Egyik bimbó a másik után nyilt a fehér rózsatőn. Timár egész nap azt
tette, hogy e rózsabimbók kifejlését és kinyilását leste. Mikor egy
kinyilt, azt leszakította, és eltette tárczájába, ott szárította meg a
keblén.
Szomorú időtöltés volt ez.
Noéminak minden gyöngédsége, a mivel Mihályt elhalmozta, nem birta őt
búskomor kedélyével kigyógyítani. Terhére volt a női édes hizelgés.
Pedig Noémi tudta volna őt megvigasztalni; csak egy szavába került volna
az. Hanem ezt a szót a szemérem tiltotta kimondani. S Mihálynak nem
jutott eszébe, hogy kérdezzen.
A kedélybetegségnek az a jelleme, hogy csak a multat látja; és azt
mindig látja.
Egyszer azt mondá Noémi Timárnak:
– Mihály, neked jó lenne innen elmenni.
– Hová?
– Ki a világba. Téged bánt itt minden. Eredj innen meggyógyulni. Én ma
összekeresem úti szereidet; a gyümölcsárusok holnap átvisznek.
Mihály nem felelt semmit, csak a fejével inté a jóváhagyást.
A kiállt nagy betegség idegeit tulizgatottakká tette, s a helyzet, a mit
szerzett magának, a csapás, a mi érte, ez izgatott idegekre oly kinzólag
hatott, hogy maga is átlátta, ha ittmarad, vagy megőrül, vagy
öngyilkossá lesz.
Öngyilkosság? Nincs is annál könnyebb mód egy balhelyzetből
kiszabadulni. A balsors, a szorongattatás, a kétségbeesés, a
lélekküzdelem, az emberek üldözése, az igaztalanság, a csalódások, a
tört remények, a szívfájdalmak, a testi szenvedések, a lélek rémei, a
veszteség emléke, a kedves halottak visszatérő arcza, – ez mind csak egy
rossz álom; – egy nyomás a pisztoly ravaszán, s meg van a fölébredés. A
ki itt marad, folytassa az álmot!
Az utolsó estén Mihály, Noémi és Teréza kiültek a kunyhó elé estebéd
után; mind a hárman arra a kis padra, és Mihály arra gondolt, hogy ültek
már azon egyszer négyen is!
A hold teljes gömb-alakja ott bujkált az ezüstfelhők között.
Noémi Timár kezét ölébe vonva tartá két keze közt.
– Vajjon mi lehet ez a hold? kérdezé Noémi.
Mihály keze görcsösen szorult ökölre Noémi két kezében. Mondá magában:
«Az én rossz csillagzatom! Bár soha ne láttam volna azt a vörös
félholdat!»
Teréza felelt leánya kérdésére.
– Az egy kiégett, kihült földgömb, a min nincs se fa, se virág, se
állat, se lég, se hang, se szín.
– Semmi sincs? ismétlé Noémi. Hát ez a nagy csillag maga van egészen?
Senki sem lakja?
– Azt senki sem tudja! felelt Teréza. Leánykoromban a növeldében sokszor
néztük ezt távcsővel, csupa üregekből áll; azt mondják, azok tűzhányók
voltak, most már azok is hidegek. Olyan nagy távcsövek nincsenek, hogy
élő alakot lehessen rajta észrevenni; de a tudományos emberek annyit
bizonyosan tudnak felőle, hogy sem víz, sem levegő nincsen rajta: a
nélkül pedig testtel biró állat nem élhet, és így pedig ember sem
lakhatik ott.
– Hátha mégis lakik valami? mondá Noémi.
– Ugyan mit gondolsz?
– Elmondom, hogy mit gondolok? Sokszor, régebben, mikor egyedül voltam,
úgy elfogott valami nehéz gondolat; kivált mikor a parton ültem s a
vízbe néztem. Úgy hivogatott: milyen jó lehet odalenn! Milyen csendesen
lehetne nyugodni ottan. – No ne félj, Mihály! régen volt; még «azelőtt».
