A tulparton ismét fölkereste Mihály a halászkunyhót.
Két dologgal tele volt a feje; az egyik az a kép, a mi az est ködében
szemei elől eltünt, a lombövezte szikla a Duna közepén s a karcsú alak a
sziklatetőn, ki kendőjével búcsuköszöntést lobogtat utána, míg láthatja;
a másik a képzeletalkotta kép, mi van odahaza a komáromi háznál? No
hiszen ezt ráér kirajzolni hosszú utjában az Aldunától hazáig.
A mint az öreg halász meglátta Timárt, elkezdett sopánkodni (a halászok
nem káromkodnak soha).
– Nézze uram, az árvíz alatt valami gaz tolvaj ellopta önnek a csónakját
innen; még a kunyhót is feltörte s az evezőket is elrabolta. Oh! milyen
nagy tolvajok vannak a világon.
Timárnak olyan jól esett, hogy valahára szemtől-szembe tolvajnak
nevezik. Igaz az. S ha még csak csónakot lopott volna!
– De mindamellett is ne átkozzuk azt az embert! mondá a halásznak. Ki
tudja, milyen nagy szüksége lehetett a csónakomra abban a veszedelemben?
Majd szerezünk más csónakot. Most pedig jó öreg, üljünk bele a kend
ladikjába s igyekezzünk az éjjel a révig eljutni.
A halász jó fizetésért rászánta magát az utazásra. Hajnalra a révig
jutottak, hol a hajók szoktak rakodni. Az idő nagyon korán volt még s
Timár nem akarta senkivel tudatni, hogy honnan és milyen uton érkezett
meg. A révcsárdában fuvarosok voltak, azok közül egyet felfogadott, hogy
szállítsa el Levetinczre. Az volt eszmejárása, hogy Levetinczen
tiszttartójától felvilágosításokat fog nyerni az öt hónap óta
történtekről (annyi időt töltött a szigeten!); semmi sem lesz rá nézve
új és meglepő, ha Komáromba hazajut.
Levetinczen volt egy emeletes uri lak, melynek egyik szárnyát az öreg
tiszttartó és felesége lakta, a másik szárnya Timár számára volt
berendezve, annak egyik lépcsőzete a hajdani vadaskertbe vezetett le, e
lépcsőn lehetett feljutni abba a szobába, melyet Timár irodájául
választott ki.
Mihály figyelmének minden aprólékos körülményre ki kellett terjedni,
hogy egy hosszú hazugságot következetesen keresztül tudjon vinni.
Öt hónap óta távol van: tehát hosszú utat tett. Azonban semmi úti
podgyásza nincsen. Vadásztáskájában semmi egyéb, mint az a csíkos
vászon-öltöny, a mit Noémi varrt a számára; mert a mi öltözetben
odaérkezett, az még a hűsebb időszaknak volt szánva, s az is tépett,
kopott volt már; csizmái foltosak. Külsejét nehéz volna igazolnia.
Ha a vadaskerten s a külön lépcsőn keresztül irodájába juthat, melynek
kulcsát magával hordá, ott majd hirtelen átöltözik, előveszi uti
bőröndjét, s miután a látszatot előkészíté, mintha nagy utról érkezett
volna, akkor fogja behivni a tiszttartót.
Egész terve sikerült; senki sem vette észre; a lépcsőn feljutott
irószobája ajtajáig.
Hanem a mint azt fel akarta nyitni a kulcscsal, megdöbbenve észlelé,
hogy belülről a zárban már van egy másik kulcs.
Itt valaki van a szobában.
Pedig ebben állnak irományai, üzleti könyvei; ide senkinek sem szabad
belépni. Ki az a vakmerő?
Hevesen nyitá fel az ajtót és betoppant a szobába.
És akkor rajta volt a sor, hogy megrémüljön.
Iróasztala előtt ült valaki, a kit nem gondolt itt találni.
Az Timéa volt.
A tulvilágról megjelent lélek nem lett volna rettentőbb rá nézve, mint
ez a szelíd alak, fehér arczával, nyugodt tekintetével, midőn jöttére
felállt az iróasztal mellől s a tollat letette kezéből.
A nagy kereskedelmi mérlegkönyv állt előtte, abban dolgozott.
Mihályt egyszerre rohanta meg az érzések minden ellentéte. Az ijedelem,
hogy titkos utja végén épen nejét találja legelőször; az öröm, hogy őt
itt találja egyedül, s a bámulat, hogy ez a nő itt dolgozik!
Timéa elébb nagy szemeit bámulatra nyitá fel, midőn Mihályt belépni
látta, azután eléje sietett s kezét nyujtá neki – szótlanul.
