Valami józan hidegség futott át erein.
Ez az égből jött jeladás!
Ez a levél eldönti lelke harczát.
Timéa ir, az angyali jóságú teremtés, a tiszta hű nő. Egyetlen gyöngéd
szava úgy fog hatni a férfi kedélyére, mint az ébresztő szózat a
mámorálomban alvóra. Ez ismerős vonások eléje fogják idézni a tündöklő
martyrarczot, s megtérítik őt újra.
Valami sulyos van a levélben. Az valami gyöngéd meglepetés lesz, valami
emlék? Igen, igen! Holnap lesz a férj születésnapja. Oh! ez kedves
levél, kedves emlék fog lenni.
Mihály gyöngéden nyitá fel a borítékot, felvágta a pecsétet rajta.
Legelőször is az lepte meg, hogy iróasztala kulcsa hullott ki belőle. Ez
volt az a sulyos tárgy benne.
A levélben pedig ez volt:
«Kedves uram!»
«Ön iróasztala fiókjában feledte a kulcsot. Nehogy nyugtalankodjék
miatta, utána küldöm. Isten áldja önt!
Timéa».
Semmi egyéb.
Timár ezt a kulcsot akkor feledte iróasztala fiókjában, mikor éjjel
titokban hazatért s Athalie szavai úgy megzavarták agyát.
Tehát semmi egyéb, csak ez a kulcs! Semmi más hozzá, csak e nehány hideg
szó!
Timár lehangoltan tette maga elé a levelet.
Most egyszerre valami rémületes eszme villant az agyán keresztül.
Ha Timéa ott találta iróasztala fiókjában azt a kulcsot, akkor meglehet,
hogy kutatott is a fiókban. A nők kiváncsiak s szokták ezt tenni!… És ha
kutatott, akkor talált ott valamit, a mit ismernie kell… Mikor Timár Ali
Csorbadzsi kincseit értékesíté, oly előrevigyázó volt, hogy egyes
műremekeket nem bocsátott áruba, a mik ha a piaczra kerülnek, nyomra
vezethetnek. Leginkább a gyémántokat adta el foglalat nélkül. Volt a
kincsek közt egy gyémántokkal kirakott medaillon, a mi egy miniaturképet
rejtett magában. E kép egy fiatal hölgy arcza volt, kinek vonásai
feltünően hasonlítottak Timéa vonásaihoz. Ez bizonyosan az ő anyja, ki
görög nő volt. Ha Timéa e medaillont megtalálta férje fiókjában, akkor
megtudott mindent. Megismerte anyja arczképét; abból megtudta, hogy ez
ékszer az apjáé volt; arról rájött, hogy apja kincsei Timár kezébe
kerültek, s arról aztán az egész történetet legombolyíthatá: hogy lett
Timár gazdag emberré, s hogy vette meg Timéát saját kincsei árán.
Ha kiváncsi volt Timéa, akkor mindent tud, s akkor megveti férjét.
S nem azt bizonyítják-e a levél szavai? Nem azt mutatja-e maga a kulcs
elküldése? Nem azt akarta-e a nő ez által tudatni férjével: «ismerlek».
Ez a gondolat határozott Mihálynál: fölfelé induljon-e, vagy lefelé a
lejtőn? – Lefelé!
Mindegy már. Azt hitte, a nő előtt már le van álczázva. Ott többé az
«arany embert» játszani nem lehet. A nagylelküt, a bőkezüt, a jóltevőt!
Ott már el van árulva, hogy kicsoda?
Most már lehet rohanni lefelé.
Most már el volt határozva, hogy vissza fog menni a szigetre.
De még sem úgy akart elvonulni, mint vert fél.
Levelet írt Timéának, melyben fölkérte őt, hogy minden levelét, mely
hosszas távollétében komáromi házához lesz utasítva ezentúl, vegye át,
bontsa fel, közölje ügyvédjével vagy biztosával, ha szükségét látja s a
hol intézkednie kell, rendelkezzék tejhatalommal férje nevében:
utalványozzon, vegyen át, és adjon ki pénzeket saját belátása szerint;
egyúttal visszaküldte neki iróasztala kulcsát, hogy ha okmányokat,
szerződéseket kell keresni, kéznél legyen az.
