– Kiván ön valamit? kérdezé a nő, fektéből gyorsan fölemelkedve.
Csak a hangra ébredt fel, nem a névre.
Mihály még mindig az álom benyomása alatt volt. Bámulva nézte e
csodálatos átváltozást: Noémiról Timéára.
– Timéa! hebegé álomittasan.
– Én vagyok itt! monda a nő, kezét ágya szélére téve.
– Hogy lehet az? mondá Mihály, takaróját ijedten rántva álláig, mintha
rettegne az arcztól, mely előtte felemelkedik.
Timéa pedig a legnagyobb nyugalommal felelt neki:
– Aggódtam ön miatt; féltem, hogy valami baja lesz az éjjel: itt akartam
lenni az ön közelében.
Timéa hangjában, tekintetében valami oly gyanutalan őszinte gyöngédség
tanuskodott, a minőt nem lehet tettetni. A nőnek ösztöne a hűség. Mihály
magához tért. Első érzelme volt a rémület, a második az önvád.
Ez a szegény asszony itt fekszik az ő ágya mellett; özvegye egy élő
férjnek! Soha semmi öröme nem volt, mely férjével közös lett volna;
most, hogy a férj szenved, ezt a szenvedést eljön vele megosztani.
És aztán következett az örök hazugság. Ezt a gyöngédséget nem szabad
elfogadni; vissza kell azt utasítani.
Mihály nyugodt tekintetet erőltetett.
– Timéa, kérem, ne tegye ön ezt többet. Ne jöjjön ide fekhelyem mellé.
Én ragályos betegségben szenvedtem: a keleti pestis lepett meg
utazásomban. Én féltem önt magamtól. Maradjon tőlem távol, kérem. Én
egyedül akarok maradni, – éjjel, nappal. Nincs már semmi bajom. De azt
hiszem, hogy kerülnöm kell azokat, a kik hozzám ragaszkodnak. Azért
nagyon kérem önt, ne tegye ezt többet, ne tegye ezt!
Timéa nagyot sóhajtott, lesüté szemeit, s aztán fölkelt az ágyból és
elhagyta a szobát. – Le sem volt vetkőzve: öltözetestül feküdt férje
lábainál.
A mint kiment a szobából, Mihály is felkelt, felöltözött. Egész lelke
fel volt háborodva. Minél tovább haladt a kettős életben, annál jobban
érezte a kettős kötelesség ellenmondásokkal terhes zűrzavarát. Egyszerre
két nemes önfeláldozó lélek sorsáért tette magát felelőssé.
Szerencsétlenné tette mind a kettőt, s önmagát a legszerencsétlenebbé a
kettő között. Hová meneküljön?
Ha egyik a kettő közül valami mindennapi lélek volna, hogy azt gyülölni,
megvetni, pénzzel kifizetni lehetne! De egyik magasabb, nemesebb lélek,
mint a másik, s a kettőnek sorsa együtt egy olyan sulyos vád annak
okozója ellen, a melyre nincsen védelem.
Hogy mondja meg Timéának, hogy ki az a Noémi? s hogy mondja meg
Noéminak, hogy ki az a Timéa?
Ha minden kincseit feloszthatná a kettő között? Vagy ha az egyiknek
odaadhatná minden kincseit, a másiknak a szivét?
De mikor mind a kettő lehetetlen!
Mért nem hűtelen, mért nem megvetésre méltó az egyik, hogy eltaszíthatná
magától? Mért olyan nemes, olyan szép lélek mind a kettő?
Mihályt még betegebbé tette az itthonlét.
Egész nap nem hagyta el szobáját, nem szólt senkihez, s aztán elült
napestig egy helyben, a nélkül, hogy valamivel foglalkozott volna.
Nem lehetett kitudni, mi baja van?
Ha kérdezte valaki, miért oly szomorú, azt felelte: keleti pestis
utóhatása ez.
Végre Timéa orvoshoz folyamodott.
Az orvosi tanácskozmány eredménye az volt, hogy Mihálynak el kell menni
valahová tengeri fürdőkre, hogy a hullám adja neki vissza, a mit a
szárazföld elvett tőle.
Ez orvosi tanácsra azt mondta Mihály: «nem szeret embereket látni».
