Nem is a sors volt az, a ki ezt mondta, hanem Teréza.
Nyolcz éve mult már annak, hogy Timár legelőször a kis szigetre
vetődött. Noémi és Timéa még akkor gyermekek voltak; most Noémi
huszonkét, Timéa huszonegy esztendős; Athalie huszonötben jár; Teréza
negyvenöt évet haladt meg; Timár maga negyvenkettő, a kis Dódi az
ötödikbe lépett.
Ezek közül egynek el kell menni haza: mert kitöltötte az idejét. Igazán
kitöltötte egy egész hosszú életre való szenvedéssel – ez Teréza.
Teréza egy nyári délután, mikor Noémi odakünn járt a gyermekkel, így
szólt Timárhoz:
– Mihály, én mondok neked valamit. Engemet ez az ősz elvisz magával. Én
tudom, hogy meghalok. Husz éve már, hogy szenvedek abban a bajban, a mi
elvisz: a szivem beteg. Nem szólásmód ez tőlem. Halálos baj ez.
Titkoltam mindig, nem panaszkodtam soha. Gyógyítottam türelemmel,
gyógyítottátok ti szeretettel és örömekkel. Ha azt nem tettétek volna,
rég a földben volnék. De már nem vihetem sokáig. Egy egész éve már, hogy
nem alszom; semmit sem. A szememet le nem hunyom éjjel: a hogy
lefekszem, úgy virradok fel. Úgy hiszem, erre hosszú álom következik, –
és nagyon csendes álom. Meg van szolgálva. Egész nap a szivem dobogását
hallgatom. Sebesen üt hármat, négyet, mintha megrettent volna, azután
egy felet; azután elhallgat, mintha meghalt volna, azután várakozva
egyet-egyet dobban, megint sebesen rákezdi, ismét hosszú csend. Ez már a
vége felé közelít. Gyakran szédülök, csak az erős akarat tart, hogy le
nem roskadok. Ezen a nyáron túl nem fog ez tartani. Nem bánom,
megnyugszom benne. Semmi sem nyugtalanít. Noéminek van már, a kit
helyettem szeressen. Nem kérdezek tőled semmit, Mihály. Nem kívánok
tőled semmi fogadást. A mondott szó üres beszéd; az érzett szó az igazi.
Te érzed, hogy mi vagy Noéminek, s hogy Noémi rád nézve kicsoda? Mi
nyugtalaníthatna engem? meghalhatok a nélkül, hogy imádsággal
alkalmatlankodnám a bölcs mindenhatónak. Hisz a mit kérhetnék tőle, azt
már megadta. Ugy-e igaz ez, Mihály?
Mihály lecsüggeszté fejét. Ez volt az a gondolat, a mi az ő álmait
háborította mindig. Ő látta azt, hogy Teréza egészsége hanyatlik.
Észrevette arczáról, mint küzd egy eltitkolt szörnyű bajjal, mely az
embert ott támadja meg, a hol legközelebb van a test a lelkéhez, a
szivében, és rettegve gondolt arra a lehetségre, hogy ha egyszer Teréza
meg találna halni, mi lenne akkor Noémiból?
Hogy hagyná akkor itt, mint szokta, egész hosszú télen át ezt a gyönge
leányt egyesegyedül a vadonban, azzal a kicsiny gyermekkel?
Ki védi, ki biztatja, ki segíti meg akkor őket?
Mindig kerülte ezt a gondolatot. Most azután előtte állt: nem térhetett
félre neki.
Teréza igazat mondott. Még az nap délután egy ismerős gyümölcsvásárló
kofa érkezett a szigetre, s mikor Teréza annak a baraczkkal rakott
kosarakat átszámlálta, egyszerre csak ájultan esett le a földre.
Akkor fölélesztették. Harmadnap a kofa visszajött. Teréza erőltetni
akarta a dolgot, s ismét elájult. A kofa sopánkodott azon nagyon.
Pár nap mulva ismét visszajött a kofa gyümölcsért. Akkor már Mihály és
Noémi nem eresztették ki Terézát, maguk adták át a gyümölcsöt.
A kofa azt az észrevételt tette, hogy bizony talán jó volna annak a
szegény asszonynak, ha már olyan beteg, meggyónni.
Mihály mélyen elgondolkozott azon, a mit Terézától hallott.
Nem csak arra gondolt, hogy az a nő Noémi anyja, s egyedüli gyámola,
mikor ő távol van; hanem arra is, hogy az a nő egy nagy lélek volt, kit
a sors kiválasztott magának, hogy mint Jób profétán, gyötrelmeinek egész
fegyvertárát kipróbálja rajta, s a kinek lelke annyi szenvedés alatt meg
nem törött, a ki nem esett kétségbe, nem alázta meg magát; türt,
hallgatott és tett.
