Mihálynak nem volt bátorsága egy hizelgő szót mondani Timéának. Még
hazudni is!
Pedig mennyit kellett előtte hazudnia! Reggeltől estig. Még maga a
hallgatás is hazugság volt tőle, mikor Timéával szemközt állt.
Az üzleti iratok áttekintése a késő ebéd idejéig tartott.
Az ebédhez két vendég is volt hivatalos: a tiszttartó és a
nagytiszteletű esperes úr.
Az esperes úr régen kikérte magának azt a szerencsét, hogy a mint
Levetinczy úr megérkezik, őt rögtön értesítsék róla, hogy tiszteletét
tehesse nála. Sietett a kastélyba az értesítés vétele után. Az
érdemrendje is fel volt tűzve a mellére.
A mint belépett, azonnal rágyujtott egy ünnepélyes szónoklatra, melynek
folyamában felmagasztalá Timárt, mint az egész környék jóltevőjét.
Megtette őt Noénak, ki a bárkát építteté, Józsefnek, ki a népet az
éhhaláltól megmenté, és Mózesnek, ki mannát imádkozott le az égből;
elmondá, hogy ez a lisztüzlet, a mit ő ily nagyban megindított,
nagyobbszerű vállalat mindennél, a mi valaha Európából kiindult. Éljen a
lánglisztből keletkezett lángész!
Timárnak meg kellett köszönnie az üdvözletet. Nagyon akadozva beszélt és
sületlenségeket. Valami úgy csiklandá belül, hogy nevessen fel hangosan
s mondja ezt a felköszöntő úrnak: «Hahaha! hiszen nem azért jöttem én
erre az ötletre, hogy titeket boldoggá tegyelek, hanem hogy egy ostoba
ficzkót eltávolítsak egy szép kis leány mellől, s ha e bolondságból
valami okos dolog lett, ez ennek az asszonynak az érdeme itt mellettem.
Nevessünk egy nagyot!»
Az ebéd fölött aztán megjött a jó kedv. Az esperes úr és a tiszttartó
egyformán szerette a jó bort. Az esperes úr kalugyer volt, özvegy pópa,
hanem azért szerette a szépet s nem volt fukar a bókokban Timéa és
Athalie iránt, e miatt az élczes tiszttartó gúnynyilainak téve ki magát
czéltáblául.
A két jókedvű öreg úr élczelése, adomázása megnevetteté Timárt is; de
mindannyiszor, midőn Timéa jéghideg arczára tévedt tekintete,
félbeszakadt ajkán a kaczaj.
Ő zálogban hagyta a jó kedvét valahol másutt.
Bealkonyodott, mire az ebédnek vége volt; a két öreg úr csintalan
czélzással sürgeté egymást, hogy ideje lesz már elmenni: a férj most
érkezett meg hosszú útról, a feleség fiatal, vajmi sok beszélni valójuk
lehet egymással.
– Bizony jól teszik már, ha elmennek! sugá Athalie Timárnak; Timéának
esténkint olyan erős főfájása szokott lenni, hogy féléjszakán át nem
alhatik bele. Nézze ön, milyen halavány.
– Timéa, ön beteg? szólt Timár gyöngéden.
– Nincs semmi bajom! felelt Timéa.
– Ne higyjen ön neki. A mióta Levetinczen vagyunk, borzasztó főfájásai
vannak. Idegbaj. A feszült agymunkától van, meg az itteni rossz
levegőtől. A minap már ősz hajszálakat találtam a fején. Hanem ő tagadja
a baját, míg össze nem roskad, s akkor sem panaszkodik senkinek.
Timár a kínpadra vont bűnös torturáját érzé lelkében.
És nem volt bátorsága azt mondani nejének: «ha szenvedsz, engedd, hogy
ott háljak szobádban, hogy melletted legyek, hogy ápolhassalak!»
Nem, nem! Attól félt, hogy álmában ezt a nevet találja kimondani:
«Noémi!» s azt meghallja az a nő, ki fél éjszakán át nem alszik
eltagadott gyötrelmek miatt.