ékesített ládácskát nyitott fel s a jelen levő úri nők közt a nap
emlékére készített gyűrűket osztata el, a király nevével, a nap és év
számával, melyek közől, még itt-ott léteznek s láthatók honunkban
jelenben is.
Végre a hangászok vidám zenéje véget vetett az ünnepélynek s mindenki
haza felé kezdett indulni, midőn egyszerre egy adott jelre az ajtók
bezárattak.
Mátyás előre lépett. – Az idő, – mond, szép, teljes érczű hangon – késő
ugyan, mert jóval haladta meg az éjfélt,[52] nemes vendégeim! s ti hű
budai népem! – de a jó tettnek nem szabad késni s nekem még ma az ifjú
napot nevezetes cselekvéssel kell megnyitnom.
A király újra intett s a sátor mögötti ajtók egyike megnyilván, egy kis
ember lépett be. – Öltözete szürke; zsinórtalan dolmány volt,
pikkelyezett bőrövvel derekához csatolva s hasonló színű nadrág. –
Látszott egész lényén azon avatagság, melyet hosszas raboskodás után
lehet észrevenni.
Sajátságos külsője a bejöttnek a jelenlevőket meglepte; alig harmincz
évre mutató arczával, de hófehér hajával s nagy fejével, melynek szemei
a lehetőségig kerülték a más szemekkeli találkozást.
Mátyás hosszú tekintetet vetett ezen férfiúra, kinek vonásain durva dacz
s nyerseség mutatkoztak.
– Mi a neved, zsebrák? – mond a király egyszerre megismertetvén egyét
azon elszánt rablóknak, kik Dzwela alatt irtózást s rettegést
terjesztettek maguk körül.
– Angyal diák! – felelt röviden a kérdett.
A király a név hallására gondolkozni kezdett. – Angyal diák? – ismétlé,
– te a Komoróczi seregében szolgáltál; emlékezünk nevedre, melyet
többször hallottunk.
– Igen! – felelt a kis ember, kevélyen tekintve körül széles arczával,
melyen a börtöni lég sápadtsága ült.
– Hallod-e, diák! – folytatá Mátyás, – szerencséd, hogy Rozgonyi
Sebestyén meg nem tudta nevedet, mert aligha most együtt szólanánk! –
Ezzel a király a jelenlevő s szavait feszült figyelemmel váró
vendégekhez fordult. – Zokoli Péter vezérünk s barátunk – mond, – e
fogolynak itt biztosította életét egy feltét alatt, melyet, a mint
hiszszük az teljesített; s így bizonyossá tehetjük mi is életéről s
szabadságáról.
A fogolynak mogorva vonásain egy villáma az örömnek vonult keresztül.
– Tudva van kegyetek előtt, szép hölgyek! bajnokok s hű budai
polgáraink! hogy országlásunk hajnalán, a vadnai ostrom alkalmával,
egyik leventénkre, Zokoli Mihály uram ő kegyelmére, terhes vád jött
előnkbe; s annak minden körülménye s következése. – Azóta e hívünk
visszavonta magát udvarunktól, nevéről mondott le, melyre szenny borult
s esküt tőn: csak tisztán, mint a tűzön átfolyt arany, lépni fel
közelünkben fedetlen arczczal, vagy sohasem! – Ugyanez idő óta egy nemes
lovag él seregeinkben, kinek arczát senki sem látta, de ismeri tetteit s
ki itt van jelen. – – Sas! – folytatá a király, Elemérre mutatván, –
lépj közelebb!
A lovag a király elébe jött.
– Mi Mátyás, magyarok királya! nyilvánítjuk itt ünnepélyesen: hogy
Zokoli Mihály hű lovagunk ártatlan!
Eleméren neme az illetődésnek tűnt fel, bár arcza födve volt, feje kissé
lehajlott s tagjain reszketeg vonaglás futott végig.
Serenának angyali vonásait láng borította el, szemeit lesüté s föl nem
merte azokat a deli férfiúra emelni.
– Elemér a sas! – mond Mátyás, – Zokoli Mihály! emeld föl
sisakrostélyodat s mutasd meg rég nem látott arczodat nekünk!
Elemér födve maradott.
– Te még kétkedsz, lovag? jó! tehát halljátok mindnyájan.
