– Isten! – folytatá Káldor – áldd meg őket a te legjobb áldásoddal! – s
áldd meg az én fiamat, Kálmánt, s hozz nyugtot lelkébe! – Én kész
vagyok! – Mária, Anna – mond alig hallhatólag – Isten veletek! – Az öreg
Káldornak szemei húnytak be, ajkai reszkettek; végre a halál sápadtsága
borult vonásaira. – A két hölgynek idegeiben a vér fagygyá vált, – a
szavakat lesték a haldokló ajkairól; de némák maradtak azok. Néhány
percz múlva halk vonaglás mutatkozott a kékülő ajkak körül: a haldokló
kényúr susogta: – Kálmán! Mária! Anna! – s nem volt többé.
*
Egy hétre e szívrázó jelenet után Aminhát fényes szobában látjuk. Az
ablakok a Dunára nyíltak, a szokatlan meleggel beköszöntő tavasz zöld
lehelletével kezdé színezni a Duna szigeteinek szálas fűzeit; a Gellért
dombja bársonynyal borult már, s a zsenge füvön juhok legeltek; a nap
tisztán s magasan úszott az aggszerű Pest fölött, sugárlövellése mindent
élénk, virító fényben fürösztött.
A szobában néhány velenczei tükör s képek voltak, egyébiránt világos
zölden borított falai körül bútor nem látszott; tölgypadlózatán nyolcz
karszék állott szabadon. A király ült egyikben, egyszerű barna
dolmányban, melynek nyitott eleje csipkés ingét láttatá; – négyet –
Széchi Dienes az esztergomi érsek, Vincze a váczi, Hédervári László az
egri s Vitéz János a váradi püspök foglaltak el szemben ezekkel; a
hatodikban Aminhát látjuk, gyönyörű keleties öltözetében, s mellette egy
magas férfiút fekete talárban, keskeny övvel; a lelkész volt ez, ki
Aminhát oktatta. Balra Ábrahám állott.
– Kivánságod szerint – mond a király szeliden – nevelőatyád is jelen
lehet; nyilatkozz szabadon, leányom! Több hete elmult már, hogy szent s
üdvözítő vallásunk szép igazságait hallgatod, mondd! találtak-e azok
visszhangra szívedben?
Aminha fölemelé arczát, oly angyali jósággal s szerénységgel, hogy őt
részvét nélkül nem lehet tekinteni. – Ábrahámnak tagjain halk
reszketegség zajlott keresztül, inai meg kezdettek törni. A király
intett s az öreg izraelita leereszkedett székébe. A szép hölgy
megszólalt, úgy tetszett, mintha egész bátorságát birná. – A keresztény
vallásnak – mond – szép, nemes és isteni tanításai, parancsai, igazságai
minden tiszta s érzékeny szívben visszhangra találnak! – Az örök
bölcseséget tisztelve, s imádva véstem mélyen azokat lelkembe s az
isteni férfiúra, ki nyilvánítá, mint hitem sorsosai egyikére, kevély
vagyok!
– S mégis izraelita akarsz maradni? – jegyzé meg élénken Vitéz. – Látni,
helybenhagyni a jobbat s hiányosbat követni?
– Tiszteld az Istent, szeresd felebarátodat: – ez összesége szelid
vallásodnak, keresztény! – mond a hölgy ihletve s helyzetének
fontosságához mért méltósággal. – Én, miként ti, tisztelem az Istent! s
szeretlek titeket.
– De nem az Üdvözítő rendelése s szent nyilvánítása szerint – felel
Széchi Dienes.
– Tisztelem! – folytatá Aminha, alázatosan és hivőn emelve éghez
szemeit, míg gyönyörű kezecskéit keresztbe helyzé keblére – tisztelem,
mint Ábrahám, ki kész volt fiát áldozni parancsára; mint Mózes, kinek
hatalom adatott a Verestenger hullámai közt száraz lábbal átvezetni
népét s törvényt hirdetni közötte, mely Istentől jött.
– De a törvényt Isten maga változtatá meg, tette szelidebbé s önfia
vérével szentelé meg, – szól Vincze nyugodtan.
