A leány még azután is ott maradt a férfi kebléhez tapadva, mikor már az
eltávozott, a kitől őt öntestével védnie kellett.
Miért tette azt, hogy keblére vesse magát? hogy azt mondja: «én szeretem
őt?»
El akarta ezzel űzni végképen azt az embert, kinek jelenlététől
iszonyodott? Lehetetlenné akarta tenni, hogy az őt még nejének óhajtsa?
Nem voltak-e e vadonban nevelt gyermeknek fogalmai arról, hogy mi a
világi illem, mi a jó erkölcs, a titoktartó szemérem? mik a társadalmi
szabályok? a nő és férfi viszonya egymáshoz, miket állam és egyház erős
törvényekkel rendeztek?
Összetévesztette-e a szerelmet a hálaérzettel szivében azon ember iránt,
ki őt és anyját örök aggodalmaiktól megszabadítá; ki ezt a kis
paradicsomot holtigtartó lakhelyül megszerezte, ki e végett bizonyosan
sokat fáradt értük, s a közben sokat gondolkozott róluk?
Megrémült-e, mikor üldözőjüket fegyvere után keblébe nyúlni látta, s
ösztönszerű volt nála a védett jóltevő keblére rohanni, s azt a
megtámadás ellen megvédeni?
Azt gondolta-e: hisz e szegény hajóbiztos, a kinek az anyja épen olyan
szegény asszony volt, mint az én anyám, maga mondta azt, hogy neki nincs
senkije, miért ne lehetnék én rá nézve «valaki?» Miért jött volna vissza
ide erre a puszta szigetre, ha nem vonzotta volna őt ide valami? S ha ő
szeret engem, miért ne szerethetném én őtet?
Nem, nem, nincs itt semmi magyarázat, semmi okoskodás, semmi mentség.
Nincs itt semmi, csak puszta merő szeretet.
Nem tudta ő, miért, mi oka van rá? csak szeretett.
Nem tudta, szabad-e? istenek, emberek engedik-e? öröm vagy bánat lesz-e
belőle? csak szeretett.
Nem készült magát védeni világ és itélő birák előtt; nem gondolt
mentségére alázattal meghajtott fejének; nem kérte a férfi védelmét, az
emberek kegyelmét, az Isten irgalmazását, csak szeretett.
Ez volt Noémi.
Szegény Noémi! Mennyit kell majd ezért szenvednie!
… Mihály először hallotta életében azt a szót, hogy őt szereti valaki.
Szereti szerelemből; szereti mint szegény, másnak szolgáló hajóbiztost,
érdektelenül, megérdemeletlenül: szereti önmagáért!
Valami csodatevő melegség járta át idegeit.
Az a melegség, a mi a halottat fölkelti örök álmából, s feltámadásra
birja.
Félve, tétovázva emelte a kezét a leány vállaihoz, hogy magához szorítsa
őt és halk, suttogó szóval kérdezé tőle:
– De hát igaz-e ez?
A leány keblére nyugtatott fejét ingatva, inté, hogy való az.
Mihály Terézára tekintett.
Teréza odalépett hozzájuk s kezét Noémi fejére tette, mintha mondaná:
«hát szeresd».
Egy hosszú, néma, hallgató jelenet volt az, melyben mindenki egymás
szívdobbanásainak beszédét hallhatá.
Teréza törte meg a hallgatást. Leánya helyett beszélt.
– Oh! ha tudná ön, mennyi könye hullott e leánynak ön miatt! Ha látta
volna őt esténkint a sziklára fölmenni s órákig elnézni a csendes tájat,
mely önt szemei elől eltakarta! Ha hallotta volna álmában nevének
suttogva kiejtését!
Noémi tiltó mozdulattal nyujtá kezét anyja felé, mintha kérné, hogy ne
árulja el jobban.
Mihály pedig azon vette észre magát, hogy egyre erősebben szorítja őt
magához.
