeg őrnagynak. Zófi asszony szereti a hirhordást, a hizelkedést, a
cselszövést, Zófi asszonynak kedves mulatság a titkon szerető sziveket
összehozni, békés családtagokat meg összeveszíteni, valakinek úgy
szerezni örömöt, hogy abból másnak nagy keserűsége legyen; másnak a
titkaiba beleásni magát s azután kinozni őt bizalmasságával. Zófi
asszony az én anyám.
Athalie megtörülte az ajkát a szó után: «anyám», mintha valami
keserűséget törülne le onnan.
– A besugott könyeknek az lett a következése, hogy Zófi asszony egy
skatulyát hozott az őrnagytól a szent képnek, és egy levelet.
– Mi volt a dobozban?
– Hogy mi volt a dobozban, az nem olyan érdekes önre nézve, mint hogy mi
lehetett a levélben? A dobozban volt annak az eltört kardnak a
féldarabja a markolattal együtt, melylyel az őrnagy vivott. Ez egy
emlék.
– Jó, mondá Mihály, nyugalmat erőltetve. Ebben semmi rossz sincs.
– Nincs. De a levél?
– Olvasta ön azt?
– Nem. De tudom, mi volt benne?
– Hogy tudja ön?
– Mert a szent alak válaszolt reá, s levelét megint Zófi asszony vitte
el.
– Az a válasz lehetett visszautasítás is.
– De nem volt visszautasítás. Zófi asszony nekem mindent elmond, mert
tudja jól, hogy azzal, a mit nekem elmond, nekem pokolbeli kinokat okoz.
Aztán ő nekem nem cselédem, csak anyám. Szolgálni a szent asszonynak
tartozik; nekem pedig, cselédtársának, elmondani, hogy mi rosszat mível
az asszonya. A cselédszobában nincs anya és leány, csak szolgálók
vannak, egymásra irigykedők, asszonyukat elárulók. Nem szégyenli ön még
magát, uram, hogy velem itt suttog?
– Szóljon tovább!
– Igen. Tovább, mert hiszen még vége nincs a történetnek. A küldött
levél nem volt sem illatos, sem rózsaszinű, itt lett az megirva önnek a
saját iróasztalán, saját pecsétjével lezárva; s tartalma az is lehetett,
hogy a kérdező örökre elutasíttatik. De nem az volt.
– Ki tudhatja azt?
– Zófi asszony és én, s ön lesz mindjárt a harmadik. A hogy ön ma
véletlenül megérkezett… Ejh de hogy is jöhetett ily alkalmatlan időben?
Köröskörül a Dunának minden ága zajlik; jég tolul jég hátára; élő
teremtés nem mer egyik partról a másikra menni. Az ember azt hihetné,
hogy egy ilyen napon olyan biztosan el van zárolva a város, hogy abba
még egy nyughatatlan férj sem képes behatolni, a ki egyszer kívül
rekedt. Hogy tudott ön épen ma általjönni?
– Ne kinozzon, Athalie!
– Nem vette ön észre a megdöbbenést a szent kép arczán, mikor őt
meglepte? Nem érezte, hogy reszkettek a kezei az ön kezeiben? Ön nagyon
rossz időben talált érkezni. Zófi asszony megint elvándorolt a délczeg
őrnagyhoz ezzel a rövid üzenettel: «ma nem lehet!»
Timár arczát a harag és ijedtség rossz indulatai torzíták el e szóknál.
Azután csüggedten rogyott karszékébe s azt mondá: «nem hiszek önnek».
– Nem is kivánom, szólt vállvonva Athalie. De adok önnek egy rossz
tanácsot, hihessen majd saját szemeinek. Ma nem lehet, mert ön
hazaérkezett. De a mi ma nem lehet, az lehetne holnap, ha ön eltávoznék.
Ön minden évben le szokott rándulni télen a Balatonra, mikor a tó befagy
s a jég alatti halászat megkezdődik. Az érdekes sport. Ön holnap azt
mondhatná: «a míg a hideg tart, elutazom Füredre, megnézem, mit
csinálnak a fogasaim?» s azután bezárkóznék rácz-utczai házába és ott
várna csendesen, mindaddig, míg valaki megzörgetné az ablakát s azt
mondaná: «már lehet!» Akkor visszatérne ide.
– Én tegyem azt? szörnyedt fel eliszonyodva Timár.
Athalie megvetően nézett végig rajta.
– Azt hittem, hogy ön férfi. S mikor önnek valaki azt mondja: nézd, itt
fog lenni ma az a másik férfi, a kit feleséged szeret, a kiért hozzád
jéghideg, a kiben meg vagy alázva, akkor ön a legelső vas után fog
kapni, s nem kérdezi ki az? hanem megöli elébb, ha testvére volt is!
Csalódtam. Ön megrémült szavaimtól. Bocsásson meg, ha rossz helyen
szóltam. Nem fogom többet tenni. Kérem, ne áruljon el asszonyomnak. Nem
rágalmazom őt ön előtt többet. Mindig csak jót fogok felőle mondani.
Most is csak hazudtam. Nem igaz. Ő nem hűtlen önhöz.
Athalie egyszerre olyan alázatos arczczal, oly könyörgő szavakkal
fordult Timárhoz, hogy az már kételkedni kezdett benne s kezdte hinni,
hogy a mit hallott az csak mese; de alig árulta el bámuló arczával
hiszékenységét, midőn Athalie a szeme közé nevetett s arczába vágta ezt
a szót:
– Ön gyáva!