Ekkor aztán azt tanácsolták neki, hogy válaszszon valami olyan hideg
fürdőt, a hol már vége az idénynek, a vendégek eloszlottak:
Tátrafüredet, Előpatakot vagy Balatonfüredet, ott elég magányt fog
találni. Fődolog a hideg hab.
Arra eszébe jutott, hogy hiszen van neki egy kis nyári kastélya a
Balaton melletti völgyek egyikében; ezt akkor szerezte, mikor évek előtt
kibérlette a balatoni halászatot, de alig volt benne kétszer-háromszor
azóta. Most hát azt mondá, hogy majd ott fogja tölteni a késő őszt.
Orvosai helyeselték a választást. A Balaton veszprém-zalai partja
valóságos Tempe vidéke, egy tizennégy mértföldnyi szakadatlan
kertlánczolat, egymást érő boldog falvakkal, elszórt úri lakházakkal, a
méltóságteljes tó maga egy barátságos tenger, kisszerű zivatarával, de
nagyszerű andalgásával; levegője olaszországi, népe szivélyes, forrásai
gyógyerejűek; ott legjobb lesz a búskomor szenvedőnek az őszi hónapokat
eltölteni. Ilyenkor már nehány köhögős professoron és gyomorhurutos
plébánoson kívül úgy sincs Füreden más vendég, a ki a sötétkedélyű ember
magányvágyát megháborítsa. Helyettük ott van a dicső természet; a
Balaton mellett ősz táján második tavasz van.
Tehát elküldték Mihályt a Balatonhoz.
Hanem egyet nem tudtak az orvosok, ennek elfeledtek utána járni: – azt,
hogy a nyár végén az egész Balaton környékét elverte a jég.
És aztán az ilyen jégverte vidéknél nincs melancholicusabb látvány.
A szőlők, miket máskor szüret táján a szőlőszedők vidám zaja ver föl,
magukra vannak hagyva, az új hajtású indák összegubanczolódva tüskés,
rőt folyondárokkal, mik bűzterjesztő bozótot képeznek a bezárt kolnák
körül. A gyümölcsfák másod lombja rézzöld vagy rozsdavörös; búcsúzik a
jövő kikelettől. A szántóföldeken lepaskolt kalászok helyét felverte az
irthatlan burján; minden tövis, lapu, bojtorján, iszalag odatelepedett
az arany kalász helyébe, és senki nem jön azt onnan lekaszálni. Csendes
és szomorú minden, a szekérutakat belepte a porcsfű: nem jár azokon
senki.
Ilyen időben jött kastélyába a Balaton mellé Mihály.
Az a kastély egy régi épület volt. Valami előkelő uraság építette saját
gyönyörűségére, a kinek megtetszett a szép kilátás, s pénze is volt
elég, hogy tetszését kielégítse. Kis emeletre volt véve az épület tömör
falakkal, a Balatonra néző verandával, nagy fügefákkal és
törökszederfákkal lépcsőzete alatt, és erősen körülrakva szent
szobrokkal.
Az első építtető örökösei később potom áron adtak túl a magányos
kastélyon, melynek csak arra nézve van értéke, a ki történetesen annyira
megbolondul, hogy oda megy lakni.
Negyedórányi távolban nincs hozzá közel emberi lak.
És a mik közel vannak is hozzá, azok is lakatlanok. A kolnák, a
pinczeházak az idén fel sem fognak nyílni, mert szüret nem lesz, s a
balaton-füredi nagy épületekben már csukva vannak mind a redőnyök: az
utolsó vendég is elköltözött; ez idő szerint még gőzhajó sincs ott; a
savanyúvíz-forrás oszlopcsarnoka látogatlanul áll, s a sétányon a
platánlevelek zörögnek a végig haladó lába alatt, senki sem söpri már
azokat el onnan.
Se ember, se gólya nincs már a vidéken; csak a méltóságos Balaton mormog
titokteljes szavakat, mikor felháborodik; – és azt sem tudja senki, hogy
miért?
S a Balaton közepén ott áll egy kopár hegy, és azon egy kéttornyú
kolostor, a melyben hét szerzetes lakik. Felül és alant fejedelmi
csontok kriptája.
Erre a helyre jött meggyógyulni Timár.