Ime egy lény valahára a széles világon, a ki őt szeretni tudja.
A kinek az «arany ember»-ből nem kell az arany, csak az ember!
Ő is úgy érezte magát, mint a ki addig bujdosott, a míg kívül ment a
világ határán, s most egy új földet, új eget lát maga előtt, s abban új
életet.
Lehajolt a leány homlokához, hogy azt megcsókolja. És érzé annak szivét
dobogni keblén.
És köröskörül az egész világon nem volt más körülöttük, mint nyiló
virágok, illatlehelő bokrok, döngő méhek, zengő madarak, a mik mind azt
taníták: «szeretni kell!»
A szótlan, ámuló gyönyör kivitte őket a szabadba: oda is egymást
átölelve mentek, s ha egymás szemébe néztek hosszasan, mindkettő arra
gondolt: «neked is olyan szinű szemed van épen, mint nekem!»
S ha a ragyogó ég, az illatozó föld összeesküdött, hogy őket elbűvölje,
a kelő érzelem kiegészíté a varázst: egy gyermek, ki soha nem szeretett
senkit, s egy férfi, kit soha nem szeretett senki, mi lesz azokból, ha
egymást föltalálják?
A nap letelt, és ők még egymás örömével nem tudtak betelni.
Az est leszállt, a hold feljött; Noémi fölvezette magával Mihályt a
téveteg szikla ormára, a honnan könyes szemekkel nézett egykor az
eltávozó után.
Timár leült a gyopárfödte sziklára, az illatos levendulabokrok közé;
Noémi odadült melléje, s dús aranyfürtű fejét odanyugtatá a férfi
karjára, átszellemült arczát az ég felé emelve.
Teréza ott állt fölöttük és mosolyogva tekinte le rájuk.
Az ezüst hold ragyogva világolt alá az aranyhomályu égről. S a csába égi
kisértet így beszélt:
Nézd: ez a kincs mind a tied. Találtad; önkényt adta magát neked: tiéd
lett. Mindent megnyertél már: csak a szerelem nem volt még számodra
sehol; most azt is megtaláltad. Vedd el. Élvezd. Üritsd fenékig. Neked
termett az. Új ember lész! Félisten az, a kit a nő szeret! Boldog vagy.
Szeretve vagy.
… Csak egy hang suttogta ott belül: «tolvaj vagy!»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az első csók egy új világot teremtett Mihály előtt.
Fölébreszté szivében mindazt az ifjukori ábrándot, azt a hajlamot a
regényesség után, a mit hosszas, magános üzleti utazásaiban mindenütt
magával hordott, s a miket később a pénzszerző pálya rideg üzelmei
száraz számítások, mindennapi gondok alá eltakartak; a mik vágyait egy
óhajtott boldogság paradicsoma felé vezették; a melybe midőn eljutott,
akkor látta, hogy e paradicsom fáin számára csak zuzmara van virág
helyett. Megfagyasztva, elfásulva, meg nem értve, az élet minden czélját
elvesztve maga elől, a véletlen egy oázt hoz eléje a pusztában. Az oázon
megtalálja azt, a mit hasztalan keresett az egész világban: egy szivet,
mely őt szereti!
Csodálatos átalakulás történt lelkében.
Legelső érzése, a mi idegein urrá lett, valami titokszerű borzalom volt:
félelem a boldogságtól. Elfogadja-e azt, vagy fusson előle? Jó-e az,
vagy rossz? Élet-e az, vagy halál? Mi jő mögötte? mi lesz utána? hol az
Isten, a ki e kérdésre felel? Felel ő a virágnak mely kelyhét kitárja;
felel a rovarnak, mely szárnyaival zönög; felel a madárnak, mely fészkét
rakja, csak az embernek nem, mikor azt kérdezi: hát én üdvömet
találom-e, vagy kárhozatomat, ha szivem dobogására hallgatok?
Aztán hallgatott szive dobogására.
