elkezdődött; a királynak lova gyorsabb volt s elébb haladván a küzdhely
közepénél, azon jóval túl csapott össze Holubárral, kinek dzsidája a
királynak szíve oldalába ütközött, míg Mátyás a bátor lovagnak széles
mellét középben üdvözlé.
A csapás irtózatos volt mind a két részről s elhatározó. Holubárnak
sisakja hátrafordulván az erős lökéstől, a földre zuhant s a nemes német
lovagnak vérpirosra gyúlt arczát, sárga fürteivel dús hajzatának,
födetlen láttatá. Ugyanazon perczben a felső test hátra felé hanyatlott
s kemény erőködés után nyergében megmaradni, iszonyú csörgéssel zuhant a
homokra, oldalvást esvén jobb karjára, mely azonnal kettétört.
A király néhány perczig ingatlan ült nyergében; ideje volt még
sisakrostélyát fölemelni, halálosan sápadt arcza meredten bámult maga
elébe, de a szörnyű ütésnek kábító ereje a jövő pillanatban erővé tevé
hatalmát, – s Mátyás lassan kihanyatlott nyergéből s fél kezével érvén a
homokra, előbb segített esésének kevesebb súlyt adni, de lábát kissé
megsértette. Azonnal talpon volt újra s rendelést tőn a német lovagnak
elvitelére s gondos ápolására.
Megtörténvén ez, Mátyás az erkélyhez közelített s a csata díját, egy
fénylő ezüst sisakot veres, fehér, zöld strucz-tollakkal ékesítve,
fogadá el Serenától, ki azt mondhatlan kellemmel adá át.
A lovakat félrevezették, a király a hozzá sietett Ország Mihálynak
kíséretében, az erkélybe lépett föl s annak közepében helyet foglalván,
rövid szünet után vidáman, bár kissé rekedt hangon, beszélgetett a szép
hölgyekkel.
Túl Izabella fölkelt helyéből s atyjának kíséretében eltávozott; tagjain
szokatlan reszketegség volt, de arcza nemes büszkeségben sugárzott.
– Ez királyi csata volt! – mond az öreg csillagász, szép leányát
vezetve.
– Él s győzött! legyen Isten neve áldott! – szólt Izabella s többé az
ablaknál nem láttatott.
Nemsokára cselédek jöttek a csatatérre, gereblyékkel és seprűkkel
egyengetve ki a homokot s ütőkkel veregetvén azt keményre.
Mintegy fél óra telhetett az első viadal után, midőn a fentebb leírt
hírnök kettős czímerével újra megjelent a csatatéren s fenszóval mondá:
– Zokoli Mihály Isten és becsület nevében felszólít mindenkit, hogy
álljon elő, ki őt királya s hona ellen hűtlennek meri nevezni; hogy
itéletében s nyílt csatában, életet élet ellen, bizonyítsa be
ártatlanságát!
A komoly, ünnepélyes felszólítást, melynek minden szava érthető volt, a
nagy csendben trombitajel követé.
Az egész gyülekezet némán tekintett a hirnökre.
Ekközben a sorompó megnyílt s egyszerű bajnok, sötétzöld, zsinórtalan
dolmányban s nadrágban, fénytelen fekete vérttel mellén s fekete
leborított sisakkal, tollczifrázat nélkül, lépett a csatatérre, oldalán
erős egyenes kard csüngött.
A hírnök az idézetet, szint azon komolysággal, mint először, ismétlé s
újra rivalt a trombita, de a sorompók közelében senki sem mutatkozott.
Végre harmadszor emelte föl szavát, harsányul és érthetően elmondván a
felszólítást. Az egyszerű lovag nyugton állott a királyi erkélylyel
szemben, a földre szegzett tekintettel.
Szünet lőn. – Egyszerre ujjongó kiáltás hallatszott: – Ártatlan! éljen
Zokoli Mihály! – s az egész Salamon-téren egy zúgás hangzott: – Éljen
Elemér, a sas!!
