NOÉMI.

Timár legboldogabb napjait tölté kettős életének.

Semmi sem zavarta boldogsága teljességét, csak az az egy, hogy még egy

másik élete is van, a mibe mindig vissza kell térnie.

Ha tudna rá valami útat-módot, hogy ettől a másik élettől el tudja

szakitani magát, milyen békében élhetne itten.

Pedig azt igen egyszerűen elérhetné. Csak nem kellene innen többet

eltávoznia. Keresnék egy évig, gyászolnák két évig, emlegetnék három

évig, azután elfeledné a világ, ő is a világot, s megmaradna neki Noémi.

És Noémi kincs!

A nőiségből mindaz egyesülve van benne, a mi kedves, és hiányzik nála

mindaz, a mi bántó. Szépsége nem az az egyhangu szépség, a mit a

tetszelgés oly hamar megunottá tesz; az minden kedélyváltozatnál új

varázsban tünik fel. Gyöngédség, szelidség és hév egyesült kedélyében.

Együtt és összhangzatban él benne a szűz, a tündér és a nő. Szerelmének

semmi önzése nincs; egész lénye el van veszve, át van olvadva abban, a

kit szeret. Nincs külön búja, külön öröme, csupán az övé. Otthon

aprólékos figyelmével minden kényelméről gondoskodik; munkájában segít

neki fáradhatlan kézzel. Mindig derült, mindig friss, s ha valami

betegség kerülgeti, egy csók a fájó homlokra meggyógyítja őt. Alázatos

az iránt, a kiről tudja, hogy őt imádja. És midőn azt a gyermeket ölébe

veszi s vele játszik, akkor meg kell őrülnie annak, a ki őt magáévá

tette és még sem tette azzá.

De Timár még nem volt egészen megőrülve.

Még alkudozott a sorssal.

Az ár igen nagy! Még ehhez a kincshez mérve is nagy.

«Egy ifju nő egy mosolygó gyermekkel az ölében.»

De az ár egy egész világ! Otthagyni abban milliókra menő vagyont,

társadalmi állást, magas rangot, főúri barátokat; megkezdett nagy

vállalatokat, mik világra szólanak, miknek eredményétől nagy hazai

iparágak jövendője függ. És ráadásul még Timéát!

Tán azzal a gondolattal még meg tudott volna barátkozni, hogy kincseit

odavesse a világnak; a víz fenekéről jöttek, menjenek a víz fenekére

megint! de azzal a gondolattal nem tudott kibékülni hiúsága, hogy ez a

fehér arczu nő, ki az ő hitvesi lángjától nem tudott felmelegedni, még

ez életben boldog legyen – egy más ember által.

Maga sem tudta tán, milyen ördögöt rejteget szivében.

A nő, ki szeretni nem tud, elhervad szeme láttára.

Ő pedig éli a boldog napokat ott, a hol szeretni tudnak.

S a boldog napok alatt egyre emelkedett a ház, a mit a kitanult pallér

most már gyakorlott kézzel illesztett eresztékeibe. Már fel voltak

emelve a falak, szép simára gyalult diófaderekakból, olyan szépen

összeillesztve, hogy azokat a szél sem járhatta. Fel lett rakva a

tetőzet is, befödelezve székely módra halpikkely alakura faragott széles

zsindelyekkel. Az ácsmunka egészen elkészült. Következett az

asztalosmunka. Ezt már egészen egyedül végezte Mihály, s napestig

lehetett hallani danáját a műhelyül használt új házban a gyalulás,

fürészelés közben.

Mint a legszorgalmasabb kézművest csak a sötét est szólította el

műhelyéből. Akkor aztán megtért a kunyhóhoz, hol izletes estebéd várta,

s vacsora után kiült a kunyhó előtti kis padra, rágyujtott a

cseréppipára, Noémi mellé ült, felállította térdeire a kis Dódit és

iparkodott vele előadatni, hogy mit tanult ma megint? Egy szót.

A világ minden bölcseségénél nem nagyobb tudomány-e az az egy szó!

– Mennyiért adnád oda Dódit? kérdezé egyszer tréfás enyelgéssel Noémi.

Ezért az egész földért, tele gyémántokkal?

– Nem ezért az égért, tele angyalokkal.

A kis Dódi pedig nagyon jó kedvében volt akkor, pajkos kézzel megfogta

Mihály szájában a pipát és addig rángatta a száránál fogva, míg kivette

a fogai közül s akkor aztán nagyhamar eldobta a kezéből. A pipa

cserépből volt és eltörött.

