A csónakot elragadta a hullám; – a szigetlakók ladikja, melyen ide
jöttek, rég elkorhadt már, ujat nem szereztek: – a jövevénynek nem
lehetett e szigetről eltávozni, míg a legelső gyümölcsvásárlók meg nem
érkeznek; abba pedig hetek és hónapok fognak telni.
Boldog hetek, és boldog hónapok!
Számlálatlan napjai a panaszatlan örömnek.
A senki szigete Timárnak otthona lett. Ott talált magának munkát és
nyugalmat.
Az árvíz leapadta után nagy munkája lett a sziget lapályain megrepedt
vizek lecsapolásával. Egész nap levezető árkokat ásott; a két tenyere
úgy felkérgesedett, mint egy napszámosé; hanem aztán mikor este későn a
vállára vetett ásóval, kapával visszatért a kis tanyához, messziről
várták, szeretve fogadták.
Eleintén az asszonyok is segíteni akartak neki e fáradságos munkában, de
Mihály gyöngéden elutasította őket: lássanak inkább a gazdaság után; a
földturás férfinak való munka.
És mikor készen volt a csatornával, melyen át a szigeten rekedt mocsár
vizét lebocsátotta, olyan büszkén nézett végig munkáján, mintha ez volna
egyedüli és egyetlen műve egész életének, melyet jónak nevezhet, a
melyre belső birája előtt hivatkozhatik. A csatorna megnyitásának napja
ünnep volt a kis szigeten. Nekik nem voltak sátoros ünnepeik, ők nem
számították a vasárnapokat; ünnep volt náluk az, mikor az Isten elhozta
rájuk az ő örömeiket.
S a szigetlakók nagyon kevés beszédű emberek voltak. A mit szent Dávid
százötven zsoltárban mondott el, azt náluk egy fohász fejezte ki, s a mi
szerelemvallomást a költők versbe szedtek, azt ő náluk elmondta egy
szembenézés. Megtanulták egymás arczáról leolvasni a gondolatokat,
megtanulták egymás gondolatait követni, együtt eszmélni.
Mihály napról-napra jobban bámulta Noémit. Hűséges, háladatos kedély
volt az, szeszély, követelés nélkül. Nem ismert bánatot, aggodalmat a
jövendő miatt. Boldog volt és boldogított. S nem kérdezte tőle soha: «mi
lesz belőlem, ha te elmégy? itthagysz-e vagy elviszesz magaddal? Áldás
lesz-e rajtam azért, hogy téged szeretlek? Micsoda vallás papja az, a ki
téged megáld? Enyém lehetsz-e? Nincs-e másnak joga hozzád? Mi vagy te
odakinn a világban? Micsoda világ az, a miben te élsz?» Még arczáról,
még szemeiből sem olvashatta ki e kétségeket soha; csupán csak azt az
egyetlen örök kérdést: «szeretsz-e?»
Teréza asszony néha napján fölemlíté Timár előtt, hogy sok dolga
mulhatik most; de Mihály megnyugtatá őt a felől: elvégzi azt mind Fabula
János uram; s ha azután Teréza Noémira tekintett, ki szelidkék
szemeivel, mint a napraforgó a napot, úgy kereste Timár arczát, akkor
nagyot sóhajtott: «mennyire szereti őt!»
Timárnak nagy szüksége volt arra, hogy egész nap árkot ásson, czölöpöket
verjen le, rőzseburkolatokat fonjon; a nehéz testi munka küzdött lelke
még nehezebb munkájával.
Mi történik ez alatt odakinn a világban?
Harmincz hajója uszik a Dunán, egy gályája a tengeren, egész gazdasága,
milliókra menő vagyona egy asszony kezében.
S ha most ez asszony könnyelmű szeszélyében ezt az egész vagyont szélnek
szórja, szétzilálja, csapodár kedvtelésben férjét, házát tönkre
juttatja, fog-e valakinek a férj szemrehányást tehetni értte? Nem így
következett-e?
Boldog volt itthon, és szerette volna tudni, mi történik otthon? Két
helyen élt a lelke, kétfelé volt szakítva: ott vagyona, becsülete,
világi állása, itt szerelme tartóztatta le.
Hiszen mehetett volna innen. A Duna nem tenger, ő jó uszó volt,
akármikor átuszhatott volna a tulsó partra s senki sem mondta volna neki
itten, hogy ne menjen el; hiszen tudták, hogy dolga van odakinn a
világban; de mikor aztán Noémival találkozott, akkor megint elfelejtett
mindent, a mi köröskörül van a világon, akkor csak szeretett, csak
boldog volt, elveszett mámorában. «Oh! ne szeress olyan nagyon!» sugá a
leány.
S így telt el nap nap után.
A gyümölcstermő időszak is eljött, a sziget fáinak galyait földig huzta
az édes teher. Gyönyörűség azt mindennap nézni. A gyümölcsöt, mely
fejlődik. Mindennap előbbre halad. Körték, almák családi jelszineiket
kezdik fölvenni; a zöld szín bőrfakóra barnul, vagy sárga és piros
sávokat vesz föl; a barna alapszín napos oldalán bibor szinezetet kap,
az aranyszínbe karminpettyek, a karmazsinpirosba zöld pontocskák
vegyülnek; és minden gyümölcs úgy mosolyog az emberre, mint egy nevető
gyermekarcz.
