Mihály Timéát kissé szenvedőnek találta, mikor haza érkezett.
Ez alkalmat adott neki arra, hogy egy pár hires bécsi orvost lehivasson
s neje egészsége fölött orvosi tanácskozást tartasson velük.
Azok a diagnosis nyomán abban állapodtak meg, hogy itt
éghajlatváltoztatásra lesz szükség s tanácsolák, hogy Timéa a telet
Meránban töltse.
Mihály maga kisérte el nejét Athalieval együtt odáig. Az enyhe,
szélmentes völgykebelben egy olyan lakházat keresett ki Timéa számára, a
melynek kertjében egy csinos schweiczi modorú mulatólak volt. Tudta,
hogy az ilyenekben Timéának öröme telik.
A tél folytán is többször meglátogatta Timéát, többnyire egy koros ember
kiséretében, s csakugyan úgy találta, hogy Timéának legkedvenczebb helye
volt a kerti mulató lak.
Mikor aztán Mihály Komáromba visszatért, akkor hozzáfogott, hogy a télen
át egy épen olyan mulató lakot készíttessen, mint a minő a meráni. A
magával hordott székely műfaragó nagy mester volt az ilyenekben.
Lerajzolta a legapróbb részletekig azt a meráni faházat, külső-belső
szerkezetével; azután Timárnak rácz-utczai földszinti házában egy nagy
műhelyt alakított, s ott hozzáfogott a munkához. De nem volt szabad azt
senkinek elárulni, hogy meglepetés legyen belőle. Ámde a faragó embernek
legény is kell, a ki segítsen a munkában. Titoktartó legényt pedig nem
lehet kapni. Hogyan segítettek hát a bajon?
Odaállt mellé maga Timár faragó legénynek s reggeltől estig fúrt,
faragott, vésett, gyalult, esztergályozott versenyt a mesterrel.
A faragó mestert azután, ha mindjárt Salamon király pecsétjével lett
volna is lezárva a szája, nem állta volna a titok, hogy ő azt vasárnap
esténkint bizalmas embereinek el ne beszélgesse, micsoda meglepetést
készít Levetinczy úr a maga hitvese számára? Elébb minden darabot
megfaragnak, összeillesztenek; az egészet, a mint elkészül, a monostori
szép nagy kertben fogják felállítani. És aztán ő maga, a dúsgazdag nem
restel naphosszant dolgozni, mint egy faragó legény, úgy illik a kezébe
minden szerszám, hogy beválnék öreg legénynek. Nem törődik az most
üzletével; azt intézik az ügynökei, ő egész nap a műhelyben van, gyalul,
fürészel, farag. És mindezt azért, hogy a feleségét meglepje vele. El ne
mondja senki, hadd legyen meglepetés a szép asszonynak, ha hazajön.
Annálfogva meg is tudta azt az egész város, s e szerint megtudta Zófia
asszony is, az pedig megirta Athalienak, Athalie meg elbeszélte
Timéának, úgy, hogy Timéa előre tudta már, hogy mikor haza fog érkezni
Komáromba, Mihály a legelső szép napon kikocsikáztatja őt a monostori
dombra, hol szép gyümölcsös kertjük van, s ő ott fogja találni a Dunára
néző domboldalban a meráni kis kedves lakot, hű utánzatban, kis asztalát
a himző kosárral az ablaknál, kedvencz olvasmányait a
gyertyánfa-állványon, nyirágakból összetákolt karos székét a veranda
alatt, és mindennek rá nézve majd meglepetésnek kell lenni, és azután
majd mosolyognia kell, mint a ki ennek nagyon örül, és majd mikor a
faragó mestert meg fogja dicsérni, hogy ez milyen derék, mennyire
meglepő, akkor attól azt fogja hallani: «de ne engem dicsérjen a
nagyságos asszony, hanem a legényemet, a ki a házon a legszebb
faragásokat mívelte. Ezt a párkányzatot, ezt a czifra korlátot, ezeket
az oszlopfőket, ki csinálta? A legényem. S ki volt a legénye? Maga a
nagyságos Levetinczy úr! Az ő munkája itt a legtöbb, nagyságos
asszonyom.»