Aminha hevülni kezdett. – Csodálatos emberek! mi köztünk a különbség? –
mi várjuk a messiást – a tiétek eljött; mi hiszszük, a mi volt, ezt
mondjátok ti; – ti hiszitek, a mi leend, a mi képzetünk szerint, – s a
mit talán hinni fogunk egykor. – Az idő hézag köztünk. – Ti jövendőt
éltek fogalmaink szerint, mi a multat a tiétekben. – S mi a nehezebb; a
mit mi cselekszünk – vagy a mit ti? – Itt vagyunk köztetek, – folytatá a
szép hölgy, ritka lelki erővel – űzött vadak! a Salamon egyháza
összedűlt! Jeruzsálem falai letüremlettek! s az Isten népe, kit
Kánahánban vezetett, vándor mindenhol. Ti befogadtatok, levegőt adtok és
vizet, ennyi vendégszeretetek adománya! minden egyébnek bére véres
verejték! – s e vendégbecsülő honban letapodva hever, kiujjongatva,
kigúnyolva a verejtékfürösztött vendég! – Egy gör földje nincsen! – s
azon üreget, melyet holta után foglal el, testével s életével váltja
meg! – Az igazság fut előle, homlokán a Kain-jegy, a csaló tűzbélyege; –
legyen szíve igaz vagy nem, neve zsidó!! – S ily úton, melynek alja
tövis és parázstűz, hisz és vall a szegény zsidó; hű Istenéhez és
törvényéhez a megvetett hontalan!
A királynak szíve összeszorult, de nemes önérzetében szólalt fel: –
Aminha! tekints magad körül! – mi híjával voltál a nyugalomnak s
kényelemnek? A mi gyámatyádon történt, az idők viszályának gyümölcse, s
nem hited sorsosain egyedül, de megtörténhetik akárkin. Mondd, nem
gazdag-e vesztesége után is e tisztes öreg? nem bársony és selyem
födik-e tagjaidat? nem tárja-e karját az anyaszentegyház elődbe? s kiván
szívéhez csatolni? nem birnak-e izraelita jobbágyaink szabadalmakkal s
kiváltságokkal? s volt-e siket a király füle panaszaitok ellenében?
– Te nagy vagy, király! – felelt a hölgy – neved él izraelben mindenha!
– Te! – oh, te az Ábrahám kebelébe jutsz, mert jó vagy és igazságos!
igaz – igaz! sok nem úgy van már, mint volt; de mondd, te nagylelkű
király! lehetnél-e boldog, ha utolsó jobbágyod szabadon gúnyolhatna, ha
gonosz nemtelen előitélet születéseddel nyomná a gyanúság, az
elkülönözöttség bélyegét homlokodra? azt hiszed-e, hogy ez szemrehányás?
oh uram király! s ti szent atyák! – nem ismeritek ti Aminhát. – Mindent
tűrök, sőt örülök tűrhetni, – csak hitemet hagyjátok meg nekem.
– Te keresztény leány vagy! – kiált fel Hédervári, béketürését
elvesztve. – Ha a sátán karjait nyujtja utánad, kötelessége a látónak
téged azon örvény mellől felragadni, melynek párkányán szédelegsz.
– Szeretetlen ember! – szól Aminha. – Mi kárhozatos volna hitemben? –
Hogy nem azt eszem, a mit te? – hogy imádom Istenemet, miként e jámbor
vénnek atyjai, kiket szenteknek nevezsz? – Kereszténynek születtem, azt
mondtátok ti! de izraelitának neveltettem! – A születés véletlenség, – a
nevelés által szívembe csöpögtetett igazságok az akarat s a szándék
művei. – Hol az erősb kapocs? – születni eset; a nevelés ad nemesb
életet! – születni, véletlen; lenni való! – Születünk meztelen és
pusztán, ész, elv, akarat nélkül; de mivé a nevelés által lettünk, az
önérzetet, akaraterőt önt a lélekbe!
– Az ördög ékesszólása! – kiált fel Hédervári indulatosan emelkedve
székéből.
– Maradj helyeden, Hédervári, s légy nyugodt, mint e tiszta szűz itt, ki
vallását s hitét védi, – mond a király.