Timár segített a nőknek gyümölcsöt szedni. Nagy kosarak teltek meg az
istenadta drágasággal. Ő számlálta darabonkint, a miket a kosarakba
rakott: hány száz, hány ezer darab? Mennyi kincs! Igazi arany!
Egy délután aztán, mikor a telt kosarat segítette Noéminek a tanyára
vinni, idegen embereket látott a kunyhó előtt. A gyümölcskufárok
érkeztek meg.
Hónapok óta az első emberarczok, mik a külvilágból hirt mondani jöttek.
Épen a gyümölcs felett alkudtak Teréza asszonynyal.
A szokott cserekereskedés volt az.
Teréza asszony szokás szerint buzát akart kapni a gyümölcsért; hanem a
kufárok az idén sokkal kevesebbet akartak adni cserébe, mint más évben.
Azt mondták, megdrágult a buza nagyon. Komáromi kereskedők nagyon
vásárolják, felverték az árát; mind lisztet őrletnek belőle, úgy viszik
a tengerre.
Ezt persze Teréza nem akarta elhinni; ez csak olyan kufárbeszéd.
Hanem Timár annál jobban figyelt rá. Ez az ő ötlete volt. Vajjon mi
következett belőle annyi ismeretlen idő óta?
Most már nem volt nyugta; az üzlet, a birtok gondolatai háborgatni
kezdték. Olyan volt neki ez a tudósítás, mint a nyugalomra tért
katonának a trombitaszó: visszavágyik a harczmezőre még szeretője karjai
közül is.
A szigetlakók természetesnek találták, hogy Mihály elkészüljön már a
szigetről. Hiszen hivatala hívja. Hiszen vissza fog jőni jövő tavaszszal
ismét. Noémi csak arra kérte, hogy azokat a ruhákat, a miket ő maga
szőtt, maga varrt Mihály számára, s a miket Mihály e szigeten viselt, ha
innen elmegy, el ne dobja.
– Ereklyének fogom őket tartogatni.
– Aztán a szegény Noémira néha visszaemlékezzék.
Erre nem tudott neki szavakkal felelni.
Megvesztegette a gyümölcskufárokat, hogy maradjanak ott még egy napig.
Ezen a napon egyebet sem tett, mint Noémival karöltve bejárta a sziget
minden boldog csalitját, mely tündérörömeinek tanuja volt; itt egy
falevelet, ott egy virágszirmot tett el emlékül; falevélre,
virágsziromra egész tündérregék voltak írva, miket csak két ember tudott
elolvasni.
– Fogsz-e szeretni, ha soká nem látsz?
Az az utolsó nap olyan gyorsan elmult! A dereglyések este akartak
elindulni, hogy hüssel utazhassanak odább. Mihálynak bucsuzni kellett.
Noémi okos volt; nem sírt. Hiszen tudta, hogy Mihály visszajő. Inkább
arra volt gondja, hogy eleséget készítsen számára az utra s azzal
utitáskáját megrakja.
– Éjszaka lesz, mire a tulsó partra átérsz, mondá Mihálynak gyöngéd
aggodalommal. Nincs fegyvered?
– Nincs. Nem bánt engem senki.
– De igen: itt egy pisztoly van táskádban, mondá Noémi, s kiváncsian
elővonta a fegyvert.
És akkor elsápadt.
Ráismert Tódor pisztolyára, a mit az ittjártában gyakran fitogtatott
előtte, azzal fenyegetve Almirát, hogy meglövi.
– Ez az ő fegyvere!
Timár megdöbbent ez arczkifejezéstől.
– Mikor innen elmentél, szólt a leány heveskedve, ő rád lesett a
tulparton s rád lőtt e fegyverrel.
– Hogy hiszed azt?
– Hallottam a két lövést s utána a te lövéseidet. Úgy van, ezt tőle
vetted el!
Timár elbámult. Hogy a kik szeretnek, a láthatatlant is meglátják! Nem
tudta tagadni.
– Megölted őt? kérdé a leány.
– Nem.
– Hát hová tetted?
– Ne félj tőle többé. Ő Braziliába ment. Az egész földteke van
közöttünk.
– Jobb szeretném, ha három lábnyi föld volna közöttünk! kiálta
indulatosan Noémi, megragadva Mihály kezét.
Mihály csodálkozva tekinte Noémi arczába.
– Te? Te? Ily gyilkos gondolattal; ki egy házi állatot nem tudsz
megölni, ki egy pókot nem tudsz eltaposni, sem egy lepkét tűre szurni.
– De a ki téged el akar tőlem venni, azt meg tudnám ölni: ha ember, ha
ördög, ha tündér!…
És aztán szenvedélyesen ölelé mind a két karjával magához a férfit. Az
reszketett és hevült.