Ez a fehér arcz még mindig talány volt férje előtt; nem olvashatá ki
belőle, tud-e mindent ez a nő? sejt-e valamit? vagy semmit sem? mi
rejlik e hideg közöny mögött? az elhallgatott megvetés-e, vagy a
feláldozott, eltemetett szerelem? vagy csak lymphatikus véralkat élő
dermedtsége az? Ő sem tudott Timéának mit mondani.
A nő úgy tett, mintha észre sem venné Mihály öltözetének szakadozott
voltát; a nők tudnak látni, a nélkül, hogy oda néznének.
– Örülök, hogy megjött ön már! szólt halkan Timéa. Mindennap vártam. A
másik szobában találja öltözékeit. Azután majd kérem, jöjjön vissza.
Addig én is készen leszek.
És azzal keresztbe fogta szájában a tollat.
Mihály megcsókolta Timéa kezét. Az a keresztbe fogott toll nem invitálta
őt, hogy még az ajkát is csókolja meg.
Átment a másik szobába. Az öltözőszobája volt.
Ott találta elkészítve mosdótálát friss vízzel, tiszta ingét,
öltönydarabjait, fénymázos csizmáit, a hogy otthon. – Mivelhogy föl nem
teheté, hogy megérkezése napját tudhatta volna Timéa, azt kellett
sejtenie, hogy a nő mindennap így várta őt – és ki tudja, mióta?
De hogy jön ez a nő ide? De mit csinál ez itt?
Sietett átöltözni. Levetett ruháit elrejté ruhatára fenekébe. Valaki még
megkérdezhetné: de miben szakadhatott ki ennek a kabátnak a könyöke? Hát
még azok a vászonöltönydarabok, azokkal a tarka himzetekkel! Nem
kitalálna-e azokból valamit egy asszony? A nők a himzésöltések
hieroglyphjait tudják olvasni. El kell dugni azokat.
Volt dolga a szappannak, hogy kezeit lemossa. Vajjon nem fogja-e valaki
megkérdezni: mit dolgozott ön ezekkel a kezekkel, hogy így megbarnultak,
megkérgesedtek?
Mikor készen volt s ismét átment irószobájába, már az ajtóban várta
Timéa. Kezét karjába ölté s azt mondá neki:
– Menjünk reggelizni.
Az irószobából az öltözőn keresztül kellett az étkezőbe átmenni.
Mihályra ott is meglepetés várt. A kerek asztal fel volt terítve, és
azon három teriték. Kire vár ez mind?
Timéa csengetett, s arra a terem egyik ajtaján bejött a komorna, a másik
ajtón pedig belépett Athalie.
Ezé volt a harmadik teriték.
Athalie arczán eltitkolhatatlan harag gyuladt ki, a mint Timárt
meglátta.
– Ah! Levetinczy úr, mégis csak hazakerült ön valahára. Ez igazán
szeretetreméltó ötlet öntől! Azt mondani a feleségének: «Itt a kulcsaim,
a könyveim, asszony, vezesd helyettem az üzletet», s aztán öt hónapig
még csak azt sem tudatni, hogy hol jár?
– Kérlek, Athalie! csitítá őt Timéa.
– Hiszen én nem azért veszekedem Levetinczy urral, hogy olyan soká távol
volt. Az igen szeretetreméltó dolog egy férjtől. Azt más is megteszi,
hogy az egyik elmegy Karlsbadba, a másik Emsbe s nem zavarja egymás
mulatságát. De köszönjük mi az ilyen mulatságot! Tavasztól őszig itt
ülni Levetinczen, a hol paraszton meg szunyogon kívül más élő állat
nincsen; reggeltől estig molnárokkal, hajósokkal perlekedni; bezárkózni
az irodába s nagy könyveket számokkal irni tele, a világ minden részébe
leveleket küldözni, éjszaka késő éjfélig angol, spanyol nyelvtant
magolni, hogy az angol, spanyol ügynökökkel tudjon az ember értekezni,
ez uram, nem fiatal nőknek való mulatság!
– Athalie! szólt szigorúan Timéa.
Mihály némán ült le a terítékhez, melynél ismerős étszerei és szokott
pohara voltak föltéve. – Itt őt mindennap várták. Itt az asztal
mindennap meg volt számára terítve.
Alig várta, hogy a villásreggelinek vége legyen. Athalie nem szólt
többet; de valahányszor rátekintett, mindannyiszor a legőszintébb
neheztelést olvashatá ki szemeiből Timár.
Ez biztató előjel volt ránézve.