– Nekem hitem, mindenem! – folytatá Aminha – éltem vésze közt az oszlop,
melyhez híven ragaszkodtam. – Ti ok-emberek! keresztények! ti el
akarjátok azt tőlem ragadni? – Bíznátok-e hűtelenben, ki vallását
ellenkező meggyőződés előtt tagadja meg? – Hagyjátok azt meg nekem! –
mond, összetéve kezeit s fölkelve. – Legyen jobb a tiétek! – – Ez, a
milyen – az enyém! szívemhez van forrva! – Atyámat láttam én! haldokló
keze adta az áldást homlokomra! Nem kérdezte ő, mit hiszek? – leányát
látta csak s megáldott! – – Keresztény kéz áldott meg s én térdeimen
fogadtam azt. Szerettem a haldokló férfiút, kiről mondjátok, hogy atyám
volt! – Nézzétek ezen öreget itt a sír szélén! – ez az én atyám! – mióta
gondolok, mióta a napot ismerem s az Isten szép csillagait, nagy
világát, űzött népét: ez volt, ezt neveztem, ezt szerettem atyámnak! –
Aminha térdre ereszkedett, Ábrahámnak kezeit vonta ajkaihoz s forró
könnyei hullottak rájok. – Ezek a kezek – rebegé – tápláltak! –
elhagyhatom-e őt? – Hiszen én vagyok mindene! – ez a szegény ember
nélkülem pusztán áll a földön! – – Ábrahám feje a szelid gyermeknek
keblére hanyatlott, arczában oly fájdalmas kifejezése űlt a búnak s
kétségbeesésnek, hogy Aminha, két kezével fogván meg ősz fejét,
csendesen zokogott.
– Tudod-e? – mond Széchi Dienes megilletődve, hogy azért szeretheted
gyámatyádat s tisztelheted, mint eddig; a keresztény vallásnak parancsa:
a hála jótevőink iránt.
– Tudod-e makacs leány, – vág közbe indulatosan Hédervári – hogy e bűnös
megrögzöttség az igazság szoros útján a máglyára vezethet téged s ezen
ördöngös vén embert, kinek gonosz tanácsa tesz ily vakmerővé.
– A tűzpróbán keresztül az Ábrahám kebelébe, akartad mondani, te
kegyetlen férfiú – szólt Aminha. – Kivel hite van s az Isten – az
ördögöt nem fél, nem ismer! Hitem s e jámbor öreg érlelték hűségemet
Istenemhez, honomhoz, királyomhoz; ha a máglyára vezettek s meg tudok
halni: hitem tanított arra. Én Mózest látom! – folytatá látói
magasztaltsággal – látom őt szent sugáraival homlokán a sínai hegytetőn!
látom az égő bokorral szemben, népe elején. – A tűzoszlop lobog a tenger
hullámai közt: – velem Jehova! én izraelita maradok! – vezessetek a
halálra!
– Hát veszsz! és átok – – –
– Megállj, Hédervári! – kiált fel a király mondhatlan fönséggel
szavaiban s tartásában. – Béke, ti szent atyák! vallásunk az
engesztelés, a türelem vallása! Nem átkot lehel, nem; – szavai
szentségét, isteni eredetét szelidség s áldás hirdetik. – Ezen igaznak
itt, hite szentség! – folytatá az elérzékenyülés rezgő hangján, Aminhára
mutatva – Isten ajándéka! ne foszszuk meg őt attól! Nemes hölgy! e nap
óta védelem alatt vagy és szabad! – egy szép előérzet mondja nekem, te
megtérendsz egykor! – – Hited sorsosai közt szükség van e tiszta
szentségére az érzelemnek; mert – tevé keserűn hozzá – sokakat közülök a
haszonvágy szennye balutakra téveszt. – Eredj nyájadba vissza! tiszteld
az Istent szíved szerint, míg malasztjának szent világa derül lelkedben.
– Emlékezzél meg imádságodban rólam! légy nemes és jó, nevelj nemzeted
közt hozzád hasonlókat! – Ti pedig, lelkiatyák, kérjetek malasztot égből
e gyermeknek.
Ábrahám s Aminha a király lábaihoz borultak.
– Nephtali hölgye! – mond Mátyás, szeliden emelve föl mindkettejét –
térj vissza lakodba atyáddal Ábrahámmal – béke veled.
ISTEN-ITÉLET.
– – – – – – életre halálra.
