A hosszú télszakot ismét az üzleti ügyek töltötték be. Legalább a gazdag
üzérek úgy nevezik azt egymás között, hogy üzleti ügy.
Levetinczy úr kezdte magát beletalálni helyzetébe. A nagy vagyon igen jó
álmokat ád. Sokat járt Bécsbe, s részt vett a nagy pénzemberek
mulatságaiban. Sok jó példát látott maga előtt. A ki egyszer milliók
ura, az megengedheti magának, hogy mikor az ékszerárus-boltba megy újévi
ajándékot vásárolni, egyszerre két darabot vegyen mindenből, mert két
szivet kell az embernek megörvendeztetni: egyiket azét a nőét, a ki
otthon ül, a vendégeket elfogadja, mikor az uraság estélyt ád; a másikat
pedig a másik nőét, a ki tánczol vagy énekel, de mindenesetre pompás
hotelt, uri fogatot, ékszereket és csipkéket vesz igénybe. Timárnak volt
szerencséje azokon az estélyeken is jelen lehetni, miket üzletbarátai, a
pénzbárók odahaza adtak, hol komoly asszonyságok töltögetik a theát s
kérdezősködnek az embernek az otthon maradt családjáról; aztán meg
azokon a másforma estélyeken is, hol igen szabadelvű hölgytársaság
kitünő kedvvel fogyasztja a pezsgőt s hol a jó Timárt mindenki azzal
fakgatja, hogy hát neki van-e már valami ismerősnője az operaháztól?
A jó Timár elpiruló arczczal fogadja e czélzásokat, a min aztán mindenki
kaczag. Oh dehogy! Levetinczy úr példánya az erényes férjeknek! mond az
egyik milliomos komoly arczczal. És méltán, mond a másik, oly szép és
szellemdús neje van, a milyen nincs egész Bécsben, könnyű neki hű
férjnek lenni. Fösvény biz az, mondja a harmadik a háta mögött; borsózik
a háta attól, ha felszámítja, micsoda pénzbe kerül egy ilyen selyem- és
csipkefogyasztó szép állat a földön? Némelyek aztán összesugnak s tovább
adják a titkot, hogy Timár azon szerencsétlen férfiak közé tartozik, a
kiknek a szive hidegen marad: tegye őt bárki próbára. Tesznek is vele
kisérletet szép és szellemdús hölgyek, kiknek tudomány és művészet a
hódítás; de Timáron nem fog a csáb; meg nem hódol semmi bájnak.
Érzéketlen marad.
– Példánya a hű férjeknek! kiáltják róla magasztalói. Élhetetlen ember!
dörmögik ócsárlói.
Ő pedig hallgat és – Noémira gondol.
Milyen hosszú idő: hat hónapig nem látni őtet! És mindennap róla
gondolkozni. És mindabból, a mit róla gondol, senkinek egy szót el nem
mondhatni.
Gyakran azon kapja rajta magát, hogy szinte elárulta, miről gondolkozik?
Mikor ebédnél ül odahaza, az a szó akar kiszaladni a száján: nézd, épen
ilyen almák teremnek a szigeten, hol Noémi lakik. Mikor Timéa szemei
elárulják, hogy főfájásban szenved, azt akarja neki mondani: lásd, Noémi
főfájása elmult, ha kezemet homlokára tettem, s mikor Timéa kedvenczét,
a kis fehér cziczát meglátja, szinte megszólítja: ah Narcziszsza, hol
hagytad asszonyodat?
Pedig nagyon vigyáznia kell magára: van egy lény a házánál, a ki nem
csak Timéát kisérte figyelemmel; hanem őt is.
Athalie előtt nem maradhat észrevétlen az, hogy Timár, a mióta
visszaérkezett, nem olyan búskomor, mint azelőtt volt. Mindenkinek
feltünik, hogy milyen jó szinben van. Ennek valami titkának kell lenni.
És Athalie nem türheti azt, hogy valaki boldog legyen ennél a háznál.
Hol lopta azt a boldogságot? Mért nem szenved úgy, a hogy ő akarná?
Az üzlet igen jól megy. Új év első havában megérkezik a tudósítás a
tengeren túlról. Az elküldött lisztszállítmány szerencsésen megérkezett,
és most már a siker tökéletes. A magyar liszt annyira kivívta magának a
jó hirnevet Délamerikában, hogy most még a benntermelt lisztet is magyar
liszt czége alatt árulják. A braziliai osztrák consul is sietett e
fontos vívmányról értesíteni kormányát, mely által a külkereskedelem egy
igen fontos kiviteli czikkel gyarapodott. Ennek a következtetése megint
az lett, hogy Timár megkapta a királyi tanácsosi czimet, és egyuttal a
szent István-rend kis keresztjét, a kereskedelmi és nemzetgazdászati
téren hazájának tett szolgálatokért.