Mihály a Balaton melletti lakba csak egy férficselédet vitt magával,
nehány nap mulva azt is hazaküldte, azon ürügy alatt, hogy elég neki
szolgálattételre a házra felügyelő vinczellér. Az pedig vén ember volt
és hozzá még süket is.
Valami kevés emberi nesz még maradt a közeli fürdő vidékén. Az ottani
egyetlen nagy bérház tulajdonosa ott lakott családostul, azonkívül
nehány uradalmi hivatalnoknak volt ott állandó lakhelye, s a kápolnában
minden reggel beharangoztak a misére. Egy este aztán a bérház
tulajdonosa leánya nevenapján nagy dáridót csapott, sütöttek, főztek, a
zsírláng kicsapott a kéményen, a bérház kigyuladt, fürdőház, uradalmi
tiszti lak, kápolna, minden leégett; úgy is maradt aztán egész tavaszig;
a füstös romok közül minden ember elköltözött.
Most azután nem hallatszott a völgyi lak körül emberhang sem, harangszó
sem, csak a roppant tó titokteljes mormogása.
Timár naphosszant elült e tó partján, hallgatva annak rejtelmes
beszédét; néha a legcsöndesebb időben elkezd az zajlani, szine
smaragdzöldre változik egész a végtelen messzeségig olyankor, s a méla
zöld hullámszín fölött egyetlen vitorla nem jár; semmi hajó, komp,
dereglye: mintha ő volna a holt tenger.
Csodálatos kettős ereje van e tónak: a testet megedzi, s a lelket
elkomorítja. A mell felszabadul, az étvágy kegyetlenül követelő lesz;
hanem a mellett valami méla, bánatos érzés lepi meg a kedélyt, mely a
regevilágba andalít vissza.
A festői hegycsoport a tó partjain még koronázva van a közel mult hőskor
várromjaival; Szigliget, Csobánczvár kertjeiben még zöldül a zsálya és
levendula, miket az elmult családok asszonyai ültettek oda; de a falak
évről évre roskadoznak, egy-egy torony meredek fala daczol még
csodamódon a zivatarral. És a mit élők laknak, az is a mulandósághoz
közelít. Maga a tihanyi hegyoldal folyton omladozik keleti oldalán, vén
emberek még arra emlékeznek, hogy a kolostort társzekerekkel lehetett
körül kerülni; később már csak gyalogút járt el fala mellett; ma már
épen a meredély szélén áll s a görgeteg kő egyre hull alá Endre király
tömör épülete alul. A hegytetőn fenn két tengerszem volt: már az is
elenyészett; az út mellett puszta templom düledez; a falu helyén legelő
van. S a nagy tó a belehulló kövekért özönvíz előtti csigakövületekkel
fizet; kecskeköröm alakú kagylókat hány ki a partjaira; és minden, a mi
benne lakik, oly idegen, oly különböző más vizek lakóitól, mintha ez a
tó csakugyan egy elmaradt leánya volna az egykor itt uralkodott
tengernek, s még most is tartogatná emlékeit messze távozott anyja, a
tenger után. Halai, csigái, kigyói, még rákjai közt is uralkodó szín a
fehér: azok más vízben nem laknak, iszapja kristálytűkkel van tele,
miknek érintése éget és gyógyít; spongiája hólyagot húz a bőrön s egész
vize édes és iható. Sok embert ismerek, a ki valósággal szerelmes a
Balatonba.
Timár is az volt.
Órahosszant eluszkált a csendesen ringató hullámban, s fél napon át
járta alá s fel a partjait s este későn alig tudott megválni tőle.
Nem kereste mulatságát se vadászatban, se halászatban. Egyszer magával
vitte a fegyverét, s ott felejtette valami fára felakasztva; másszor meg
a horogjára akadt fogas elvitte a horgot pálczástól együtt. Nem volt
figyelme a közellevő tárgyak iránt. Lelke és szemei a messzeséget
járták.
A hosszú ősz is vége felé járt már; a víz nagyon áthült a hosszú
éjszakákon, a fürdést rövidebbre kellett szabni; hanem a hosszú
éjszakáknak is meg voltak a saját méla gyönyöreik: a csillagos ég, a
hulló csillagok, a hold.
