Ismét új reggel virradt.
Mihályt most már álmatlanság kezdte el gyötörni. Nem birta szemeit
álomra erőszakolni. És azalatt folyvást azzal vesződött, hogy mit csinál
a kis Dódi? És egyre küldözte ki hozzá Noémit, hogy nincsen-e valami
baja?
És Noémi valahányszor kiment, megcsókolá ravatalon fekvő kis halottját,
és beszélt hozzá nyájas, hizelgő szavakat, hogy Mihályt elámítsa velük:
«Kis Dódim, kedves Dódim! Alszol-e még? Szeretsz-e még?»
S aztán visszajött Mihálynak mondani, hogy nincs a Dódinak semmi baja.
Olyan sokat alszik az a gyermek! mondá Mihály. Mért nem költöd fel?
– Majd felköltöm! szólt Noémi szeliden.
Azután egy perczre elszunnyadt Mihály, csak egy percznyi álom volt az,
melyből hirtelen felriadt. Azt sem tudta, hogy aludt volt.
– Te Noémi, mondá, a Dódi énekelt! Én hallottam, hogy ő énekelt. De
milyen szépen tud énekelni.
Noémi szivére szorítá két kezét s emberfölötti erővel fojtá el fájdalma
kitörését.
Az égben énekel ő már, az angyalok kardalában, a milliónyi szeráfimok
között, ott hallottad őt énekelni!
Estefelé kiküldte Mihály Noémit.
– Eredj, fektesd le a Dódit. Csókold meg helyettem is.
Noémi úgy is azt tette.
– Mit mondott Dódi? kérdezé a visszatérőtől.
Noémi nem tudott neki felelni, csak odaborult rá és ajkaira nyomta
csókját.
– Ezt mondta? szólt Mihály. A kedves! S ettől a csóktól aztán elaludt. A
maga álmából küldött neki a gyermek.
Másnap reggel megint csak a gyermekről beszélt Mihály.
– Vigyétek ki a kis Dódit a szabadba; nem jó neki a szobában lenni
mindig. Vigyétek ki a kertbe.
Hiszen épen ahhoz készültek.
Teréza még az éjjel megásta a sirt egy szomorú fűzfa tövében.
– Eredj ki te is vele; maradj odakinn vele! biztatá Mihály Noémit. Én
majd addig szendergek itt benn. Olyan jól érzem már magamat.
Noémi kiment a beteg szobájából, ráfordítva a kulcsot az ajtóra, s
azután kivitték a kis hazatért angyalt és átadták az ő örök anyjának, a
földnek.
Noémi nem akarta, hogy dombot emeljenek föléje. Ha azt Mihály meglátja,
mindig ott fog fölötte buslakodni, s azzal egészségének árt majd. A
sirhalom helyett sima virágágyat körített a fa tövében, s annak a
közepébe odaültetett egy rózsafát, egyet azok közül, miket Mihály maga
oltott, tiszta fehér virágu rózsát, a mibe semmi más szín nem vegyült.
Azután visszament a beteghez.