Hogy nevetett az a gunyolódó dæmon ott belül, mikor az érdemkeresztet
mellére akaszták s «nagyságos úr»-nak szólíták: «te ezt két asszonynak
köszönheted: Noéminek és Timéának!»
No de mindegy! a bibort is úgy találták fel, hogy egy szerelmes pásztor
kedvesének kis kutyája megette a biborcsigát s azzal veresre festette az
állát, azért mégis világhirű árúczikk lett a bibor.
Most aztán már Komáromban is igen nagyra becsülték Levetinczy urat.
Gazdagnak lenni még nem elég. Hanem ha valaki királyi tanácsos, már
akkor nem tagadhatjuk meg tőle hódolatunkat.
Mindenki sietett hozzá gratulálni: tisztviselők, czéhek, magistratus,
presbyterium, papi méltóságok. Ő fogadta mindazokat kegyes
alázatossággal.
Eljött hozzá üdvözölni Fabula János uram is, mint a hajós-czéh szónoka.
Rangjához illő díszben jelent meg, sötétkék selyemposztó kurta dolmány
volt rajta, azon három sor diónagyságú csiga-alakú ezüstgomb, s egyik
vállától a másikig érő tenyérnyi széles ezüst láncz verte mellét,
melynek közepén az összefoglaló nagy medaillonra Julius Cæsar mellképét
verte ki a komáromi ezüstműves. A küldöttség többi tagjai is mind
hasonlóul voltak öltözve. A komáromi hajósok ezüstben jártak akkor. A
felköszöntőket szokás szerint ottmarasztották ebédre is. Fabula uramat
is e nagy megtiszteltetés érte.
Fabula uram igen őszinte, egyeneslelkű ember volt. A mint a bor
feloldotta a nyelvét, nem állhatá meg, hogy el ne mondja a nagyságos
asszonynak, hogy biz ő, mikor legelőször látta, mint kisasszonyt, sohase
hitte volna, hogy ilyen derék asszonyság váljék belőle, s még valaha
Levetinczy úr neje legyen. Sőt inkább rettegett tőle. S ime, milyen
csodálatos az isteni gondviselés s milyen véges az emberi elme! Hogy
jóra fordult minden! Milyen boldogság van a háznál! Csak már még a
mennyei gondviselés azoknak a fohászkodásait is meghallgatná, a kik a
véghetetlen jóságú Levetinczy úrra azt a legnagyobb boldogságot
imádkozzák alá az égből, hogy számára valami új vendéget küldjön alá az
égből, egy kis angyalka képében!
Timár ijedten takarta le tenyerével a poharát. Ha ez a bor olyan bor, a
mitől az ember mindent kibeszél, a mit elgondolt: akkor ő egy cseppet se
igyék abból! Valami villámlott a lelkén keresztül.
«Egy ilyen imádság nem várt meghallgattatást is nyerhetne!»
Fabula uram pedig nem találta elégnek a jó kivánságot, még gyakorlati
tanácsokat is óhajtott hozzá adni.
– Hja bizony, a nagyságos úr nagyon sokat strapaczirozza magát. Az nem
ér semmit. Az ember csak egyszer él, és aztán minek él? Én bizony nem
hagynék el olyan hosszú időre egy ilyen gyönyörű szép finom feleséget.
Hanem hát ki tehet róla, hogy a nagyságos úrnak tűz van a sarkában?
Mindig valami új dolgon töri a fejét, s mindenütt maga szeret ott lenni.
Azért is van igaz láttatja mindennek, a mit megindít. Már ki jött volna
arra a gondolatra, hogy Braziliába lisztet küldjön Magyarországból? Én
bizony megvallom az igazat, mikor azt meghallottam, már engedelmet kérek
a gorombaságért, de csak kimondom, azt mondtam magamban: de már
megbolondult ez a mi urunk, hogy lisztet küld a föld tulsó oldalára;
hiszen mind csiriz lesz abból odáig; a holott pedig erdőszámra terem a
kenyér a nagy fákon, a kis fákon persze zsemlye. S ihol van ni! Micsoda
dicsőség lett belőle! Hanem hát persze, a minek az ember maga lát utána!
De ez már olyan önkénytelen ironia volt Mihály számára, hogy nem
hagyhatta szó nélkül.