– Ezen ember itt, Angyal diák, urának, bicskei Komoróczi Péternek
parancsára, Zokoli Mihálynak irását utánozta s tudván, hogy akkortájban
boldogemlékezetű öreg bátyánk, Szilágyi Mihály ő kegyelme, nem kedvelte
e hívünket: két levelet utasított hozzá, Zokoli Mihálynak Giskrához
irott s a kalózoktól elfogott irományait. Ártatlanságának bizonyságaul
jelenben két más levelet hozott ide, melyek szintúgy Zokoli Mihály
hívünk irása; azon napról valók s ugyanazon foglalatúak, – s kettőt
egészen ellenkező tartalmúakat mások irásával.
Ezzel a király dolmánya kebléből négy levelet vont elő s átadta Széchi
Dienesnek, kitől a levelek a többi jelenlevők kezeibe kerültek.
Mindnyájan, kik arról itélhettek, bámulták Angyal diáknak ügyességét, ki
a Zokoli Mihály irását vonalról vonalra utánozta; de mennyire
megütköztek, midőn az egyik levélben Zokoli Péternek, a másikban a
királynak magának irására ismertek!
A királynak igen szép irása volt, az akkortájban divatozni kezdő újabb
alakú egyszerűbb betűk s a régi czifrább s gótizlésűek közt ő a
középútat tartotta s e sajátság miatt is levelei igen nehezen valának
utánozhatók.
– Mit mondotok erre, urak? – kiált fel Mátyás.
– Megfoghatatlan! – hallatszott sokaktól.
Zokoli Péter kétkedő boszankodással, melyen valami nevetséges rezzentség
mutatkozott, nézegette tulajdon, remekül utánzott irását. – Istenemre!
ez a vesztőhelyre vihetné az embert! – szólt, újra meg újra forgatván
azt.
– Mi levelünkben, – mond a király, végig futva még egyszer a kezében
tartott irlapot, – Podjebrád atyánkat, szomszédunkat kináljuk meg
koronánkkal. Nem kis barátság tőlünk jelen állásában a dolognak! – mit
véltek urak? – –
Végre szünet lőn. – Hallod-e ember, – folytatá Mátyás, – azon cameleoni
kezekkel, melyek a tollat úgy forgatják, mint festő ecsetét, szabad
vagy! derék vezérünk szava szent! De a mai naptól óta – jegyezd meg jól
magadnak – írni elfeledtél! Hitemre! ha még egy sort, általad írottat,
látunk: oda jutsz, hová Dzwela s társai! – Mehetsz!
Angyal diák fölemelkedett sarkán, egy fővel magasbnak tetszett s kevély,
kaján kifejezésű tekintetet vetvén maga körül, lassan haladott jobbra az
ajtóig, mely kinyilt, rést hagyván a távozásra.
A teremben senki sem volt, ki többé Zokoli Mihálynak ártatlanságán
kétkednék, kinek hűségét s csatlakozását királyához, honához, minden
további felvilágosítások nélkül, az Elemér név eléggé bizonyította.
– S most, – mond a király szíves, de méltósággal teljes hangon, –
tisztán állsz itt e díszes gyülekezetben, vágyunk bátraink s híveink
egyikének nemes vonásait látni, – emeld sisakrostélyodat fel!
Elfödötten állott Elemér a sas s tisztelettel közeledett a királyhoz.
– Nem Zokoli Mihály, hanem Elemér a sas van itt, – felelt nyugodtan, –
felséged előtt, fekete seregének egyik vezére, ki kész minden
pillanatban éltét s vérét adni honáért s királyáért!
Mindnyájan rábámultak; Serena ajkait szorította össze.
– Minő makacsság ez?! – kiált föl a király; a túlságban – ha rény
eredménye is – valami gyermekes van! ezt benned, Zokoli Mihály, nem
kerestük. Mit kivánsz még? – királyod szava s e számosak jóváhagyása s
hozzá ezen eldönthetetlen levelek!? nem elég ez?
– Ha Zokoli Mihály, – mond Elemér komolyan, – szent fogadást tőn Isten s
királya előtt, hogy csak tisztán s gyanútlan hűségének fényében lép elő
s födi fel arczát, nem kárhoztatom őt, ha meg nem jelenik itt.
