Noémi megijedt: azt hitte, Timár észre fogja venni, hogy a szíve milyen
nagyot dobbant erre a szóra.
– Alszik; felelé Mihálynak.
– Alszik? De hát miért alszik ilyenkor? Talán beteg.
– Oh nem. Ő jól van.
– Hát mért nem hozod ide hozzám, mikor ébren van?
– Mert olyankor meg te alszol.
– Igaz. Hát majd egyszer, mikor én is ébren leszek, meg ő is, akkor hozd
ide, hadd lássam.
– Jó lesz, Mihály!
És a gyermek egyre rosszabbul lett.
És Noéminak folyvást el kellett titkolnia Mihály előtt, hogy Dódi beteg,
s hazudozni neki a gyermekről mindenféle meséket; mert Mihály folyvást
csak róla tudakozódott.
– Játszik-e a Dódi azzal a kis faemberrel?
– Oh nagyon játszik (… azzal a szörnyű csontemberrel!)
– Beszél-e rólam?
– Igen sokat beszél (… nemsokára odafenn az Istennel!)
– Vidd oda neki tőlem ezt a csókot.
S Noémi elvitte neki a búcsúcsókot.
Megint egy nap telt.
Reggel az ébredő beteg ismét egyedül találta magát szobájában.
Noémi az éjszakát a gyermek mellett virrasztá át. És nézte annak
halálküzdelmét és visszafojtotta a könyeit szívébe. Hogy nem nem szakadt
meg bele a szíve?
Mikor Mihályhoz belépett, ismét mosolygott.
– A kis Dódinál voltál? kérdezé a beteg.
– Ő nála voltam.
– Most is alszik?
– Igen, alszik.
– Oh! nem igaz.
– Igazán mondom, alszik.
… Oh, hiszen épen akkor fogta be Noémi a szemeit az örök álomra!
És nem volt neki szabad a fájdalmát elárulnia. Mosolyognia kellett a
beteg előtt.
Délután ismét érzékeny kedélyben volt Mihály; a mint a nap lefelé
haladt, idegbántalmai sulyosodtak. Noémit szólítá, ki a másik szobában
volt.
Noémi sietett be hozzá s szeretetteljes arczczal tekintett reá.
Hanem a beteg rosszkedvű volt és gyanakodó.
Észrevette, hogy Noémi ruhájába elől egy varrótű van tűzve, belefűzött
selyemszállal.
– Ah! te már varrsz is? Ráérsz most? Miféle piperét varrsz magadnak?
Noémi rátekintett és gondolá magában:
(«A kis Dódi halotti ingecskéjét varrom.»)
És aztán azt mondá neki:
– Magamnak varrok ingfodrot.
Mihály ízetlen fanyalgással mondá rá:
– Hiúság, asszony a neved!