A túlpartra átevezve, egy halásznak átadta csónakját Mihály, hogy
viselje gondját addig, míg ő visszatér.
De fog-e még egyszer visszatérni?
Gyalog szándékozott a révtanyáig eljutni, hol Fabula uram fáradozik
hajói teherrakodásával. Víz ellenében csónakázni fáradságos mulatság, s
neki most nem az a kedélyállapota volt, hogy a tornázást óhajtsa.
Erősebb hullámáradat volt az, a mi ellen most egész erejével küzdenie
kellett.
A vidék, melyen át kellett haladnia, nagy messzeségben egyike a legújabb
Dunaáradás alkotásainak, minők az al-Duna vidékén láthatók. A szeszélyes
folyam valahol egy gátat elszakít, s akkor meg-megváltoztatja
kanyarulását, egyik partját évről-évre odább tépi, a másik parton megint
évről-évre új területet rak le, a miken a vele hordott jegenyékből új
csalit nő. Minden újabb év alkotását meg lehet ismerni a jegenyékről, a
mik lépcsőzetesen következnek egymás után.
Ez irtatlan, gazdátlan bozóton keresztül téveteg gyalogösvények
bujdosnak át, rőzsét vágó szegény emberek, halászok útjai. Néhol egy-egy
elhagyott kunyhó is terpeszkedik a bozótban, a minek kontyát félrecsapta
a zivatar, oldalai befutva szederindával és földi tökkel. Lehet az ilyen
kunyhó szalonkaleső vadász, bujdosó zsivány, vagy fiadzó farkas tanyája.
Timár gondolataiban elmélyedve ballagott végig e hosszú bozóton,
fegyverét szíjánál fogva vállára akasztva.
… Nem szabad, nem lehet teneked ide többé visszajönnöd. «Egy» hazugságot
is nehéz következetesen keresztül vinni az életen, hát még kettőt? Két
egymásnak ellenmondó hazugságot. Térj eszedre! Nem vagy már gyermek,
hogy szenvedélyeid játszanak veled. S talán nem is szenvedély az, a mit
érzesz? Muló vágy, vagy a mi még annál is rosszabb: hiuság. Hizeleg
férfiúi hiuságodnak az, hogy van egy ifju leány, kit a midőn egy fiatal,
szép, deli férfi nőül kér, az ezt eltaszítja magától s kebledre veti
magát és azt mondja: én ezt szeretem! Csillapítsd hiuságodat: a leány
nem szereti azt a szép ifjut, mert az egy silány ember; téged imád, mert
félistennek képzel. De hátha tudná, a mit te magad tudsz, hogy te is
csak egy csaló vagy. Csakhogy szerencsésebb csaló, mint a másik. Vajjon
szeretne-e akkor?
… És hátha csakugyan halálosan szeretne? Mi lesz a te életed, s mi lesz
az ő élete, ha te e szerelmet elfogadod? Nem válhatsz meg tőle soha
többé. Kétfelé kell osztanod életedet. Hazugsággal töltened meg mind a
kettőt. Két helyre akarod-e lekötni a sorsodat? Akárhonnan eltávozol, a
féltékenységet hordani magaddal? Egyik helyen félteni a szerelmedet, a
másik helyen félteni a becsületedet.
… Nőd nem szeret, de hű hozzád, mint egy angyal; s ha szenvedsz te,
szenved ő is; ha egymás miatt szenvedtek mindketten, nem az ő hibája,
egyedül a tied. Elloptad tőle a kincseit, elloptad tőle a szabadságát,
most el akarod tőle lopni zálogba tett hűségedet?
… Ő nem tudja meg azt soha, neki nem fog az fájni. Hiszen az év felét
házadtól távol töltötted eddig is; a kereskedő sorsa: üzlete érdekében
más országrész, más világrész tájain bujdokolni. Tavasztól őszig itt
lehetsz, senkinek sem tünik az fel. Hol jártál? Kereskedni voltál?… De
mi lesz ezzel a leánynyal?