Timár egy hatalmas refraktort hozatott magának, s éjféleken túl
elnézegette az ég csodáit, a bolygókat, mik holdakat, gyűrűket hordanak
maguk körül, miken látható fehér foltokat támaszt a tél, miket vörös
fénybe borít a nyár; és azután azt a nagy égi talányt, a változatlan
holdat, mely a távcsövön át mint egy fénylő lávadarab tünik elő,
szétsugárzó hegygerinczeivel, mély körszikláival, fényes mezőivel és
sötét árnyaival. Egy egész világ, a melyen semmi sincs!
Csak azoknak a lelkei, a kik erőszakkal eldobták maguktól a testet, hogy
ne legyen rajtuk semmi.
Azok vannak odaküldve a semmibe.
Ott nem bántja őket semmi, nem éreznek semmit, nem tehetnek semmit, nem
fáj nekik, nem gyönyör nekik semmi, nincs nyereség, nincs veszteség
semmi; ott nincs hang, nincs lég, nincs víz, nincs szél, nincs vihar,
nincs virág, nincs élő állat, nincs harcz, nincs csók, nincs szívverés,
nincs születés, nincs halál: – csak a semmi az, a ki van, és tán az
emlékezet?!
Az rettenetesebb volna a pokolnál: ott élni a holdban, mint testtelen
lélek a semmi világában, s emlékezni a földre, a hol van zöld fű és
piros vér, villámcsattogás és csókcsattanás, van élet, van halál.
Mit mondott Noémi?
És Mihálynak valami untalan azt sugta, hogy neki mégis oda kell menni a
semmi világának lakói közé.
Ebből az ő szerencsétlen életéből nincs más kijárás.
Maga szerezte magának azt.
Két egymásnak ellenmondó életet. Két nőt, a kik közül egyiket sem tudja
elhagyni, egyiktől sem tudja magát elszakítani.
Ilyenkor, mikor mind a kettőtől egyformán távol van, mikor egészen
egyedül van, érzi csak egész rettenetes nagyságában balhelyzete sulyát.
Hisz ő Timéát imádja!
És Noémi egész lelke.
Azzal együtt szenved, ezzel együtt örül.
Az egy valódi szent, ez egy valódi nő.
Vissza-visszagondolt elmult életére: hol hibázta azt el?
Mikor Timéa kincseit megtartotta magának?
Vagy mikor nőül vette Timéát?
Vagy mikor kétségbeesetten elhagyta őt s ily szétzuzott kedélylyel
talált Noémira, és ott lelt boldogságot?
Az első vád nem terhelé.
Timéa úrnője már az egész vagyonnak, mit Timár a Duna fenekéről mentett
meg, vissza van az neki adva.
A második vádnak is van mentsége.
Ő szerelemből vette el Timéát és Timéa önkényt ment hozzá, forró
kézszorítással fogadta el ajánlatát. Mint férfi, ki egy nőt megérdemel,
úgy lépett eléje Mihály. Azt nem tudhatta, hogy Timéa mást szeret. Azt
nem tudhatta, hogy annyira szeret, hogy a szerelmet megismerni sem
akarja!
Hanem a harmadik vád alul nem talált menekülést.
Mikor megtudtad, hogy nem szeret a nő, mert egy harmadik alak áll
kettőtök szive között, nem kellett volna gyáván elfutni, hanem oda
kellett volna menned ahhoz a harmadik emberhez és azt mondanod neki:
«barátom, ifjukori bajtársam, kettőnk közül egyikünknek ezen a világon
nincs helye; szeretlek, ölellek, hanem már most jerünk ki egy szép
csendes szigetre, s ott lövöldözzünk egymásra addig, a míg egyikünk
halva nem marad.»
Ez lett volna a dolgod.
Majd akkor a nő megismerte volna benned a férfit.
Azt a másikat az tette eszményképpé a nő előtt, hogy bátor, férfias
alaknak tünik fel; miért nem mutattad meg, hogy te is az vagy? Egy éles
kard kezedben jobban megnyerte volna őt számodra, mint minden aranyod és
gyémántod. A nő szerelmét nem szokás koldulni, hanem meghódítani.
És aztán lettél volna rajta, hogy kiérdemeld, kivívd, s ha kell,
kierőszakold ezt a szerelmet. Tudtál volna zsarnok lenni, lettél volna
szultánja a nőnek, kit rabul megvettél, verted volna vérig korbácscsal,
míg meg nem szelidül, most mégis ura volnál, birnád, tied volna; – így
pedig áldozatoddá tetted és mindennapi kisérteted lett belőle, ki a
sírból jár fel élő arczczal, hogy tégedet vádoljon.