– – Végharcz fog lenni közöttünk.
_Vörösmarty_.
Történetünk végéhez közelít. – Mátyás Zápolya Imrét Szepesség örökös
grófjának nevezte, kinek ott sikerült a rablók által okozott
rendetlenségeket egyensúlyba hozni.
Mahomed a Koránra esküdt, hogy addig nem pihen, míg Európát meg nem
hódoltatja. – A király a római pápával s a velenczeiekkel tudatá a
készületeket, Zób Pétert, Disznósi Lászlót horvát-, dalmát- s tótországi
bánoknak nevezte. Nándor-Fejérvárra a védművek erősítésére roppant
mennyiségű gerendákat szállíttatott; végre pünkösd ünnepére az ország
nagyjait Budára parancsolta.
Nagy számmal gyűltek azok össze s egy szívvel, lélekkel azt határozták,
hogy mihelyt Mahomed mozdul, azonnal az egész nemesség lóra üljön s
ezenkívül minden húsz telektől egy huszárt állítson.[53]
Pompásan s királyi fénynyel vendégelte meg Mátyás az egybegyűlt
rendeket. Buda soha élénkebb tekintetet nem adott, mint e napokban. Az
utczák telvék valának hintókkal, czifrán felkészült lovakkal s
cselédekkel. A budai várról a Dunáig lenyúló hágcsón, mint áradozó
folyam, nem szűnt a nép fel- s alájárni. A királyi csarnok ujjongó
néppel volt körülállva, s ha Mátyás valamelyik ablaknál mutatkozott,
élénk «éljen»-kiáltások harsogtak.
Esténkint az udvarban fényes tánczmulatság volt. A délutánokat hadi
szemlék s az akkor alakuló fekete legio gyakorlatai töltötték be.
Végre az élénk feszültséggel várt pünkösd harmadnapja feltűnt. –
Gyönyörű tiszta idő volt, egy szellőcsapás nem ingatta meg a légíveket,
s a nap, mint gyémántlabda, úszott az ég tágas kúpján, körülsugározva
fellegtelen hézagát.
A Salamon-utcza a legélénkebb képet mutatá. – Egy kis tért kell itt
képzelnünk, melynek egyik oldalát a Salamon egyháza magas, sötét
tornyával foglalá el; az ezzel szembe nyulót pedig építési rendszerökben
aggszerű, de csinosságukban ujdonszínezetű, hófehérre meszelt, vagy
koczkára festett épületek falazák; ablakaik rakva voltak bámulókkal.
Hajnalban már az utczának az egyház irányában nyiló, nem nagy
kiterjedésű terén számos munkást lehete kivenni, kik a földet nehéz
ütőkkel egyengették; másokat, kik arra fénylő sárga homokot terítettek.
– Öt óra tájban reggel már a négyszegű tér ki volt egyengetve, s körüle
veres, fehér, zöld sorompók vonattak. Majd szemben az egyházzal a
sorompók mögött magas erkély emelkedett piros selyemszövetből s arany s
ezüst rojtozattal a király és nagyjai számára. Ezzel átellenben egy
kisebb, nemzeti színű szövetekkel borított alakult, hol a harcz bíráinak
volt hely szánva. A sorompókkal elkülönözött négyszeg és az egyház közt
az utcza szabadon maradott.
Az ablakok körülbelől az ország nagyjai s a nők számára voltak nagy áron
kibérelve, kik azokat jókor foglalták el cselédeikkel. Már e
készületeket megelőző napokon a Budán és Pesten levőket élénk érdek
tartá mozgásban.
Meg fog-e Zokoli jelenni? s lesz-e, ki ellene vívjon? – ezt kérdé egyik
a másiktól, s valamint a Zokoli megjelenésén senki sem kétkedett: úgy
mindnyájan megegyeztek abban, hogy vívó nem akad; s voltak, kik
Elemérnek vagy Zokolinak e kihívásában nemét a hetykélkedésnek találták.
A király, igérete szerint, a Zokoli Mihály ellen koholt ármánynak
felfödözését s a derék lovag ártatlanságát, szintazon számított
nyilvánossággal terjesztette ki országszerte, mint a milyennel a néhai
Szilágyi igyekezett egykor szégyenét közhírűvé tenni; de senkiről sem
hallatszott, hogy ártatlanságán kétkednék vagy készülne Isten ítéletébe
ellenkező meggyőződését érővé tenni.