– Akkor az asszonyt illeti meg minden magasztalás, édes Jánosom, mert
bizonynyal ő látott az egész üzlet után.
– Megtisztelem és elismerem ő nagysága méltó virtusait, mondá János, de
már megkövetem a nagyságos urat, én is tudom, a mit tudok. Én tudom jól,
hogy a nagyságos úr hol volt az egész nyáron az alatt, a míg nem láttuk.
Mihálynak egyszerre a körmei hegyéig nyilalt az ijedtség. Tudná ez az
ember, hogy ő hol volt? Az rettenetes volna!
János félszemével hamisan hunyorgatva nézett feléje fölemelt pohara
szélén át.
– Nos, hát megmondjam a nagyságos asszonynak, hogy hol volt a nyáron a
nagyságos úr? Eláruljam?
Timár ájító zsibbadást érzett minden tagjában. Athalie szemei oda voltak
szegődve arczához, annak egy vonásával nem volt szabad elárulnia, hogy
őt az ittas fecsegő szavai zavarba hozták.
– Hát mondja meg, hol voltam, János? szólt teljes nyugalmat erőszakolva.
– Hát megmondom, s bevádolom a nagyságos asszony előtt! kiálta Fabula
János, letéve a poharat az asztalra. Megszökött a nagyságos úr tőlünk,
nem szólt senkinek semmit. Titokban hajóra ült s átkelt – Braziliába! –
Igen is; maga járta meg Amerikát, maga hagyott ott mindent rendben.
Azért megy a dolog olyan jól.
Timár nagyot lélekzett.
– Nagy bolond maga, János barátom! Kérem Athalie, adjon Fabula úrnak
fekete kávét.
– De úgy van az, a hogy én mondom! erősködék János; tudom én, a mit
tudok. Kitaláltam én ezt, akármilyen titokban volt főzve. A nagyságos úr
megjárta Braziliát, háromezer mértföldet tett a tengeren. Hány tengeri
vihart állt ki! Mennyi emberevő vademberrel harczolt? azt csak az Isten
tudná elmondani! De mi mindnyájan tudjuk ezt jól. Én nem bánom.
Elárultam a nagyságos asszonynak a nagyságos, urat, már most büntesse
meg a dezentort, és máskor ne engedje neki, hogy akkora vargabetüt
tegyen az átlanti oceánuson.
Timár a két nő arczára nézett. Timéa vonásai az őszinte ijedtséget és
bámulatot tanusíták, Athalie arcza a boszus elizetlenedést árulá el.
Ezek ép úgy elhitték Fabula uram meséjét, mint a hogy ő maga szentül
hitte azt, és fejét merte volna rátenni, hogy igaz.
Ekkor aztán Timár is mosolygott a meséhez, titokrejtegető arczczal.
Most aztán már ő hazudott, nem Fabula János.
Az arany embernek hazudni kellett, mindig hazudni.
Timárnak jó segítségére jött Fabula uramnak ez a meséje. Szokása a
magyar köznépnek a maga nagy embereiről, a kiket oka volt bámulni,
mintha nem elégelné meg a bámulat rendes okait, még meséket is költeni,
a miket a kigondoló maga is elhisz, s végül a közhit a valószinűség
vonalára emel.
Már ezentulra volt Timárnak ürügye a titokteljes eltünésre; s ha ez
elrejtőzés alatti idejéről netaláni kérdezősködésekre olynemű
ámításokkal áll majd elő, miknek valótlansága kiderülhet, mindenki oda
fogja magyarázni titkolózását, hogy a kegyes hazugságok egy gyöngédséget
takarnak el: nem akarja Timéát busítani azzal, hogy ő oly veszélyes útra
vállalkozik, minő a gőzhajózás első korszakában volt még az Amerikába
átrándulás.
A mesét lehetett olyan valószinűvé tenni, hogy még Athalie is higyjen
benne.
Senkit jobban meg nem csalt Timár, mint Athaliet.
Ez a nő ismerte a női szivet. Tudta jól, hogy Timéa mit érez, mivel küzd
ott belül? És folyton figyelte e lélekharcz fejlődéseit. A nő ezzel a
fájó szívvel elbujdosik annak a közeléből, a ki miatt a szive fáj, olyan
helyre, a hol egy rokonszenves alak sincs körülötte, a hol nincs minek
örülni, a hol nem ébreszti fel semmi a szenvedélyt, az alföldi pusztára.
Ott rideg számvető könyvek közé temeti kedélyét, száraz üzlettel öli el
érzelmeit; olyan munkába fog, mely minden szenvedélyt leront, a
pénzszerzésbe. Így tesz a nő, hogy szerencsétlen szenvedélyét elkábítsa.