És te nem tudsz tőle megválni!
Csak volna hát annyi bátorságod, hogy most eléje lépj és azt mondd neki:
«Timéa én önnek rossz angyala vagyok, oldjuk fel frigyünket».
De te félsz valamitől.
Attól, hogy Timéa így fog felelni:
«Én nem válok el öntől. – Én nem szenvedek. – Én megesküdtem, hogy önhöz
hű maradok. – Én vissza nem esküszöm.»
Az őszi éjszakák egyre hosszabbak, a napok rövidebbek kezdtek lenni, s a
rövidülő napokkal a tó is lassanként áthült. Hanem Timárnak még annál
inkább tetszett a fürdés. A ki uszik, az nem fázik. Teste egészen
visszanyerte elébbi edzett ruganyosságát, betegségének minden nyoma
elmult már, idegei, izmai aczéllá lettek. – És akkor volt legbetegebb.
Mert a lépkóros, a spleenes embernek a hypochondriája még kigyógyítható:
ha a testi baj szünik, a lélek sem szenved többé. De mikor az ép, edzett
férfi lelkét lepi meg a búskomorság, – az már halálos baj.
A hypochondria betege meleg kabátot huz; – fejétől sarkáig betakarja
magát; ablakait beragasztja a szél ellen; ételét lat számra veszi,
orvosi tanács szerint válogatja; nyügösködik az orvosok nyakán s
titokban kuruzsló szereket használ és orvosi könyveket olvas, hévmérő
után fűti szobáját, s érverését órája szerint számítgatja fél a
haláltól. – A melancholia betege pedig széttárja keblét a viharnak s
födetlen fővel megy vele szemközt, kitárt ablaknál alszik, s nem keresi
az élet hosszabbítását.
Az őszi éjszakák folyvást derültek voltak, ilyenkor olyan gazdag az ég
csillagokban; Timár egész éjeken át ott ült szobája nyitott ablakánál s
távcsővel sorra járta a végtelen űr fénylő pontjait. Mihelyt a hold
lement, azonnal távcsöve elé ült. A holdat gyülölte már, mint a hogy tud
az ember gyülölni egy az unalomig megismert vidéket, a minek lassankint
minden lakosával haragba jött már; mint a hogy tud gyülölni egy
képviselőjelölt egy választókerületet, a melyben ezerféle ok miatt
megbukott s a miről tudja, hogy mégis ott kell neki lakni.
Ez égvizsgálás alatt azon rendkívüli szerencsében részesült, hogy tanuja
lehetett egy égi jelenetnek, a mi a csillagászok évkönyveiben, mint
egyedül álló van följegyezve.
Egyike a rendes időközökben visszatérő üstökösöknek jelent meg az égen.
Timár azt mondta magában: «ez az én csillagom. Épen olyan elszórt
csillag, mint az én lelkem; épen oly czéltalan járása-kelése, mint az
enyim, épen olyan látszat az egész létele, mint az enyim, semmi
valóság!»
És azután egész éjszakákon át kisérte a csodafény járását.
Az üstökössel egyenlő irányban haladt a Jupiter, a maga négy holdjával;
utjaiknak át kellett szelni egymást.
A mint az üstökös a nagy bolygó közelébe jutott, egyszerre csak a fény
sörénye elkezdett kétfelé válni. A Jupiter vonzereje gyakorol rá hatást.
A nagy csillag merészkedett az ő urától, a naptól elvitatni a
lángcsillagot.
A földlakók szemeláttára ment ez végbe.
A következő éjjel már kétfelé volt válva az üstökös fénykévéje, s két
irány felé meredt szét.
Ekkor a Jupiternek a legnagyobb s legtávolabb eső holdja közeledett
gyorsan felé.
«Mi lesz az én csillagomból?» kérdezé Timár.
A harmadik éjjel az üstökös fejét képező fénymag homályosodni és
szétterülni kezdett. A Jupiter holdja ekkor legközelebb állt hozzá.
A negyedik éjjel kétfelé volt szakítva az üstökös; két külön fényfarkkal
és világító fővel, s a két csillagrém éles szöget képző két külön
parabolában kezdette el czéltalan futását a végtelenben. Hát még az
égben is megtörténhetik «ez»?!
