Mihály bejött lassankint a diófagerendák kifaragásába. Jól szolgált
kezében az ácsszekercze.
Noémi bámulta ezt nagyon.
– Ugyan Mihály, kérdé egyszer, mondd meg nekem, nem voltál te valamikor
ácslegény?
– De az voltam, még pedig hajóács.
– S ugyan mondd meg, hogyan lett belőled ilyen nagy úr, hogy nyaratszaka
elmaradhatsz a munkádtól s úgy töltöd az időt másutt? Mert most magad
ura vagy, ugy-e? Nem parancsol veled senki?
– Majd elmesélem azt neked egyszer! mondá rá Mihály. De nem mesélte el
neki aztán, hogy mi módon lett ő belőle olyan nagy úr, hogy itt most fát
fűrészelhet hétszámra?
Mesélt Noéminak tapasztalatteljes utazásairól szerteszét a világban;
odáig nem ment a mesemondásban soha, hogy saját magáról beszélt volna
neki valamit. Elütötte a sürgetőbb kiváncsiságot azzal, hogy a dologhoz
látott, s ha egyszer lefeküdt, akkor nem lehetett őt kikérdezni, a hogy
asszonyszokás, a menekülni nem tudót ilyenkor kérdőre vonni. Szerencsére
a férfinak is adott a gondviselés ez ellen védelmet, azt, hogy ha
lefeküdt, elalszik, s nem hagyja magát kivallatni.
Timár a hosszú idő alatt, a mit a névtelen szigeten töltött, lassankint
rájött, hogy az még sincsen annyira elrejtve az emberek elől, hogy senki
se tudna róla.
Egy egész osztálya a társadalomnak ismeri annak létezését; de az nem
fedezi azt fel a világnak.
Ez osztály a civilisatió vadembereinek osztálya.
Status extra statum!
Melynek határainál elszakadnak a társadalom törvényeinek, az egyház
rendszabályainak fonalai.
Lakhelyük a két országnak egymástól elzárt határa, Magyarország és
Szerbia végvidékei. Kedvező tér. Egy szabályozatlan ősfolyam, bozótos
szigeteivel, annak a két partja nagy messzeségben ős rengeteggel
szegélyezve, melynek törzsei a folyam medrébe düledeznek. Szabad
átjárás, csinált országút csak nagy távolban egymástól; a falvak messze
elszórva, semmi nagy város a közelben. A felszinen katonai fegyelem, a
fenekén ős szabadság. A lakosság feladata érthetetlen; egy intézmény,
melynek indoka századok óta elmult: a határ őrzése, ki ellen? az
ellenség, a török rég messze tünt már onnan. Most aztán csak a
határvámnak szolgál még a fegyver. Azért aztán a csempészet valódi
polgári életmódot képez. Van saját rendszere, iskolája, titkos kormánya:
állam az államon kívül.
Timárt gyakran meglepé, hogy egy-egy csónakot, dereglyét talált a sziget
fűzfabokrai menedékében kikötve, a mit senki sem őrzött. Ha fél nap
mulva visszakerült arra a helyre, a jármű már nem volt ott. Máskor egész
málha csomagokra bukkant a rekettye között; azok is eltüntek, mire más
izben oda visszatévedt. De mindazok a rejtélyes emberek, a kik e
szigetet pihenőül választották, szándékosan kerülni látszottak a kunyhó
környékét. Jöttek és mentek, a nélkül, hogy ösvényt tapostak volna a
fűben.
De voltak mégis bizonyos esetek, a mikor ellátogattak a kunyhóhoz.
Olyankor egyenesen Terézát keresték.
Mikor Almira jelt adott, hogy idegen közelít, olyankor Timár félbehagyta
a munkát, sietett a kunyhóhoz, bevonult a belső szobába: idegennek nem
volt szabad őt meglátni. Szakállt növelt ugyan, mi arczát elváltoztatá,
de mégis jöhetett volna valaki, ki őt már látta a világban.
A társadalom vademberei olyankor látogatták meg Terézát, mikor valami
bajuk volt.
Ezek az emberek gyakran járnak olyan helyeken, a hol sebeket lehet
kapni: gonosz, mély, fegyverejtette sebeket. Azokkal nem mehetnek az
ezredorvosokhoz, mert vallatás lenne a vége. A sziget asszonya pedig ért
azokhoz a szerekhez, a mik sebeket gyógyítanak, össze tudja illeszteni a
törött csontokat, a tátongó sebeket, s ad rájuk hegesztő írt. Azon a
vidéken, kivált a török oldalon nagyon uralkodnak a rosszindulatú
fekélyek, pokolvarok; azokat Teréza egyszerű füvekkel tudja orvosolni,
miknek titkát a szükség fedezte fel előtte. Ezért felkeresik gyakran a
szenvedők s megőrzik titkait, mert tudják, hogy a tábororvos,
gyógyszerész a kuruzslókat üldözni szereti.
A társadalom vadembereinek gyakran peres ügyeik is vannak egymással.
Azzal ők nem mehetnek a biróhoz. Tudják jól, hogy ott vádlót vádlottal
kalodába tennék. Eljönnek peres ügyeikkel a sziget bölcs asszonyához,
előadják neki az ügyöket: s a mit az mond benne, az rájuk nézve itélet,
abban megnyugosznak. Legtöbbször vérboszu a perpatvar tárgya. Teréza ki
tudja békíteni a dühöngő pártfeleket, s azok megtartják a kezébe letett
békeszövetséget.