– Hogyan? – szólt Mátyás, kétkedővé válván maga is e rejtélyes
személynek ellenében.
Serena a legkínosabb feszültségben volt.
– Polgári szellemben, – folytatá a fekete legio lovagja, – hiszem, hogy
Zokoli Mihály ártatlan becsülete helyre van állítva! de a lovagi czím
szentsége s tisztasága többet kiván!
– S mi lehetne az? – kérdé a király, szinte indulatosan.
– Isten itélete! – felelt sötéten a lovag.
Mindnyájan elnémultak.
– Add elő kivánságodat! – szól a király komolyan.
– Felséged kegyessége nagy, kimélő, s a mint hiszem, Zokoli Mihály
imádni fogja azon királyt, ki alattvalója becsületének helyreállításában
nemes önszemélyében fáradozik; de hálája, ha valóban lovagi lélek lakik
benne, határtalan leend, ha fölséged utat nyitand neki, becsületét
kardjával kivívni mindazok ellen, kik abban kétkedni mernének még. Azért
minden nemes lovag lelkéből szólok, ha nagy királyomat kérem: hogy
Zokoli Mihálynak helyreállított becsületét s kivilágosodott
ártatlanságát a legnagyobb nyilvánossággal hirdettesse ki országszerte
azon hozzátétellel: hogy a becsületében sértett lovag a jövő pünkösdi
ünnepek harmadik napján, itt Budán meg fog jelenni s kész leend
élet-halálra vívni az ellen, ki hűségében hona s királya iránt
kétkednék.
– Legyen! – mond a király.
A VÉGÓRA KÍNAI ÉS ÖRÖME.
– – – – a halvány ajkak vonaglanak,
Érzem a szív halk verésén:
Napjaimnak állok határinál.
_Körner_.
Elemérnek makacssága a királynak visszatetszett ugyan, de nem tagadhatá
magától, hogy abban minden túlsága mellett, valami őslovagi van, minek
érdekét nem lehet elvitatni.
Ő – így vélte a király – azt hiszi, mikép ellenségei s irígyei lehetnek,
kik, a míg élete tart, talán hallgatnának; de halála után, mely a hon
sokszori csatáiban oly minden pillanat eseménye lehet, azt mondhatnák:
hogy egy rabnak tanúbizonysága, kit könnyű volt megvesztegetni, mit sem
ér; s ennek ő maga, de a kegyes király és Zokoli Péter is adhatának
tulajdon kezeikkel leveleket Elemér megmentésére. Ezért – így fűzte
tovább gondolatit – volt a regényes lovag kész életét koczkára tenni,
hogy becsületének az akkori idők szellemében egész fényét visszaadhassa.
De az oly sokszínű s vegyítékű emberekkel viszonyban élt Mátyás
lélekvizsgáló volt. Ő Elemérnek elhatározását olykor hajlandó volt egész
természetességében s valóságában méltánylani. Tudta, hogy valami
elhatározás többnyire választás következménye. – Az ember vitatkozik
önmagával, elfogad vagy elvet, végre cselekszik! – Szomorú s kissé
szégyenítő, de nem kevésbbé igaz, s a mélyebb fürkészet arra, mint
meggyőződésére, vezet, hogy mikor az ember tett és nem tevés,
elhatározás és elmulasztás közt választ: mindig a könnyebbet választja.
Mindazon hősök, kik éltöket áldozták önkényt honukért: nem választák-e
azt, a mi nemes szívöknek könnyebb volt tenni, mint nem tenni? – Bárminő
áldozatban az emberi lélek e sajátságát feltaláljuk; ki életét végzi
könnyebb a halál annak, mint az élet, s e dönthetlen igazság akkor is
áll, ha életét sajnálja s halni irtózik.
Elemérnek könnyebb volt a födött arcz minden nélkülözését s
alkalmatlanságát eltűrni, mint adott szavát megszegni.
A király, mint látjuk, emberét ismerte, s annak lelkületét egész eredeti
sajátságában fel tudta fogni. Végre gondolá: Pünkösd nincs oly igen
távol, s a dolognak vége lesz, mert ily világos állásban s ennyiszer
bizonyított hűség után ki merne, mint vádló, a leghíresb lovag ellen
föllépni? még pedig istenítéleti harczban, élet élet ellen.