Ha a nő képes erre, hogy ne tenne hasonlót a férfi? Nem sokkal inkább
illik-e ahhoz, hogy fájó szivével ő is egy másik pusztára menjen, a
tengerre, s ő is a pénzszerzés jégvermébe temesse el mindezt, a mi
lelkének meleget ád?
Hogy jöhetett volna Athalie arra a vakmerő gondolatra, hogy épen a férfi
volt az, ki szive halálos betegségének már gyógyszerére talált, s mikor
itthon nincs, akkor boldog.
Mit adott volna érte Athalie, ha ezt a titkot tudhatta volna!
Hanem hát a senki szigete körüli nádas nem beszél, mint Midás király
borbélyának nádja.
Athaliet a sárga irigység epeszté, mikor e megoldhatlan talányon
évődött.
Timár és Timéa otthon és a világ előtt példányai voltak a boldog
házastársaknak.
Timár kincseket érő drága ékszerekkel halmozta el Timéát és Timéa
felrakta azokat, mikor a világ előtt megjelentek; akart ragyogni velük.
Mi hirdetheti fényesebben a férj szerelmét, mint a nő gyémántjai?
Athalie elmerengett rajta.
Vajjon valóban azon emberek közé tartoznának Timár és Timéa, a kiknél
abból áll a szerelem, hogy gyémántokat adnak s azokat elfogadják! Vagy
vannak emberek a világon, a kik tudnak nem szeretni, s mégis boldogok
lenni?
Athalie még folyvást Timéára gyanakodott és nem Timárra.
Timár pedig alig várta már, hogy a tél elmuljék s nyiljék a tavasz.
No természetesen, hogy a malmok ismét megkezdhessék működésüket; hisz az
üzlet emberének mindig ezen jár az esze.
A lisztüzletet az első évi siker után még nagyobb erővel kell folytatni.
Hanem ez évben már rábeszélte Mihály Timéát, hogy ne rontsa az
egészségét az üzlet vezetésével; azt majd ügynökeire fogja bízni, Timéa
pedig menjen el a nyári idény alatt valami tengeri fürdőbe, a hol
idegbántalmai enyhülni fognak.
Hát ő hova megy? azt nem kérdezte tőle senki. Hihető volt, hogy ismét
átmegy Dél-Amerikába s ismét valami olyan kegyes hazugságot fog mondani,
hogy Egyptomban vagy Oroszországban volt. Ő pedig sietett le az
Aldunára.
A mint a nyárfák himvirágai fakadni kezdtek, már nem volt otthon
maradása; a csábító kép minden álmát betöltötte, minden gondolatját
fogva tartá.
Meg sem pihent Levetinczen, ügynökének, tiszttartójának adott olyan
általános utasításokat, a mik felől azok tehettek, a mit akartak.
Éjszakára lement Golováczra, hol érdemrenddiszítette esperesje lakott;
ahhoz szállásolta be magát.
Késő este érkezett meg az esperes lakához; a konyhán keresztül ment be
hozzá; a konyhában a pattogó tűz mellett csinos fiatal hölgyalak
sütött-főzött, a szobában pedig, hol a kalugyert egyedül találta, két
teriték volt föltéve az asztalra.
A tisztelendő úr nagyon barátságosan fogadta uri vendégét s sietett neki
legelőször is az érdemrendéhez gratulálni; azután engedelmet kért tőle,
hogy kinézhessen a konyhába s érdemes vendége kedveért intézkedéseket
tehessen.
– Mert «mi» különben igen takarékosan élünk.
– «Mi?» kérdezé Timár tréfásan.
– Ej, ej, ej, ej, ej! mondá a kalugyer, megfenyegetve ujjával vendégét.
Ne légy hát olyan gonosz ember.
A házigazda megtette intézkedéseit, visszajött; hozott jóféle szerémi
bort vendégének s addig is, míg a vacsora elkészül, biztatta a
kvaterkázásra.
De csak minden kvaterkánál újból megfenyegette őt az ujjával, mintha
valami arczáról leolvasott gondolatáért feddené meg.
– Hej, hej, hej; ilyen rossz a világ! Mindjárt mindenért szót tesznek.
Pedig hát az ember nem tuskó, nem kődarab, nem kapubálvány.
Timár menté magát, hogy ő egy szóval sem állította az ellenkezőt.
De a házi gazda csak egyre csóválta a fejét; s mentül többet ivott,
pedig a jó vacsora közben nagyon sokat ivott, annál beszédesebb lett.