Élete és halála bizonyítja, hogy mit tett és mit szenvedett.
És azután arra a gondolatra jött Timár, hogy talán azért hozta őt össze
e nővel a sors, hogy kárpótolja azt nagy szenvedéseiért épen ő általa,
és hogy mindazon nagy botlásainak, gyötrelmeinek, bűneinek tömege, a mi
a nagy világban oly fényes hazugságok pyramidjai alá van eltemetve, itt
e kis szigeten találja vezeklését: a mi erény, a mi igazság, a mi
maradandó jó tett volt életében, ezen a kis folton van az.
A mint Teréza, fájdalmait némán tűrve, roskadozott előtte, az intő szó
annál erősebben hangzott lelkében, mely azt mondá, hogy egy nagy örökség
száll reá a nőnek halálával: – a terhek, a miket e nő viselt s a
lélekerő, a mivel azokat viselte.
Noémi még nem tudta, hogy anyja halálos beteg. Teréza ájulásaiért a
meleg napokat okolták. Teréza azt mondá neki, hogy szokott baj ez
nőknél, kik a fiatalság korából a hajlott korba lépnek.
Timár annál gyöngédebb volt ez idő óta Terézához. Nem engedte munka után
látni, óvta nyugalmát, csitította a gyermeket, ha fecsegett, pedig
Teréza még mindig nem tudott aludni.
Igy telt el a nyár, a meleg napok enyhülést látszottak hozni, hanem az
csak látszat volt; az ősz kezdetén ismét előjöttek az ájulási rohamok, s
a gyümölcskufárnő nem győzött sóhajtani, hogy már csak ideje volna
igazán meggyónni s az utolsó szentségek felvételéről gondoskodni.
Egyszer ismét ebédnél ültek mind a négyen a külső szobában, midőn Almira
ugatása jelenté, hogy idegen közeledik. Teréza kitekintett az ablakon s
azzal ijedten szólt Mihálynak: «Siess a benyilóba, ez ne lásson téged
itt!»
Timár is kinézett az ablakon s ő is úgy találta a maga részéről, hogy
azzal, a ki most jön, neki épen nem lesz jó találkoznia, mert az
Sándorovics úr, az érdemrendes esperes, a ki ő benne rögtön megismerné
Levetinczy urat és azzal együtt szép dolgokat fedezhetne aztán itt fel.
– Takarítsátok félre az asztalt s hagyjatok mind magamra! mondta Teréza,
Noémit és Dódit is felköltve; s mintha egyszerre visszatért volna minden
ereje, ő segített legjobban az asztalt áttolni a másik szobába; úgy,
hogy mire a főtisztelendő úr kopogtatása hangzott az ajtón, már Teréza
egyedül volt a szobában. Nyoszolyáját odavoná keresztbe a benyiló ajtaja
elé s annak szélére leült. Ezzel a benyiló be volt zárva.
A derék főpapnak azóta még hosszabb lett a szakála és szürkével volt már
erősen vegyülve; de orczái pirosak voltak, s a termete sámsoni.
A ministrans-fiú és a sekrestyés, kik idáig kisérték, odakinn maradtak a
veranda alatt, s a nagy kutyával eredtek barátságos beszélgetésbe; a
nagytiszteletű úr egyedül lépett be a házba, kezét olyan formán emelve
előre, mintha alkalmat akarna valakinek nyujtani, hogy azt megcsókolja.
Teréza bizony felhasználatlanul hagyta ezt az alkalmat elveszni, a mi az
érkezőt nem hozta kedvezőbb hangulatba.
– No hát nem ismersz talán, te bűnös asszony?
– Ismerlek, jó uram, s hogy bűnös vagyok, azt is tudom. Mi hozott e
helyre?
– Mi hozott e helyre, te fecsegő vén banya? Azt kérded, hogy mi hozott e
helyre? Te Istentől elvetemedett pogány némber. Hát nem ismersz?
– Mondtam már, hogy ismerlek. Te vagy az a pap, ki megholt férjemet nem
akartad eltemetni.
– Igen, mert gonosz módon halt meg, gyónatlan és bűnbánatlan. Azért érte
a sors, hogy halála után, mint a kutya, úgy temetteték el; ha tehát azt
nem akarod, hogy téged is, mint a kutyát, úgy temessenek el, bándd meg a
bűneidet és gyónjál meg, míg időd van rá. Maholnap meg kell halnod.
Kegyes asszonyi állatok hozták hirül hozzám, hogy halálodon vagy,
könyörögtek, hogy jöjjek ide, oldjalak fel; – azoknak köszönheted.
– Halkan beszélj, uram, a mellékszobában van leányom; ne szomorítsd meg.