… Ez nem az a könnyelmű teremtés, a kit ma vágyaidnak feláldozol, s ha
holnapután meguntad, nagylelküen megjutalmazod, s ő keres magának másutt
vigasztalást. Ennek az apja már mint öngyilkos halt meg. Ennek a
szivével nem jó játszani.
… És hátha az az áldás, a mit a szerető párok várnak az égtől, rád nézve
ott száll le, a hova nem hívtad! Mi lesz a nőből, mi lesz a családból,
melyhez nincsen jogod, melynek nincsen joga tehozzád – emberi törvények
szerint?
… Ez a leány nem közönséges lélek; nem játszhatol vele kényed szerint.
Ez magának foglalja a lelkedet, s neked adja az egész lelkét; hogy
felelsz meg róla? – Hogy hozod ki őt azon balsorsból, melybe beleviszed?
… Egy gyermekgyilkosnak, vagy egy öngyilkosnak kísértő rémét akarod-e
megszerezni álmaid számára?
… És még egy akadályt hogy fogsz elhárítani az utadból: a megvetett
vőlegényt? Az egy agyafúrt kalandor, a kinél egy bajjal több vagy
kevesebb nem jön számba. Az téged képes lesz a világ végére is
elüldözni. Az utadba fog állni, mikor életpályádon fölfelé törekszel. Az
titkaidnak utána fog járni; az üldözni, az gyötörni, az fenyegetni fog
egész életeden keresztül. Attól meg nem szabadulsz semmi áron, semmi
áldozattal. Az hűségesebb lesz hozzád az üldözésben, mint a kit a
templomban megeskettek veled, a szeretetben. Hogy menekülsz meg tőle?
Vagy te ölöd meg, vagy ő öl meg téged. Szép atyafiság, a mi a
vesztőhelynél végződik! És te, az arany ember, a kit mindenki tisztel,
kitüntet, az erény és jótékonyság apostolának nevez, szerzesz magadnak
egy olyan helyzetet, melyben a törvényszék előtt mint egy bűnvádi per
részesének kell majd helyet foglalnod.
Timár izzadt homlokát törülgeté. A kalap lekivánkozott fejéről; jobban
esett halántékainak, ha a tavaszi langy szellő lehizelgeté róluk a kínos
verítéket.
Menteni próbálta magát a súlyos vádszózat alul.
… Hát nekem nem szabad az életnek örülnöm soha? Közel negyven éve, hogy
egyebet nem teszek, mint korán kelek, későn fekszem, egész nap fáradok…
miért? hogy másoknak nyugalmuk legyen, mikor lefekszenek, egyedül nekem
ne legyen?
… Miért vagyok én saját házamban boldogtalan?
… Érdemetlen vagyok-e arra, hogy egy nő szeretni tudjon? Nem forró
szerelmet hoztam-e én az elé, kit nőül vettem? Nem imádtam-e nőmet? Nem
lettem-e kétségbeejtve hidegsége által? Nem szeret!
… Vagyonát vettem el? Nem igaz. Megmentettem azt számára. Ha gyámjának
átadom akkor, mikor megtaláltam, most az is mind veszve van, s ő mehet
koldulni. Most pedig minden az övé, a mi az övé volt. Hisz magamnak nem
tartottam meg egyebet, mint a ruhát, mely testemet fedi. Hát mért volnék
én tolvaj?!
… Noémi szeret engem. Ezt már megváltoztatni nem lehet. Szeret azóta,
hogy legelőször meglátott.
… Boldog lesz-e, ha többé nem jövök el hozzá?
… Nem akkor ölöm-e meg, ha tőle örökre eltávozom? Nem azzal teszem-e őt
öngyilkossá, ha soha nem jövök hozzá többet?
