Timárnak sikerült már meglopni az egész világot.
Ellopta Timéától apja millióját, azután ellopta tőle szive
férfiideálját, végre ellopta tőle hitvesi hűségét.
Ellopta Noémitól szive szerelmét, női gyöngédségét, ellopta őt magát
egészen.
Ellopta Teréza bizalmát, az embergyűlölő utolsó hitét az egyetlen igaz
emberben, ellopta tőle a senki szigetét, hogy azt megint visszaadja
neki, s azzal ellopja háladatosságát.
Ellopta Krisztyán Tódortól az egész ó-világot, száműzve őt ravaszul a
másik hemisphaeriumra.
Ellopta Athalietől apját, anyját, házát, vőlegényét, égi földi
üdvösségét.
Ellopta Kacsukától a boldoggá létel reményét.
Lopta a tiszteletet, melylyel az egész ismerős világ környezé; a szegény
könyeit, az árva gyermekek kézcsókjait, a királytól az érdemrendet, ez
mind lopott jószág volt. Lopta a csempészektől a titoktartó hűségét, a
tolvajokat meglopta!
Meglopta az Istent magát, lelopott tőle az égből egy kis angyalt.
A lelke sem volt már az övé: azt is elzálogosította már a holdnak, ezt
is megcsalta vele: nem adta át, a mit igért. Meglopta a holdat!
Már el volt készítve a méreg, mely elszállítsa őt a semmi csillagába;
hah, hogy örült, hogy vigyorgott minden ördög! hogy tartotta a lehulló
elé a körmeit. Aztán bolonddá tette azokat is, nem ölte meg magát. –
Meglopta magát az ördögöt.
Kilopott a világ közepéből magának egy paradicsomot, s e paradicsom
tiltott fájáról lelopta a gyümölcsöket, mig az őriző arkangyal hátat
fordított; s a rejtett édenben kijátszott mindent, a mi emberi törvény:
papot, királyt, birót, hadparancsnokot, adószedőt, rendőrt. Ezek mind
meg voltak általa lopva.
És minden sikerült neki.
De vajjon meddig tart ez a siker?
Mindenkit meg tudott csalni, csak egyet nem: saját magát.
A mosolytól ragyogó arcz belül olyan szomorú volt mindig.
Ő tudta jól, hogy mi az ő neve!
És szeretett volna az lenni, a minek látszik.
És ez a lehetetlenség volt.
A végtelen gazdagság… az általános tisztelet… a boldogító szerelem…
bárcsak egy volna ezek közől megérdemlett, igaz keresmény! Lelkületének
alapja, életlevegője volt az őszinteség, becsületesség, emberszeretet,
szigor, önfeláldozás; rendkívüli, szokatlan nagyságu kisértetek azzal
merőben ellenkező áramlatba ragadták; s most is itt áll előtte egy
ember, a kit mindenki szeret, becsül, tisztel, csak ő egyedül gyűlöli,
vádolja magát.
S még hozzá a sors legutóbbi betegsége óta oly vasegészséggel áldotta
meg, hogy semmi meg nem ártott neki. A helyett hogy vénült volna,
fiatalodott. Nyaranta sok kézmunkával volt elfoglalva.
Azt a kis házat, a mit a mult évben összeácsolt, mint asztalos egészen
fölszerelte; azután következett az esztergályos, a képfaragó; még a
muzsákat is meglopta, alakító tehetséget orozott tőlük. Gyönyörűség volt
a kis faházat látni, mely vésője alatt lassankint műremekké alakult át.
Timárban egy művész veszett el.
A kis ház tornáczát emelő oszlopok mindegyike más alakot mutatott: az
egyik két összefonódott kigyó volt, fejeik az oszlopfő; a másik egy
pálmatörzs, melyet folyondár körít, a harmadik összetekergőzött
szőlővenyigéket mutatott leskelődő gyíkokkal, mókusokkal, a negyedik
volt egy levelei közül kiemelkedő nádcsoport.
És belül is a falak táblázata csupa eszményi faragvány, tarka mozaik;
asztalok, székek művészi összeállítással készültek, a hófehér gyertyán,
a habos gyökérfa, a mikből szekrény, óratok lett, a barna diófaalapot
barátságosan igyekezett tarkítani; a mennyezetes nyoszolya kirakott
superlátjával művészi izlést árult el. És azonkívül ajtók és ablaktáblák
nyitja eredeti ötletekről tanuskodott. Azok mind a falba tűntek el, ki
oldalt, ki fölfelé volt tolható, furfangos fakilincsekkel zárható,
nyitható, miután azt előre kimondta Timár, hogy ezen a házon egyetlenegy
szegnek sem szabad lenni, a mit nem maga készített; nem is volt benne
egy vasdarab sem. Egészen a maga erejéből, egészen e sziget terményeiből
akarta azt kiállítani. Csak az ablakokkal volt még megakadva; mivel
pótolja az üveget? Eleintén szunyoghálót feszített ki a rámákba; hanem
így a ház csak nyári laknak volt használható, az eső is beleesett, ha a
táblákat be nem tették; aztán hólyagból készített ablaktáblákat, mint az
eszkimók; az meg nem illett a többi pompához. Végre addig kutatott, mig
a téveteg szikla egyik oldalában fölfedezett egy réteg macskaezüstöt, a
mit csillámnak, «Mária-üveg»-nek is neveznek. Azt nagy gonddal kiemelte
a kőből; a finom, átlátszó ásványt széthasogatta vékony rétegeire s
azután vékony finom léczecskékből valami rostélyt állított össze, a
minek közeit az istenadta üveggel kitöltögeté. Már az rabnak való munka
volt. És a hatalmas gazdag úrnak volt türelme vesződni vele.
Az volt aztán az öröm, mikor készen volt a ház, mikor belevezethette
kedveseit. Nézzétek, ez mind az én kezeim munkája, ilyet nem adhat a
király sem a királynénak!
Dódi (a második) már akkor négy éves volt, mikor ez a háza elkészült.
«Dódi háza!»
Azontúl más dolog várt Mihályra. Dódit olvasni tanítani.
Dódi eleven fiu volt. Egészséges, eszes, jókedvű gyermek. Timár azt
mondta, hogy maga fogja őt mindenre megtanítani. Olvasni, írni, azután
úszni, tornázni; majd kertészkedni, gyalut, vésüt kezelni. A faragó
embernek akárhol a világon mindig van kenyere. Dódi mindent meg fog
tanulni.
Timár azt hitte már, hogy ez mindig így fog menni, hogy az egészen így
van rendén; s hogy ezt az életet csak folytatni kell a napok végeig.