– A leányod, ugy-e? Aztán meg egy férfi, meg egy gyermek?
– Ugy van!
– S ez a férfi hitvese a te leányodnak?
– Az!
– Ki kötötte őket össze?
– Az, a ki Ádámot és Évát, az Isten.
– Bolond vagy, asszony! Az egyszer történt meg a világon. Akkor még nem
volt se pap, se oltár. De most már nem megy az olyan könnyen. Annak
törvénye van.
– Tudom. Hisz az a törvény kergetett ide e puszta szigetre. De itt nem
parancsol az a törvény.
– Hát pogány vagy?
– Békében élek, békében halok meg.
– Erre tanítottad egyetlen leányodat? hogy gyalázatban éljen?
– Mi az a gyalázat?
– Mi a gyalázat? Minden becsületes embereknek megvetése.
– Hideget okoz-e az nekem vagy meleget?
– Érzéketlen sáralkotmány! Hát neked csak a testi fájdalom okoz
szenvedést? Hát lelked üdvöségére mit sem gondolsz? Én meg akarom neked
mutatni az utat a mennyek országába s te önkényt a pokolra akarsz jutni?
Hiszed-e a feltámadást? Hiszed-e a mennyországot?
– Nem hiszem. Nem is kivánom. Nem akarok újra élni. Akarok csendesen
aludni a falevél alatt. Porrá fogok válni, s a fa gyökere fölszija
poromat, lesz belőlem falevél; más életet nem óhajtok. A zöld fa ereiben
akarok élni, melyet magam ültettem. Nem is hiszek olyan kegyetlen
Istent, a ki nyomorult teremtéseit még az életen túl is szenvedni
parancsolja. Az én Istenem kegyelmes ur, a ki a halálban fünek, fának,
embernek pihenést ád.
– De nem az olyan megátalkodott gonosznak, a minő te vagy! Te poklok
tüzére jutsz, az ördög marczangoló fogai közé.
– Mutasd meg nekem a szentirásból, hogy az Isten mikor teremtett poklot
és ördögöt, akkor elhiszem.
– Oh! te istenkáromló asszony! Tüzet a nyelvedre! Hát még az ördögöt is
el akarod tagadni?
– El is tagadom. Soha sem teremtett az Isten ördögöt. Ti teremtettétek
azt magatok, a kik ijesztgettek vele. De az ördögöt is rosszul
alkottátok meg. Két szarvval és hasított patákkal. Hisz az ilyen állat
fűvel él: az embert nem eszik soha.
– Uram, ne vigy a kisértetbe! Most mindjárt megreped alattunk a föld s
elnyeli ezt a szitkozódót, mint Dáthánt és Abirámot. Ilyen hitre tanítod
te azt a kis gyermeket is?
– Azt tanítja az, a ki fiának fogadta.
– Kicsoda?
– Az, a kit a gyermek atyjának nevez.
– S hogy hiják azt az embert?
– Mihálynak.
– De hát a másik neve?
– Azt nem kérdeztem tőle soha.
– Nem kérdezted a nevét? Hát mit tudsz felőle?
– Azt tudom, hogy becsületes ember, és Noémit szereti.
– De micsoda? úr? paraszt? mesterember? hajóslegény? vagy dugárus?
– Hozzánk illő szegény ember.
– Hát aztán? Nekem mindent tudnom kell, mert ez én rám tartozik. Micsoda
ez az ember? Pápista, kálvinista, lutheránus, socinianus, unitus,
disunitus vagy zsidó?
– Arra semmi gondom sem volt.
– Szoktál bőjtöt tartani?
– Egyszer két esztendeig nem ettem húst, mert nem volt.
– Hát a gyermeket ki keresztelte meg?
– Az Isten. Mikor nagy zápor volt, s ő ott ült a szivárvány közepett.
– Oh! ti pogányok!
– Pogányok? szólt keserűn Teréza; miért pogányok? hisz nem vagyunk sem
bálványimádók, sem istentagadók. Ezen a szigeten még csak pénzre
nyomatott képet sem találsz, a mit másutt a világban imádnak. Úgy-e, te
is imádod a kétfejű sast, csak ezüstre vagy aranyra legyen nyomatva? Nem
úgy hivja-e minden ember a pénzt, hogy «Krisztus»; – ha elfogyott a
pénz, «nincs Krisztus!»
– Isten nélkül való boszorkány, még tréfálni mersz ilyen szent
dolgokkal?
– Igen komolyan beszélek. Engem Istennek legnagyobb csapásai értek, a
legnagyobb boldogságból a legnagyobb inségbe estem. Özvegy lettem és
koldus egy napon. Nem tagadtam meg az Istent; nem dobtam el magamtól, a
mit ő adott, az életet. Eljöttem a pusztába, itt kerestem fel az Istent
és megtaláltam. Az én Istenem nem kiván czifra imádságot, énekszót,
áldozatot, templomot harangokkal; csupán rendeleteiben megnyugvó szivet.