Timár kisérte a csodalátványt távcsövével, míg el nem veszett az az
áttörhetlen ürben.
Ez a látvány gyakorolt lelkére legmélyebb benyomást.
Most már egészen készen volt a világgal.
Százféle indoka van az öngyilkosságnak, azok között a legmakacsabb, a
leggyőzhetlenebb az, mely a hosszas világnézletből ered. Vigyázzatok
arra, a ki nem tudományos szakértelemből vizsgálja az eget, buvárkodja a
természet titkait; az elől tegyétek el éjszakánkint az éles kést meg a
pisztolyt, s kutassátok ki öltönye zugait, nem rejteget-e bennük mérget?
Igen, Timár el volt rá szánva, hogy megöli magát. Nem jön az a gondolat
erős jellemeknél egyszerre, hanem megérik. Évekkel előre tudják ők azt
már, s nagy furfanggal mesterkedik ki a módjait a kivitelnek.
Timárnál meg volt érve a gondolat.
Egész rendszerrel fogott hozzá.
A mint a zord napok beálltak a Balaton vidékén, hazament Komáromba.
Minden ember, a ki először találkozott vele, azzal fogadta, hogy
mennyire magához jött, milyen jó szinben van.
És Timár jókedvet is mutatott hozzá.
Csak Timéa szemei vették észre arczán azt a rejtegetett mély
elhatározást, csak Timéa kérdezé tőle aggódva: «mi bajod, férjem?»
Nagy betegsége óta csupa gyöngédség volt iránta a nő. Mihályt csak
sietteté ez a gyöngédség az éles kés hegye felé.
Minden öngyilkosság őrültség, s minden őrültségben van valami, a mi
elárulja magát. Sok ember tudja már, hogy ő őrült, az öngyilkos is tudja
azt mind. Takargatni akarja a titkát, hogy meg ne tudják. Épen azzal
árulja el. Fölteszi magában, hogy okos dolgokat fog beszélni, hogy meg
ne tudja senki, hogy ő bolond; de azok az okos beszédek mind nincsenek
rendes helyen és időben alkalmazva, s felköltik a gyanut; túlságos
jókedvet mutat, vigad, tréfál; de vígsága oly aggasztó, oly rendkívüli,
hogy a ki látja, borzadva mondja magában: «ez vesztét érzi!»
Úgy csinálta ki Timár, hogy nem fog «az» itthon végbemenni.
Megirta végrendeletét.
Minden vagyonát Timéának és a szegényeknek hagyta; és még olyan
gyöngédséggel és előrelátó furfanggal birt, hogy egy külön alapítványt
tett, mely arra való volt, hogy ha Timéa az ő holta után férjhez fog
menni s ha Timéa utódai egykor szegénységre jutnának, az alapítványból
ezer forint évdíj legyen számukra biztosítva.
És azután ez volt a terve:
A mint az évszak engedi, el fog utazni, – hiresztelés szerint Egyptomba,
– voltaképen pedig a senki szigetére.
Ott akar meghalni.
Ha Noémit is rábirhatja, hogy haljon meg vele, akkor ketten együtt.
Oh! Noémi bizonyosan rá fog arra állni.
Hiszen mit csinálna ezen a világon Mihály nélkül?
Mit ér ez az egész világ már így, a hogy van?
Mind a ketten oda Dódi mellé.
A telet hol Komáromban, hol Győrben, hol Bécsben töltötte Timár;
mindenütt terhére volt a világ.
A búkórban szenvedő embernek legnagyobb szerencsétlensége az, hogy
mindenki arczáról azt véli leolvasni, hogy az most ezt gondolja magában:
«ni! egy búkóros ember!» Észreveszi minden ismerőse arczán és szavain,
hogy valami változást sejtenek ő rajta magán; hallja, hogy suttognak a
háta mögött, hogy integetnek titkos jelekkel, mikor valahol megjelen;
hogy remegnek tőle az asszonyok; hogy iparkodnak nyugalmat erőltetni a
férfiak; és aztán megtörténik vele, hogy szórakozottságában olyan
dolgokat tesz, mond, a mik lelke bomlottságáról tanuskodnak, nevetséges
dolgokat s boszantja végtelenül, hogy miért nem nevetnek hát azon az
emberek? – Már félnek nevetni.