Hanem aztán azt a kérdést tettem magamhoz: «Jól van; a tested odalenn
fog feküdni a Duna fenekén; de hát a lelked hová lesz? annak valahová
menni kell.» S akkor aztán arra a gondolatra jöttem, hogy az a lélek, a
mi így erőszakosan hagyja el önkényt földi testét, nem mehet máshová,
mint a holdba. Most aztán még jobban hiszem azt. Ha ott nincs se fa, se
virág, se lég, se víz, se hang, se szín: akkor az a hely azoknak számára
van rendelve, a kiknek nem tetszett az, hogy testük van; ott azután
találnak egy világot, a hol nincs semmi, a hol nem bántja őket semmi, de
nincs is örömük semmi!
Teréza és Mihály egyszerre keltek fel háborodottan Noémi mellől, ki nem
értette, miért indultak fel ezek az ő szavára így? ő nem tudta, hogy
saját atyja is öngyilkos volt, s az, a kinek kezét fogja, közel van
ahhoz, hogy azzá legyen.
Mihály azt mondta, hogy hűvös az éj, menjenek be a házba.
Most még egygyel több rémgondolatja volt a hold felől.
Egyet Timéától örökölt, a másikat Noémitől.
Rettenetes bünhődés, hogy az ember mindig ott lásson az égen egy fénylő
jelt, mely örökkön-örökké első bűnét, elhibázott életének első
végzetteljes botlását juttassa eszébe!
Másnap elment Mihály a szigetről.
Úgy haladt el a félbenhagyott diófaház mellett, hogy egy tekintetet sem
vetett rá.
– Aztán tavaszszal eljöjj ismét, sugá fülébe gyöngéden Noémi.
Szegény teremtés, olyan természetesnek találta már, hogy az esztendő
egyik felében Mihály ne legyen az övé!
(«De hát kié olyankor?» erre a kérdésre nem jött soha.) Mire Komáromba
visszakerült Mihály, a hosszú út még jobban megviselte.
Timéa megrettent tőle, mikor meglátta. Alig ismerhetett rá.
Még Athalie is megijedt. Volt oka rá.
– Ön beteg volt? kérdé Timéa férje keblére simulva.
– Nagy beteg voltam.
– Valahol az utazásában?
– Igen! felelt Timár, a kinek a kikérdezés úgy tetszett, mintha vallatás
volna. Vigyáznia kellett minden feleletére.
– Hosszasan feküdt?
– Hetekig.
– Istenem! És volt, a ki önt ápolja az idegenek közt? Timárnak majd
kiszaladt az ajkán: «Oh! az egy angyal volt!»
Hamar észrevette magát s a helyett ezt felelte:
– Pénzért mindent kap az ember.
Timéa nem tudta mutatni, ha valamin szomorkodik; s Mihálynak nem volt
semmi oka változást találni ez örökké szenvtelen arczon. Hiszen máskor
is csak ilyen volt ő.
A viszontlátás hideg csókja nem hozta őket közelebb.
Athalie odasúgott Mihály fülébe:
– Az Istenért, uram, vigyázzon ön az életére!
Timár elértette a gúnyos jó kivánságot. Neki élni kell azért, hogy Timéa
szenvedjen; mert ha Timéa özvegygyé találna lenni, akkor nem állna
boldogsága előtt semmi. S az volna Athaliera nézve a pokol.
Timár eddigi nézeteit ehhez a gyülölt élethez szaporította most még az a
gondolat, hogy ez a dæmon, a ki mindkettőjüket úgy gyülöli, most az ő
életeért imádkozik, hogy az sokáig tartson, hogy mind a kettőjük
szenvedése sokáig tartson!
Mindenki észrevehette Timáron a nagy változást, melyen tavasztól őszig
keresztülment. Akkor életerős, vidám tekintetű jelenség volt, most egy
összeesett hallgatag árnyék.