S azzal indulni készült.
De Mihály utána szökött és megfogta a kezét.
– Maradjon ön. Én megfogadom az ön tanácsát és mindent úgy teszek, a
hogy ön mondja.
– Akkor hallgasson rám, mondá Athalie, s olyan közel simult Mihályhoz,
hogy keble annak vállát érte, s ajkai olyan közel voltak arczához, hogy
lélekzete forróságát érezheté; a ki távolból leste volna őket, azt hitte
volna, suttogó szerelmesek.
A mit pedig Athalie suttogott Timárnak, ez volt:
– Mikor Brazovics úr ezt a házat építtette, akkor ez a szoba, mely most
Timéáé, volt a vendégek szobája. Kik voltak Brazovics úr szokott
vendégei? Üzértársak, ügyfelek, alkuvó kereskedők és termelők. Annak a
szobának a lépcső felőli falában egy üreg van, a csigalépcső fala
gömbölyüen hajlik, a belső fal pedig szögletet képez. Ebbe az üregbe a
folyosó felől lehet bejutni. Egy fali szekrény van ott, melyben régi
megcsorbult edények állanak, ritkán van az nyitva. De ha mindig tárva
állana is, akkor sem jutna eszébe senkinek, hogy a szekrény polczai alá
illesztett csavarokat sorba próbálgassa. A harmadik polcz középső
csavarja pedig kijár. Még ha azt kihuzza is valaki, nem tud meg belőle
semmit. Egyszerű szeg az, semmi más. Hanem a ki birtokában van egy
sajátszerű kulcsnak, mely e szeg helyébe illeszthető, annak a kulcs
fejét meg kell nyomni, s akkor abból egy toll kiugrik; a kulcsnak egy
fordítására aztán az egész szekrény nesztelenül félretolható lesz. Onnan
abba a rejtekbe lehet jutni, mely világosságot és levegőt a háztetőn
kijáró kürtőn keresztül kap. Ez a falban járó üreg egész addig a szobáig
vezet, mely most Timéa belső szobája, s melyben azelőtt Brazovics úr
vendégei voltak elszállásolva. E rejtett folyosó egy ajtóüregen
végződik. Belül azt egy kép takarja, gyöngyház mozaik. Szent Györgyöt
ábrázolja a sárkánynyal. Úgy látszik, mintha fogadalmi kép volna, a
falba illesztve. Ön sokszor el akarta távolíttatni onnan azt a képet, de
Timéa nem engedte s ottmaradt. Ennek a képnek egyik mozaik darabja félre
fordítható s akkor a támadt résen keresztül mindent lehet látni és
hallani, a mi a szobában történik, a mit ott beszélnek.
– Mire való volt e rejtek az ön atyjának?
– Úgy hiszem, ez üzletéhez tartozott. Neki sok dolga volt ügyfelekkel,
versenytársakkal, hivatalos ügyvezetőkkel. Jó konyhát tartott és jó
borokat. Mikor aztán vendégeit jó kedvbe hozta, magukra hagyta őket;
nesztelenül ide került lesbe s kihallgatta, hogy mit beszélnek azok
egymás között. Ezen az uton igen egyszerűen és biztosan megtudta mindig,
a termelők mit határoztak egymás között utolsó árnak? a versenyzők mit
tartanak maguk részéről legmagasabb ajánlatnak? Az élelmezési
kormánybiztosok, a várerődítés vezetői minő vállalatokat terveznek? a
borozó embernek nyelve eljár, s azt nem tudhatták, hogy titkaikat az
érdekelt fél olyan közelről hallhatja. Ezen az uton Brazovics úr sok,
üzletéhez szükséges adat birtokába jutott, s azoknak tudta hasznát
venni. Egyszer ő maga nagyon elgyöngült az asztal áldásai alatt s akkor
engemet küldött hallgatózni a rejtekbe, onnan ismerem e titkot. A rejtek
kulcsa most is nálam van. Ime lássa ön! Ha akartam volna, mikor
Brazovics úr vagyonát hivatalosan lefoglalták, szobáit lezárolták, ezen
a rejteken keresztül sok mindent elhordhattam volna a szobákból. De én
kevély voltam arra, hogy lopjak!
– Tehát abból a rejtekből a szobákba is be lehet jutni?
A Szent György-képnek sarkai vannak; a rejtek felől, mint az ajtószárny,
kinyilik.
– Tehát ön bármikor Timéa hálószobájába juthat ez uton? kérdé Mihály
valami leküzdhetlen borzadálylyal.
Athalie büszkén mosolygott.
– Nem volt rá szükségem soha, hogy rejtek uton lépjek be hozzá. Timéa
nyitott ajtóknál aluszik s ön tudja jól, hogy én keresztül járhatok a
szobáján. S ő mélyen alszik.
– Adja ön ide nekem azt a kulcsot.
Athalie kivette zsebéből a titkos záró szert, melynek vége olyan volt,
mint egy csavar, s csak a fogantyú megnyomására ugrott ki belőle a toll.
Megmagyarázta Timárnak, hogyan kell vele bánni.
Timárnak úgy sugta valami, tán védangyala, hogy ezt a kulcsot dobja bele
az udvaron a mély kutba. Nem hallgatott rá; arra figyelt, a mit Athalie
suttogott fülébe.