Mikor készen voltak az étkezéssel, akkor Timéa ismét felkérte Timárt,
hogy menjen át vele az irodába. Mihály azon gondolkozott, hogy minő
mesét gondoljon ki, ha azt fogja tőle kérdeni, hol utazott?
Egy olyan mesét, a milyet Krisztyán Tódor szokott közrebocsátani, nemde?
De Timéa egy szóval sem kérdezte azt.
Két széket huzott az iróasztalhoz s leülve férje mellé, a felnyitott
üzletkönyvre tette kezét.
– Itt van uram, az ön üzletének állása azon idő óta, hogy ön annak
vezetését rám bizta.
– S ön azt maga vezette?
– Én úgy értettem, hogy ön ezt kivánta tőlem. Megértettem önnek a
leveléből, hogy ön egy nagyszerű új vállalatot indított meg: a magyar
liszttel való kereskedést külföldre. Úgy láttam, hogy itt önnek nem csak
a vagyona, de kereskedői hitele és becsülete is koczkára van téve; sőt e
vállalat jó sikerétől egy nevezetes iparág felemelése is függ. Én nem
értettem az üzlethez; hanem azt gondoltam, hogy itt minden tudománynál
többet ér a hű felügyelés. Ezt tehát nem bizhattam másra. Rögtön
lejöttem Levetinczre az ön levelének vétele után. A hogy ön meghagyta,
magam vettem kezembe az üzlet vezetését. Tanulmányoztam a kereskedelmi
könyveket, beletanultam a számadásokba. Ezeket, úgy hiszem, rendben
fogja ön találni. A könyvek és a pénztár állapota pontosan
összeegyeznek.
Mihály bámulva nézte ezt a nőt, ki a kezén megfordult milliókat oly
hideg nyugalommal tudta rendeltetésük helyére juttatni, bevenni, ujra
kiadni; a veszélyben forgó pénzt gyors kézzel megmenteni, és még többet
is tudott annál!
– A szerencse kedvezett az idén, folytatá Timéa, s a mi nálam kellő
tudományban hiányzott, azt helyrepótolta. A tiszta jövedelem ez öt hónap
alatt ötszázezer forintra megy. Ez összeg nem hever; én azt az ön
meghatalmazása szerint beruházásokra fordítottam.
Vajjon mi beruházások tudnak egy asszonynak eszébe jutni?
– Önnek az első kisérlete a Braziliába küldött liszttel tökéletesen
sikerült. A magyarországi liszt egyszerre kedvencze lett a délamerikai
piacznak. Ezt irják önnek a bizományosai Rio-Janeiróból, s mindannyian
egyhangulag elismerik az ön főügynökének, Krisztyán Tódornak ügyességét
és becsületességét.
Timár gondolá magában: hát már én akármi rosszat teszek, abból mind jó
lesz, s akármi esztelenséget gondolok ki, abból mind bölcseség válik?
Hol végződik ez egyszer?
– E tudósítások után én azt gondoltam, hogy ön ezt tenné. Meg kell
ragadni a feltalált alkalmat, s el kell foglalni teljes erővel a
megnyilt piaczot. Én rögtön több malmot béreltem ki, új hajókat
szereztem, azokat megrakattam, s jelenleg fél millió forint ára
lisztszállítmánya megy önnek Dél-Amerikába, a mivel minden versenyt le
fog egyszerre szorítani.
Mihály elbámult. Ebben az asszonyban több merészség lakik, mint egy
férfiban. Más asszony bezárta volna azt a megnyert pénzt, hogy el ne
szökjék tőle, s ez meri folytatni a férje által megkezdett vállalatot,
megtízszerezve.
– Én azt hittem, hogy ön is így cselekedett volna! szólt Timéa.
– Igen, igen, susogá Mihály.
– Különben az is igazolja intézkedésem helyességét, hogy a mint mi e
vállalathoz nagyobb erővel hozzáfogtunk, azonnal egész serege a
versenytársaknak tódult utánunk, s most nyakrafőre őrletik a lisztet, és
tömik vele a tonnákat s jönnek utánunk mind Braziliába. Hanem azért ne
legyen önnek aggodalma. Mi azokat mind meg fogjuk verni. Azok közül
egyik sem érti a magyar liszt előnyének a titkát.
– Hogyan?
– Talán ha valamelyik megkérdezte volna a feleségétől, az megtudta volna
neki mondani. Én ezt így találtam ki. Az amerikai gabnapiacz
árjegyzékében sehol sem találok olyan nehézségű buzát mint a
magyarországi, tehát nekünk itt a nehéz buzából kell készítenünk a
lisztet, hogy az amerikait legyőzzük. Én a legnehezebb árut
használtattam hozzá. Itteni versenytársaink pedig mind a legkönnyebbet
használják; ezért ők csalódni fognak, és mi maradunk felül.