Otthon megérkezése első napját irószobájába vonulva töltötte. És délután
a titkárja ugyanazon a lapon találta felütve a főkönyvet iróasztalán, a
melyen délelőtt elkezdé. Bele se nézett abba.
Biztosai, megtudva honnlétét, siettek hozzá egész nyaláb értesítésekkel;
mindenre azt mondta, hogy «jól van»; aláirta, a mit eléje tettek,
némelyiket rossz helyen, másikat meg kétszer is.
Utoljára kicsukott minden embert a szobájából, azt mondta, hogy aludni
akar, s aztán mindenki hallotta, hogy órahosszant szakadatlanul járt fel
s alá szobájában.
Mikor az étkezésnél összekerült az asszonyokkal, oly komor tekintete
volt, hogy senki nem merte megszólítani. Hallgatva költék el az étkeket.
Ő alig nyult azokhoz, s bort nem is ízlelt.
Egy óra mulva az ebéd után pedig inasát sürgette, hogy miért nem
ebédelnek már? Elfeledte, hogy már délután van, s hogy már el is
mosogatták a tányérokat.
Este nem tudott fenmaradni, olyan bágyadt volt; ha leült, rögtön
elaludt; mikor levetkőzött és ágyba feküdt, akkor meg egyszerre kiment
minden álom a szeméből.
«Oh! milyen hideg ez az ágy!»
Minden olyan hideg itthon! Minden butordarab, minden kép a falon, maguk
a régi frescofestmények a padmalyon mind azt mondják neki: «mit jösz te
ide? nem vagy te itthon. Idegen ember!»
Oh! milyen hideg ez az ágy!
A cseléd, ki vacsorára hívni jött az urat, már fekve találta őt. Annak a
hírére Timéa is bejött hozzá s megkérdezé tőle, hogy valami baja van
tán?
– Nincsen semmi, felelt Mihály, csak fáradt vagyok az úttól.
– Hivassam az orvost?
– Ne tegye, kérem. Nem vagyok beteg.
Timéa aztán jó éjt kivánt neki s eltávozott, a nélkül, hogy kezét
homlokára tette volna.
Timár aztán akkor, mikor lefeküdt, nem tudott aludni. Minden neszt
hallott a háznál.
Hallotta, hogy mindenki suttogva beszél, csoszogva jár, ha ajtaja előtt
elmegy; nem akarják felébreszteni.
Ő pedig azon gondolkodott, hogy hová lehetne az embernek saját maga elől
elfutni? Az álmok országába. Az jó volna; csak olyan könnyen lehetne
abba is átlépni az embernek, mint a halál országába. De az álomvilágba
nem lehet erőszakkal bejutni.
Mákony? Ez jó szer. Az álom öngyilkossága.
És azután leste, hogyan sötétül el szobája lassankint; az est árnyai
behomályosítanak minden tárgyat; az éj egyre feketébb lesz; utoljára
olyan sötétség van körül, a minő a sűrű lomha köd, a földalatti mélység
s a megvakulás sötétsége; ilyen sötétet már csak álmában «lát» az ember.
És Mihály tudta azt, hogy ő most aluszik, s ez a vakság, a mi szemeit
meglepte, ez az álom vaksága.
És teljes tudatával bírt annak, hogy ő hol álmodik most? Itt fekszik az
ágyában komáromi lakásán, – ágya mellett az éjszekrény, azon a chinai
antik bronz mécstartó, porczellán festett fényernyővel, ágya fölött a
falon egy nagy óra zenélő művel; a selyem függönyök földig eresztve. A
nehéz, ódon készítésű ágynak van egy kihuzható fiókja, egy másik ágy.
Remekműnek készült ez, minőt még most is látni régi házaknál, hogy egy
ágyban egész család ellakhatott éjszakára.
Timár azt is jól tudta, hogy a szobája ajtaját nem zárta be, bejöhet
hozzá akárki. – Ha most valaki bejönne azért, hogy megölje? És aztán mi
különbség volna a között, hogy alszik vagy meghalt?