Az én penitencziám nem az olvasóforgatás, hanem a munka. Úgy maradtam a
földön, hogy semmit sem hagytak számomra az emberek, s én azért nem
mentem a föld alá erőszakkal, hanem csináltam a semmi földéből virányt.
Minden ember megcsalt, kirabolt, kinevetett; kifosztott a
törvényhatóság, megloptak a jó barátok, kinevettek a lelkipásztorok, s
én azért nem gyűlöltem meg az embereket; itt élek idegenek, bujdosók
útjában, s ápolom, táplálom, gyógyítom, a ki hozzám folyamodik, s alszom
nyitott ajtók mellett télen-nyáron; nem félek rossz emberektől. Oh,
uram! én nem vagyok pogány.
– Jaj de sok hiábavalóságot össze tudsz darálni, te nyelves asszony. Nem
kérdezem én ezt tőled, hanem azt kérdezem, hogy ki az az ember, a ki itt
lakik a kunyhódban, igazhivő-e vagy eretnek, s miért nincs
megkeresztelve az a gyermek? Lehetetlen, hogy ne tudnád annak az
embernek a nevét.
– Igen. Legyen! Nem akarok hazudni. Tudom a nevét, de egyebet semmit.
Azt sem mondom meg senkinek. Az ő életének is lehetnek titkai, mint
voltak az enyimnek. Az enyéimet elmondtam ő előtte, az övéi után nem
fürkésztem soha. Nagy okai lehetnek rá, hogy azokat őrizze. De én őt
jószivű becsületes embernek ismerem, s nem gyanakodom benne. Emberek, jó
barátok voltak, kik mindenemet elvették, nemes emberek és előkelő urak,
csak a kis siró gyermekemet hagyták meg nekem. Én azt a kis gyermeket
fölneveltem, s mikor ő volt az egyedüli kincsem, drágaságom, életem
világa, akkor elhagytam őt venni egy embernek, a kiről nem tudok
egyebet, mint hogy szeret és szerettetik. Hát nincs-e énnekem erős hitem
az Istenben?
– Ne papolj te énnekem minduntalan a te hitedről. Az ilyen hitért a régi
időkben cziherre vetették a boszorkányokat s ugy égették meg az egész
keresztény világban.
– Jó szerencse, hogy ezt a szigetet a török szultán fermánjánál fogva
birom.
– A török szultán fermánjánál fogva? kiálta föl elbámulva az esperes. S
ki hozta neked ide helyedbe azt a fermánt?
– Ez a férfi, a kinek a nevét nem fogod megtudni.
– De meg fogom tudni azonnal, még pedig igen rövid uton. Beszólítom a
sekrestyést meg a templomszolgát, félrelöketem velük innen a
nyoszolyádat veled együtt s bemegyek az ajtón; hiszen zár sincs rajta.
Timár a mellékszobában minden szót hallott. A vér zúgott agyában annál a
gondolatnál, hogy ez a főpap eléje fog lépni s azt fogja mondani: «Ah!
ön az, nagyságos Levetinczy Mihály, királyi tanácsos úr!»
Az esperes kinyitotta a külsö ajtót s beszólította a két szolgálattevő
markos legényt.
Teréza szorongatott helyzetében azt a török szövetü tarka
gyapotszőnyeget vonta keblére, mely ágytakarójául szolgált.
– Uram! szólt kérlelő hangon az espereshez. Hallgass meg még egy szót,
hegy meggyőzzelek, mennyire erős az én hitem az Istenben, hogy nem
vagyok pogány; nézzed: e gyapotszőnyeg, melylyel takarózom, Brussából
való. Most hozta azt egy átutazó palikár s nekem ajándékozta. Lásd, én
nekem olyan nagy a hitem az Istenben, hogy éjente ezzel a szőnyeggel
takarózom; pedig tudva van, hogy Brussában négy hét óta dühöng a keleti
dögvész. Vajjon közületek van-e valakinek ilyen erős hite? Ki mer
hozzányulni ehhez a nyoszolyához?
De már erre a kérdésre nem volt, a ki válaszoljon. Arra a felfedezésre,
hogy az a gyapotszőnyeg Brussából való, a hol a pestis pusztít, egymás
hátán rohant ki a kunyhóból a három istenfélő ember, otthagyva a
pokolnak és az ördögöknek martalékul az egész puszta szigetet és
veszendő lakóit. Az elátkozott helynek egy rossz hírével több akadt, a
mi a sokáig élni akaró embereket távol tartsa tőle.
Teréza kibocsátá a mellékszobából elrejtett családját.