Ez volt a tromf.
Mikor azt érezte, hogy titkához közeljárnak, sietett egészen rávezetni a
titokra; így talán nem fog az kiderülni. A gyanú szemének homály kell és
sötétség, mint a bagoly szemének; az a világosságban nem jól lát.
Azzal kiadta utasításait telepbiztosainak, mindegyiknek megmondva, hogy
hosszú időre el fog utazni, de azt nem, hogy hová? Minden őt érdeklő
levelet intézzenek Komáromba a nejéhez.
Levetinczről késő délután indult el egy fogadott parasztszekéren. Azt
akarta, hogy nyomát veszítsék, azért nem utazott saját lovain.
Még nehány nap előtt babonás volt; az égtől, az elemektől várt titkos
jeleket, a mik megtérítsék. Most már azokra sem ügyelt; el volt
határozva, hogy a szigetre átmegy.
Pedig az égi jelek, az elementumok nagyon is siettek őt baljóslataikkal
visszariasztani, sőt erőhatalommal megakadályozni.
Estefelé, a mint a Dunapart hosszú jegenyecsalitja már látható volt,
egyszerre valami fakóvörös felhőfolt támad az égen s jön sebesen
gomolyogva errefelé. – A fuvaros bunyevácz eleintén csak imádkozik
nagyokat sóhajtva; de a mint közeledik a füstfellegforma, káromkodásra
fordítja az áhitatos szót.
«A galambóczi szunyogok jőnek!»
Azok az ördög teremtményei, a miknek száma trillio, a mik ott laknak a
galambóczi sziklák oduiban; egyszer-egyszer fölkerekednek, felhőszámra
lecsapnak a sikságra, s jaj akkor minden baromnak, melyet a szabadban
találnak.
A szunyogfelhő elborítá a síkságot, melyen Timárnak át kellett utazni!
az apró fulánkos szörnyek meglepték mind a két lovat, füleikbe,
szemeikbe, orrlyukaikba tódulva. A megriadt állatok nem voltak
fékezhetők többé, bőszülten fordultak vissza a szekérrel s vágtattak
feltartóztathatlanul északnyugot felé. Timár koczkáztatta a szekérből
kiugrást, ügyes is volt és szerencsés, nem törött sem keze, sem lába; a
lovak a szekérrel elfutottak a világba.
Ha adott volna valamit az előjelekre, ez már elég ok lett volna arra,
hogy visszaforduljon maga is.
De most már makacs volt. Hiszen olyan úton járt, a melyre az ember nem
kéri többé az Isten segítségét. Most már akart menni. Noémi arra vonta,
Timéa arra taszította előre. Az indulat éjsarka s az akarat délsarka
vitte most már előre.
Hogy lemaradt szekeréről, megindult gyalog a dunaparti jegenyés felé.
Pedig fegyvere is ottmaradt a szekéren, ő puszta kézzel menekült meg
róla. Egy vastag füzhusángot metszett magának a csalitban, ez volt a
fegyvere. Azzal el kezdett utat keresni a bozótban. Ott aztán eltévedt.
Az éjszaka ott lepte; mentül tovább bolyongott, annál kevésbbé talált ki
a bozótból, utoljára rábukkant egy rőzsekunyhóra s elhatározta, hogy ott
megmarad éjszakára. Tüzet rakott a szerteszét heverő rőzsekévéből,
szerencséjére vadásztáskája a nyakában volt, mikor a szekérről
leszökött, abban volt kenyér, szalonna; azt elővette s a parázsnál
kenyeret, szalonnát pirított.
Még valami mást is talált vadásztáskájában: azt a duplapisztolyt, a
melylyel Tódor reá lőtt a kunyhóból. Talán épen ez a kunyhó volt az. Az
bizony meglehet.