– Emeld a rostélyt fel! – mond a király.
– Fel! fel a rostélylyal! – zúgott minden oldalról.
Zokoli tagadólag rázta fejét.
A zaj kissé szűnt, midőn a trombita újra megrivalt s a sorompó előtt egy
bajnok jelent meg, intve, hogy az felnyittassék. Talpig fegyverben volt
az, vérttel, czomb- és karlapokkal; sisakja tetején egy hegyes tőr
látszott, veres, mintegy vérbe mártott véggel; tigris-kaczagány folyt le
a deli termetű, bár kissé zömök lovagnak vállairól.
Az egybegyűlt sokaságon megütközés vala észrevehető, mely terjedő
morgásban jelentkezett.
A hírnök azonnal távozott s a két bajnok hidegen s merészen állott
gyalog szemközt.
A harczbírák a térre léptek le, s a bajnokok fegyverzetét s kardjaikat
vizsgálták meg. A halálra vívók esküt tőnek: hogy semmi amulet- vagy
talizmánnak birtokában nincsenek, hanem bízva erejökben s igazságukban,
állnak, mint férfiak, Isten előtt.
Végre a bírák újra helyet foglaltak erkélyökben.
Serena, ki mindeddig nyugodtnak látszott, a megjelent vivónak érkeztekor
elhalványult. Egyrészt a Zokoli veszedelme okozta a rémülést, másrészt
valami szégyenítő volt ezen, hihetőleg számított késésben, mely a
megjelenést nem reméltté tevén, egyszersmind a nép közfelkiáltását s
Zokoli Mihálynak ártatlanságát látszatott megczáfolni.
Országné azonnal észrevette a Serena megütközését s igyekezett őt
megnyugtatni. Serena minden lelki erejét összeszedte s rebegő hangon
szólítá meg a szép Saleziát, ki mellette ült:
– Ki lehet e lovag?
A kérdett egyáltalában nem tudta kitalálni. – Alkalmasint egy azok
közől, – felelt – kik vesztét eszközlötték Zokolinak.
A király Serenához fordult.
– A bajnokot gyanítjuk, – mond – a küzdés mindenesetre veszélyes leend
mindkét részről; de Istené legyen a dicsőség! – az ártatlan győzend!
Minden rendben volt. A harczbírák újra erkélyökben foglaltak helyet s az
egybegyűltek arczkifejezésén látható volt azon komolyság s részvéttel
vegyűlt feszültség, mely az isten-ítéleti csaták fontosságát jelenté.
Végre az egyik harczbírónak ily esetekben lelket rázó szózata hangzott:
– Előre! – Isten nevében!
A csata kezdődött. – Zokoli nyugodtan fogadta bőszült ellenének
csapásait, deli könnyűséggel vetvén eleikbe szabadon s tisztán tartott
védleteit. E hidegség az ellenséges lovagot majdnem dühössé tevé;
irtózatos vágást tőn, mely bár felfogva Zokolitól, elég erővel bírt
sisakjába hatni. A kardnak újabb emelésekor Zokolinak sisakját kelle
előbb feltaszítni homlokáról, míg a második vágást felfoghatta, de mégis
szokatlan gyakorlata s gyorsasága megelőzte azt, s álmélkodására minden
jelenlevőnek, mindig folytatá védlő rendszerét s ellenségére egy vágást
nem tőn.
A csata majd negyedóráig siker nélkül folyt; a bajnokok hajszálnyira sem
távoztak állásaikból.
A harczbírák pihenést parancsoltak, s a két ellenség földre szegzett
kardokkal mérte egymást, daczczal és némán.
Jel adatott újra s a kardok villogtak. Az idegen lovag hirtelen rohanta
meg Zokolit, ki pillanatra hátrálni látszatott; de a következőben oly
hatalmasan csapott ellene fejére, hogy ez kardját leeresztve, féltérdre
zuhant, igyekezvén hirtelen fölemelt kardjával a támadó rendszert a
védelmivel felváltani.