És ezért ismét mosolyogni kell majd Timéának és keresni a szavakat, a
mikkel háláját kifejezze.
Csak szavakat! Mert hiszen minden hiába. Ha kincsekkel halmozza is el a
nőt, vagy fekete kenyeret ád neki, a mit napszámmal keresett számára,
szerelmet nem vehet azon.
Úgy is történt minden. Tavaszszal Timéa haza került; a monostori
meglepetés egész tervszerűen volt rendezve, pompás lakomával vendégsereg
mellett, meg volt Timéa arczán a szomorú mosolygás, Timárén az alázatos
nagylelküség, s a vendégekén az üdvrivalgó irigység.
A nővendégek azt mondták, hogy ilyen férjet, mint Timár, nem lehet nőnek
megérdemelni; ez ideálja a férjeknek; a férfiak pedig azt mondák, hogy
nem jó jel az, mikor egy férj ajándékokkal, hizelkedésekkel keresi
kedvét az asszonyának. Nem jó jel az, mikor a férj esztergályozni kezd.
Csak Athalie hallgatott. Ő kereste a titok Ariadne-fonalát és nem
találta.
Timéával tisztában volt. Az állhatatosan szenved és haldoklik. Az a
méreg öli lassan, mely nem a testen, hanem a lelken kezdi el a
gyilkolást. Soká öl meg, de bizonyosan. De mi történt Mihálylyal? Ennek
az arcza valami boldogságot árul el. Hol lopta azt? Hízelkedik,
mindenütt keresi Timéa kedvét. Mit titkol ez által? A világ előtt a
leggyöngédebb, a legboldogabb férjnek mutatja magát. Mi érdeke van
ebben? A társaságokban tréfás, jókedvű; és Athalie irányában egész a
jószivűségig közönyös; mintha már el is feledte volna mindazt, a mit
hallott tőle, a mi akkor szivéig sérté, mintha nem fájna neki többé
Athalie gúnymosolygása. Még azt is megteszi, hogy a cotillionban elviszi
Athaliet tánczolni.
Boldog-e ez most? Vagy hazudja a boldogságot? Vagy elfásult már? Vagy
erőszakolni akarja a lehetetlent? Meg akarja nyerni Timéa szivét? De
hisz ez képtelenség! Athalie magáról tudja azt. Hiszen ő neki is akadt
kérője, több is, jámbor kisvárosi emberek, kik el tudnának tartani egy
asszonyt; de ő nem fogadja el senki kezét. Közönyös rá nézve minden
férfi; szeretni csak azt az egyet tudná, a kit gyűlöl. Timéát csak
Athalie érti.
És ha ezt érti, akkor Mihályt nem érti. Ezen ember előtte talány marad
mosolygó arczával, hizelgő szavával, jóltevő kedélyével. Arany ember, a
kin rozsdafoltot nem lehet találni.
Mihály sokszor vette észre a titokkereső szemek tekintetét s olyankor
valami úgy kaczagott belül lelke sötétében.
«Keresheted azt! Soha sem tudod meg azt, se te, se más, hogy a mit a
télen csináltam, faragó munkát, azt azért tettem, hogy megtanuljam,
hogyan kell egy ismeretlen rejtekén a földnek, egy névtelen teremtés
számára hasonló kunyhót faragnom. Ott van egy leány, a kinek a kedvéért
két tenyerem ilyen kérges lett. Találd ki, hogy híják azt? te védördöge
ennek a háznak!»
Timár ismét összehivatta az orvosi nevezetességeket, hogy Timéa
egészsége fölött tanácskozzanak. Azok ezuttal a biariczi fürdőket hozták
javaslatba. Mihály oda is maga kisérte el Timéát, lakását a legnagyobb
kényelemmel berendezé; gondoskodott róla, hogy Timéa toilettje és úri
fogata az angol ladyk és orosz herczegasszonyokéval versenyezzen s telt
pénztárt hagyott kezében, arra kérve, hogy azt üresen hozza haza.
Athalie iránt is bőkezű volt. A vendégkönyvbe mint unokatestvér volt
Athalie bejegyezve, s neki is naponkint háromszor kellett öltözni, mint
Timéának.