Hasznát nem vehette a pisztolynak, mert lőporszaruját is a kocsin
hagyta. Hanem arra mégis szolgált neki a pisztoly, hogy fatalismusában
megerősítse. A kire hasztalan lövöldöznek, annak kell még valami
dolgának lenni a világban.
Erre a bíztatásra nagy szüksége is volt, mert a mint az éj leszállt,
elkezdett a bozót félelmes tanyává lenni. A farkasok vonítottak a
közelben. Timár láthatá zöldfényű szemeiket villogni a sürű berek körül.
Egy-egy vén ordas a kunyhó hátáig lopózkodott, s ott ordítá el magát
rémségesen.
Timárnak egész éjjel nem volt szabad a tüzet el hagyni aludni. Ez tartá
csak a fenevadakat vissza.
Ha a kunyhóba bement, ott meg olyan borzadályos sziszegés hangjai
riaszták, a minőkkel a kigyók fogadják az embert, s lomha tömegek
mozdultak meg a lába alatt; tán valami teknős békára lépett.
Timár egész éjjel éleszté a tüzet, s a hosszú rőzsekaró tüzes végével
képzelmes ábrákat rajzolt a levegőbe. Talán saját gondolatainak
tüzhieroglyphjai voltak azok.
Milyen szomorú éj! A kinek nyugalmas házai vannak, kényelmes fekhelye
otthon; fiatal szép nő a háznál, a kit feleségének nevezhet; aztán most
egy dohos, gombabenőtte kunyhóban tölti az éjszakát, egyedül! A farkasok
vonítnak körülötte s feje fölött a rőzsében lomhán csuszik végig a vízi
kigyó. Pedig ez a nap születése napja.
Kedélyes családi ünnepély ez – itten.
És akarja, hogy így legyen; most már akarja.
Mihálynak kegyes, ájtatos kedélye volt. Gyermekkorától ahhoz volt
szokva, hogy minden este magában imádkozzék. Ezt a szokást el nem hagyta
soha, s minden veszélyben, nyomorúságban, a min küzdelmes életében
annyiszor keresztül ment, az volt a menedék, hogy imádkozott. Hitt az
Istenben, és a mihez kezdett, az sikerült.
És ezen félelmes estén nem tudott imádkozni. Nem akart beszélni
Istennel. «Ne láss meg, hol járok!»
Ezen a születésnapján túl nem tudott imádkozni többé. Daczolt a sorssal.
Mikor a hajnal szürkülni kezdett, az éjszaka fenevadai behuzódtak
berkeik mélyébe; Timár fölkerekedett éjjeli tanyájáról s nem sokára
rátalált az ösvényre, mely egyenesen a Dunapartra vezetett.
Itt várt azután reá az új rémület.
A Duna szertelenül meg volt áradva.
A tavaszutói hóolvadások ideje volt ez; a folyamős sárga iszapos
hullámai nádgyökérrel, elsodort füzfákkal voltak tele; a halászkunyhó,
melyet Timár keresett, máskor magas dombtetőn állt, most a küszöbéig ért
a víz, s a csónak, mit hátrahagyott, a kunyhó melletti vén füzfa
törzséhez volt kötve.
A kunyhóban nem talált senkit. Ilyen áradás mellett halászni nem lehet.
A halászeszközöket is mind elvitték az elmenekült halászok.
Ha kellett égi jel, ha kellett isteni nyilatkozat: ez már az volt. A
megáradt folyam állt az útjában egész fenséges erőhatalmával.
Senki sem jár ilyenkor a folyón.
Itt a csodaszerű intés, – vissza kell innen fordulni.
«Nem többé!» mondá Timár. «Elindultam, oda megyek.»
A kunyhó ajtaja be volt zárva, azt betörte, hogy hozzájusson evezőihez
és csáklyájához. Látta a hasadékon át, hogy azok oda vannak betéve.
Azután beleült a csónakjába; zsebkendőivel hozzákötözte a lábszárát a
kormánypadhoz, eloldotta a csónak kötelét s betaszította azt egy
lökéssel a hullám közé.