Hogy a király az ármány megfejtését Zokoli Pétertől, ez Angyal diáktól,
ugyanazon rabtól vette, ki őt magához kérette a budai börtönőr által,
nem szükség mondanunk.
Mátyás tehát a csata következéseitől barátjára nézve nem tartott, s
kedélyének oly hangulatában volt, mikép mindent kedvező színben látott;
úgyis országszerte ismeretes s legtöbbször bámult engesztelhetősége s
nagylelkűsége ez évben délpontját látszott elérni. Szemeiből a férfiúvá
érett királynak csendes, óvott boldogság ragyogott. – Többször, mint
azelőtt, látták őt meghittei egyszerű álruhában kitűnni csarnokából;
hova ment? senkisem tudta, de megjöttét többnyire egy jótett, közhasznú
terv, vagy nemes elhatározás követé.
Galeotti olykor kedvtelve legelteté szemeit a király mondhatlan nemes
kifejezésű vonásain, s fiának, vagy magában mondá: «A mi Numa
Pompiliusunk Egeriára talált, mert szemeiben üdv lobog s agyában a
termett erő nőttön nő!»
Mátyás vidor kedvének közepette is élénk érdeket talált abban, a mások
boldogságát közleni s erre most, mint hitte, új út nyilt meg neki.
Láttuk az előbbi czikkben a Nankelreutherné hosszas mulatását a
királynál, s nem ok nélkül gyanítjuk, hogy őt Aminha sorsa vezette oda.
A nő, szokott módja szerint, nem kevéssé mulattatva a királyt, előadta,
nemcsak a mit az ispánnétól hallott, hanem öngyanításait is a Komoróczi
s Wratizláw azonosságáról, s az iránt, mit csak nemével az undornak
tudott gondolni: hogy Komoróczi testvére. A királyt e történet, egyrészt
regényes szelleme, másrészt különössége miatt, meghatotta; azonban
felújítván elméjében a zugligeti remeténél történt lélekidézetet s az
ezt követő megismerés jelenetét s mindent, mi akkor mondatott: a dolog
egészen világos lőn előtte.
A mint az előttünk is – kik a jelen történetet megelőző időkbe
hátratekinthetünk – világos már: hogy tudniillik a zugligeti Julius
magus volt azon kirablott lovag, kinek három gyermekét láttuk a
barlangban elhagyatva s hogy ezek Komoróczi, Ilka és Aminha voltak. A
király még akkor, midőn a zugligeti remete ellen az első panaszok
jöttek, felhányatta a budai városháznál a jegyzőkönyveket, a melyek
egyikében olvasható volt ez:
«Káldor Elek ő kegyelme a Rozgonyiak majorját a Zugligetben átvette
lakásul: fizet per annum tizenöt vonás forintot» stb. – Ugyanakkor tudta
meg az öreg kényúrnak történetét.
Így tehát minden világos volt. A király, Lőrincz győri püspök kedves
tárnokával s egygyel a legfényesb urak közől akkori időben, közölvén
titokban a Nankelreuthernétől hallottakat, abban egyeztek meg, hogy oly
lelkes hölgygyel, mint Aminha, némi kivételt tevén, őt ne rögtön
vezessék vissza azon anyaszentegyházba, melytől akaratlan szakadott el,
hanem igyekezzenek a szelid teremtést szívvel, lélekkel újra teremteni s
kereszténynyé tenni.
Ábrahámot a király igazságérzete kérdőre parancsolá vonni, s ha a
keresztény leánynak eltitkolása mint szándékos bűn sülne ki rá:
szigorúan megbüntetni. Ez volt Lőrincz úrnak is akaratja.
Az egész kényes tárgyat azonban ritka kimélettel a sír felé hanyatló
öreg bűnös s a hitéhez s a vőlegényéhez ragaszkodó nemes hölgy iránt
akarta munkába vétetni.
Midőn a király akaratja Ábrahámnak hírül esett: nemét az őrültségnek
érezte; szívéhez szorította Aminhát, nem szólott, nem tanácsolt, nem
volt képes azt tenni. Folytonos remegés közben, mely alatt a nyolczvan
éves öregnek ritka lelki ereje meg kezdett törni, várta a lelkes
hölgynek határozatát. Nephtali, mint szent előtt, úgy állott Aminhával
szemben; a szerelem ékesen szólásával igyekezett őt arra birni, hogy ne
tegye azon nagy áldozatot egy megvetett zsidóért, melyet a hölgynek
nyilt nemes tekintete igérni s biztosítni látszott.