Az a szívdobogás pedig azt mondta neki: nézz a szemébe! Hiszen abban
semmi vétek nincsen: egy szem sugarától megittasodni.
Csak hogy ez ittasság mámora hosszantartó. A kik úgy egymás szemeibe
néznek, ottmarad a lelkük fogva, ottmarad kicserélve egymás szemeiben.
Mihály elfeledte az egész világot, mikor e szemekbe nézett, s egy másik
világot látott megteremtve azokban, tele gyönyörrel, kéjjel, földi
üdvösséggel.
Elkábítá ez a mámorító előérzet.
Ifju kora óta nem szerette senki. Egyszer mert boldogságot remélni,
azért sokat fáradt, küzdött, s mikor eljutott hozzá, egy semmivé zuzó
csalódás hamuvá tette életüdvét.
S most itt szemébe mondják, hogy szeretve van. Mindenki mondja, a fák
virága, mely fejére hull, az állatok, mik kezét nyalják, az ajk, mely a
szív titkát elárulja, s a pirulás s a szemsugár, mely többet árul el,
mint az ajk.
Még az is, a kinek félteni, rejteni kellene e titkot, a szerető leány
anyja, még az is elárulja őt: «nagyon szeret, úgy szeret, hogy meg fog
halni bele».
… Ne haljon meg…
Timár egy olyan napot töltött a szigeten, mely felért egy
örökkévalósággal. Tele volt az érzelmekkel, a miknek nincsen vége.
Az önfeledés, az ébren álmodás napja volt az. Olyan álom, melyben a mit
megkiván az álmodó, már előtte áll.
Hanem aztán mikor a harmadik éjt tölté e szigeten s egy gyönyörteljes,
ábrándos együttlét után a csábító holdvilágról sötét fekhelyére tért,
akkor elővette az, a ki nem alszik soha, egy hang odabenn, egy el nem
hallgató vád.
«Mit teszesz te most itt? Tudod-e, hogy mit csinálsz te most? Lopsz,
gyujtogatsz, gyilkolsz. Egy szegény asszonyt kiüldöztek a világból;
mindenét elvették, száműzték egy puszta szigetre kicsi gyermekével, ifju
férjét eltemették az öngyilkosok gödrébe, embergyülölővé, istentagadóvá
tették. S te most ide lopod magadat, elrablod tőle utolsó, egyetlen,
legdrágább kincsét; halált, gyászt, kárhozatot hozasz a nyomorultaknak
utolsó menhelyére. Rosszabb vagy mindazoknál, a kik a megtiport féreg
átkával szétfutottak a világba, s a kiket egytől-egyig utolért az átok.
Te a lélek nyugalmát gyilkolod meg itten. Te ellopod az ártatlan szivet,
s cserében nem hagyod érte a magadét. Te őrült vagy, vagy őrültté fogsz
lenni! Menekülj innen!»
Az üldöző szó nem hagyta magát elaltatni. Egész éje nyugtalan volt. A
hajnal már ott találta őt a fák alatt.
El volt határozva. El fog innen távozni, és aztán sokáig nem fog
visszatérni ide. A míg majd elfelejtik. A míg majd ő is elfelejté, hogy
három napig azt hitte, hogy neki is szabad boldognak lenni a világon.
Ő már körül is járta a szigetet, mire a nap fölkelt, s visszatérve
bolyongásaiból, a kis lak előtt ott találta Teréza asszonyt és leányát,
kik a reggelihez készíték az asztalt.
– Nekem el kell ma innen mennem! mondá Mihály Terézának.
– Ilyen hamar! súgá Noémi.
– Neki sok dolga van! szólt Teréza asszony leányához.
– Vissza kell mennem a hajókhoz! mondá Mihály.
Hisz az olyan természetes volt. A hajóbiztos csak egy cseléd. A kinek
olyan szorgos dolga van, nem lophatja az időt, melyet gazdája bérbe vett
tőle.