Zokoli újabb vágást tőn a fölemelt karra s midőn ennek következésében a
másik bajnok kardját kiejté kezéből, Zokoli fölemelte azt s visszanyújtá
neki.
Második szünet lőn. – Végre az idegen lovag fölemelkedett s minden
erejét összeszedvén, hevesen támadta meg vívótársát, ki nevekedő
hidegséggel fogadta a sűrű csapásokat.
A körülállók a lehelletet érzék keblökben maradozni. – Most mozdult
Zokoli; egy lépést tett az először hátráló felé s egy végső vágással
maga elébe terítette ellenségét. – A zuhanás rögtöni volt; a következő
perczben Zokoli lábát tette a fölkelni törekvőnek mellére s hosszú
egyenes kardjával a levertnek sisakrostélyát tolta fel.
– Wratizláw! – kiált Zokoli meglepetve – Komoróczi, te vagy? – Ismerlek!
Harsogó éljen hangzott.
Zokoli némán tekintett halálos ellenségére.
– Fel a rostélylyal! – hangzott újra.
Zokoli födve maradott. – Végre megszólalt.
– Add Istennek a tisztességet s valld meg itt a király s e fényes
gyülekezet színe előtt, hogy ártatlan vagyok!
– Nem! – hangzott a Komoróczi hangja, melyben düh és szégyen vegyültek.
Zokoli meredten bámult maga elébe, míg újra szólott.
– Az Isten s becsület nevében szólítlak föl bicskei Komoróczi Péter! –
mondj igazat! halálod óráján: ártatlan vagyok-e?
– Nem! – ismétlé a mogorva rablónak tompa hörgése.
Ujra szünet lőn.
– Harmadszor kérdelek, Káldor Kálmán! – mond végre Zokoli – anyád
halálsikoltására, öreg atyád nevében, ki haldokló ágyán áldott meg, –
bár távol voltál – mint hű atya fiát! ezen áldás erejére s minő igazán
szent atyád és anyád emlékezete előtted – kényszerítlek, légy igaz és
szólj! ártatlan vagyok-e?
– Hah! – kiált fel a rabló enyhülő haraggal, mintegy önkénytelen
varázsnak engedve. – Ki adta szívem kulcsát kezedbe? – – ki tanította
meg a talizmánt vonni elő, mely hatalmának ellen nem tudok állani? – –
Igen! atyám és anyám nevében, ez az ember itt nem áruló.
– Legyen Isten neked irgalmas, Komoróczi, ezen igaz szóért! – mond
érzékenyen Zokoli, fölemelvén sisakrostélyát s egy arczot láttatván,
mely majdnem női gyöngédségével bőrének, de férfias szilárd
kifejezésével vonásainak, az egész gyülekezetet bámulásra ragadta. – A
lovagnak lába még mindig a Komoróczi keblén nehézkedett; de tekintete
kérő- s kérdőleg volt a királyhoz emelve.
A király intett kezével.
Zokoli elemelte lábát a Komoróczi kebléről.
– Vigyétek őt és ápoljátok! – szólt Mátyás. – Vedd éltedet, Komoróczi!
mely ezután a mienk, s igyekezzél, hogy örülhessünk annak.
Komoróczi durván idézte vissza Nankelreuthert, ki oda sietett s fel
akarta segíteni. – Életemet elveheted, király úr, – mond büszkén – nem
adhatod! az az enyém! – Végre fölemelkedett, karjaiból patakzott a vér;
hideg, komor tekintetet vetett maga körül, s a sorompóhoz ingadozott,
jobb karját tartva bal kezében.