Már halkal a csatatér elkészüléséhez közelgetett. A város bírája, zöld,
hosszú rókatorkos mentében, ezüst gombokkal, medvekalpagban, néhány
ugyanazon szellemben öltözött tanácsosoktól kísértetve, nézte a tért.
Hosszú ezüstfejű pálczájával integetve, tette nagy fontosságot jelentő
arczkifejezéssel a rendeléseket a sorompók s a fövényzés körül.
Az üres erkélyek s a sorompók hosszában helyzett néző lóczák előtt több
úri személy a királyi udvarból járt-kelt; a csata elrendelése körül
közölve egymással vélekedését.
Czobor Imre, egy magas szőke ifjú, szabályos vonásokkal s Csáki Tihamér
római arczéllel, mely a Csákiakban most is feltűnő családi
hasonlatosságot bizonyíta, volt ezek közt két, minden tekintetben jeles
levente. A királyi erkélybe léptek föl.
– A látás innen igen szép! – mond Czobor – s a nap nem süt szembe. Lám
igazam volt: Perényi István tegnap azt állította, hogy a másik oldalra
kell emelni a királyi erkélyt.
– Úgy van, Imre! – felelt Csáki. – De nem tudod-e, mi történik előbb; a
Zokoli csatája vagy Holubáré?
– Azt hiszem, – viszonzá Czobor, – a Holubáré.
– Miért gondolod ezt?
– Először, mivel mindenesetre a királyé az elsőség; másodszor, mivel a
Zokoli csatája ugyis elmarad.
– Én is véleményeden vagyok Tihamér! – felelt a másik – Zokoli vasfejű
legény; ez a kihívás valóban elmaradhata. Minek az ily dolgot unalomig
fürkészni s vontatni?
– Én szólottam aziránt Elemérrel; ő elhatározása mellett marad, a mi
igen természetes; hogyan is vonhatná adott szavát vissza? Meglátjuk, mi
lesz a következése.
– Semmi.
– Akarnám! – jegyzé meg Czobor. – De jer, barátom, tekintsük meg a másik
oldalt. Az ifjak, kiindultak az erkélyből, a csatatéren keresztül
léptek.
– A homok erős, – mond Csáki, a küzdhomokra, toppanva lábával – de én a
királyt féltem.
– Tudod-e Csáki, hogy Holubár feltette magában: a király ellen csak
védelmiképen vívni?
– Tudom; de azt is: hogy a mindig híreivel kész Gara megsugván ő
felségének a dolgot, Holubárnak lovagi szavát kelle esküvel erősíteni,
hogy a vívásban egész tehetségét érővé teendi.[54]
– Hm, nagy bátorság Mátyástól! s kérdés: szabad-e ily viadalban
fejedelemnek életét koczkáztatni? – Azonban sok függ a lótól is; a
királynál jobb lovast nem ismerek.
– Holubár óriás, s a testi erő az ily csatákban mégis lényeges; én
egyébiránt azt hiszem, mikép egy életet, mely az országé, így játékra
tenni vétek; de a nemes királyban annyi nagy tulajdon van, hogy némi
gyengeségeit eltűrhetjük, s a magyar szereti fejedelmét csataménen s
véd- s támadó fegyverrel kezében látni.
– Nem vetted-e észre, hogy a király lóháton szerfölött magasnak látszik?
A mi a csatát illeti: bízzunk a Hunyadiak testi erejében is, László a
maga idejében hármával megvívott.
Többen érkeztek most s rövid beszélgetés után mindnyájan az udvarba
siettek, a király ébredtét várandók, ki öltözés után az egyházba
szándékozott. A vívás nyolcz órára volt határozva.
Mihelyt ezen urak eltávoztak, a sorompókat fegyveres nép fogta körül
annyi távolságra, hogy egymást kopjáikkal elérhették. Az ablakból
szőnyegeket s színes kendőket terítettek ki; alant a küzdhomokot
szélesen terjesztett ritkás seprűkkel egyengették.