Ezt meg akarta tudni álmában.
Egyszer aztán úgy álmodá, hogy az ajtaját csendesen felnyitják, valaki
bejő; – női léptek. – Ágyfüggönye halkan suhog; valaki odahajol föléje.
Egy női arcz.
– Te vagy az Noémi? gondolja álmában Mihály s aztán megretten. – Hogy
jösz te ide? – Ha valaki meglátna!
Sötét van, nem láthat semmit, de azt hallja, hogy valaki leült az ágya
szélére és hallgatja lélekzetvételét.
Így hallgatta azt Noémi hosszú éjszakákon keresztül a kis kunyhóban.
– Hát ide is eljöttél utánam, hogy ápolj? Az nagyon szép tőled, Noémi.
De reggelre megint visszamenj, a napvilág itt ne találjon.
A nagy óra üt; mély harangzengésű ütése késő éjszakát jelez. Az ágy
szélén ülő alak feláll, hogy az óra ingáját megállítsa, nehogy
felébreszsze az óraütés és zenemű az alvót, s e közben keresztül kell
hajolnia az ágyon, úgy, hogy Mihály a hozzáérő alaknak a szívverését
hallhatja.
«Milyen halkan ver most a szíved!» mondja álmában.
Azután úgy tetszik, mintha egy kéz hálószekrényén a vegytani gyujtószert
keresné.
«Csak nem akarsz tán világot gyujtani? Az nagy gondatlanság volna!
Valaki a folyosóról benézhetne az ablakon s meglátna itt.»
A gyujtó platintapló izzásba jött, egy szál forgácscsal az éji lámpa meg
lett gyujtva. Egy nőalak volt ott.
Az arczát nem látta Mihály, de tudta jól, hogy az Noémi. Ki lehetne ő
mellette más?
A nőalak óvatosan fordítja a fényernyőt Mihály arcza felé, hogy az éji
lámpa szemébe ne süssön.
«Oh! Noémi, hát te megint át akarod virrasztani az éjszakát? Hát magad
mikor alszol?»
A nőalak, mintha válaszolna a kérdésre, letérdel az ágy mellé s az alsó
ágyfiókot kihuzza.
Mihály gyönyört és rettegést érez egyszerre szívében.
«Te itt akarsz lefeküdni ágyam mellé? Oh! mint szeretlek! oh! mint
rettegek!»
És aztán a nőalak megveti magának az ágyat a kihuzó fiókban s oda
lefekszik.
A gyönyör és rettegés folyvást küzd az álmodó lelkében.
Szeretne odahajolni hozzá, hogy megölelje, megcsókolja, szeretne
rákiáltani: «eredj innen, meglátnak!» De minden tagja, nyelve ólom.
És aztán a nőalak is elalszik.
S azzal Mihály álma még mélyebb lesz. Álomlátásai végigjárnak s multban,
a jövőben, a képtelenségek országában, s mindannyiszor visszatérnek oda,
ahhoz az alvó nőalakhoz. Többször álmodja azt, hogy fölébredett s a
fantom még mindig ott van.
Egyszer aztán hajnalodik már, a nap besüt az ablakon. Olyan csodálatos
fénynyel süt, mint még soha.
«Ébredj már, ébredj már!» suttogja álmában Mihály. «Eredj már haza. A
napvilág itt ne találjon. Hagyj el már!»
Küzd az álommal.
«Hiszen nem vagy te itt! mert ez csak álom!»
S azzal erőszakot téve idegein, széttépi az álom bilincseit s valóban
fölébred.
Csakugyan reggel van, a napsugár az ablakfüggönyökön átszürődik; – a
meggyujtott mécs még pislog a színes ernyő mögött: – a kihuzó ágyfiókban
ott fekszik egy alvó nő, karjára nyugtatott arczczal.
«Noémi!» sikolt fel Mihály.
A kiáltásra felébred az alvó nő, s feltekint.