… Itt, e világtól különvált szigeten, a hol nem uralkodnak a társadalmi
törvények, a vallásos fogalmak, egyedül a természet igaz, meleg
érzelmei, nem lakik-e az igaz boldogság, melyet a balga világ száműzött?
… És ez az ostoba ficzkó, a ki közöttünk áll, mit háborít ez engem? Nem
kell ennek egyéb, csak pénz; az pedig nekem van. Megfizetem, és eltünik
előlem. Mit félek én ettől?
A tavaszi szellő végig suhogott az ifju jegenyefák sudarai között.
A kanyargó ösvény mellett egy rőzsekötegekből összeállított kunyhó állt,
melynek nyilását a keresztül omló szederindák takarták.
Timár megtörülte homlokát s föltette fejére a kalapját.
Békítő nemtője megszólalt újra:
… Igaz, hogy most semmi örömed nincsen a földön. Rideg, sivár az életed.
– Hanem nyugodt. – Mikor estenkint lehajtod a fejedet fekhelyedre, azt
gondolod: «ime, egy örömtelen nap elmult», de utána gondolod: «csendes
nap volt». – «Nem vétettem senkinek.» Odaadod-e e nyugalmat cserébe
álmatlan örömekért?
Az ellenmondás nemtője visszafelelt:
… De hát ki mondja azt, hogy szeretni vétek, s hogy szenvedni erény? Ki
látta azt a két angyalt, a kiknek egyike az Isten jobbján ül s jegyzi
azoknak a neveit, a kik szenvedtek és elhervadtak, a másik pedig
balfelől irja a fekete könyvbe azokat, kik szerettek és el merték
fogadni a boldogságot?
Két lövés dördült el a közelből s két golyó süvöltött el Mihály feje
fölött, azzal a balhangzatú döngéssel, mely olyan, mint a közeledő
darázs zöngése, mint a halálhárfa hangja, s Mihály fejéről a kalap, két
golyótól átfúrva, repült le a bokrok közé.
Mind a két lövés a rozzant kunyhóból jött.
Az első pillanatban az ijedtség zsibbasztá meg Mihály tagjait; úgy jött
rá ez a két lövés, mint két felelet titkos gondolataira. Egész teste
végig borzadt; hanem a következő perczben felváltotta a rémületet a
kitörő düh: lekapta fegyverét válláról, felrántotta sárkányait s
bőszülten rohant a kunyhónak, melyből még szűrődött ki a lövés füstje.
Egy reszkető ember állt fegyverének csöve előtt: Krisztyán Tódor. A
kilőtt dupla pisztoly még kezében volt, azt most védelmül tartá feje elé
s úgy remegett, hogy minden tagja rázkódott bele.
– Te vagy az? rivalt rá Mihály: te!
– Kegyelem! rebegé az ember, elejtve kezéből a fegyvert s mind két kezét
könyörgésre kulcsolva tartá Mihály felé; térdei összeverődtek, lábai
alig akarták tartani, arcza halálsápadt volt és szemeinek nem volt már
fénye; félholt volt.
Timár magához tért. Elmult idegeiről a rémület is, a düh is. Leereszté
fegyverét.
– Jöjj közelebb! mondá nyugodtan az orgyilkosnak.
– Nem merek, rebegé az, a kunyhó rőzsekötegeihez lapulva. Ön megöl
engem.
– Ne félj, nem öllek meg! Azzal kilőtte fegyverét a levegőbe. Most már
én is fegyvertelen vagyok. Nem félhetsz.
Tódor elővánszorgott a kunyhóból.
– Te engem meg akartál ölni! mondá neki Mihály. Szerencsétlen ember! Én
szánlak.
A fiatal gonosztevő nem mert rá fölnézni.