A város bírája a kisebbik erkélyben állott s a hozzá közeledőknek
különös megelégedéssel mutogatta a készületeket: quorum – a mint büszkén
mondá – pars magna fuit.
A Salamon egyházának tornyában a harangok megkondultak; nemsokára a vár
fokain taraczkok dörögtek kifogyhatatlanul. A király hófehér
selyemöltözetben, mente helyett himzett palásttal vállán, közeledett,
mérhetlen sokaságtól körülfolyva, számos kíséretével az egyház felé.
A nép száma nőttön nőtt, s már kezdének az ablakból bámulók a hon
szépeinek s nagyjainak helyet adni.
A hölgyek mögött fiatal lovagok, serdülő ifjak állottak, beszélgetve,
ide-oda mutogatva s mindent megfejtve a kérdezőnek.
Ezen udvarlók közt ráismerünk az egyik ablakban Csupor Ádámra, ki Gara
Máriával beszélget élénk kézmozdulatokkal kísérve szavait. Ő, mint
gyanítnunk lehet, az egyházból kilopódzott, míg társai a király
kíséretében álltak, székének mennyezete körül.
Ha időnk volna rendre azon számtalan arczokat megtekinteni, melyek mint
dagadozó tenger terjedtek a Salamon utczájában: alkalmasint sok
ismerősre találnánk itt, mert alig volt egészséges hölgy s férfiú, ki
nem igyekezett a nagyszerű szemlének tanúja lenni.
Mintegy félnyolczra lehetett, midőn a királyi erkélyben Ország Mihályné
jelent meg, Perényi Péternével; kíséretökben két gyönyörű alak
mutatkozott: Ország Salezia az egyik, a másik Giskra Serena. Ezen
utóbbinak a sors által – közte, Gara Mária és Ország Salezia közt – a
díjadás nemes tiszte jutott, az annyira keresett s a hölgyek által –
mint a női tiszta erény s szépség jutalma – becsült.
A többi helyek is már meg voltak telve. A csatatéren élénk zsinat
hangzott, s az egész jelenet a legelevenebb képet láttatá.
Mátyás a szent áldozat után a nádor csarnokába ment, hol őt Pongrácz
János és Ország Mihály fegyverkezteték föl. A király vidám volt s
kifogyhatlan a tréfákból e napon.
Végre trombiták harsogtak, s a zsinat a csatatér körül szűnni kezdett. –
Ha a szem e változatos fényes képet körülszárnyalta: az egyház közelében
a királyi páholyból nézve, szemben, a balra eső háznak kiálló
erkélyében, egy elragadó szépségű hölgyet vehete észre; öltözete bágyadt
violaszín volt, minden hímzés nélkül; teljes, ifjúdon fényes hajzata
könnyű csigákban foly le havas vállaira; arczát lenge fátyol födte el,
de a lelkes képnek vonásai kivehetők valának.
A közeledők által okozott por megszűnvén, a hölgy fátyolát hátravetette.
Izabella volt, a csillagász tündérleánya; arcza halvány s bánatos ajkai
körül némi reszketegség ült, mögötte atyja állott és Széchi Dienes, az
érsek. Miként arczkifejezésökből olvasni lehetett, igyekeztek a hölgyet
bátorítni s megnyugtatni.
– Jobb volna, – mond atyja szelíden – ha haza mennél, kedvesem! féltelek
– –
– Ah! – kiált fel Izabella – lehetek-e távol? s nem ölne-e meg a
bizonytalanság!
A királyi erkélyben többen jelentek meg s ezek közt Lőrincz, Hédervári s
Perényi, kik állva foglalának a nők háta mögött helyet.
A kisebb erkélyben Ország Mihály, Gara s Zób léptek föl, mint
harczbírák. Öltözetök fekete bársony-mente és dolmány volt; a dolmány
fölött ezüst mellvért tündöklött ki, fejeiken nyitott ezüst sisak ült,
kettős kerettel tetejében.
Szünet lőn, mely alatt az egybesereglettek beszélgetési morgása
hallatszott. – Egyszerre trombita harsogott, minden szem a korlátokra
volt szegezve. – A sorompó megnyílt s egy sajátságos tekintetű lovag
vágtatott a csatatérnek közepébe. Öltözete veres bársony-dolmány és
nadrág volt, sűrű széles aranyrojtozattal terhelt, mellén és hátán a hon
czímere csüngött ezüst szövetre színes selyemmel hímezve, fején alacsony
kalpag ült farkastorokból, melynek felső párkánya körül kereken magas,
hajlongó fehér tollak voltak tűzve; kezében a nyereghez támasztott
aranyozott buzogányt tartott, csillámló kövekkel terhelt gombbal.