– Ha ön holnap eltávozik hazulról s aztán mikor a jeladást meghallja,
visszajön s rejtekhelyét elfoglalja, mindent meg fog ön tudni, a mit
tudni akart. Eljön-e?
– Itt leszek.
– Szokott ön magával fegyvert hordani? Pisztolyt, vagy tőrbotot? Ön nem
tudhatja, hogy mi fog történni? A Szent György-kép jobb kézről gömbölyű
fogantyú nyomására nyilik fel. S mikor kinyilik, Timéa ágyát eltakarja.
Ért ön engem?
A hölgy szenvedélyesen szorítá meg Mihály kezét, kárhozatos dühvel
tekintve szemébe; s azután még valamit beszélt hozzá, de az nem volt
hallható beszéd, csak az ajkai mozogtak, csak a fogai verődtek össze,
csak szemei forogtak; szavak voltak azok hang nélkül. Vajjon mit
mondhatott?
Timár maga elé merengett, elkábultan mint egy álomjáró: egyszer aztán
felveté a fejét, hogy még valamit kérdezzen Athalietől.
Egyedül volt, nem állt előtte senki. Csak a kezébe szorított rejtélyes
kulcs bizonyítá, hogy nem álmodott.
Ilyen kínt még nem állt ki Timár soha, mint e hosszú idő alatt, mely a
másnap estétől elválasztá.
Úgy tett, a hogy Athalie tanácsolá. Otthon maradt délig; ebéd után azt
mondta, hogy a Balatonra megy le, a halászatot, melyet bérben tartott,
megtekinteni. A hogy gyalog jött át a Duna jegén, uti podgyász nélkül,
úgy vissza is mehetett. Utazókocsija ott várt a túlparton, azt még nem
eresztették át a jégen; elébb a szekérútnak el kell készülni.
Szóba sem állt ügynökeivel; bele sem tekintett üzleti könyveibe.
Pénztárából kivett egy csomó bankjegyet találomra, azt tárczájába tette,
s azzal szökött hazulról.
Még mikor a lépcsőn lejött, a postakihordó elfogta az úton. Levelet
hozott neki, melynek vevényét alá kellett irnia. Annak a kedveért sem
tért vissza szobájába. Mindig hordott a zsebében egy mesterséges
szerkezetű tollat, melynek szára egyúttal tintatartó is volt; azt
elővette, a recepissét a postás hátára tette s úgy irta alá a nevét.
Aztán megnézte a levelet. Tengerentúlról jött az, rio-janeiroi ügynöke
küldé. Fel sem bontotta, eltette a zsebébe olvasatlanul. Mit gondolt ő
most az egész világ lisztkereskedésével!
Rácz-utczai házában is volt egy külön szoba fentartva a számára, melyet,
a mint a hideg napok beálltak, folytonosan fűtve tartottak. Ebbe a
szobába külön elzárt folyosóról volt a bejárás, s azt több üres szoba
választotta el az üzleti irodának és hivatalnoki termeknek használt
többi lakosztálytól.
Timár észrevétlenül jutott el az utczai szobába, s aztán leült az ablak
elé és várakozott.
A hideg téli szél, mely odakünn végigsüvöltött, czifra jégvirágokat
rajzolt az üvegtáblákra, se ki, se be nem lehetett rajtuk látni.
Előtte volt tehát, a mit keresett, Timéa hűtlenségének bizonyítványa.
Rég kivánta azt. Hogy lelkét megnyugtassa, hogy elmondhassa: most már
kölcsönösen vétettünk egymás ellen, most már nem tartozunk egymásnak
semmivel! Hogy meg tudja vetni, utálni, gyűlölni azt a nőt, kinek eddig
a tisztelet homagiumával kellett adóznia, mint a hogy adózik a jobbágy
az uralkodójának. Most már elűzheti őt e trónról, a melyről egy nő csak
egyszer szállhat le. És azután, ha ily erős indoknál fogva elvált tőle,
akkor magához emelheti Noémit, megadhatja neki azt a rangot, mely őt
megilleti: boldog nővé, asszonynyá teheti őt, a hogy érdemes rá.
És mégis, és mégis úgy kinozta ez a gondolat!
Ha kiszinezte képzeletében az első, tanútalan találkozást e nő és a
férfi között, vérének minden salakja felszinre került s elhomályosította
lelke világát.
A szégyen, a boszuvágy, az irigység pokolbeli szomja epeszté. A
gyalázatot, a megcsalatást nehéz tűrni még a hasznáért is.
Most kezdte érezni, hogy Timéa milyen nagy kincs. E kincsről önkényt
lemondani, azt visszaajándékozni önmagának, ehhez volt kedve, de
ellopatni hagyni! ez fellázítá.
Mit fog tenni? azon tusakodott.
Ha Athalie mérge szivéig hatott volna, akkor annál a gondolatnál
állapodnék meg, hogy gyilokkal kezében, orozva lépjen ki a szent kép
mögűl s a hűtlen nőt a legforróbb csók közepett gyilkolja le kedvese
karjai közt. Athalienak Timéa vére kell.
Hanem aztán a sértett férfi boszuja mást beszél. Annak férfivér kell.
Nem orozva, hanem szemtől-szembe kiontott vér. Kard mind a kettő
kezében, s aztán életre és halálra.