Timár hirtelenkedett az igazságszolgáltatásban, ráütött könnyedén a

kárttevő gyermek kezére, a mitől az szörnyen rábámult s aztán elbujt

Noémi keblére és elkezdett pityeregni.

– Látod, szólt Noémi szomorúan, egy pipáért is odaadnád; pedig az csak

cserépből volt…

Mihály nagyon megbánta, hogy ráütött a Dódi kezére. Kérlelte is aztán

hizelkedő szóval, meg is csókolta azt a megütött kis kezet; de a gyermek

csak egyre szepegett s eltakarta az arczát Noémi mellkendőjébe.

A gyerek aztán egész éjjel rossz volt. Nem akart aludni; sirt. Timár

megharagudott rá; azt mondta: akaratos rossz természet lesz benne, a mit

idejekorán ki kell belőle irtani. Noémi oly szelid feddő tekintetet

tudott azért a szóért rá vetni.

Másnap szokottnál korábban elhagyta a tanyát Timár s ment a műhelyébe,

de dalolni nem hallották egész nap. A munkát is félbehagyta kora

délután, s mikor a tanyára érkezett, láthatá Noémi tekintetén, hogy az

egészen meg van rémülve láttára, Timár arcza egészen ki volt kelve

szinéből, alakjából.

– Valami bajom van! mondá Noéminak. A fejem olyan nehéz, a lábaim alig

birnak; minden tagomban valami fájást érzek. Le kell feküdnöm.

Noémi sietett a belső szobában ágyat vetni Mihálynak, s segített neki a

levetkőzésnél. Aggódva vette észre, hogy Mihály kezei oly hidegek, és

lélekzete oly forró.

Teréza asszony odasietett, megtapintá homlokát, kezeit s azt tanácsolá

neki, hogy csak takarózzék be erősen, mert hideglelést fog kapni.

Mihály pedig úgy érzé, hogy annál valami rosszabb közelít rá. Azon a

vidéken akkor nagyon dühöngött a hagymáz: a Duna nyári kiöntései

terjeszték azt szokatlan mérvben.

Még mikor a fejét letette a vánkosra, annyira eszméleténél volt, hogy

elgondolja, mi lesz abból, ha ő most itt a forró lázt megkapja; orvos

nincs közel, ki rendszeres segélyt tudjon nyujtani, itt meghalhat.

Sohasem tudják meg, hová lett. Mi lesz Timéából? De mi lesz Noémiból?

Ki fogja majd pártját az elhagyott Noéminak, ki özvegy lesz, mielőtt

asszony lett volna? Ki növeli fel majd a kis Dódit? Mi sors vár rá, ha

megnő? ha Mihály a földben lesz már?

Hát Timéának ki mondja meg, mikor tegye fel, mikor vesse le az özvegyi

fátyolt? Halála napjáig várjon-e az ő visszatértére?

Hogy fog két asszony holtig boldogtalan lenni ő miatta!

És azután még arra is tudott eszmélni, hogy majd ha ő hagymázos

önkivületbe jut: miket fog ő akkor kibeszélni ezen nők előtt, kik

éjjel-nappal virrasztanak majd fölötte? Hogy fog előttük rémledezni

kincseinek számáról, hivatalnokairól, palotáiról; halavány arczú

feleségéről, hogy fogja Timéát látni maga előtt, őt néven szólítani,

feleségének nevezni! És Noémi ezt a nevet ismeri már.

Irtózat volt Timárra nézve még tiszta észszel arra gondolni, hogy majd

nemsokára fog rá jönni olyan állapot, a miben akarata ellen minden titok

elhagyja szive rejtekhelyét s mást uraló ajka el fogja mondani

lázrohamában, hogy ő kicsoda?

A testi fájdalmakon kívül még egy bántotta: az, hogy Dódit miért ütötte

meg tegnap? Ez a csekélység most, mint egy bűnsúly nehezedett lelkére.

Mikor lefeküdt, oda akarta magához vitetni a gyermeket, hogy

megcsókolja.

– Noémi! rebegé forró lélekzettel.

– Mit kivánsz? suttogá Noémi.

De már akkor nem tudta, hogy mit akar?

A mint az ágyba feküdt Mihály, rögtön teljes erejével kitört rajta a

láz. Erős testalkata volt, az ilyent leghamarább ledönti s legjobban

megkínozza ez a hóhérlegénye a csontembernek.

Ettől a percztől kezdve szűntelen félrebeszélt.

És minden szót, a mit beszélt, hallani kellett Noéminak.

A kór maga nem tudott magáról semmit.