Aminha hallgatott, nem hallatszott igen, sem tagadó felelet ajkairól.
Hév szorgalommal igyekezett az üdvözítő hitnek igazságait lelkébe szívni
és meggyőződni arról, mit kellessék tennie?
A tanuló órák után Aminhának képe csendes volt és nyugodt, mint egy
szerafé. Néha ült, gondolatiba elmélyedve, könyökére nyugasztott fővel,
szép égszín szemeiben ritka fény sugárzott s kisded ujjai közt hajának
aranyfürtei gyürűdztek. – Úgy nézett ki, mint a halálra vált, kinek
halvány arczára az élet utolsó fellobogása mulékony rózsákat olvaszt, s
ki lelkével számot vetett már s a halál angyalának mosolygva nyújtja
kezét s mondja: én kész vagyok!
Ábrahámnak valamennyire sikerült a szándékos eltitkolás gyanúját magáról
elhárítani. Erősíté: miként a gyermek az ő – a zsidónak – ajtaja elébe
tétetett, midőn jobbra-balra tőle s közel, keresztény tehetős polgárok
lakjai voltak s így természetesen azt kelle gondolnia, hogy a gyermek
izraelita. – Hogy a dolgot nem nyilvánítá, azért tette, mert a gyermeket
Isten ajándékának hitte s annak első mosolya megnyerte szívét.
Mind való volt-e ez? s nem volt-e a gyermeken valami, a mi benne a
keresztényt elárulta volna, nem merjük állítani; de tanusítja az Ábrahám
védelme azon észt és erőt, melylyel az öreg tőzsér e veszedelmes
gyanúból ritka ügyességgel s bátorsággal ki tudta magát tisztítani, mit
– állapotját megfontolva – egyedül Nephtalinak tulajdoníthatunk.
Mennyire el volt ez évben is Mátyás foglalva, s hogy csak rövid időre
jöhetett Budára: a történetek évkönyveiből láthatni. A jelen események
közben is sokszor el kelle távoznia. Egykor újra csarnokába érkezvén,
tudakozódott Aminha felől, feltevén magában, hogy az öreg Káldornak csak
akkor adja a dolgot tudtára, midőn Aminhát mint keresztény hölgyet
vezetheti elébe s javainak birtokába; mert kegyessége a félig semmit sem
tevő fejedelemnek annyira ment szándékában, hogy az elhunyt családnak
javait is lehetőségig akará kárpótlani.
A felelet a király kérdésére kielégítő volt. A tanító a lelkes hölgynek
csendes figyelmét az oktatási órák közben nem tudta eléggé magasztalni,
s szívben-lélekben megtérését mint bizonyost állítá.
A lelkész kitűzte a keresztelés napját s a királyt hítta meg
keresztatyának s Serenát keresztanyának.
Minden már bizonyosnak tartatott, midőn egy reggel a győri püspök
kedvetlenűl lépett be a királyhoz; – épen felkelőt tartott a fejedelem –
s többen az ország nagyjai közől s ezek sorában Széchi Dienes, Hédervári
s a váczi püspök, jelen voltak.
A király vidáman lépett az érkező elébe: – Lőrincz atyánk! mi hírt
hozasz nekünk? – kedvtelennek látszol.
– Uram király! – felelt a tiszteletreméltó egyházi férfiú – emlékezik-e,
felséged, Ábrahám leányára, Aminhára?
– Igen! igen! – mond a király, kinek egyik apródja épen övét csatlá be.
A minap tudakozódtunk róla; gondoljuk, az oktatás alatt figyelemmel van?
– Igen! – mond Lőrincz úr – de minő sikerrel, gyanítja-e feleséged?
– A legjobbról tett a lelkész bizonyossá.
– A leány ó hite mellett akar maradni, alkalmasint atyja tanácsára; jó
lett volna őket elválasztani.
– Atyja, – mond a király – nem szól a dologhoz, a mint ezt bizonyosan
tudjuk, s Nephtali maga kérte menyasszonyát, hogy róla mondjon le.