Mikor pedig a nyugodtan számító ember, a hidegvérű bölcs kerül felül, az
azt mondja: «minek volna itt bármi vérontás? neked nem boszura van
szükséged, hanem botrányra. Előrohansz a rejtekből, összekiáltod
cselédeidet, kiűzöd a házból a házasságtörő asszonyt csábítójával
együtt. Ez az okos ember eljárása. Nem vagy te katona, a ki karddal
egyenlítse ki sérelmeit. Ott a biró, ott a törvény!»
Hanem azért még sem tagadhatta meg magától, hogy azt a tőrbotot, meg azt
a zsebpisztolyt, a mit Athalie ajánlott, készen ne tartsa az asztalán.
Ki tudja, mire kerülhet a dolog? A pillanat hevélye határozza majd el
azt, melyik kerül felül: az orgyilkos boszuálló-e, vagy a büszke férj,
vagy a bölcs üzér, ki a «soll» rubrikába hidegvérrel jegyezi be a
botrányos gyalázatot, ha a «haben» rovatába annak megfelelő nyereséget
róhat?
E közben beesteledett.
A sötét utczák lámpái megszaporodtak már. Levetinczy úr saját költségén
tartotta fenn utczájában a világosságot. A jövő-menők árnyékai
rajzolódtak futólag a jeges ablakon.
Egyszer egy ilyen árnyék megállt az ablak előtt, s halk kopogtatás
hangzott az ablaktáblán.
Timárnak úgy tetszék, mintha a jégvirágok, a mik a zörgetésre
megrázkódnak, a tündérerdő zengő fái volnának, a mik azt mondják: «ne
menj!»
Gondolkozott. A kopogtatás ismétlődött. «Megyek», suttogá az ablak felé,
s pisztolyát és tőrbotját magához véve, kiosont a házából.
Csak egy futamodás a másik házig, a melyben fény és gazdagság van
felhalmozva, s annak közepette a szép halavány asszony.
Az egész úton nem talált szembe senkit. Üres volt már az utcza.
De egy sötét árnyat vett néha észre, mintha előtte futna, el-eltünve a
félhomályban, s végre az utczaszegletnél besuhanva. Azt követte.
Nyitva talált maga előtt minden ajtót. Valami segítő kéz kinyitogatott
előtte utczaajtót, lépcsőrácsot, még a falszekrény szőnyegajtóját is.
Legkisebb nesz nélkül jöhetett be.
Megtalálta a kihúzható csavart a polcz alatt, helyébe tolta a kulcsot, a
rejtélyes ajtó felnyilt előtte, becsukódott mögötte. Timár ott volt a
rejtett üregben. Kém a saját házában. Tehát még «kém» is.
Micsoda alacsonyság van még, a mit el nem követett?
És mindezt azért, «mert a szegény ember komisz ember, a gazdag ember
pedig oly dicső ember». Itt volt a dicsősége.
Jó, hogy földalatti sötétség van ezen a helyen.
Botorkázva, tapogatózva haladt falmentében, míg egy helyre talált, a hol
vékony világosság szürődött valahonnan keresztül. Ott volt a szent
György-kép. A lámpafény rémlett át a szobából a mozaik üvegragasztékain.
Megtalálta a félretolható kagylókoczkát; annak a helyén egy vékony üveg
lemez maradt.
Betekintett a szobába.
A tejüveggel födött lámpa az asztalon állt; Timéa a szobában járt alá s
fel.
Fehér himzett öltöny hullámzott alá termetéről, kezei összekulcsolva
csüggtek alá ölébe.
A folyosó felőli ajtó nyilt, Zófi asszony lépett be rajta. Valamit
súgott Timéának.
De Timár még ezt a súgást is meghallá. Az a fülke ott a szögletben olyan
volt, mint «Dyonisius kőfüle», minden hangot fölfogott.
– Jöhet-e már? kérdezé Zófi asszony.
– Várok rá, mondá Timéa.
Azután Zófi asszony elment.
Timéa pedig kihúzott szekrényéből egy fiókot, s abból egy dobozt vett
elő.
Odalépett vele a lámpa elé. Úgy ált Timárral szemközt, hogy a lámpa
teljes fényét arczára vetette; a lesben ülő minden változását
megfigyelhette e vonásoknak.
Timéa felnyitotta a dobozt. Mi volt abban? Egy kardmarkolat, az eltört
pengével.
Az első tekintetre összerázkódott a nő, szemöldei összehuzódása az
iszonyt fejezte ki. Azután lassan kiderült az arcza, s ismét olyan lett
az, összeérő két vékony, fekete szemöldével, mint egy szent kép, fekete
glóriával homloka körül.
Majd édes gyöngédség derengett át méla vonásain, felvette a dobozt s
olyan közel emelte ajkaihoz a kardot, hogy Timár rettegni kezdett: most
mindjárt megcsókolja!
Az a kard is vetélytársa volt már.
S mentül tovább nézte a tört kardot Timéa, szemei annál élénkebb
ragyogásra nyiltak; egyszer aztán annyira vitte a bátorságot, hogy meg
merte fogni a kard markolatát, kivette a tört fegyvert a dobozból, s
férfi módjára próbált vele a levegőben védni, vágni…… Ah! ha tudta
volna, hogy valaki van itt a közelben, a kinek halálkínokat kell
szenvednie minden ily vágás után!