Pedig hiszen ne féljenek tőle. Még nincsen annyira, hogy felugorjék a
helyéből, s a paprikát a szemközt ülők szeme közé szórja; – ámbár
valóban egyszer-egyszer előveszik olyanforma vágyak, hogy mikor például
Fabula János uram meglátogatja s mint egyházi vicekurátor komoly
dolgokról kezd el perorálni előtte, mereven állva, mintha nyársat nyelt
volna, olyankor úgy csiklandja valami Timárt, alig bir a vágynak
ellenállani, hogy a két kezét hirtelen a vicekurátor úr vállára téve,
annak a fején keresztül ugorjék!
Volt a tekintetében valami, a mitől az ember háta végigborzongott.
Ezzel a tekintettel találkozott Athalie is.
Gyakran, midőn szemközt ültek a családi asztalnál, Timár szemei folyvást
Athalie arczára és termetére voltak éhezve. Az ilyen kedélybeteg emberek
tekintete úgy ki tudja fejezni az éhszomjat a női bájak iránt.
S Athalie rendkívüli szépség volt. Igazi Ariadne nyak és kebel. Mihály
szemei e szép hófehér nyaktól meg nem tudtak válni, úgy hogy Athalie
nyugtalanítva érzé magát e kecseinek tett néma hódolat által.
Igen, Mihály arra gondolt, hogy csak egyetlenegyszer lehetnél
birtokomban te szép hófehér nyak, te bársony sima gyönyörű kebel, – hogy
egy szorításával aczélmarkomnak beléd fojthatnám a lelket!
Ez a vágya volt, mikor Athalie bachansnői szép termetére bámult.
Csak Timéa nem félt tőle.
Timéa nem félt soha, mert nem volt semmije a mit féltsen.
Timár megunta végre a késedelmes tavaszt várni. Mi szüksége van a
virágnyilásra annak, a ki a fű gyökere alatt akar aludni?
Elindulása napján nagy dáridót csapott.
Összehítt magához boldogot-boldogtalant, a kinek csak valaha hirét
hallotta; egész háza megtelt vendégekkel.
A dinom-dánom kezdete előtt azt mondá Fabula Jánosnak:
– Atyámfia az Urban. Legyen itt mellettem, s majd ha reggel felé
teljesen eláztam s öntudaton kívül leszek, vitessen le a szekerembe,
fektessenek az ülésbe s aztán fogják be a lovakat s hajtsanak el velem.
Úgy akart öntudatlanul eltávozni házától, szülővárosától. Aztán reggel
valamennyi vendég ki erre, ki arra dült el, Fabula János uram is horkolt
édesdeden hátraszegett fejjel egy karszékben ülve, csak Timár maga
maradt elázatlan.
A lélekkór úgy van a borral, mint Mithridat volt a méreggel: nem tudja
magát megölni vele.
Csak magának kellett megindulnia, hogy szekerét fölkeresse és utra
keljen.
Fejében össze volt zavarva az élet és az álom; a képzelet és a mámor; az
emlékezet és a hallucinatió.
Úgy tetszék, mintha egy alvó fehér arczú szent fekhelye előtt állt volna
meg. Úgy tetszék, mintha e fehér szobor ajkát megcsókolta volna, s a
szobor e csókra sem ébredt volna fel.
Talán csak mámor vagy képzelet volt az is.
Aztán azt a jelenetet is látta, hogy egy sötét folyosón egy ajtó mögött
egy szép mænade-arcz, buján göndörített hajfürtökkel, leskelődött elé;
olyan ragyogó szemei voltak, piros ajkai közül tündökölt a gyöngy
fogsor, a mint az égő viasztekercset feje fölé tartá s azt kérdezé a
tántorgótól: «hová készül ön, uram?»
S erre ő azt sugá a bűbájos tündéralak fülébe:
– Megyek, Timéából boldog nőt csinálni…
Erre a tündérarcz egyszerre Meduza-fővé torzult el, a göndör hajfürtök
hah! hogy alakultak át kigyókká!
Talán ez is csak hallucinatió volt.
Timár csak délfelé ébredt fel szekerén, mikor új lovakat fogott be a
gyors paraszt. Már akkor messze volt Komáromtól.
Elhatározását mi sem változtatá meg.