– Krisztyán Tódor! Te még fiatal vagy s már gyilkos akartál lenni. Nem
sikerült. Fordulj vissza. – Te nem születtél rossz embernek: azzá
mérgesítettek el. Én ismerem életed történetét, én mentelek. Neked szép
tehetségeid vannak, a miket rosszul használsz. Csavargó, országcsaló
vagy. Tetszik neked ez az élet? Az lehetetlen. Kezdj másikat. Akarod-e,
hogy én számodra szerezzek valami olyan állomást, a hol tehetségeid
által becsületesen megélhess? Nekem sok összeköttetésem van, tehetem
azt. Kezet reá!
A gyilkos térdre esett az előtt, kit meg akart gyilkolni s a felé
nyujtott kezet két kézzel ragadá meg és csókjaival halmozá el, hevesen
zokogva.
– Oh! uram, ön az első ember, ki hozzám így beszél. Engedje, hadd
térdeljek itten. Engem gyermekkoromtól fogva, mint gazdátlan kutyát,
kergetnek egyik ajtótól a másikhoz; minden falatomat csalva, lopva,
hizelkedve kellett megszereznem; nem adta kezét nekem soha senki más,
csak a ki nálamnál is rosszabb volt, s rossz útra vezetett. Gyalázatos,
undok életmódot folytattam; tele csalással, árulással, s rettegnem kell
minden ismerős arcztól. És ön kezét nyujtja nekem; ön, a kire napok óta
leskelődöm, mint orgyilkos! Ön meg akar engem szabadítani önmagamtól.
Engedjen lábainál térdelnem és úgy hallgatnom parancsait.
– Álljon ön fel! Nem szeretek semmi érzelgést. A férfiköny gyanus
előttem.
– Igaza van! szólt Krisztyán Tódor. Különösen az én könyem. Hisz én
hires komédiás vagyok, a kinek ha azt mondták, nesze egy garas, sírj
érte egyet: megtettem. Nem hiszik már, ha igazán teszem is. El fogom
fojtani.
– Annyival inkább, mert én sem szándékozom önnek semmiféle erkölcsi
prédikácziót tartani itten, hanem egy igen száraz üzleti ügyről fogok
beszélni. Ön Scaramelli bankárházzal való összeköttetéseiről s braziliai
útról beszélt.
– Uram, abból egy szó sem igaz.
– Tudom. Önnek nincsenek azzal összeköttetései.
– Voltak, de megszakadtak.
– Elszökött ön, vagy elkergették?
– Az előbbi.
– Rábizott pénzzel?
– Három-négyszáz forinttal.
– Mondjuk, hogy ötszáz forint volt. Volna önnek kedve ezt visszavinni
Scaramelliékhez? Nekem igazán vannak velük összeköttetéseim.
– Náluk maradni nem akarok.
– És a braziliai út?
– Egy szó sem igaz belőle; onnan nem hoznak ide hajóépítéshez fákat.
– Kivált olyanokat, a miket ön előszámlált; azok között orvosi és
festőfák is vannak.
Tódor elmosolyodott.
– Igaz. Én csak egy mészégetőnek akartam eladni a senki szigetéről a
fákat, hogy pénzt kapjak. Terézia kitalálta gondolatomat.
– Tehát nem Noémi kedvéért jött ön a szigetre?
– Oh! Hiszen minden országban van már egy feleségem.
– Hm! Én tudok egy igen jó állomást az ön számára Braziliában. Ügynökség
egy keletkező vállalatnál, melyhez szükséges a magyar, német, olasz,
angol, franczia és spanyol nyelvek ismerete.
– Azokon én mind irok és beszélek.
– Tudom. És görögül és törökül és lengyel oroszul. Ön lángeszű ember.
Hát én önnek megszerzem azt az állomást, a hol tehetségeit meg fogják
jutalmazni. Az ügynökség, melyet önnek említék, jár három ezer dollár
rendes fizetéssel és esetleges százalékkal a nyereményből. Öntől függ,
hogy az mentül több legyen.
Krisztyán Tódor elámult e szókra. De már annyira hozzá volt szokva a
komédiajátszáshoz, hogy mikor igazán meglepte a hálaérzet, azt nem birta
kifejezni; félt, hogy azt is komédiának veszik!
