Most már rablás volna ez ajkról a csók. A «senki szigetén» történtek
után.
Mást gondolt.
Visszament szobájába s mindazon rejtett ékszereket, a mik még fiókjában
voltak, előszedte.
(Csodálatos egy asszony ez, hogy mikor kezében volt a kulcs, mely minden
rejteket feltárt előtte, nem kutatott azokban; nem keresett fel mást,
mint az iratot, melyre szüksége volt!)
Aztán mindazon ékszereket belerakta abba a vadásztáskába, melyet
Levetinczre érkeztében viselt. Azzal visszament nejéhez.
– Még nem mondtam el mindent! szólt Timéához. Ugyanott, a hol ez
arczképet találtam, fedeztem fel még ez ékszereket is. Mind megszereztem
azokat az ön számára. Fogadja el tőlem.
És ezzel egyenkint ölébe rakta Timéának a szemvakító drágaságokat,
miknek villogó halmaza egészen elborítá a himzett köténykét.
Ezeregyéjszakai tündérajándék volt az.
Athalie az irigységtől sápadtan állt ott, boszuállásra szorított
öklökkel. (Mindez az övé lehetett volna tán!) Timéa pedig elkomorult;
arcza ismét márványhideg lett, egykedvűen tekintett az ölébe halmozott
drágakövekre: gyémántok, rubintok tüze nem melegítette azt fel!