Most kopogtattak az ajtón, Timéa ijedten helyezé vissza a tört kardot a
dobozba, s aztán tétovázva rebegé: «szabad!» De elébb öltönye hosszú
ujjfodrait, mik fel voltak csúszva, végigsimítá keze csuklójáig.
Ő jött be. Az őrnagy.
Délczeg férfi volt. Szép, daliás arcz.
Timéa nem ment eléje, még mindig a lámpa előtt állt. Timár ő reá
figyelt.
Pokol! Mit kell látnia?
A mint az őrnagy belépett a szobába, Timéa arcza mélyen elpirult.
Igen, az alabástromszobor tudott hajnalfényt ragyogni, a szent kép arcza
megmozdult és a szűzfehérség rózsákkal párosult.
A fehér arcz megtalálta azt, a ki előtt lángba boruljon.
Kell-e még több bizonyság is, kellenek-e még szavak is ezentúl?
Timár közel volt hozzá, hogy kirúgja maga elől a szent képet, s mint a
felülkerült sárkány, a ki legázolta szent György angyalt, odarohanjon
közéjük, mielőtt Timéának az ajkai is mondhatták volna azt, a mit az
arcza elárult…
De nem. Talán csak álom volt, a mit láttál. Nézz oda ismét. Timéa arcza
oly fehér mint máskor. Hideg méltósággal int az őrnagynak, hogy
foglaljon helyet egy széken. Ő maga tőle távol ül le a pamlagra s
tekintete oly szigorú, oly tiszteletparancsoló.
Az őrnagy egyik kezében tartá arany paszomántos csákóját, a másikban
aranyfegyverbojtos kardját s feszesen ült, mintha tábornoka előtt volna.
Sokáig hallgatva néztek egymásra. Szorongó érzésekkel küzdött nő és
férfi.
Timéa szólalt meg elébb:
– Uram! Ön egy rejtélyes levelet küldött nekem, még megdöbbentőbb
ajándék kiséretében. Ez ajándék egy kettétört kard.
Timéa ezzel levevé a dobozról a födélt, s kivette abból az odarejtett
levelet.
– Önnek a levele így szól: «Asszonyom! Én ma egy emberrel párbajt
vívtam, s csak kardom kettétörésén mult, hogy azt meg nem öltem. E
párbajnak oly rejtélyes körülményei vannak, melyek egyenesen önt, és még
inkább önnek a férjét érdeklik. Engedjen ön nekem néhány percznyi
találkozást, hogy önnek mindent elmondhassak, a mit önnek tudnia
szükséges.» E levélben kétszer is alá van húzva «önnek a férjét». Ez
volt az ok, uram, mely engemet rábirt arra, hogy önnek alkalmat adjak
velem beszélhetni. Szóljon ön; mi összefüggése van az ön párbajának
Levetinczy úr személyes ügyével? Hallgatni fogok önre, a míg Levetinczy
urról beszél: a mint másra tér át, eltávozom.
Az őrnagy meghajtá magát gondolatterhes komolysággal.
– Tehát ott kezdem, asszonyom, hogy néhány nap óta jár itt a városban
egy ismeretlen ember, a ki tengerész egyenruhát visel s egyenruhája
előjogánál fogva mindenüvé bejáratos, a hol katonatisztek vannak. Úgy
látszik, hogy nagy világfi s mulatságos társalgó. Hogy ki ez ember? azt
közelebbről nem tudom, mert kémkedni nem szokásom. Nem tünt fel önnek is
ez ember, asszonyom? Láthatta őt nehányszor a szinházban, zöld
egyenruha, arany és vörös hajtókával.
– Láttam.
– S nem emlékezik rá, hogy valaha azelőtt látta volna valahol?
– Nem figyeltem az arczára.
– Igaz, hisz ön nem néz idegen férfi arczába soha.
– Tovább, uram. Rólam ne beszéljünk.
– Ez az ember együtt szokott mulatni velünk már hetek óta. Pénze, úgy
látszott, hogy volt elég. Ittlétének indokát elmondta mindenkinek.
Levetinczy urra vár. Hozzá van küldetése, személyesen elintézendő igen
fontos ügy. A dolog kezdett előttünk lassankint unalmassá válni. Az
ember mindennap tudakozódott Levetinczy úr felől s hozzá a
legtitkolozóbb pofákat vágta, míg utóbb mindenki arra a gyanura kezdett
jönni, hogy ez egy kalandor. Egy este sarokba szorítottuk ezt az embert.
Meg kellett tudnunk, hogy egy ember, a ki társaságunkba jár, mi járatban
van itt? Én vettem őt kérdőre. Ismét a szokott mondával állt elő, hogy ő
neki Levetinczy urral vannak elintézendő ügyei. Miért nem fordul azokkal
Levetinczy úr ügyvezetőjéhez? Mert azok nagyon kényes természetű ügyek,
miket csak személyesen lehet elintézni. Erre a válaszra én arra szántam
magamat, hogy egészen kiméletlenül fogok az emberemmel bánni. Hallja ön,
mondám neki, én nem hiszem, és itt mi valamennyien kétkedünk benne
méltán, hogy Levetinczy urnak önnel bármi személyes ügyei lehetnének, a
mik kényes természetüek. Hogy ön kicsoda? azt nem tudjuk; hanem az
bizonyos, hogy Levetinczy úr egy derék, jellemteljes ember, a kinek
vagyona, jó hire, esze, világi állása elismert nagyság mind. A ki
azonfelül mint családfő feddhetlen életet él, mint honpolgár
fejedelméhez hűséges; a kinek tehát semmi oka sem lehet titokteljes
összeköttetésekre olyan emberekkel, a minőnek ön látszik.