A jó izletes vacsorát a csinos fiatal hölgy hordogatá fel s valahányszor
Timár rápillantott, a házi gazda mindannyiszor megfenyegeté és azt
mondá, hogy rossz a világ.
– Pedig hát mutassa meg énnekem valaki a bibliából, hogy a rossz
világnak igaza van.
Timár egy püspökségért sem vállalkozott volna rá, hogy azt kimutassa.
– Nem volt-e Ábrahám a legkegyesebb és tiszteletreméltóbb patriarcha a
világon? Nem volt-e az ő Sárájának hűséges férje? No mondd! És mégis
ismerjük Hágár történetét, ugy-e bár? No már pedig csak Ábrahám szent
ember volt.
Mihály is bizonyítá, hogy az volt.
– Vagy vegyük Jákob patriarchát. Először elveszi Leát, akkor beleszeret
Rachelbe, azt is feleségül veszi s kinek jutott valaha eszébe őt
bigamiáért beperelni? – Menjünk tovább! Lássuk szent Dávid királyt. Hány
felesége volt neki? Hat. Mind egyszerre. Az sem volt neki elég;
elválasztotta Mikhált Paltieltől, még azt is elvette; beleszeretett
Bethsabéba, a kinek már férje volt, Uriás, ezt megölette, az asszonyt
elvette! s mind succedált neki! Pedig hát százötven zsoltáron keresztül
énekli, hogy ő milyen szent ember! Hát még bölcs Salamon! Az meg épen
négyszáz feleséget tartott. Hát aztán ki kivánhatja azt, hogy valaki
bölcsebb legyen bölcs Salamonnál, és szentebb legyen szent Dávidnál?
A jószivű kalugyer épen nem sejtette azt, hogy ő most útleveleket oszt
vendégének, a mikkel az – átuszhatja a Dunát.
Timár csak fél napi járásra volt már Noémihoz.
Féléve mult, hogy nem látta őt.
Minden gondolatja el volt telve a viszonttalálkozás képzelmeivel. Égő
vágyak üldözték ébren és álmában.
Alig várta, hogy megvirradjon, felkelt már szürkületkor, fegyverét,
vadásztáskáját vállára vetette, nem várta meg, míg vendégszerető gazdája
felébred; elhagyta a paplakot bucsuzatlanul s sietett a dunaparti pagony
felé.
Az nagyon jó munka a Dunától, hogy ezt a pagonyt úgy szélesíti
évről-évre, messze hagyva régi partját; mert ez által az elhagyott
parttal együtt a huszonöt év előtt odaépített határőrkunyhók is hátul
maradtak. Az olyan ember, a ki útlevél nélkül akar a Dunán átkelni, az
új ligetben barátságos neutralis államra talál.
Timár előre küldé új sandolinját az ismerős halászkunyhóig, a hová
gyalog szokott leballagni; ott megtalálta azt s aztán mint szoká,
egyedül megindult a nádas felé.
A sandolin, mint a viza, úgy sikamlott a víz fölött, s ha oly gyorsan
röpült, az nem a sandolin hibája volt.
Aprilban járt az idő, tavasz volt már, a fák zöldültek, virágoztak az
osztrovai szigeten. Annál jobban megdöbbenté Mihályt az a látvány, mely
az osztrovai szigeten túl közeledett felé. A senki szigete úgy tetszett,
mintha nem volna zöld; mintha le volna égve.
Mentül jobban közeledett felé, annál világosabban láthatta. A sziget
északi oldalán rőt barna volt minden fa.
A sandolin sietve nyomult a nádason keresztül; mikor a parthoz ért,
akkor világosan látta Mihály, hogy ott egy egész hosszú facsoport ki van
száradva. A diófák azok; épen Teréza asszony kedvenczei. Egytől egyig
kiszáradva mind.
Mihályt lehangolta e látvány. Tavaly ilyenkor virágzó erdő, rózsaberek
fogadta itten, most egy kiszáradt erdő. Ez baljósjel!
Megindult a sziget belseje felé s várta az üdvözlő kutyaugatást. Semmi
nesz nem volt.
Aggó kedélylyel bandukolt előre. Az utak el voltak hanyagolva, tele őszi
hullott lombbal, s úgy tetszett, mintha madár sem szólna már a szigeten.
Mikor a kunyhó közelébe érkezett, szorongó érzés fogta el szivét. Mi
történt az itt lakókkal? ő felőle történhetett velük akármi. Meg is
halhattak, temetetlen is maradhattak; neki félévig másutt volt dolga:
országos ügyeket végezni, szép feleséggel ragyogni, pénzt halmozni. A
szigetlakókat őrizte addig az ég, ha tetszett őriznie.
