De nem az történt.
A mint Timéa meglátta azt az arczképet, egyszerre átváltozott az arcza.
Oly indulat, minőt nem lehet tettetni, de nem lehet eltitkolni sem,
jelent meg márványvonásain; két kézzel kapott az arczképhez s azt hévvel
szorítá ajkaihoz, és mind a két szeme megtelt könynyel. Ez érzelem volt,
mely elárulá magát. Timéa arcza elkezdett élni! Mihály meg volt mentve.
Timéa kebléből kitört a rég fojtva tartott érzelem, elkezdett hevesen
zokogni.
Athalie belépett a mellékszobából a zokogásra; bámult, soha sem hallotta
ő azt Timéától.
Ez pedig, a mint meglátta azt a másik nőt, önfeledten, mint egy gyermek
futott oda hozzá, és sírással, kaczagással vegyült hangon mondá neki:
– Nézd, nézd! Az én anyám! Ez az én anyám… Ő megszerezte ezt nekem!
És azzal visszasietett Mihályhoz, s két karját annak nyaka körül fonva,
forró hangon suttogá:
– Köszönöm… Oh! nagyon köszönöm.
És Timárnak úgy jött, mintha itt volna az idő, hogy ezt a hálarebegő
ajkat megcsókolja, és aztán örökké csókolja.