Lehet-e ennél hivebben teljesíteni a családfői kötelességeket?
Akkor aztán sietett, nem is haza, hanem Bécsbe. Ott egy egész ács-,
asztalosműhelyt összevásárolt, ládákba pakoltatta és leküldte
Pancsovára.
Most még egy furfangot kellett kigondolni: hogy ezeket a ládákat a senki
szigetére hogyan juttassa át.
Különben is óvatosnak kellett lennie. Azok a halászok a Duna balpartján,
kik többször látták őt az osztrovai sziget felé csónakkal elindulni, és
aztán csak hónapok mulva visszakerülni, rég tanakodhatnak magukban: ki
ez az ember? s miért jár ez itt annyiszor?
Mikor ládái leérkeztek Pancsovára, szekérre rakatta azokat s
elszállíttatá a dunaparti jegenyésbe, ott lerakatta. Akkor azután oda
hívta a halászokat s azt mondá nekik, hogy szállítsák ezeket át a puszta
szigetre. Fegyver van azokban.
Ezzel a szóval el volt a tenger fenekére temetve a titka.
Járhatott, kelhetett azontul nappal és holdvilágnál: senki nem is
suttogott felőle. Mindenki tudta már, hogy ez a szerb és a czernagorcza
szabadsághősök ügynöke s azontul semmi kínzással nem lehetett volna egy
szót kivenni felőle azokból, a kikkel találkozott. Szent ember lett
rájuk nézve.
Megcsalt ő minden embert, a kivel csak egy szót váltott, hogy maga körül
homályt borítson.
Éjszaka szállították át deszkamálháit a halászok, ő is velük volt. A
szigethez érve, azok, mintha legjobban értenék a dolgot, kikerestek egy
partszakadékot, a hol legsűrűbb volt a bozót, oda kihordták a ládákat.
Mihály ki akarta őket fizetni: nem fogadtak el tőle egy garast sem; csak
a kezét szorongatták meg: «zbogom!»
Ő ott maradt a szigeten, a halászok visszatértek.
Szép holdvilágos éjszaka volt, a fülemile énekelt fészke fölött.
Mihály a parton végighaladt, hogy a házhoz vezető ösvényre rátaláljon.
Rábukkant az ácstanyára, hol az őszszel félbehagyta a munkáját. A
faragott fák be voltak takargatva gondosan nádkévékkel, hogy a téli
nedvesség meg ne rongálja azokat.
Innen a rózsaligethez vezetett az út. A rózsák rég elnyiltak már, azt az
időt Mihály a monostori lakban tölté s később a tengeri fürdőn Timéával.
Ez idén elkésett a rózsaszüretről. Pedig bizonyosan szívszakadva vártak
reá. De hát először meg kellett csinálni azt, hogy «köd előttem, köd
utánam!»
Lábhegyen közeledett a kis lak felé. Hogy semmi neszt nem hallott, azt
jó jelnek vette. Hogy Almira nem ugat, ennek az oka az, hogy bennhál a
konyhában, s ez ismét azt jelenti, hogy gond van rá, nehogy az alvó
gyermeket éjszaka felköltse. És e szerint mindenki él és egészséges a
háznál.
Oh! mennyiszer álmodta ő meg ezt a házat! mennyiszer képzelte maga elé
ébren! Mennyiszer látta magát a tanyához közelíteni.
Majd úgy látta, hogy a ház leégett, a kormos gerendák hevernek a
küszöbben s a falakon kizöldült a dudva; lakói hová lettek, nem mondja
meg senki. Majd meg azt látta, hogy a mint annak ajtaján belép,
fegyveres marczona alakok ugranak eléje, torkon ragadják: «épen te rád
vártunk!» megkötözik, száját betömik s ledobják a pinczeoduba. Majd meg
az a rémlátása volt, hogy mikor a kunyhóba lép, kedveseinek véres
hulláit látja maga előtt, Noémi hosszú aranyhaja elterülve a földön,
keblén szétzuzott fejű gyermek. Oh! milyen kínt gyűjtött magának, mikor
ezeket az alakokat szivének megszerezte, a kiket olyan hosszú időre
magukra kellett hagynia. Néha meg az a kép állt előtte talán álmodva,
talán kigondolva, hogy mikor Noémi elé fog lépni, a szelid mosolygó arcz
helyett itt is egy hideg alabástrom-arczot fog maga előtt találni, a ki
azt fogja tőle kérdezni: «hol volt ön oly sokáig – Levetinczy úr?»