Az, a ki ajkával beszélt, az az idegen ember volt, az az igazi ember

volt, a kinek nincsenek titkai; a ki azt beszéli ki, a mit tud.

A hagymáz beteg álomlátásainak van valami hasonlatosságuk az őrültség

képzelgéseihez. Makacsul forognak egy rögeszme körül; akárhogy változnak

az álomképek, az az egy központot képező alak mindig újra előjön

képleteikből.

Timár lázálmainak is volt egy ilyen uralgó alakja: egy nő. De az a nő

nem Timéa volt, hanem Noémi. Ő róla beszélt mindig. Timéa nevét ki nem

mondá soha. Az nem foglalta el lelkét.

És lázszavait borzalom és gyönyör volt Noéminak hallani.

Borzalom, mert oly idegen dolgokat beszélt, oly ismeretlen világokban

hordta magával, hogy rettegnie kellett a láztól, mely itt csodákat látni

késztet; de gyönyör volt azokat hallani mégis, mert örökké és örökké

csak ő róla beszélt.

Egyszer excellentiás urak palotájában járt s beszélt egy nagy úrhoz.

«Kinek adja excellentiád ezt az érdemrendet? Én ismerek a senki szigetén

egy leányt, senki sem érdemli meg úgy, mint ő. Adja annak. Noéminak

hívják. Hát a másik neve micsoda? Másik neve? Hát szokott a királynéknak

másik nevük is lenni?»

«Első Noémi: Isten kegyelméből a senki szigetének s a rózsák berkének

királynéja.»

Aztán tovább alakította az eszmeképét:

«Ha én király leszek a senki szigetén, miniszteriumot alakítok; a húsra

felügyelőnek megteszem Almirát; a tejre felügyelőnek megteszem

Narcziszszát. Soha nem kérek tőlük számot, s úgy fogom őket nevezni,

hogy «hiveim».

Azután meg palotáiról kezdett beszélni:

«Hogy tetszenek teneked, Noémi, ezek a tervek? Az az aranyozás a

padmalyon? az aranylapra festett tánczoló gyermekek? olyanok, mint a kis

Dódi. Ugy-e, olyanok? Kár, hogy olyan magasan vannak. Te fázol ebben a

nagy teremben? Én is. Ugy-e, mennyivel jobb abban a mi kis kunyhónkban a

tűzhely mellett? Gyere, menjünk oda! Én nem szeretem ezeket a magas

palotákat. Ezt a várost a földindulás szokta látogatni. Félek, hogy ránk

szakad a boltozat. Onnan a kis ajtóból valaki leskelődik ránk. Egy irigy

nőarcz van ott. Ne nézz rá, Noémi. Megver a szemével. Valaha övé volt e

ház, s most ide jár kisérteni. Nézd, gyilok van a kezében, téged akar

megölni vele. Siessünk innen!»

De a sietésnek ott volt az akadálya; a roppant sok pénz.

«Nem tudok felkelni! Agyonnyom ez a sok arany. Mind itt fekszik a

mellemen. Vegyétek el rólam. Ah! besülyedek az aranyba. A tető

beszakadt, s a padlásról mind rám ömlik az arany. Megfuladok. Noémi

nyujtsd kezedet; húzz ki ez iszonyu aranyhalom közül!»

Keze akkor is Noémi kezében volt, s Noémi rettegve gondolta el, minő

szörnyű hatalom lehet az, mely a szegény hajóst ily kinzó aranyálmokba

erőszakolja!

Azután megint csak Noémi jött elő.

«Te nem szereted, Noémi, a gyémántokat? Bohó vagy, azt hiszed, hogy az,

a mi a gyémántokban tűz, az éget? Ne félj tőle! Hah! Igazad van. Valóban

éget. Ezt én eddig nem tudtam. Hisz ez a pokol tüze. A neveik is

rokonok: diamant, diabolus! Beledobjuk őket a vízbe, ugy-e? Rakd le

magadról. Beledobjuk a vízbe, ugy-e? Én tudom, honnan kerültek elő?

Visszaviszem oda. Ne félj, nem maradok a víz alatt. Fojtsd vissza a

lélekzetedet és imádkozzál. A míg kibirod, hogy újra lélekzetet végy, én

is kibirom oda alant. Csak az elsülyedt hajóba megyek, annak a

kabinjába. Hah, ki fekszik itt ezen az ágyon?»

Akkor olyan rettegés fogta elő, hogy felugrott fekhelyéről és futni

akart. Noémi alig birta őt visszaerőszakolni fekhelyére.

«Valaki fekszik ott azon az ágyon!»

«De nem szabad a nevét kimondani.»