– Uram! Nem tréfa ez, a mit ön mond?
– Semmi okom sincs rá, hogy itt és most önnel tréfáljak. Ön meg akart
engem ölni, nekem biztosítanom kell az életemet. Meg nem ölhetem önt,
mert azt nem veszi a lelkem magára. Jó embert kell önből csinálnom. Ez
az önvédelmem. Ha ön boldog ember lesz, én is nyugodtan járhatok az
erdőben. Már most ért ön engem. Hogy komolyan tettem önnek ez ajánlatot,
azt bebizonyítom. Itt a tárczám. Vegye ön el. Benne találja az
útiköltségét Triesztig és valószinűleg még annyi összeget, a mennyivel
Scaramellit kárpótolhatja. Mire ön Triesztbe ér, már akkorra ott lesz az
én levelem Scaramellinél s az majd tudatni fogja önnel további teendőit.
S már most egyikünk jobbra, másikunk balra mehet.
Tódor kezében reszketett az átvett pénzes tárcza.
Mihály felvette átlőtt kalapját a földről.
– És most vegye ön ezt a két lövést úgy, a hogy önnek tetszik. Ha ezek
egy orgyilkos lövései voltak, akkor önnek nagy okai vannak velem nem
találkozni többé olyan helyen, a hol törvények uralkodnak; ha pedig egy
sértett lovag lövései voltak, akkor tudnia kell önnek, hogy a legelső
találkozásnál a lövés sora rajtam van…
Krisztyán Tódor felszakítá mellén ruháit két kezével s heves kitöréssel
kiálta:
– Ide lőjjön ön, ha még egyszer szeme elé kerülök önnek! Lőjjön agyon
mint egy veszett ebet! Azzal felkapta kilőtt pisztolyát a földről, s
odaerőteté azt Mihály kezébe. Tulajdon pisztolyommal lőjjön főbe, ha még
egyszer valahol útjában talál bárhol a világon. Ne is kérdezzen, ne is
szóljon semmit, csak lőjjön agyon!
És nem hagyott békét addig, míg az el nem fogadta a pisztolyt s
vadásztáskája zsebébe nem tette.
– Isten önnel! mondá neki Timár, s azzal otthagyta őt és odább ment.
Tódor ott állt egy ideig és utána nézett; aztán utána szaladt és
megállítá.
– Uram! Még egy szóra. Ön engem új emberré teremtett. Engedje nekem,
hogy ha önnek valaha levelet irok, e szóval kezdhessem! «Atyám!» –
Borzalom és undorodás volt eddig előttem e szó; hadd legyen ezután
gyönyörűség és bizalom. Atyám! Atyám!
Tódor megcsókolá Mihály kezét hevesen s azzal elrohant tőle, s a legelső
bokornál, mely őt eltakarta előle, hogy nem láthatá többé, leveté magát
arczczal a fűbe és sírt. Igazán sírt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Szegény kis Noémi csak ott állt órahosszat az akáczfa alatt, a hol
Mihálytól búcsút vett. Teréz a utána ment már, hogy fölkeresse, aztán ő
is leült leánya mellé a fűbe s elővette kötését, hogy dolgozzék valamit.
Egyszer Noémi felriadt.
– Hallottad, anyám?… Két lövés a tulsó parton.
Hallgatóztak. Nagy csend volt a rekkenő melegben.
– Most ujra két lövés! Anyám, mi volt ez?
Teréza megnyugtatólag biztatá:
– Vadászok lövöldöznek odaát, gyermekem.
De Noémi sápadt lett, mint az akáczvirágok ott feje fölött, s kezeit
nyugtalan szivére szorítva, rebegé:
– Oh nem! oh nem! Ő nem fog visszatérni soha.