A mint a tornácz alá lépett, kinyilt az ajtó, s kijött rajta Teréza
asszony.
Első tekintete komor volt, ijedtség látszott rajta, azután valami keserű
mosoly jelent meg arczán.
– Ah! megérkezett ön már? mondá Mihálynak és eléje sietett kezét
megszorítani. S még azután ő kérdezé, hogy miért hozza magával ezt a
komor arczot?
– Nincs semmi baj? sietett viszont Timár kérdezni.
– Semmi sincs! szólt jámbor mosolygással Teréza.
– Olyan rosszul esett, mikor azokat a kiszáradt diófákat megláttam!
szólt Mihály, hogy komorságát igazolja.
– A tavalyi nyári árvíz ölte ki őket, felelt Teréza: a diófa attól
elvész.
– Hát önök jól vannak mind a ketten? kérdezé Mihály nyugtalanul.
Teréza szeliden felelt:
– Mi jól vagyunk – mind a hárman.
– Micsoda?
Teréza mosolygott, sóhajtott és ismét mosolygott. Aztán Mihály vállára
tette kezét s azt mondá neki:
– Egy szegény csempésznek a felesége itt betegedett le nálunk. A nő
meghalt, a gyermek itt maradt. Ez a harmadik.
Timár rohant be a házba.
A szoba hátuljában volt egy vesszőből font bölcső, a mellett ült az
egyik oldalon Almira, a másikon Noémi. Noémi ringatta a bölcsőt és
megvárta, hogy Timár odasiessen.
A bölcsőben feküdt a kis gyermek; két arcza oly piros, hogy
cseresnyeajkait középen összecsücsöríti; alszik, de csak félig behunyt
szemmel, két kis kezét arczához emelve.
Mihály mint megbűvölt, állt meg a bölcső előtt. Noémira tekintett;
talányoldás volt nézésében, s a talány Noémi arcza volt. Valami édes
boldogság, valami mennyei öröm látszott ez arczon felmagasztalva
egymással kibékült szeméremtől és szerelemtől. Mosolygott és lesüté
szemeit.
Mihály azt hitte, hogy most mindjárt megőrül.
Teréza karjára tette kezét.
– Nos, nem haragszik ön érte, hogy a szegény csempésznő árváját
felfogadtuk? Az Isten küldte őt nekünk.
Hogy haragszik-e érte? De leveté magát a földre; oda térdelt a bölcső
mellé; átkarolta azt mind a két karjával s bölcsőstül együtt szorítá
magához a benne lakót s elkezdett hevesen sirni, zokogni, a hogy csak
egy férfi könye omolhat, a ki egy tengerét tartogatta szivében a
fájdalomnak, s az most egyszerre gátját törte! És a hol érte,
összecsókolá az égküldte jövevényt; kis kezeit, kis lábait; ruhácskája
szegleteit, két piros orczáját. A gyermek angyaltorzképeket csinált a
csókok miatt, de nem akart fölébredni; egyszer aztán mégis felnyitá
szemeit, nagy kék szemeit, s akkor egy perczig odabámult a férfi szemei
közé, mintha azt mondaná: «hogy kérdez tőlem ez ember valamit!» aztán
egyet kaczagott, nagyot kiáltva; tán azt mondá: «ugyan mit kérded azt?»
s aztán megint lehunyta szemeit s aludt tovább és mosolygott tovább, és
nem bánta a zápor csókokat arczán.
Teréza nevetve mondá:
– Szegény csempésznő árvája! Még ez sem hitte volna ezt!
És aztán félrefordult szemeit törülni.
– Nos, hát én nekem már nem is jut? szólt Noémi boldog nehezteléssel.
Mihály a térdein csúszott oda hozzá. Nem szólt neki semmit, csak a kezét
szorítá ajkához és arczát odanyugtatá ölébe és hallgatott.
Olyan hosszan hallgatott, a mint a gyermek aludt.
Mikor aztán fölébredt a kis lélek, elkezdett a maga nyelvén beszélni.
Bíz azt sírásnak nevezik. Szerencse, hogy vannak, a kik megértik azt a
beszédet is.
Megéhezett.
Akkor aztán azt mondta Noémi Mihálynak, hogy most már menjen ki a
szobából, mert neki nem szabad megtudnia, hogy a szegény csempésznő
árvája mivel él?
Mihály kiment a ház elé. Egész lelke el volt kábulva a mámortól. Egy új
csillagzatban képzelte magát, a honnan az ember, mint egy idegen
világgömböt, látja maga alatt az elhagyott földet.