– Valóban! – kiált fel Szelepcsényi Dienes – ritka öntagadás egy
zsidóban; azonban a leány keresztény; a dolog kérdést sem szenved.
A király elgondolkozott. – Hitemre! – szólt végre – különös jelenet ez!
– Egy leány, agg magyar nemes házból, kire tisztelet s fény vár, s
mindezekről le akar mondani! – A dolog nem mindennapi; mi látni s
hallani akarjuk őt!
– Ördög sugallása, – jegyzé meg mogorván a csatákban őszült Hédervári.
– Ne ezt mondd! – felel a király – a hithez malaszt kell, s ily
csatlakozó lelket nyerni nem volna káros! – A mellett marad, a mit
mondottunk; mi látni akarjuk őt!
– Mikor parancsolja, felséged? – kérdé Lőrincz úr.
– Minél elébb! – Urak! tagadhatjátok-e, hogy e hölgynek szilárdságában
valami hősies van, a mi bámulatra ragad.
– A hithez malaszt kell! ezt mondá, felséged, – jegyzé meg komolyan
Hédervári.
– Igazad van, öreg úr! s ezt kérjétek Istentől számára; ha – a mint
halljuk – a tanítás óráiban figyelmes volt, úgy hiszszük, hogy a mag nem
rossz földbe esett, ha most nem is, de később nemes gyümölcsöt fog
teremni. – De egy van e körülményben, a mi némileg aggaszt; a térítő
jámbor lelkész biztatására nem akartuk az öreg Káldort tovább leányaitól
megfosztani, s azoknak életben létöket tudtára adattuk. Oly hanyatló
korban, mint az övé: az élet, órákra bizonytalan. Nem tudjuk ha magánál
kívánja-e gyermekeit látni? vagy ide siet? – válaszát minden órán
várjuk.
Sokáig vitatkoztak s tanakodtak a teendőkön az urak, végre a király
harmadnapra tevé a határidőt, s a jelenlevőket kérte, hogy addig
mulassanak Budán. – Mindenesetre – mond – érdekes lesz a leánykát
hallanunk s talán sikerül nektek, bölcs urak, szemeit megnyitni.
A király valóban iratott volt Káldornak. Midőn az öreg a tudósítást
vette, fia, a vad Komoróczi – mert csak e nevén nevezték s ismerték őt a
vidékben – nem volt jelen. A királyi kegyelem feltételei közt az is
volt, hogy az Ábrahámtól elrablott s itt-ott ármánynyal letartóztatott
javakat kiadja vagy árukat térítse meg. E váltság összeszerzésében
fáradozott a vad rabló-lovag.
Lelkületéből gyaníthatjuk, hogy azt nem a legjobb kedvvel tevé; azonban
remélte, hogy így megengesztelvén s némileg eláltatván a királyt, idővel
– ha nem is oly korlátlan hatalmat, de legalább egy újan épülendő várban
– azon nemét a független kényuraságnak eléri, mely eleme volt s melylyel
semmi jutalom, semmi tisztesség fel nem ért képzetében.
Az öreg Káldorra a hír nem egészen kedvezőleg hatott, váratlansága
megrohanta szívét. Ő remélte, hogy holta előtt láthatja még egyszer
leánykáit, kik elméjében mindig jelen voltak. A vad, oly ritkán
közelében mulató Komoróczi úgy sem töltheté be szívét. Olykor, bár nem
mindennap, mint a Zugligetben, látták őt cselédei holdvilágos éjeken
sűrű fák közé vonulni, s altató éneket rebegni gyermekeinek.
E tévedését a szeszélynek kivevén, ő csendes volt s az őrültségnek semmi
nyoma nem látszhatott rajta, csak emlékező tehetsége csökkent.
Hirtelen tevé készületeit, őt semmi sem tartóztathatta, Budára sietett,
meghagyván otthon, hogy fiát – megérkezvén – a történtekről tudósítsák.
Azon napnak estéjén, melyen a király Széchi Dienessel, Lőrincz s
Hédervári urakkal beszélgetett Aminha sorsáról, érkezett meg az agg
Káldor Budára. Leányait akarta látni, s jelenlétét tudtokra adatá.