Ott topogott lova, melyre az öreg Gáspár fölsegítette. – A rabló-lovag a
mén vékonyába ereszté csillagos sarkantyúját s mint a zivatar távozott;
nyergéből vérzsinórok ereszkedtek, nyomaira gyöngyözve, mint sebesült
szarvasnak.
A SPÁHI.
Ha a vég jó, minden jó – Verina. –
_Schiller_.
Kevés mondani valónk van még.
*
Az isten-ítélet után három holddal a király maga kérte meg Giskra
Serenát Zokoli Mihály számára, ki a halálcsatát követő estén a királyi
csarnokban a fényes tánczmulatság víg gerjedtsége közben juttatá a
piruló Serenának eszébe azon emlékezetes éjet, mely, minden veszélye
mellett, a legboldogabb volt életében. A menyegzőt Mátyás Visegrádon
tartotta fel ritka fénynyel.
Később Zokoli Mihályné azon érdeket fenn tudá tartani az udvarnál s
házkörében, mely őt egykor bámulttá tevé a Giskra táborában.
A király barátsága Zokoli Mihály a sas iránt – mert e melléknevet
megtartotta – holtig állandó maradott; de kegyencz a nemes lovag sohasem
volt.
Néhány évvel történetünk után Zokoli Mihály házának kapuja előtt,
Kis-Várdán két elaszott, majdnem éhenhaló koldus kéregetett; az Angyal
diák által megvesztegetett hamis tanúk voltak ezek. – Serena szállást
adott nekiek s ápoltatá őket halálig.
*
Aminha Nephtaliné lőn s örököse a gazdag Ábrahám minden vagyonának.
Férje a királyi bizodalom birtokában a legnevezetesebb kereskedő volt
korában. Aminha az öreg Káldor vagyonából az őt illető részt készpénzül
s ékszerekben kapta ki.
A Nephtali maradékai II. József császár alatt Biedermann nevet vettek
föl, s később az egész család a keresztény hitre tért.
*
Nankelreutherné, mint lelkületéből gyaníthatjuk, derék férjével vígan,
könnyen úszott az élet hullámain keresztül. – Vadnai szobaleányát, ki őt
Budára követte, gazdagon kiházasította.
Azzal a képzelettel, hogy a budai tőzsér, Nephtali – sógora, sohasem
tudott egészen kibékülni; – de Aminhát szerette s becsülte, mint minden,
a ki őt ismerte.
*
Történetünket követő évben, január negyedikén, a király több úrral Tolna
várában volt, a Budára kiirandó országgyűlés pontjain tanácskozandó. – A
tanács után ebédhez ültek; de a király arczán komoly felleg borongott.
Épen fölkelő-félben voltak, midőn egy levelet hoztak neki. Végig futotta
azt szemeivel s arcza örömre gyúlt.
– Széchi! te követsz, – mond a király s belső szobáiba vonult.
– Felségedet váratlan öröm érte! – mond az érdemes egyházi férfiú.
A király hallgatott; egy asztal mellé leülvén, hirtelen néhány sort írt,
mert levelei rövidek voltak mindig. – Ezt vigyétek gyorsan Budára, –
mond. – Elolvashatod s azután a pecsétet nyomd rá. – Mátyás titkot
parancsolva tette ujját ajkára. – Ez az örömek egyike, – folytatá
érzékenyen, – melyeket a királyban az ember élvez! – Minő boldog nap
ez!!
Széchi a levélből olvasta: «Nevezzétek őt nagyatyja nevére Jánosnak. –
Tizenkettedikén látlak.
Hunyadi Mátyás.»
*
Angyal diák Bicskére ment, de Komoróczi, ki azelőtti csalásait megtudta,
csúfosan űzte el onnan, s végre, miután több életnemében sikertelen
próbát tőn, mint öreg köszvényes temetőőr végezte Sopronban életét.
