– Kinn a kertben.
– Mi van rajta?
– Kis fehér zubbonykája kék szalagokkal.
– Az nagyon jól illik neki. Jól be van takarva?
– Igen jól.
(Három lábnyi földdel.)
– Hozd ide azután, ha ismét kimégy.
Ennél a szónál nem tudott Noémi tavább a szobában maradni, kiment az
udvarra, Teréza nyakába borult, hevesen magához szorítá anyját, de még
sem sirt. Nem volt szabad.
Azután tovább ődöngött. Elment ahhoz a szomorú fűzfához, leszakított egy
félig nyilt bimbót arról a fehér rózsáról, s visszatért Mihályhoz.
Teréza követte.
– Nos, hát hol van Dódi? kérdé Mihály türelmetlenül.
Noémi pedig oda térdelt az ágyához s negédesen, mosolyogva nyújtá oda
neki – azt a fehér rózsát.
Mihály elvette a rózsát s szagolni kezdé.
– Milyen különös! mondá. Ennek a rózsának semmi szaga nincsen: olyan,
mintha valami halottnak a sirján termett volna.
Noémi fölkelt az ágy mellől s kiment.
– Nos? szólt Timár Terézához fordulva.
– Ne nehezteljen rá! szólt Teréza nyugodt, engesztelő hangon. Ön
veszélyes beteg volt; hála az égnek, már túl van rajta; de betegsége
ragályos, s leginkább az, mikor már mulófélben van. Én mondottam azt
Noéminak, hogy a míg fel nem gyógyul ön, a gyermeket ne hozza az ön
közelébe. Hibáztam, de jót akartam.
Mihály megszorítá Teréza kezét.
– Nagyon jól tette ön. – És lám, én olyan ostoba voltam, hogy ez
magamtól nem jutott eszembe! – Ez igazán okos gondolat volt. Talán
nincsen is itt a mellékszobában.
– Nincsen. A kertben csináltunk neki egy kis lakást.
Nem is hazudott – szegény.
– Ön nagyon jó, Teréza. Hát menjen ki a gyermekhez s most küldje vissza
Noémit. Nem fogom tőle kivánni többé, hogy hozza ide Dódit. Szegény
Noémi! De mihelyt felkelhetek, mihelyt járhatok, odavezetnek hozzá,
úgy-e?
– Oda, Mihály!
Ezzel a kegyes ámítással aztán elhagyta magát csendesíteni Mihály
mindaddig, míg végre fölkelhetett a kórágyból, mikor már a betegségen
egészen átesett.
De még nagyon gyönge volt akkor is; alig volt jártányi ereje.
Noémi segitett neki a felöltözésnél. Az ő vállára támaszkodva hagyta el
a szobát, s azután Noémi odavezette a ház előtti kis padhoz, oda
leülteté és maga is mellé ült, karjával átszorítva Mihály karját, és
fejét odanyugtatva vállára.
Szép, meleg nyári délután volt. Mihály úgy érzé mindig, mintha minden
falevél susogna, zúgna, beszélne a fülébe, mintha a döngő méhek
tudósításokat hoznának felé, mintha a fűszálak zengenének lába előtt;
minden úgy zúgott az agyában.
Egy gondolat zúgott legjobban.
A mint Noémi arczára tekintett, egy fájó sejtelem kezdett lelkében
támadni. Mi van Noémi arczában, a mi oly érthetetlen?
Meg akarta azt tudni.
– Noémi!
– Mit kivánsz, Mihályom?
– Kedves Noémi, nézz reám!
Noémi felemelte hozzá szemeit.
– Hol van a kis Dódi?
A szegény teremtés ennél a szónál nem birta tovább szenvedéseit,
fölemelé martyrarczát az égre s két kezét a magas menny felé terjesztve,
rebegé:
– Ott van… ott van!…
– Meghalt! suttogá Mihály.
Erre a szóra odaborult keblére Noémi s nem birta többé könyeit
visszatartani, zokogott hevesen, végeszakadatlan.
Mihály odaölelte őt magához és hagyta sirni.
Szentségtörés lett volna e könyekből csak egyet is ki nem hagyni
hullani.
Ő maga nem sirt; – nem: – meg volt rettenve.
Meg volt rettenve attól a léleknagyságtól, a mi e nyomorult elvetett
teremtést oly végtelen magasba emelé föléje.
Hogy ez el tudott titkolni akkora fájdalmat azért, a kit szeret!
Milyen nagynak kell lenni akkor ennek a szeretetnek?!
Mikor aztán kisirta magát szegény teremtés, akkor mosolyogva tekinte fel
Timárra, mint a napsugár a szivárványból.
– S te el tudtad ezt előttem titkolni?
– Féltettelek.
– Te nem mertél könyezni, hogy meg ne lássam, ha sirtál!
– Vártam, míg szabad lesz.
– Mikor nálam nem voltál, akkor őt ápoltad, s én szidtalak érte!
– Nem szóltál semmi rosszat, Mihály.
– Mikor átadtad neki csókomat, tudtad, hogy az bucsucsók volt. Mikor azt
mondtad, hogy piperét varrsz magadnak, az ő halottruháját varrtad! S
mikor szemembe mosolyogtál, akkor az istenanya hét tőre volt a szivedbe
verve! – Oh! Noémi, mennyire imádlak én téged!
Pedig szegény teremtés csak azt kivánta tőle, hogy szeresse.
Mihály odavonta őt az ölébe.
A falevelek, a fűszálak, a dongó méhek már nem susogtak olyan
értelmetlenül agyában: kezdett érteni feje zúgásából.
Hosszu, méla hallgatás után megszólalt ujra:
– Hová tettétek őt? Vezess el hozzá.
– Ma még nem, mondá Noémi, az még messze út volna neked; majd holnap.
És másnap és harmadnap és soha sem vezette el Noémi oda Mihályt, a hol a
kis Dódi fekszik.
– Mindig ott laknál a sírja mellett; újra beteg lennél bele. Azért nem
is emeltem neki halmot, sem fejfát nem tettem a fejéhez, hogy te ne járj
oda hozzá szomorkodni.
Pedig Timár azért csak szomorú maradt.
Mikor már annyira erejéhez tért, hogy magában elsétálhatott a szigeten,
folyvást azt kutatta, a mit nem akartak neki megmondani.
Egyszer aztán derült arczczal tért vissza a kunyhóhoz. Egy félig nyilt
rózsabimbó volt a kezében abból a tiszta fehér rózsából, a minek semmi
illata nincs.
– Ez az? mondá kérdve Noéminak.
Noémi bámulva inte fejével. Hogy nem lehetett azt előle eltitkolni! A
fehér rózsa rávezette. Rájött, hogy ezt most ültették oda.
És akkor aztán meg volt nyugodva, mint a ki mindent elvégzett, a mi az
életben kitűzött feladata volt.
Egész naphosszant elüldögélt a kis padon a ház előtt, és pálczájával a
sima kavicsok közt turkált és suttogta magában:
«Nem adnád oda egy egész földért tele gyémántokkal; nem egy egész égért
tele angyalokkal: – hanem egy rossz cseréppipáért ráütöttél a kezére.»
Ott állhatott már félig készen a szép diófakastély, a nagy nárdus
virágok körülnőtték mind a négy oldalát; Mihály feléje se ment többé.
A ki lábbadozó életerejét, megtört kedélyét fel tudta még tartani az
összeroskadástól, az csak egyedül Noémi volt.