Másnap útra keltek haza Komárom felé.
Postakocsival utaztak. Első nap Mihály benn ült a két hölgygyel szemközt
a hintóban. Unalmas utazás volt: az egész Bánátban minden le volt már
aratva, csak a tengeri zöldült még, meg az éktelen hosszú nádasok. Az
egész úton senki sem szólt a másikhoz egy szót is. Mind a hárman úgy
vigyáztak magukra, hogy le ne találják álomra hunyni a szemeiket.
Délután már nem tudta kiállni Timár neje néma tekintetét, ezt a
titokrejtő, semmit el nem áruló arczot; azt mondta: dohányozni akar, s
kiült a kalauz mellé a nyitott szakaszba. Azontúl mindig ott maradt.
Ha valahol megszálltak, volt mit hallgatnia Athalietól a rossz utak, a
rekkenő hőség, a számtalan sok légy, a nagy por s egyéb úti
kellemetlenségek leczkéjéből. A csárda ronda, az ételek csömörletesek,
az ágyak kényelmetlenek, a bor eczetes, a víz szemetes, az emberarczok
ijesztők, ő az egész úton halálos beteg, émelyeg, láza van, a feje majd
szétszakad; hát még Timéának mit kell szenvednie, a ki olyan ideges?
Ezt az egész uton kellett Timárnak hallani. De Timéától nem hallott egy
panaszhangot.
Mikor hazaértek Komáromba, Zófi asszony azzal fogadta őket, hogy ő már
megőszült az egyedüllétben. Pedig dehogy őszült meg; inkább nagyon jó
dolga volt: egész nap járhatott házalni, pletykázni.
Timár olyan szorongást érzett, mikor házába lépett. Az az otthon vagy
pokol, vagy mennyország. Most mindjárt meg fogja tudni, mit rejt ez a
hallgató arcz márványhidegsége alatt.
Mikor nejét szobájába kisérte, Timéa átadá neki iróasztala fiókjának
kulcsát.
Azt már tudta Mihály, hogy Timéa a fiókot felnyitotta, hogy egy
szerződést kikeressen iratai közül.
Az iróasztal egy régi művű butordarab volt, melynek felső részét egy
gömbölyű redőnyszerű födél zárta le, a mit fel lehetett tolni, s ez
alatt voltak a kisebb és nagyobb fiókok. A nagyobbakban álltak a
szerződések, a kisebbekben az értékpapirok és ékszerek. Az egész
szekrény mahagoni színre festett vasból készült, s zárának volt egy
titka, mely abból állt, hogy a kulcsot jobbra is, balra is lehetett
benne forgatni, nem nyitott, ha csak azt nem tudta a kezelő, hogy mely
ponton kell a nyitást félbehagyni? Timéának meg volt magyarázva ez a
fogás: ő tehát szabadon járhatott minden fiókba, s azokat nem volt
mesterség kinyitni.
Timár nyugtalanul dobogó szívvel húzta ki ékszeres fiókját, melyben azok
a drágaságok álltak, miket nem volt tanácsos piaczra vinni. Ilyen
ékszereknek ismerőik vannak; egész tudomány az, melynek tanárai,
tanítványai vannak, a kik ráismernek a rendkivüliségekre: ez a kő, ez a
camæa erről a helyről való! S aztán következik a kérdés: hogy jutottál
hozzá? Azt a «megszerzőnek» csak a harmadik ivadéka veheti elő, a kinek
mindegy már, a nagyapja akárhogy jutott hozzá.
Ha Timéa kiváncsi volt e fiókot is kihúzni, akkor ő is meglátta az
ékszereket. Ha meglátta, akkor egyre bizonyosan ráismert közülök: arra a
gyémántos ékszerre, melybe az ő arczához annyira hasonló kép van
foglalva. Az anyja képe lehet. És akkor tudni fog mindent.
Tudni fogja azt, hogy Timár az ő apjának kincseit megkapta. Akárhogy
jutott hozzá, az nem volt igaz út. S e homályos, talán bűnös út vezette
őt a mesés gazdagsághoz, mely által Timéa kezét megnyerte, játszva a
nagylelkűt, azzal szemközt, a kit megfosztott.
Talán még rosszabbat is fog gondolni a valónál. Atyjának titokszerű
halála, rejtélyes eltemetése még azt a gyanut is költhetik lelkében,
hogy itt is Timár keze működött.
És ha ily tudattal, ily gyanúval töltötte el lelkét, akkor mit jelent az
az önfeláldozó hűség, az a szorgalom, az a féltékenység a férj hitelére,
becsületére, a mit Timéa tanusít? Egy fenkölt léleknek mély megvetését
egy porban csuszó ember irányában, kinek nevét viseli, a kinek kezére
esküdött, s esküjét megtartani, nevét megbecsülni büszke!
Ez elviselhetetlen volna a férjre nézve.
Bizonyosságot kellett magának szereznie e felől.
Még egy hazugságot kellett segítségül hívni.
Kivette fiókjából a gyémántkeretes arczképet s átment vele Timéához.
– Kedves Timéa! szólt Mihály neje mellé leülve. Én e hosszú idő alatt
Törökországban jártam. Hogy mit tettem ott, azt majd megtudja ön később.
Mikor Scutariban voltam, egy örmény ékszerész egy gyémántos foglalványú
arczképpel kinált meg engem, mely nagyon hasonlít önhöz; én ezt az
ékszert megszereztem és elhoztam önnek.
Minden koczkára volt téve.
Ha Timéa arcza ez ékszer láttára is a régi hideg egykedvűségben marad,
ha feddő sötét szemei szárazan villannak az ékszerről a férj arczára
vissza, akkor ez azt fogja olvashatni azokból: «te nem vetted az ékszert
Scutariban, itt hever az fiókodban régen; ki tudja, hol vetted? ki
tudja, hol jártál; ki tudja, mely sötétség vesz téged körül?»