Aminha sokat mulatott Ilkánál, feltalált testvérénél, s ritka
béketűréssel hallgatá tanácsadását, nógatását, hogy hitéről mondjon le.
– Ő mindezekre néma tekintettel az égre, vagy egy kézszorítással felelt.
Atyja megérkezése értésére esvén, a következő napon Ilkával együtt hozzá
sietett, a derék Nankelreuther kiséretében, ki semmi visszataszítót nem
talált az Aminhávali rokonságban, de Komorócziról nem akart tudni.
Ilka s Aminha hasonlóul irtóztak a Komoróczi névtől. Mi, kik e történet
minden részleteit áttekinthetjük, nem bámulhatunk azon, ha a két hölgy
nem akarta őt látni, bár letettek minden gyűlölséget s megbocsátották az
iszonyatosnak mindazt, a mit ellenök vétett és még vétendő vala, ha
teheté. Ők azt hitték, hogy a testvéri indulat szelidségét inkább
megóvhatják így, távol tőle, mintha azon rablónak arczát látandják, ki
velök ördögien bánt.
A királytól rendelt szállásban, középnagyságú szobában találta Ilka s
Aminha az öreg Káldort; egy nyoszolyán feküdt a beteges agg, arczában
elegye volt az örömnek s ábrándelszórtságnak; hasonlított a halálra
válthoz, ki a lelkészszel közli utolsó szavait.
Jókor reggel volt, midőn a két hölgy a szobába lépett, az öreg Káldor
fölemelkedett valamennyire fekvő helyzetéből, s könyökére nyugasztván
fejét, kábult tekintetet vetett az ajtóra; az ablak kárpitjai le voltak
eresztve, az öreg intett s egyik cseléde szétvonta azokat.
A szobának falai fával voltak borítva, bútorai bőrrel bevont székekből,
s rakottmívű almáriomokból s asztalokból állottak; a nyoszolya
egyszerűbb volt, s mint látszott, nem a többi bútorokhoz szabott.
Az öregnek szemeibe könyek gyűltek, kezeit terjeszté ki. Nankelreuther a
fekvőhöz közel állott meg. – Istenemre, – ezt gondolá magában a derék
német lovag – ez embernek itt, ha poklot érdemlett is, e perczben meg
tudnék bocsátani.
Ilka s Aminha térdeikre omlottak az agg mellé, atyjoknak jelentő, bár
elhaló vonásait vizsgálták; az öreg emlékezett gyermekeire, ők nem
atyjokra; ők ismerők, emez ismeretlen volt, s mégis a természet szava
élénk keblükben; szíveik el voltak fogódva, – atyám! – ez vala mindaz, a
mit szólhattak.
Az öreg két kézzel szorította meg fejét Ilkának s vonta magához és
tartotta ajkaihoz szorítva sokáig; azután az Aminháét. – Nankelreuthert
nem látta, – ő semmit sem látott, csak kis leánykáit, kiket oly sokszor
altatott el, míg a vész dühöngött s az álomdalt a hollók károgták
fölötte.
– Hogy hívnak, kedvesem? – mond, Ilkát hosszasan tekintve, – igen, az ő,
– nőm kedves vonásai ezek, és tieid is, – folytatá, Aminhához fordulva.
– Hogy hívnak benneteket? ah, az én fejem nehéz, s elmém feledékeny!
Egyitek barna volt, az idősb – igen, te vagy az! – de neved nem jut
eszembe – majd rájövök!
– Ilkának neveznek, – felel Nankelreutherné – kedves atyám; s e lovag
itt férjem.
Ilka folytatni akarta.
– A név – mond az öreg – ismeretlen előttem; téged Máriának neveztek,
gondolom. – És te! szelid angyali orczáddal, igen – neked arany fürteid
voltak, te vagy az ifjabb, s neved?
– Aminha! – mond rebegve a hölgy.
– Nem, nem! – felel Káldor – ti rosszul tanultátok meg neveiteket, –
Mária és Anna – így! – de hiszen én csalatkozhatom, s hét év óta fejem
megnehezedett; míg remeteségemben éltem, többre tudtam emlékezni, mint
most – fiam lármás csarnokában.
Az öreg a beszédtől kifáradva eresztette le fejét a vánkosra; Mária és
Anna! – ismétlé – hajoljatok ide.