Néha egy-egy marczona alak vetődik kunyhójába, emberarczkerülő vad
tekintettel. Bűnös, kit lelki mardosás üldöz, de a ki retteg papjához
menni lelki malasztért, mert fél a pokoltól s fél a börtöntől. A sziget
asszonya azt is meg tudja gyógyítani. Ád szivére olyan hűsítő balzsamot,
az istenirgalom gyógyító tudatát, hogy kibékíti őt önmagával.
Néha jön küszöbére üldözött, kifáradt ember, szomjtól, éhségtől
tikkadtan: ő nem kérdi tőle, honnan jön, hová megy? Jól tartja,
pihenten, üdülten odább bocsátja, eleséggel megrakva iszákját.
Sok ember ismeri őt, a kinek hitvallása a hallgatás, s nincs az a titkos
szövetség, mely erősebben fűzné mesteréhez a tanítványokat, mint ezeket
ő hozzá.
Azt is tudja mindenki, hogy pénzt nem talál nála, még a kapzsiságnak
sincs oka rá, hogy ellensége legyen.
Timár meggyőződött róla, hogy olyan helyre jutott, mely körül
századoknak kell lejárni, új eszméket ültető munkáikkal, a míg annak és
a rajta lakóknak története bele lesz vonva abba a nagy chaosba, a minek
világ a neve.
Ő folytathatta faragó munkáját, nem tartva attól, hogy egyszer megtudja
valaki odakünn, hogy Levetinczy Timár Mihály, a királyi tanácsos, a
földesur, a milliómos űzér ácsmunkával kontárkodik valami ismeretlen
szigeten, s mikor nagy munkájában pihenést tart, akkor meg tollkését
veszi elő, hogy fűzvesszőből ernyőt faragjon egy kis féreg számára, egy
árva gyermek számára, a kinek se apja, se anyja, még csak igazi neve
sincsen.
S micsoda örömei vannak itten! hogy lesi el a legelső szót, a mit a
gyermek megtanul kimondani. Mint illesztgeti hozzá a parányi ember kicsi
kis ügyetlen ajkait, hogy ezt a szót eltalálja:
«Apa!»
Persze, hogy ezt a szót tanulja meg leghamarább.
Azt gondolja, hogy ennek úgy kell lenni. Hogy ez az ember, a ki ő rá úgy
mosolyog, nem is lehet más.
Mit tud ő arról, hogy ő egy szegény csempésznek fia, szegény árva, kinek
apja, anyja meghalt?
Azután kezdi a gyermek az életet megismerni a szomorúbb oldaláról is.
Kezdődnek a gyermekszenvedések. Mikor a foga jön, mennyi aggodalom,
mennyi álmatlan éjszaka van miatta! Noémi otthon marad vele a szobában,
s Mihály minden órában oda vágja a tuskóba a fejszét, s fut haza,
megnézni, nem lett-e nagyobb baja a kis Dódinak? Aztán kiveszi Noémi
kezéből s eljárkál vele órahosszant és danol neki altató dajkadalt:
«Az én babám kis kunyhója
Többet ér, mint Buda vára…»
S ha elaltatta, ha meggyógyította, micsoda nagy diadal ez aztán!
Egyszer aztán annyira volt Mihály a vállalatával, hogy a diófagerendákat
öregéből mind kifaragta már. Eddig csak értette a dolgot; de tovább már
nem. Hja biz az ácsmesterség is tudomány, s ő nem mondott igazat, mikor
Noéminak azt válaszolta, hogy ért hozzá. Nem tudta, hogy mit csináljon
tovább?
Az ősz közelgett. Teréza és Noémi már egészen természetes dolognak
találták, hogy ilyenkor Timárnak őket el kell hagynia. Hiszen neki is
kenyérkeresete után kell látni. Olyan üzlete van, a mi nyáron át megy
magától, vagy pihen; télen pedig ugyan utána kell látni teljes erővel.
Hiszen más kereskedőnél is megszokták már azt. Aztán meg más háznál is
megszokták már Timárt így képzelni. Timéa is azt hitte, hogy Mihálynak
olyan üzlete van, mely nyáron át távol lenni kényszeríti, akkor lát
teljes tudományával az ipar, gazdászat, üzérkedés, kereskedelem után.
Ősztől tavaszig ámította Timéát, tavasztól őszig Noémit. Azzal nem
vádolhatta magát, hogy ne lett volna következetes.
Az idén még korábban elhagyta a szigetet, mint tavaly. Sietett haza
Komáromba.
Távolléte alatt ismét reményen felül sikerült minden üzlete. Még egy
nagy államsorsjátékban is neki kellett megkapnia az első nyereményt.
Valahol ott hevert a fiókja fenekén a rég elfeledett sorsjegy, s ő csak
három hónappal a huzás után jött elő vele, hogy a véletlen százezret
felvegye, mint a ki ilyen csekélységeket számba sem vesz; a mi ismét
növelte a világ bámulatát. Ennek nem is kell már a pénz, olyan sok van
neki.
Mit is kezdjen vele?
Azt kezdte, hogy hozatott a székelyföldről meg Zarándvidékéről hires
faragó mestereket, a kik azokat a gyönyörű faházakat tudják készíteni
keményfából, a mik századokig tartanak; paloták! Olyanokban laknak a
székely és oláh nemes birtokos urak; a belsejük gyönyörűen kifaragva.
Ház, butor, székek, szekrények mind ugyanazon faragó mester munkája,
tölgyfából, diófából, gyertyánfából; csupa fa minden; egyetlen darab vas
nincsen az egészben.