Ezen szavak alatt Timéa lassan felkelt helyéről, odalépett az őrnagyhoz,
és kezét nyujtá neki:
– Köszönöm!
És Timár újra látta a fehér arczon fellobogni amaz ismeretlen rózsapirt,
és most már tartósan ottmaradt az. A nő úgy hevült annál a gondolatnál,
hogy ime a férfi, kit szive imád, úgy védi azt a másik férfit, ki neki
esküdt férje, ki sziveik között áll.
Az őrnagy folytatá, s hogy Timéa arczát ne sértse tekintetével, valami
más tárgyat keresett ki a szobában, melyre szemeit függeszsze, a hogy
szoktak egy álló pontot kiválasztani azok, kik egy indulatfeszítő
elbeszélésbe vannak elmélyedve. Ez a tárgy épen a szent György-képen
levő sárkány feje volt. E sárkányfő szeme volt a les, melyen keresztül
Timár a szobába kémlelt s aztán úgy tetszék neki, mintha az az ember
minden szót egyenesen ő hozzá intézne.
Pedig hiszen ott sötét volt, a hol állt, oda nem láthatott senki.
– Ekkor egészen átváltozott annak az embernek az arcza, mint mikor az
ember egy húnyászkodó ebnek hirtelen a farkára tapos. «Mit? kiálta fel
mindnyájunk hallatára; hát önök azt hiszik Levetinczyről, hogy az egy
gazdag ember, hogy hire nagy, esze csodálatos, hogy boldog családapa,
hogy hű alattvaló? No hát én megmutatom önöknek, hogy ez az ember, ez a
Levetinczy, harmadnapra, a mikor én rátalálok, szökni fog innen, szökni
fog a házától, a szép feleségétől, szökni az országától, szökni fog
Európából, és soha hirét nem fogják hallani többet!»
Timéa keze akaratlanul a törött kard markolatára tévedt.
– Én válasz helyett azt az embert pofon ütöttem.
Timár félrekapta a fejét a leslyuktól; azt hitte, az ő arcza kapta meg
az ütést.
– Mindjárt láttam, hogy ez az ember megbánta, a mit beszélt, s szeretett
volna a pofon következménye elől akárhova elmenekülni; de nem
bocsátottam. Elálltam az útját. Ön katona, kard van az oldalán, tudja,
hogy mit szokás egy ilyen találkozás után kezdeni. Odafenn a vendéglőben
a tágas tánczterem, meggyujtatjuk a gyertyákat, s aztán választ ön
magának közülünk két segédet, én is kettőt, s elvégezzük a dolgunkat.
Egy percznyi haladékot sem engedtünk neki. A párbaj megkezdődött. Az
ember úgy vívott, mint egy pirata, egy párszor el akarta kapni a
kardomat a bal kezével, akkor aztán megharagudtam s olyat vágtam a
fejére, hogy összerogyott. Szerencséjére a kardom lapjára fordult
csapásközben s ez okozta, hogy eltörött. Másnap, mint orvosunktól
megtudtam, az ember elhagyta a várost; sebe nem lehetett veszélyes.
Timéa ismét fölvette a törött kardot s megnézte annak lapjait; azután
visszatette ezt az asztalra s némán nyujtá kezét az őrnagynak.
Az őrnagy gyöngéden fogta két kezébe s ajkához emelte azt; alig volt
észrevehető, hogy megcsókolta. Timéa nem vonta vissza kezét.
– Köszönöm! suttogá halkan az őrnagy. Timár talán nem is hallá e szót
rejtekodujában, de a nedves szemek is ugyanazt mondák: «köszönöm!»
Azután hosszú perczei következtek a hallgatásnak. Timéa visszaült
kerevetére s fejét tenyerébe hajtá.
Az őrnagy megszólalt:
– De én nem azért kértem öntől e találkozást, asszonyom, hogy itt ön
előtt eldicsekedjem egy hőstettel, mely önre nézve kellemetlen, rám
nézve pedig csak baráti kötelesség; nem is azért, hogy jutalmamat
kérjem, a mit ön oly jó volt nekem egy kézszorításban megadni. Ez sok
volt, ez nekem igen nagy jutalom. De nem azért kerestem ily szokatlan
módon, ezzel a törött kard küldésével, a mi határos a nevetségessel, az
önnel való beszélgetést, hanem egy igen komoly kérdés miatt. Asszonyom!
Lehető-e, hogy abban, a mit amaz ember mondott, valami igaz legyen?
Timéa mint egy villanyütésre rezzent fel erre a szóra. És azt a
villanyütést megérezte Timár is, ő benne is összerándult minden ideg
erre a kérdésre.
– Mit gondol ön, uram? szólt Timéa indulatosan.
– Kimondtam, és feleletet akarok rá öntől nyerni, asszonyom! szólt az
őrnagy, felállva helyéből. Ha ez az ember egyben hazudott, úgy mindenben
hazudott; de ha egy igaz lehet szavaiból, akkor minden igaz lehet. Ezért
jöttem önhöz. Őszintén, egyenesen, nyilt arczczal intézem önhöz a
kérdést, lehető-e az, hogy csak egy igaz szó is volt ebben a rágalomban?