Megkerülte a tért aranyhálóval borított fekete ménjével, melynek
csillogó czafrang csüngött fejéről s derekáról s rövidre vonván
kantárát, a királyi páholy felé fordult.
– A király nevében, – mond érthető, teljes hangon – felszólítlak, derék
lovag Holubár, leventei csatára, erőt erő ellen! – Jelenj meg!
A hírnök, – mert ez volt – ezzel újra megkerülte a tért s kiugratván a
sorompók közől, eltűnt a szem elől.
Az egész gyülekezet feszült figyelemmel várta a felszólítás sikerét s
oly csend lőn, hogy az őrködő kopjások lépte hangzott.
Nehéz lónak ügetése hallatszott, zördülő csörömpöléssel s a felnyílt
sorompó előtt egy fényes lovag állt meg. Paripája majd tizenhét markos
és német eredetű volt; nagy kosorrú fejét aczél-vért födte, homlokán
fordított tölcséralakú hegybe végződő; vastag derekát s lecsapott farát
hosszú, majd térdig érő, redőkben csüngő fehér és kék takaró borította.
A lovag csillámló aczél-fegyverzetben volt, melynek síkjában a
gyülekezet színvegyülete tükrözé magát; a sisak rostélyzatát aczél
gömbölyű arczfödél pótlá ki, három nyilattal. E bátornak széles válla s
ülő helyzetében is kitetsző magassága, megjelenését hatásteljessé tevé.
Hosszú dzsidával kezében ugratott a fövényre, nehézkes csataménét
csörtetve forgatván meg a tér körén; végre annak közepén megállott,
feltaszítá sisakjának arczfödelét, mely alól egy nagyidomú, de lelkes
férfiarcz tekintett ki hidegen és büszkén.
A sorompó újra megnyílt s hézagában a bámuló szem egy deli lovagot
pillantott meg; fegyverzete fénytelen aczél volt, domború alakokkal
elhintve, – aranyozott szegélylyel, gombokkal s csatokkal. Bal oldalán
ezüst kettős kereszt csillogott s alatta karcsú derekát aranyzsinórokból
s gyöngyökből font öv keríté.
A sisak hasonlóul aranyból volt s tetején kékes zománczú holló ült, mely
orrában arany gyűrűt tartott; rostélya le volt eresztve s a lovag kezébe
dzsida szorult. A pompás pejmént ezüst-pikkelyzet borítá el egészen,
mint kígyóbőr, simulva minden tagjaihoz s a magas kápájú nyereg alól
könnyű redőkben folyt le a veres bársony-takaró.
A két lovag szemben állott; a később jöttnek roppant lova, minden
nagysága mellett, nemes eredetét a tagok ritka arányosságával bizonyítá.
Hőseink majdnem hasonló magasságúaknak tetszettek, bár az utóbbi deli,
karcsú volt s a szemnek kedvesebb tekintetet adott.
Kis szünet után az arany sisak rostélya megnyílt s alóla az istenített
királynak nyílt, férfias arcza világított, vidáman és szerényen.
Újabb szünet lőn; végre a trombita rivalt s a harmadik harsanásra a
csata megkezdetett.
Körülnyargalták a tért a lovagok s különböző végein foglalván helyet,
sisakjaikat födék be s dzsidáikat fekteték támadásra. A nép élénk
várakozásban volt s a nők keble szorúlt, halványuló arczokat lehete
látni itt-ott, míg a férfiú-seregnek élénk harczvágyat s kedvtöltést
lehelő vonásaiban merő bátorság s erő volt kifejezve.
Izabella halvány volt, mint a reggeli hold, keze görcsösen feszűlt az
ablak párkányára; de midőn a király könnyű paripájával vágtatott el
irányában, vonásai föléledtek, az ifjúság rózsái tértek azokra vissza s
arczának kifejezése szenvedélyt s bizodalmat árult el.