És aztán olyan nagyon fájt a szivének, hogy mért nem mondta neki azt a
rövid kis szócskát: «te!» mikor olyan nagyon kérte?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
– Fabula uram! mondá Timár hűséges sáfárjának, az idén nem viszik fel a
buzát se Győrbe, se Komáromba.
– Hát mit csinálunk vele?
– Megőröltetjük itt helyben lisztnek. Van két patakmalom az uradalomban;
ehhez kibérlünk még harmincz dunai malmot, azok meggyőzik a dolgot.
– De iszonyú nagy lisztes bolt kell ahhoz, a hol annyi lisztet eladjunk.
– Az is meglesz. Kis hajókra fogjuk rakni a terhet zsákokban, azokat
felvontatjuk Károlyvárig. Ott ökrös szekerekre rakjuk s elszállítjuk
Triesztbe. Triesztben készen áll a hajóm, mely a lisztet tonnákra rakva
elviszi Braziliába.
– Braziliába? kiálta felijedten Fabula. De már oda nem megyek.
– Nem is szándékozom odaküldeni Fabula uramat: oda más ember fog menni.
Ön csak azt hajtja végre, a mi Triesztig tart; az őrletést és a
szállítást. A kasznároknak, molnároknak még ma kiadom a rendeletet s ön
távollétemben úgy fog intézkedni, mint ha én magam volnék jelen.
– Köszönöm alássan! mondta Fabula uram s nagyon lógott a feje, mikor
Levetinczy úr irodájából eltávozott.
«Ez most megint valami óriási nagy bolondság lesz! mondogatá magában, de
úgy, hogy más is meghallhatta. Braziliába lisztet küldeni
Magyarországból. Hiszen tudom én, hogy mi az a Brazilia? Tiszteletes
Ónodi uram alatt tanultam én geografiát. Brazilia fővárosa Rio-Janeiro.
Onnan hozzák a gyapotot meg a dohányt, a czukrot meg a kávét; ott vannak
a leghiresebb gyémántbányák. Lakosai indusok, portugallok, hollandusok,
anglusok és németek. Most tessék ennyi furfangos nép közé még egy
magyarnak is elegyedni. És még hozzá lisztet vinni oda! Egy olyan
országba, a hol erdőszámra teremnek az olyan fák, a miket csak ki kell
vágni s belseje tele van kész liszttel meg darával. A másik erdőben meg
már a kész kenyerek függnek a fákon, csak le kell szedni az érett
czipókat az ágról és megsütni. S ilyen országba lisztet küldeni a
tengeren keresztül! Először is: mind megdohosodik, mire odaér.
Másodszor: nem veszi azt ott meg senki. Harmadszor: soha se látja az a
pénzét, a kinek Braziliából kell azt megkapni! Nem megy oda se fiskális,
se viczispán. Egy szóval ez most megint valami hallatlan bolondság
Levetinczy uramtól, hanem azért meglássa mindenki, ez is valami
csodálatos jóra fog fordulni, mint minden bolondság, a mihez Levetinczy
uram eddig hozzá fogott s az a lisztes hajó aranyporral megterhelve fog
visszatérni Braziliából. Hanem azért mégis csak nagy bolondság biz az!…
Tökéletes igaza volt Fabula uramnak. Timár maga is körülbelül egy
véleményen volt vele.
Ő ezzel a szállítmánynyal mintegy százezer forint áru vagyont
koczkáztat.
Nem új ötlet ez nála. Rég küzdött ő azzal a vágygyal, hogy miért ne
lehetne egy magyar kereskedőnek valami nagyobb feladatot is választani,
mint örökösen hajót vontatni, buzára alkudni, kedvezőbb alkalom esetén a
magas miniszteriumok megbizásait elnyerni, országos kiadások csatornáját
a maga telkére vezetni, potom árért kamarai jószágokat bérelni, s úgy
mellékesen, nobel passióból, megszorult mágnás uraknak ötven perczentre
pénzt kölcsönözgetni s ilyenformán egyik nyomorult milliócskát a másik
után, koldusmódra, összekapargatni? Hát ha egy merészebb, nagyobb,
szabadabb pálya is volna egy magyar kereskedőre nézve e kisszerű
kalmárkodásnál? Hát ha lehetne valami hazai nevezetes áruczikknek, a
miben iparunk kiállja a versenyt, piaczot nyitni a világkereskedelem
nagy bazárjában?