Akkor aztán elkapta az ár és vitte magával.
A Duna rettenetes úr volt akkor, ki haragjában erdőket szakgatott ki
gyökereikből; a hátára szállott ember csak egy féreg, mely egy
szalmaszálon úszik. Hanem ez a féreg daczolt vele.
Egymaga evezett két evezővel, az volt egyúttal a kormány. A sebesen
rohanó ár tánczoltatta ladikját, mint egy dióhéjat, az ellenkező szél is
azt akarta, hogy visszakergesse a partra, a honnan elindult. De már nem
engedett sem szélnek, sem hullámnak.
Fövegét ledobta lábaihoz, izzadtságtól csapzott haját lobogtatta a szél,
a csónakja orrán átcsapó hullám hideg zuhanynyal csapkodta arczát, de az
sem hűtötte le. Melege volt attól a gondolattól, hogy talán Noémi most
veszélyben van a kis szigeten. Ez a gondolat nem engedte karjait
kifáradni.
A Duna, a szél erőszakos két hatalom, hanem az emberi szenvedély és
akarat még erősebb. Timár itt ismert magára. Mennyi akaraterő lakik
szivében, milyen szívósság karjaiban. Emberfölötti munka volt, a mit
végzett: ár ellenében eljutni az osztrovai sziget végcsucsáig.
Itt aztán pihenhetett.
Az Osztrovai szigetet egészen elborította az ár, a fák között foly a
víz. Most már csáklyával könnyebb volt a csónakot előre hajtani a fák
között. Magasra fel kellett hatolnia, hogy onnan azután vízmentében
ereszkedve juthasson a «senki szigetére».
Mikor aztán kellő messzeségre felvontatta csónakját s azután kihatolt a
sziget pagonyából, egy új, meglepő látvány állt előtte.
Máskor a senki szigete el volt takarva egy széles nádas által, s csak a
fák koronái látszottak ki; most pedig a nádas nem volt sehol, s a sziget
egész alakjában szabadon állt a Dunaág közepében. Az áradat a nádas
felett hömpölygött, s a sziget fái usztak benne; csak a téveteg szikla
és környéke zöldült ki egy folton.
Timár lázas türelmetlenséggel bocsátá az árnak csónakját. Minden
evezőnyomás közelebb hozta hozzá a téveteg sziklát, melynek koronája
égszinkék volt a virító levendulától, oldala aranyos a sarkantyúvirág
felfutó lugosától.
S mentül közelebb látszott a szikla, annál türelmetlenebb volt a
közelítő.
Már láthatta a gyümölcsöst, melynek fái derékig vízben álltak; de a
rózsás kert szárazon maradt, a kecskék, juhok oda szorultak fel.
Most hallhatja Almira örvendő ugatását. A fekete állat kirohan a partra,
ismét visszafut, megint előjön, beleveti magát a vízbe s eléje úszik a
közeledőnek, onnan megint vissza.
Hát azt a rózsaszínű alakot látja-e Mihály ott egy virító jázminbokor
aljában, ki egész a lábai alatt hömpölygő víz széléig jő?
Még egy evezőnyomás: a csónak partot ér. Mihály kiszökik belőle, a
csónakot elviszi a hullám: nincs rá szükség többé, nem ügyel rá senki,
hogy kivonja a partra. Ők csak egymást látják.
Köröskörül az ős paradicsom; gyümölcstermő fák, virágzó zöld, szelid
állatok, körülzárva hullámkerítéssel, és abban – Ádám és Éva.
A leány remegve, sápadva áll a közelítő előtt, s midőn az odarohan
eléje, midőn maga előtt látja, akkor egyszerre kitörő indulattal veti
magát keblére, s önfeledő örömmel kiált:
– Visszajöttél! Te! Te! Te! És ajkai, midőn megnémulnak is, még akkor is
mondják, hogy «te, te, te!»
Körül az ősparadicsom. Fejeikre a jázminbokor hullatja ezüst koronáját s
a sárgarigók és fülemülék chorusa énekli a «goszpodi pomiluj»-t…