Most aztán, hogy a kis lak előtt állt, minden rémképe elmult. Itt most
is minden úgy van, a hogy máskor volt; itt most is azok laknak, a kik őt
szeretik. Hogy tudassa velük megérkeztét? Hogy lepje meg őket?
Megállt a kis alacsony ablak előtt, melyet a felfutó rózsa indái fedtek
félig, s elkezdé dalolni az ismeretes nótát:
«Az én rózsám kis kunyhója
Többet ér, mint Buda vára!…»
Jól sejtett; egy pillanat mulva fel volt nyitva a kis ablak, s azon
Noémi örömtől, boldogságtól sugárzó arcza tekintett ki.
– Mihályom! rebegé szegény.
– A tied! sugá Timár, s két kezébe fogta az ablakon kitekintő kedves
főt. Hát Dódi? Ez volt a másik szava.
– Ő alszik.
– Csendesen! Föl ne keltsük.
És aztán, a mit ajkaik egymásnak mondtak, az nagyon csendesen volt
mondva.
– De jöjj be hát!
– Fel találjuk őt költeni s majd sírni fog.
– Oh! már nem olyan síró gyermek. Hiszen elmult egy éves.
– Egy egész éves? Hiszen már nagy ember!
– Már a nevedet ki tudja mondani.
– Hogyan? Hát már beszél!
– Már lépni is tanul.
– Tehát már fut!
– Mindent eszik már.
– Az lehetetlen! Az még korán van.
– Mit értesz te ahhoz? Ha látnád!
– Húzd félre a függönyt; hadd süssön rá a holdvilág, hadd lássak rá.
– Nem, a holdvilág rossz, ha az alvó gyermekre süt: attól beteg lesz.
– Bohó vagy!
– A gyermekkel sok babona jár. Azt mind el kell hinni. Azért vannak ők
asszonyokra bízva, a kik hisznek mindent. Jöjj be és nézd meg idebenn.
– Nem megyek be, mig alszik; felkölteném. Jöjj inkább te ki én hozzám.
– Az nem lehet. Ő mindjárt fölébredne, ha én kimennék, s anyám mélyen
alszik.
– No hát eredj vissza hozzá; én idekinn maradok addig.
– Nem akarsz lefeküdni?
– Hiszen mindjárt reggel lesz. Eredj hozzá vissza; de hagyd nyitva az
ablakot.
És aztán ottmaradt a nyitott ablaknál, beleskelődve a kis szobába,
melynek padlatára ezüst koczkákat rajzolt a holdvilág s iparkodott
elfogni a neszt, a mi a csendes tanyából kihangzik; egy egy rövid
nyüzsgő nyöszörgés, minő az ébredező gyermeké, azután halkan dudoló
hang, mely a kedvencz dajkadanát hangoztatja, csendesen, mint egy álom;
«az én babám kis kunyhója», azután egy csókczuppanás, a minőt jutalmul
kap az a jó gyermek, ki a danára elalszik.
És azután úgy virradt meg Timár, a nyitott ablakban könyökölve s az
alvók suttogásait hallgatva, míg a hajnal világossá nem kezdte tenni a
kis alvószobát.
A hajnalsugárra aztán a gyermek volt a legelső, a ki felébredt, világra
visszakerült és hangos kaczagással adta tudtul, melytől azután senkinek
sem lehetett tovább alva maradni. A gyermek lármázott, fecsegett: hogy
mit? azt csak ők értették ketten: ő maga és Noémi.
Mikor aztán ölébe kaphatta a gyermeket, azt mondá neki:
– Most már aztán itt maradok, a míg fölépítem neked azt a házat. Mi az,
Dódi?
A gyermek mondott rá valamit, a mi Noémi tolmácslata szerint annyit
jelentett, hogy «nagyon jól van».