Nem mondtam el mindent, a mit az az ember Levetinczyre szórt, minden
czím benne volt abban, a mi férfira nézve sértő. Van ezekben valami
lehetőség? Hogy Timár élete azt a rettenetes fordulatot vehesse, a
melyet a szerencsétlen ház egykori tulajdonosa halálával előzött meg?
Mert, ha az lehető, akkor nem tarthat vissza semmi tekintet, hogy az
Isten irgalmára ne kérjem önt, siessen ez összeomló ház alól menekülni,
asszonyom! Hisz én nem engedhetem azt, hogy ön megsemmisüljön, én nem
nézhetem azt hidegvérrel, hogy önt magával ragadja együtt az örvénybe
valaki!
A forró szavak Timéa keblét is áthevíték. Timár sováran leste a nő lelki
küzdelmét. Timéa győztes maradt. Összeszedte lelki erejét s nyugalommal
felelt:
– Ne legyen önnek aggodalma, uram! Én biztosíthatom önt róla, hogy az az
ember, akárki volt, akárhonnan jött, hazudott és rágalmainak semmi
alapja nincs. Levetinczy urnak vagyoni állását én alaposan ismerem, mert
távollétében magam vezetem ügyeit s minden iránt teljes
felvilágosítással birok. Vagyona rendben van; a mit koczkáztat belőle,
az, ha mind elveszne is bármi véletlen baleset miatt, az házának egy
oszlopát sem döntené ki. Azt is nyugodt lélekkel mondhatom önnek, hogy
Levetinczy úr vagyona között nincs egy fillér, mely igaz úton ne lett
volna szerezve; senki vagyonát el nem vette soha, hogy valakinek
szemrehányásától valaha rettegni, hogy valami szerzeményének eredetét
titkolni legyen kénytelen Isten és emberek előtt. Levetinczy úr gazdag
ember, ki gazdagságáért nem tartozik pirulni…
Ah! mint égett Timárnak az arcza ott a sötétben!
Az őrnagy felsóhajtott.
– Ön mindenről meggyőzött engem, asszonyom. Ezt hittem is. Amaz
ismeretlen ember minden szava rágalom volt, melylyel Timárt mint üzlet
emberét vádolá. De ő olyan szókat is ejtett ki, melyek önnek férjét mint
családfőt gyanusíták. Egy szót engedjen ön kérdenem: boldog ön?
Timéa mondhatlan fájdalommal tekinte rá s tekintetében e válasz szólt:
«látsz, és mégis kérdezesz?»
– Kényelem, fény és gazdagság veszi önt körül; folytatá merész hangon az
őrnagy, de ha való az, a mit én, becsületemre mondom, nem kérdeztem soha
senkitől, de a mit hivatlanul mondtak ki előttem, a mire azt mondtam:
«hazudsz», s a miért a kimondón boszut álltam: ha való volna az, hogy ön
szenved, hogy ön nem boldog, akkor nem volnék férfi, ha bátorságom nem
lenne önhöz így szólani: «Asszonyom, van még egy ember a világon, a ki
épen úgy szenved, épen oly boldogtalan, mint ön; dobja el ön magától e
szerencsétlen gazdagságot s szüntesse meg két ember szenvedését, oly
szenvedést, mely egy harmadikat, ennek okozóját, még a más világon is
vádolni fogja az Isten előtt. Váljék el!»
Timéa keblére szorítá kezeit s szemeivel, mint egy kínhalálra menő
martyr, fájdalommal tekinte fel a magasba. Szivének minden fájdalma
felébredt ebben a pillanatban.
Timár, midőn így látta őt, csüggedten üté homlokát öklével, s elfordítá
arczát a Judás-lyuktól, melyen leskelődött.
Nehány perczig nem látott és nem hallott semmit.
Midőn a kínzó tudvágy újra visszavonta őt a sötétbe bevilágló
fénysugárhoz s a szobába áttekintett: már akkor nem látta maga előtt a
martyrt; Timéa arcza ismét nyugodt volt.
– Uram, szólt szelid, lágy hangon az őrnagyhoz, hogy önnek szavait
végighallgatám, bizonyítja azt, hogy önt tisztelem. Hagyja meg nálam ezt
az érzést és ne kérdje tőlem soha azt, a mit ma kérdezett. Fölhívom az
egész világot, tudja-e valaki, hogy egy szavam, egy könyem valaha
panaszt árult volna el? Ki ellen? Férjem ellen, a ki a legjobb, a
legnemesebb ember a világon? ő engem mint idegent, mint gyermeket
megszabadított a haláltól; háromszor járta meg a vizek mélyét, a halál
országát, hogy engem megmentsen. Mint bohó, mindenkitől kigúnyolt
teremtést, ő védelmezett; miattam halálos ellensége házához naponkint
eljárt, féltett, vigyázott rám. Mikor koldussá, földönfutóvá lettem,
mint szolgáló leányt, kezével, vagyonával megajándékozott, házában
urnővé tett. És midőn kezét nyujtotta, ezt komolyan tette, nem játszott
velem.
Timéa ezzel egy fali szekrényhez sietett s annak ajtaját hevesen
felszakította.