Ez a külkereskedés már régi terve volt. Előre tökéletesítteté műmalmait,
s építtetett Triesztben egy kereskedelmi hajót. De a gyors
elhatározásnak mégis csak Noémi volt az oka. Arra, hogy rögtön
hozzákezdjen a tervéhez, Krisztyán Tódorrali találkozása dönté el
határozatát.
A lisztkivitel mellékes volt már; fődolog volt az, hogy Timár az egész
földtekét tegye maga és ez ember közé.
A kik látták, hogy heteken át micsoda sietséges munkát végeztet Timár,
hogy utazott egyik malomtól a másikig, onnan megint a hajóihoz, hogy
sietteté azokat, a mint meg voltak terhelve, rögtön a továbbmenetelre,
hogy ügyelt fel saját maga minden szállítmányra, azt mondák: ez aztán a
mintaképe egy kereskedőnek! Milyen gazdag úr! Vannak igazgatói,
ügynökei, biztosai, sáfárai, felügyelői, ispánjai, és mégis ő mindenütt
maga lát a dologhoz, mint a legközönségesebb vállalkozó. Ez érti aztán a
kereskedést!
(Tudták volna csak, hogy miben kereskedik!)
Három hét telt bele, hogy az első hajó, tonnára vert magyar liszttel
megrakodva, készen állt a trieszti kikötőben, horgonyait felszedni. A
hajó neve volt «Pannonia».
Szép három árboczos galliote volt. Még Fabula uram is magasztalta, mert
ő ott volt a hajórakodásnál.
De Timár nem látta azt a hajót. Még csak el sem ment Triesztbe, hogy
megnézze a hajóját, mikor az útnak indul. E nehány hét alatt folyvást
Pancsován vagy Levetinczen tartózkodott. Az egész vállalat a
Scaramelli-czég neve alatt indúlt meg. Timárnak oka volt saját nevét nem
kötni hozzá.
Csak levélben értekezett a megbízott Scaramelli-czéggel.
Egy napon aztán levelet kapott Krisztyán Tódortól, melynek fölbontásakor
legelőször is az lepte meg, hogy a levélben pénz van. Egy százas
bankjegy. Az irott tartalom pedig ez volt:
«Atyám!
«Midőn ön e levelemet olvassa, én már a magas tengeren vagyok, a
gyönyörű «Pannonia» födözetén, mint a Scaramelli-ház braziliai ügynöke.
Hálás köszönetemet küldöm önnek szíves ajánlatáért. A bankárház két havi
fizetésemet előre kiadta. Ebből én száz forintot küldök önnek azon
szíves kéréssel: legyen szíves ez összeget a pancsovai vendéglősnek a
«fehér hajó»-hoz átadni. E szegény becsületes embernek ottjártomban
adósa maradtam ezzel, most köszönettel megfizetem. Az ég áldja meg önt,
a miért hozzám ilyen jó volt!»
Timár könnyebbülten lélekzett fel. Ez az ember megjavult.
Visszaemlékezik régi adósságaira, s azokat megtakarított pénzéből
fizeti.
Milyen jó érzés egy elveszett embert megszabadíthatni!
Megmenteni az ellenséget, ki életedre tört. Visszaadni őt az életnek, a
világnak, a becsületnek. Egy világcsalóból becsületes embert alakítani
át, a sárba esett gyöngyszemet megtisztítani. – Az őskeresztyének
korszakába illő erény ez. Nemes lélek vagy!