Mindaz, a mije ezen a földgömbön volt, ott van már elhagyva, s nem is
érzi már a szédületet, mely őt oda visszavonja.
Az az egész kör, melyben eddig életpályája forgott, ki van ütve a
sarkából; más központ ragadta azt magához.
Új czél, új élet áll előtte; – csak azt az egyet nem tudja, hogy lehetne
a régi világból kihalni? Egy más világba átjutni, mielőtt ezt az élő
földet elhagyta volna; egyszerre két külön planetán lakni, feljárni a
földről az égbe, s az égből visszajárni a földre, ott angyalokkal
édelegni, emitt pénzt számlálni. Ah! ez nem emberi idegek számára való
feladat.
Ebben meg kell tébolyodni!
A kis gyermeket nem hiába nevezik angyalkának. «Angelosz» eredetiben azt
teszi, hogy «küldött». Egy más világ küldötte az. Egy más világé,
melynek ismeretlen delejes hatása sugárzik a gyermekarczból,
gyermekszemből azokra, a kikhez küldve lett. A gyermekek szemében van
néha bizonyos kék sugárzat, a mely bűvölő erővel bír; mely beszélni tud
s azt a színt elveszti a szem, mikor beszélni megtanult az ajk; ez a
sajátszerű kék szivárvány csak a gyermekszemekben észlelhető.
Oh! mennyi hosszú órán át elbámulta e kék szivárványokat Mihály, mikor a
gyermeket a fűbe leterített kecskebőrre lefektetve, maga is
odaheveredett mellé s nézte annak első játékait, leszakított neki
egy-egy virágot, a mi után esengett: «nesze: virág!» s aztán volt dolga,
míg visszakönyöröghette tőle; mert a gyermek mindent a szájába akar
tenni, a mit megszeret. És találgatta az első szótagokat, a miket az új
ember ajka kimond, mit jelentenek azok? És hagyta neki a bajuszát tépni.
És dalolta neki a dajkaéneket, mikor elaltatá.
Egészen mást érzett Noémi iránt most, mint mikor idejött.
Ennek az érzelemnek nem voltak vágyai, csak boldogsága. A szenvedély
hevét valami édes hűs nyugalom váltotta fel. Olyan az, mint a láz után a
meggyógyulás gyönyörérzete.
Maga Noémi is egészen megváltozott, mióta legutóbb látta. Más kifejezése
volt arczán a gyöngédségnek, a vonzalomnak; valami türelmes szelidség
volt kedélyében, a mit nem lehet sem eltanulni, sem eltagadni; valami
méltóság, mely a szemérmes tartózkodással párosul s a nőt mint egy
tiszteletet parancsoló bűvkör sugározza körül.
Timár nem tudott betelni örömével. Napok kellettek neki hozzá, míg
elhitte, hogy ez nem álom. Hogy ez a kis kunyhó, félig fából, félig
sárból, és benne az a mosolygó nő azzal a gagyogó angyalkával ölében,
mind valóság és nem álom!
És azután gondolkozott róla, hogy mi lesz ebből?
Körüljárta az egész szigetet és töprengett magában a jövendő felől.
«Mit adhatsz te ennek a gyermeknek? – Sok pénzt? – A pénzt itt nem
ismerik. – Nagy földeket, uradalmakat? – Ehhez a szigethez semmi földet
nem toldhatsz hozzá. – Elviszed magaddal, nagy urat, nevezetes embert
fogsz belőle neveltetni? – De nem adják oda ezek a nők. – Őket is
elviszed magaddal? – Ha mennének, sem tehetnéd. – Hisz akkor megtudnák,
hogy ki vagy? s megvetnének érte. – Ezek csak itt lehetnek boldogok; ez
a gyermek csak itt járhat fölemelt fővel, a hol senki sem kérdi a nevét.
A nők egy nevet adtak neki: Adeodat (Istenadta), több neve nincs. Hát te
mit adsz neki?
Egy nap, mikor így töprengve járt czéltalan bolyongással a szigeten,
bozóton, vadvirágon keresztül gázolva, egyszer egy olyan helyre jutott,
a hol a targally recsegett léptei alatt. Körülnézett. A kiszáradt diófák
szomorú erdejében találta magát. A szép nemes szálfák meg voltak halva,
s a tavasz egyetlen lombot nem hozott ágaikra; azok száraz hulladékkal
lepték el a földet.
Mihálynak egy eszméje támadt a halott fák sírkertjében.