– Nézzen ön ide, uram! szólt az őrnagyhoz, egy szekrénybe felakasztott
öltöny himzett uszályát terjesztve szét előtte. Ismeri ön ezt az
öltönyt? Ez azon köntös, melyet én hímeztem. Ön látta azt hosszú heteken
át, midőn a himzés mellett ültem; minden öltés rajta egy eltemetett
ábránd, egy szomorú emlék énnekem. Azt hitették el velem, ez az én
menyasszonyi köntösöm lesz. S mikor elkészült, azt mondták: «már most
vesd le, ez más menyasszonynak készült!» Ah! uram, ez a tőrdöfés halálos
volt az én szivemen. Ezzel a gyógyíthatatlan sebbel a lelkemben kínlódom
azóta éveken keresztül. És most váljak meg attól a nemes nagy jellemtől,
ki nem jött elém hizelegve, csábítgatva, hanem megvárta, míg más eltép,
elgázol, a földön fekve hagy, s akkor jött oda, hogy fölvegyen, keblére
tűzzön; ki azóta nem tett egyebet mint emberfölötti, angyalhoz méltó
türelemmel törekedett gyógyítani halálos bajomat és osztozott
szenvedéseimben. Én váljak meg attól az embertől, a kinek rajtam kívül
nincs senkije, a kit szeressen; a kire nézve egy egész világ vagyok, az
egyetlen lény, mely őt az élethez köti; az egyetlen arcz, melynek
láttára búskomor arcza felderül? Én váljak meg attól az embertől, a kit
mindenki tisztel, szeret? Én mondjam azt, hogy gyűlölöm? Én, a ki
mindenemet neki köszönöm, s a ki nászhozományul nem hoztam hozzá mást,
mint egy szeretet nélküli beteg szivet?
Az őrnagy eltakarta kezével arczát ez indulatsugallta szavára az
asszonynak. Hát az a másik férfi ott a szent György-kép háta mögött? hát
az nem érezte-e magát úgy, mint az a sárkány, melynek az arkangyal
dárdáját torkába verve tartja?
És még nem volt elég a torkába vert dárda, még ki is rántották a sebből
a beleakadt szigonyvéget.
– De uram, folytatá Timéa a női méltóság ellenállhatlan varázsával
tiszta arczán: ha mind annak ellenkezője állna is, a mit Timárról tart a
világ; ha ő bukott ember volna is, ha koldussá lenne, én el nem hagynám
őt akkor sem. Akkor épen nem. És ha gyalázat tetézné nevét, én el nem
dobnám magamtól ezt a nevet, osztoznám a szennyében, mint osztoztam a
ragyogásában. Ha megvetné az egész világ, én örök tisztelettel tartoznám
neki. Ha földönfutóvá lenne, kísérő társa lennék. Ha rabló volna, az
erdőn laknám vele. Ha meg akarna halni, vele együtt ölném meg magamat…
(Mi az? Sír az a sárkány ott azon a képen!?)
Timéa még mindig tudott mit mondani.
– És végül, uram, ha azt tudnám meg, a mi minden nőre nézve
legérzékenyebb, a legkeserítőbb bántalom, hogy férjem hozzám hűtelen
volt, hogy mást szeretett, azt mondanám: «az Isten áldja meg azt, a ki ő
neki megadta azt a boldogságot, a mitől én őt megfosztottam!» és nem
válnék el tőle. – Nem válnék el tőle, még ha ő maga kivánná is; nem
válnék el tőle soha; mert én tudom, hogy mivel tartozom esküvésemnek, és
mivel tartozom saját lelkemnek idebenn?
Az őrnagy «is» zokogott.
Timéa elhallgatott, hogy nyugalmát visszanyerhesse. Akkor aztán ismét
halk, szelid hangon szólt hozzá:
– És most hagyjon ön el engemet örökre. A tőrdöfést, a mit ön lelkemen
ejtett évek előtt, ez a kardcsapás kiegyenlítette; azért ezt a tört
kardot emlékül megtartom. Valahányszor rátekintek, azt fogom gondolni,
hogy ön nemes lélek, s gyógyulni fogok általa. Hogy ön hosszú évek óta
nem szólt s nem közelített hozzám, azzal kiengesztelte azt, hogy egykor
miért szólt, miért közelített?
(A szent György lovag kép mintha távozó dobogást hangoztatna!)
Timár, midőn a szekrényes rejtekajtón a folyosóra kirohant, valami sötét
alak állotta útját. Árnyék a sötétségben? fantom? vagy rossz lélek?
– Mit hallott? mit látott ön?
Athalie volt az.
Timár félretolta a sötét alakot maga elől, s félkezével vállánál fogva a
falhoz szorítva, ezt súgá fülébe:
– Legyen ön átkozott! És átkozott legyen ez a ház! És átkozott legyen
annak a hamva, a ki ezt építette!
Azzal, mint egy őrült rohant le a lépcsőn.
Timéa ajtaja nyílt, a belső szobából világosság derengett elő. A távozó
őrnagy alakja tünt ki e világban. Timéa csengetett. Zófi asszony
sikoltozó szava hangzott, szitkozódva, hogy ki oltotta el a lépcsőházban
a lámpást? Aztán egy gyertyával a lépcsőn levilágított a távozó
őrnagynak. Athalie a rejtett fülke ajtaja mellé huzódott. S midőn
mindenki eltávozott és ismét sötét lett, sokáig beszélt még hangnélküli
szavakat; csak ajkai mozogtak, csak fogai verődtek össze, csak szemei
forogtak, és összeszorított öklei fenyegetőztek.
Ki tudja, mit mondhatott?