Mihály egyik bámulatból a másikba esett. Míg ő hónapokon át a paradicsom
tiltott gyümölcseinek érését leste, azalatt ez a gyönge nő éjt-napot
áldozott, hogy roppant üzletének terhével megküzdjön; foglalkozott a
száraz, lélekfárasztó munkával, férje nevének új hírt, fényt, becsületet
szerzett, vagyonát gyarapítá, magától minden élvet megtagadott; fiatal
szép alakját elrejté a mocsárvidék gabonatermő pusztáiba; tűrt, fáradt,
tanult; új nyelveket sajátított el, levelezett, alkudott, felügyelt; még
annál is többet tett: az üzlet titkaiba mélyeszté női lelkét, melynek
csak az élet örömeit kellene keresni és – most nem kérdezi a hazatérő
férjtől: «hát te mit tettél azalatt?»
Mihály azzal a félelemmel csókolta meg Timéa kezét, a mivel egy kedves
halottat csókolnak meg, a ki már másé, a földé, a ki már nem érzi a
csókot.
Azalatt, míg ő a szigeten mámoros önfeledésben tölté a napokat, ha
Timéára gondolt, azt képzelé: ő most keres magának mulatságot,
utazhatik, tán fürdőre ment; pénz van kezében elég, azt teheti vele, a
mit akar; most azután látta, hogy miből állt Timéának a mulatsága?
Számlákat vezetni, irodában ülni, levelezni és két idegen nyelvet
megtanulni nyelvmester nélkül; és mindezt a férjétől kapott utasítás
lélekszerinti fölfogása következtében.
A nő egymásután értesíté őt a nagy kiterjedésű üzlet minden ágazatáról.
Kiterjedt az a börzeüzletre, a földiparra, a szállítmányüzletre, a
gyáriparra, a leszámítolásra, és ezeknek minden fejlődményeiről rendes
és pontos számadást tárt a nő férje elé. Consol, rente, metallique
papirok árapálya, bérlet, albérlet, felesföld, regale, dézsma és robot,
nehéz áru, könnyű áru, usance buza, spediteur-költség, calo, manco,
tara, hajóteher, tonnasúly, külföldi mértékek és pénznemek rettenetes
tömkelegében olyan biztosan járt-kelt, mint a ki mindig azt tanulta.
Gyakran pereket is kellett folytatnia, terhes szerződéseket kötnie, mik
nagy tanulmányozást követeltek. Az mind a legrendesebben történt. Mikor
végiggondolt ezen a munkán Timár, akkor meggyőződött róla, hogy ha ő
neki magának kellett volna azt végeznie öt hónap alatt, reggeltől estig
minden órája igénybe lett volna véve; mibe kerülhetett hát még ez a
munka egy fiatal nőnek, a kinek még elébb mindent tanulnia kellett? Hisz
annak nem lehetett arra ideje, hogy kinyugodhassa magát.
– De hisz az borzasztó munka, a mit ön helyettem végzett, Timéa.
– Igaz, hogy a kezdet nehezen ment, hanem azután belejöttem s nem volt
terhemre. A munka jól esik.
Milyen szomorú szemrehányás. Egy fiatal nő, kinek a munka a vigasz.
Mihály magához vonta Timéa kezét. Arczát mély szomorúság árnyékozá.
Szive olyan nehéz volt. Csak azt lehetne tudni, mit gondol most Timéa?
Az a fiókkulcs nem ment ki Timár fejéből.
Ha Timéa titkát fölfedezte, akkor mostani magaviselete férje iránt nem
egyéb, mint egy rettenetes itélőszék, mely megmutatja a különbséget a
vádló s a vádlott között.
– Hát Komáromban nem volt ön azóta? kérdé Timéától.
– Csupán egyszer, a midőn önnek a szerződését Scaramellivel kellett
előkeresnem iróasztalából.
Timár a vért érzé zsibbadni ereiben.
Timéa arcza nem árult el semmit.
– Most vissza fogunk menni Komáromba, mondá Timár; a lisztüzlet rendben
van; a lengő áru sorsáról be kell várnunk a tudósítást, s az nem jön meg
a télnél hamarább.
– Jó lesz.
– Vagy talán jobb szeretne ön egy utazást tenni Schweizba,
Olaszországba? Ahhoz ez az idő legkedvezőbb.
– Nem, Mihály; elég sokáig voltunk egymástól távol; most már maradjunk
együtt.