«Nézd, hogy süt be az ablakon a vörös hold! Csukd ki innen a

holdvilágot. Nem akarom, hogy szemembe nézzen. Hogy közelít egyre

felénk! Húzz függönyt az ablak elé!»

Pedig úgy is le volt függönyözve az ablak s ott künn sötét az éjszaka.

Azután, mikor enyhült az agy forrósága, akkor azt mondá Noéminak:

«Oh! milyen szép vagy gyémántok nélkül, Noémi!»

Majd megint másfelé tért rémlátása.

«Az az ember talppal áll felénk a föld másik oldalán. Ha a föld üvegből

volna, épen ide látna reánk. De a hogy én látom őtet, úgy lát ő is

engem. Mit csinál odaát? Csörgő kigyókat szed. Minek szedi a csörgő

kigyókat? Hogy majd mikor visszajön, itt ezen a szigeten eleregesse. Ne

ereszszétek ide! Ne hagyjátok visszajönni. Almira, Almira! Ébredj! Tépd

össze! Aha! Most egy óriás kigyóra bukkant, az megkapja őt, elnyeli.

Huh! milyen borzasztó az arcza! Csak ne nézne rám így! Már csak a feje

van kinn, és mégis egyre rám néz. Oh! Noémi, takard el az arczomat, hogy

ne lássam!»

Újra változott a rémlátvány.

«Egy egész flotta úszik a tengeren. Mivel van tele? Liszttel. Most jön a

forgószél, a tornado, megkapja a hajókat, felragadja a felhőkbe,

összetöri pozdorjává. A liszt mind szétömlik. Az egész világ fehér lesz

tőle. Fehér a tenger, fehér az ég, fehér a szél; a hold kibukkan a

felhők közül, s nézd, hogy festi be vörös pofáját a szél egyszerre

liszttel. Nézd, olyan mint egy rezesképű vén banya, a ki hajporozza az

arczát. Noémi, nevess.»

Noémi pedig kezeit tördelte és reszketett.

Oh! a szegény teremtés éjjel-nappal ott volt Mihály ágya mellett. Nappal

ott ült mellette egy széken; éjszakára a hárságyat odahúzta az ő

fekhelye mellé s ott hált a közelében, nem gondolva arra, hogy a hagymáz

ragályos. Gyakran odatette a fejét Mihály vánkosára, annak izzó homlokát

arczához szorítva és száraz ajkairól lecsókolva a forró lázsóhajtást.

Teréza asszony ártatlan háziszerekkel igyekezett a lázat enyhíteni, s az

ablakokat leszedé, hogy a szabad lég járhassa a kis szobát: a hagymáznak

legjobb gyógyítója.

Megmondá Noéminak, hogy a láz emberi számítás szerint tizenharmadik

napon eléri válságát, akkor fordul meg vagy életre vagy halálra.

Oh! mennyit térdelt e napokon, e hosszú éjszakákon át Noémi a beteg ágya

előtt, imádkozva a látogató Istenhez, hogy legyen irgalommal szegény

szive iránt! Adja vissza az életnek Mihályt; inkább ha áldozat kell a

sírnak, itt van ő, vegye őtet el cserébe. Hadd haljon ő meg Mihály

helyett.

S a sorsnak tetszik sokszor az ironia!

Noémi az egész világot kinálta cserébe a rettenetes halálnak, saját

magát is beletudva, hogy Mihály megmaradjon. Azt hitte, jó emberrel van

dolga, a ki alkudni enged magával.

Hát a rettenetes angyal elfogadta az alkut.

A tizenharmadik napon Mihálynak elmultak a lázálomlátásai, fejének

forrósága; az eddigi ideges felmagasztaltság helyet adott a bágyadt

kimerülésnek: a betegség jobbra fordultának kórjele; a mi jelentheti az

életretérést, gondos ápolás mellett, ha a betegre jól és

szeretetteljesen ügyelnek, ha kedélyét fel tudják vidítani, ha bánattól,

indulatrohamoktól megőrzik; s a beteg ilyenkor oly ingerlékeny. Pedig

felgyógyulása attól függ, hogy kedélye nyugton maradjon; egy felgerjedés

halála lehet.

A tizennegyedik nap egész éjjelén ébren virrasztott Noémi Timár kórágya

mellett; még a kis Dódihoz sem ment ki, hogy egyszer megtekintse. Az ott

aludt ez idő alatt Teréza asszony mellett.

A tizennegyedik nap reggelén azt sugá Teréza Noémi fülébe, mikor Mihály

mély álomba szenderült, hogy «a kis Dódi nagyon beteg».