Nem is unszolták, hogy maradjon; egészen rendén volt, hogy búcsút vegyen
már; hiszen majd visszajön ismét; ráérnek rá várni egy évig, két évig,
halál órájáig, örökké…
De Noémi nem tudta megizlelni a csészét a friss tejjel, a mióta azt
meghallá.
Nem volt szabad Mihályt marasztani. Ha dolga van, hadd menjen utána.
Teréza maga előhozta neki fegyverét, táskáját, a mit eltett
idejövetelkor.
– Meg van-e a puska töltve? kérdezé a gondos anya.
– Nincs biz az! mondá Mihály.
– Jó lesz, ha megtölti ön, unszolá Teréza, még pedig öreg göbecsre; a
berek a tulsó parton nem biztos, ott farkasok járnak, és talán még
rosszabb állatok is.
És addig nem hagyott Mihálynak békét, míg fegyverét meg nem töltötte
szatymára; ő maga porozta fel a serpenyőket; még akkor a gyutacsot nem
ismerték.
S azután azt mondta Teréza Noéminak:
– Vidd magaddal a fegyverét, hogy Almira meg ne támadja érte. Eredj,
kisérd el a csonakáig.
Ő biztatta még, hogy kisérje el Mihályt a csónakáig.
Nem ment velük, hagyta őket egyedül menni a rózsák útján.
Timár szótlanul ment Noémi mellett, a leány keze ott nyugodott kezében.
Egyszer csak megállt a leány menésközben. Mihály is megállt vele, és
szemébe nézett.
– Akarsz nekem valamit mondani? kérdé tőle.
A leány hosszan elgondolkozott s ezután azt mondá:
– Nem; semmit.
És Timár tudott már a leány szemeiből olvasni. Kitalálta gondolatját is.
Noémi azt akarta tőle kérdezni:
«Ugyan mondd meg nekem én kedvesem, szerelmem, üdvöm, boldogságom, mi
lett abból a fehér arczú leányból, a ki egyszer itt járt veled, a kinek
neve Timéa?»
Csak nem szólt semmit, csak ment hallgatva, és Mihály kezét kezében
tartá.
Mikor el kellett tőle válni, olyan nehéz volt Mihálynak a szive!
Mikor átadta neki a leány a fegyvert, azt súgá:
– Vigyázzon magára, valami baj ne érje.
És mikor megszorítá kezét, még egyszer szemébe nézett azokkal a lelket
kicserélő égvilágú szemeivel s azt mondá neki édesen könyörgő hangon:
– Vissza fog ön térni ismét?
Mihály meg volt bűvölve ez esdő hang által.
Még egyszer keblére szorítá a gyermeket, s azt súgá neki:
– Miért nem mondod: «vissza fogsz-e térni?» mért nem mondod nekem, hogy
«te?»
A leány lesüté szempilláit és fejét szeliden tagadólag ingatta.
– Mondd nekem, hogy «te!» súgá Mihály.
A leány elrejté arczát Mihály keblére, és nem mondta azt.
– Hát nem tudod, nem akarod nekem azt mondani, hogy «te?» Egyetlen
szótag az. Nem tudod kimondani? Félsz azt mondani?
A leány eltakarta kezével arczát, és nem mondta azt.
– Noémi, kérlek, mondd nekem e kis szót, s én boldog leszek tőle. Ne
félj nekem azt mondani. Mondd suttogva, titokban. Ne bocsáss el a
nélkül.
A leány némán ingatta fejét, és nem tudta neki azt mondani, hogy «te».
– No hát Isten önnel, kedves Noémi! rebegé Mihály s csónakába ugrott. A
mocsár nádasa nemsokára eltakarta előle a kis szigetet. – De a míg annak
bokrait látta, ott látta egy ákáczfához támaszkodni a gyermeket, a ki
tenyerébe hajtott fejjel nézett utána bánatosan, de még sem kiáltotta
utána a szót: «te!»