Késő éjjel érkezett meg az Aldunára, hol a halásztanyán az előre
megrendelt csempészbárka várt reá. Még éjjel átkelt a szigetre.
Egy gondolat kecsegtette.
Hát ha Noémi meghalt azalatt!
Miért ne tehette volna azt? – Most milyen tehertől volna ő
megszabadítva. A szörnyű rábeszéléstől!
A mi az embernek kedves rögeszméje lesz, azt követeli a sorstól, hogy ne
is lehessen máskép: annak már úgy kell történni, a hogy ő gondolta.
A fehér rózsabokor mellett már ezóta van egy másik rózsabokor, mely
tavaszszal pirosat fog virágzani: az Noémi. Most még egy harmadik jön a
kettő mellé: az lesz sárga rózsa, az arany ember virága.
Ezzel az ábránddal szállt ki a sziget partjára.
Még éjjel volt, mikor megérkezett; a holdvilág sütött.
A félbenhagyott ház, mint egy kripta, állt a fűvel benőtt téren,
ajtaja-ablakai be voltak takarva gyékénynyel, hogy hó, eső be ne verjen.
Mihály sietett a kis lak felé. Almira eléje jött, megnyalta a kezét és
nem ugatta meg, hanem megfogta a köpenye szárnyát s odavezette az
ablakhoz.
A kis lak ablakán besütött a holdvilág. Mihály benézett: a szoba egészen
világos volt.
Láthatta jól, hogy csak egy ágy van a szobában, a másik hiányzik onnan.
Azon az ágyon alszik Teréza.
Úgy van, a hogy ő kigondolta. Noémi a rózsafa alatt van már. Így van az
jól.
Bezörgetett az ablakon.
– Én vagyok itt Teréza!
A hivásra előjött a nő a veranda alá.
– Egyedül alszik ön, Teréza? mondá neki Timár.
– Egyedül.
– Noémi felment Dódihoz?
– Nem. Dódi jött le Noémihoz.
Timár bámulva tekinte Teréza arczába.
Erre a nő megfogta a kezét s ravasz komolykodással elvezeté a ház háta
mögé, hol a kis lak másik szobájának ablaka volt.
Ez a szoba is világos volt; éji mécs égett benne.
Timár benézett az ablakon s a fehér ágyon látta Noémit feküdni,
félkarjával egy kebléhez simuló aranyhajú angyalfőt ölelve.
– Ki ez? szólt Timár egyszerre suttogássá lenyomott kiáltó hangon.
Teréza szeliden mosolygott.
– Hát nem látja ön? A kis Dódi. Visszakivánkozott hozzánk. Azt mondta,
hogy jobb itt, mint az égben. Azt mondta az Urnak: «neked úgy is sok
angyalkád van; ereszsz vissza azokhoz, a kiknek csak egy volt». S az Ur
visszabocsátá.
– Hogyan?
– Hm, hm! Hát a régi történet. Egy szegény csempésznő ismét meghalt, a
gyermeke árván maradt, s mi magunkhoz fogadtuk. Hát bánja ön azt?
Timárnak egész teste úgy reszketett, mintha forró lázban volna.
– Ne költse őket fel reggelig! mondá Teréza. A gyermeknek árt az, ha
álmát félbeszakítják; s a gyermekéletnek sok titka van. Legyen ön
türelemmel. Nemde?
Dehogy szólt Timár egy szót is. Elhajította süvegét, leveté köpenyét,
felső kabátját, egy ingre vetkőzött, ingujjait felgyürte karjairól.
Teréza azt hitte róla, hogy megőrült. Oh, dehogy őrült meg! Odarohant a
diófából épített házhoz, letépte annak ajtajáról, ablakáról a gyékényt,
előrántotta asztalos műhelyét, odaszorítá a csavar közé a félbenhagyott
ajtó deszkáját, felvette a gyalut s elkezdett dolgozni.
Épen hajnalodott.
Noémi azt álmodta, hogy valaki az új házban asztalosmunkát dolgozik, a
gyalu harsog a keményfa deszkán, s a jókedvű dolgozó danája hangzik
pihenés közben: «az én babám kis kunyhója többet ér, mint Buda vára!»
És mikor felnyitotta a szemeit, akkor is hangzott a gyaluharsogás és a
dal.