Most meg a gyermek is!

Szegény Noémi!

A kis Dódinak torokgyikja kezdődőtt. A legveszélyesebb betegségük a

gyermekeknek, a melyből az orvosi tudomány is keveset tud megmenteni.

Mihály épen aludt, mikor Teréza ezt megmondta Noéminak.

Noémi rémülten sietett ki a gyermekhez. A kis ártatlan teremtés arcza

egészen el volt változva. Nem sirt az; ennek a betegségnek nincsen

panaszhangja, de annál rettenetesebbek a kínjai!

Oh! az borzasztó, egy gyermek, a ki panaszkodni nem tud, s a kin az

emberek segíteni nem tudnak!

Noémi elmerevült tekintettel bámult anyjára; mintha kérdezné: «hát itt

nincsenek szereid?»

Teréza nem állhatta ki ezt a tekintetet.

«Annyi nyomorulton, szenvedőn, haldoklón tudtál segíteni; egyedül ennek

a számára nincsen semmi tudományod?»

Nincsen.

Noémi leborult a gyermek ágyacskája mellé, odaérteté ajkát ajkához s

suttogva rebegé:

– Mi bajod, kedvesem? parányim? angyalkám? Nézz rám a te szép

szemeiddel!

A gyermek pedig nem akart a szép szemeivel nézni. És mikor aztán a sok

csókra, könyörgésre feltekintett, valami oly ijesztő volt e

szemsugárban. Egy gyermek nézése, a ki már megtanult a haláltól félni.

– Oh! ne nézz rám így, ne nézz rám.

A gyermek nem sirt, csak rekedten köhögött.

Jaj, csak az a másik beteg odabenn meg ne hallja ezt!

Noémi reszketve tartá karjai közt a gyermeket s a közben arra

hallgatott, hogy a másik szobában alvó nem ébredt-e még fel?

Mikor maghallá a szavát, akkor otthagyta a gyermeket és átment

Mihályhoz.

Mihály az idegláz forró rohamának elmultával a visszahatás lankadtsága

alatt szenvedt. Ingerlékeny volt és haragos.

– Hol jártál? förmedt Noémira. Egészen magamra hagysz. Sohasem vagy itt,

mikor valamire szükségem van.

– Oh! ne neheztelj! kérlelé őt Noémi. Friss vízért voltam neked.

– Mért nem megy Teréza? Egyéb dolga sincsen. Itt nyitva az ablak; valami

patkány bejöhet, mikor alszom. Nem látsz valahol egy patkányt?

Az ideglázasnak olyan megrögzött réme a patkánylátás.

– Nem jöhet be, kedvesem, szunyogháló van az ablakon.

– Úgy? Hát hol van az a friss víz?

Noémi adott neki vizet. Azért megint megharagudott: hisz ez nem friss

víz, ez már meleg. Hát meg akarsz szomjan ölni?

Noémi türte szeliden a szidást.

És aztán, mikor Mihály elaludt, ismét kiszökött Dódihoz.

Úgy váltották fel egymást, hogy a míg aludt Mihály, addig Teréza ült az

ágya mellett s mikor ébredezni kezdett, akkor neszt adott Noéminak, hogy

mire felébredt, már ismét otthagyhatta Noémi a beteg gyermeket s ott

lehetett Mihály mellett.

Ez így ment aztán a hosszu éjszakán keresztül. Noémi untalan költözött

egyik beteg ágyától a másikéhoz.

És Mihályt folyton hazugságokkal kellett tartania, hogy hol járt most?

Mert a betegek olyan gyanakodók! Meg vannak felőle győződve, hogy az

egész környezetük össze van esküdve, hogy valami hallatlan, égrekiáltó

csalást kövessen el ellenük.

Mentül gyöngébbek az idegeik, annál indulatosabbak. S egy kitörése a

szenvedélynek, egy ijedtség, egy felgerjedés elég a meghalásra.

A ki velük bánik, el kell szánva lenni, hogy martyr legyen.

Noémi az volt.

A gyermek egyre rosszabbul lett. Teréza nem tudott segíteni rajta. És

Noéminak nem volt szabad sirnia.

Nem volt szabad sirnia, hogy Mihály a szemein meg ne lássa, hogy sirt, s

azt ne kérdezze tőle: miért sirtál?

Másnap reggel Timár könnyebbülten érezte magát; azt mondta, hogy valami

húslevest szeretne enni.

Noémi sietett neki előhozni; készen volt tartva. A beteg felszürcsölte

azt, s azt mondá, hogy jól esett.

Noémi mutatta, hogy örül.