Csak az a vádló szó odabenn mást ne mondana:
«Gyilkos vagy!»
«Nem annak örülsz te most, hogy egy embert megszabadítottál, hanem hogy
egy embertől megszabadultál! És ha annak fogod hírét venni, hogy hajódat
az oceánon előfogta egy tavaszutói tornado és pozdorjává törve,
lisztestől, emberestől a tenger fenekére sülyesztette, annak fognál még
csak szörnyen örülni. Nem gondolsz te most a lisztiparra, nem a
nyereségre és veszteségre, hanem arra gondolsz, hogy ott a La-Plata és
az Amazon folyók mocsáraiból minden nyáron elővánszorog a rettenetes
pusztító rém, a sárgaláz, mely mint a tigris leskelődik az ujon érkező
idegenre; száz közül hatvan áldozatul esik neki. Hát ha ez is közöttük
lesz?»
«Gyilkos vagy!»
«Vagy még inkább megtörténhetik az vele, hogy a könnyelmű, heves vérű
ember, abban az országban, a hol a szenvedélyek oly uralkodók, a
játékbarlangoknak s a kreol-nők szép szemeinek áldozatául esik,
meglopja, elvesztegeti a rábízott sok pénzt, bűnös lesz, szökni fog s
akkor is meg van halva rád nézve, meg az egész ismeretes világra nézve.
Ez az, a minek te előre örülsz!»
«Gyilkos vagy!»
Timár olyan örömet érzett, mint a kinek sikerült valakit megölni.
Önvádaktól, távol aggodalmaktól izgatóan nyugtalanított örömet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Attól a naptól fogva mintha kicserélték volna Timárt; alig lehetett
ráismerni.
A máskor oly higgadt kedélyü ember minden tettében elárult valami nem
szokott nyugtalanságot; egymással ellenkező rendeleteket adott ki s
elfeledte egy óra mulva, a mit rendelt; ha valahová elindult, fele útról
visszatért; majd kerülni kezdte az üzletét s úgy tett, mint a ki nem
törődik semmi nagy dologgal; máskor megint oly ingerült volt, hogy
mindenkibe beleveszett a legcsekélyebb mulasztásért.
Sokszor látták őt a Dunaparton félnapon át fejét lecsüggesztve sétálni,
mint mikor valaki az őrüléshez közelít s azon kezdi, hogy házától elfut.
Máskor meg egész nap bezárkózott szobájába, s nem eresztett magához
senkit.
Levelei pedig, a miket az ország minden részéből küldöztek utána, ott
hevertek halommal az asztalán – felbontatlanul.
Az okos ember nem tudott egyébről gondolkozni, mint arról az aranyhaju
leányról, a kit ott látott a szigetparton utóljára, karját egy fatörzsre
támasztva s fejét karjára csüggesztve.
Egyik nap azt határozta el, hogy visszamegy hozzá; a másik nap megint
azt, hogy el fogja őt felejteni örökre.
Babonás kezdett lenni. Jeleket várt az égtől, az álomlátástól, a mik
elhatározzák, mit tegyen? – Oh az álomlátások mindig azt az alakot
hozzák eléje: boldogan és szenvedve, átadva és elveszítve; azoktól csak
még őrültebb lett. Az égből pedig nem jött semmi jel számára.
Egy napon aztán rávette magát, hogy megtér okos embernek, dolgai,
üzletei után lát, majd azok lecsillapítják lelke háborgását.
Odaült levelei halmazához s elkezdte azokat egyenként felbontogatni.
Az lett belőle, hogy mire végigolvasott egyet, elfelejtette, hogy mi
volt az elején?
Mindig csak azokból a kék szemekből akarta olvasni, hogy mi van azokba
irva?
Egyszer aztán nagyot dobbant a szive, mikor egy levél akadt a kezébe,
mely sulyosabb volt a többinél. Annak a czímiratán megismerte a kéz
irását.