Rögtön sietett vissza a kunyhóhoz.
– Teréza, meg vannak-e még az ácsszerszámok, a miket a házépítésnél
használtatok?
– Itt vannak a kamrában.
– Add elő. Egyet gondoltam. Kivágom a kiszáradt diófákat és azokból
építek egy szép házat Dódi számára.
Teréza bámulva csapta össze kezeit; Noémi pedig azzal felelt, hogy
összecsókolta a kis Dódi arczát, mintha mondaná neki: «hallod ezt?»
Mihály Teréza arczán a bámulat kifejezését csendes kétkedésnek
magyarázta.
– Igen, igen! erősíté szavait; magam egyes-egyedül fogom ezt a házat
felépíteni, senki segítsége nélkül; a hogy a székelyek, az oláhok
építenek szép tölgyfákból olyan házakat, mint egy skatulya; a miénk
diófából lesz; fejedelmi kastély; az utolsó szeget is magam fogom
készíteni, s az lesz majd a Dódi háza, ha megnő.
Teréza csak mosolygott.
– Jól van, Mihály, jól van; hiszen én is próbáltam kunyhót rakni
egyedül, mint a fecske. Magam vertem össze a falat sárból; magam
tetőztem be náddal; hanem már az ácsmunka nem egy embernek való: tudja,
hogy az öreg fűrésznek két nyele van; azzal ön egymaga nem tud bánni.
– Hát nem vagyunk-e hozzá ketten? kiálta fel hévvel Noémi. Hát nem
segíthetek-e én neki? Azt hiszitek, hogy nekem nincs erős karom?
S azzal feltürte inge ujját egész vállig, hogy karjával
eldicsekedhessék. Szép, gömbölyű Diána-kar volt az, domboru, idegteljes
izmokkal.
Mihály végigcsókolta azt vállától körme hegyéig, s aztán azt mondta,
hogy «jó lesz».
– Oh! mi együtt fogunk dolgozni, mondá Noémi, kinek eleven képzelme
egyszerre megragadta a Mihálytól adott eszmét. Noémi lelkében Mihály
gondolatja egyszerre megfogamzott. Kimegyünk majd együtt az erdőre; a
kis Dódinak csinálunk függő ágyat egy faágra; egész nap fogunk dolgozni,
te anyám kihozod utánunk szilkében az ebédet s ott eszünk a faragott
fára leülve egy szilkéből. Milyen jól fog az esni!
És úgy lett.
Mihály rögtön vette a fejszét s ment ki a diósba s hozzákezdett a
munkához. Mire egy diófát ledöntött s azt az ágaitól letisztogatta,
csupa hólyag lett tőle a tenyere. Noémi azzal vigasztalta, hogy az
asszonyoknak soha sem törik fel a tenyerük.
A mint aztán három fa le volt vágva, hogy egyiket a más kettőre lehetett
tenni, akkor már szüksége volt Noémi segítségére. Noémi nem vette
tréfára, a mit igért. Hozzá látott a nehéz dologhoz; karcsú termetében
el nem pazarolt erő volt és kitartó szívósság. A nagy fűrészt olyan
ügyesen tartotta, mintha tanították volna rá.
Mihály megérte hát, hogy megtanulja, mi sorsa van a favágónak és a
favágónénak, a kik korán reggeltől egymásnak segítenek a fát fürészelni,
s mikor a nap delel, akkor kihozzák számukra a szilkében az ételt; a
fatörzsre egymás mellé telepednek, a drága jó bablevest az utolsó
cseppig elköltik; egy közös korsóból jó friss vizet isznak utána, aztán
egy órai pihenést engednek maguknak; a favágóné letelepedik a puha
forgácshalomra, a favágó végigheveredik a földön, a favágóné letakarja a
férj arczát kötényével, hogy a legyek ne háborgassák, a míg alszik, s
addig ölébe veszi a kis gyermeket s mindenféle csodadolgot elkövet vele,
a mivel kieszközli nála, hogy ne sirjon addig, míg a favágó szunnyad…
S este együtt mennek haza; a favágó viszi a vállán a szerszámjait, a
favágóné viszi a gyermeket az ölében haza. Otthon már lobog a tűz a
konyhában, a rántásszag messziről üdvözli őket. A gyermeket lefektetik,
a napszámosné előkeresi a favágó pipáját, tüzet is hoz rá a konyhából;
mikor a gőzölgő tálat behozzák, mellé ülnek, fenekéig iparkodnak, hogy
jó idő legyen holnap, s aztán elbeszélik egymásnak, hogy mit csinált ma
egész nap a gyerek.