*
Komoróczi a megszégyenülés által keserített boszúval tért Bicskére
vissza. Látta, hogy előbbi életnemét úgy, mint akarná, nem folytathatja,
mert rend volt a honban s éber a király. – A két rossz közt tehát a
kisebbet kellett választania véleménye szerint. A helyett, hogy otthon
nyugalomban éljen, – sebei meggyógyulván – óvakodva ugyan, de nem kevesb
szenvedélylyel folytatá kalandos életét s neve a Mátyás derék vezéreinek
csatáikban többször jő elő, mint egyes lovagé. – Ő kedve s kénye szerint
cserélt helyet és vezért; pihent vagy bajt vívott, s így azon nemét a
függetlenségnek makacsul követé, mely a Mátyás kormánya alatt igen is
szoros korlátok közé volt szorítva, s rend és törvény által féken
tartva. – Ő a szó teljes értelmében szerencsétlen volt, mert oly
országban, hol a rablás s kényuraság helyett rend kezdett uralkodni; hol
a kalózok el kezdék veszteni a lovagiság czímzetét, s a gonoszt s
rendbontót megvetés érte minden lépten az igazságos király alatt: ott a
kevély, szilaj rablólovag, színlett megtérése után is szükségképen a
kicsinyítésnek s megvetésnek egész súlyát, mint éles tőrt hordá vad s
büszke szivében. – Őt holtig Komoróczi Péternek nevezték.
Ezernégyszázhetvenötben, a Magyar Balázs vezérlete alatt kivívott
elhatározó győzedelemnél, hol százhúszezer török veszett el, jelen volt
Komoróczi, s a sorok elején vívott a rákoczi tónál.[55]
Este a török seregnek csekély maradványa egy szűk völgykebelben
tanyázott. Az ég fekete volt, a föld hóval födött, néhány sátor
emelkedett, a tábori tüzek füstjétől körülfolyva. – Egyikéből ezeknek
egy szilárd tekintetü ősz aga lépett ki.
– Mi baj? – kérdé sötéten.
A sátor előtt egy karcsu spáhi állott dzsidát tartván kezében, melynek
tetején sápadt, szakállas fő tátongott.
– Kié a fő? – mond az aga.
– Ez, a míg élt, – felelt nyugodtan s tekintetét büszkén a dzsida
tetejéhez irányozva a spáhi – Bicskei Komoróczi Péter volt!
[Illustration: – Kié a fő? – mond az aga.]
JEGYZETEK.
1: _Bonfinii_ R. Ung. Dec. III. L. 10; 525. lap. – _Fessler_
G. d. U. V. rész 52. lap. – _Péczely_ M. t. 288. l.
2: Uderszki éjtszaka titkon elszaladt egy más erősségbe, mely
Lengyelország szélén építtetett, s Brezniczének hivatott. _Bonfinii_ R.
U. D. III. 1. 10; 526.
3: Rozgonyi Simon a mindenható szépség szerelem csudahatású
fegyverével próbálja a harczban győzhetlent meggyőzni, nőül adja neki
igen szép fiatal húgát gazdag ajándékkal. _Péczely_, Magy. t. 182. l.
4: Buchti: cseh tésztanemű (Kugdlhupf).
5: _Fessler_, G. d. U. V. r. 70. lap.
6: Anká (Anna) – Mázsa (Mária) csehül.
7: Mlatecz, cséplő csehül: egy neme a fegyvereseknek a
husziták korából, csépekkel ellátva, melyeknek végeit vaskarikák
szoríták.
8: Csatacsillag (Morgenstern) tüskésgombú buzogány.
9: _Péczely_ M. t. 290. l. – A pártos vezér. – _Fessler_, G.
d. U. V. rész, 40. lap.
10: _Péczely_, M. t. 298. lap. – Szilágyi halála. _Fessler_,
G. d. Ung. V. rész 70. lapon.
11: _Péczely_, M. t. 294. lap. – _Fessler_, G. d. Ung. V.
rész, 53. lap.
12: Az egybekelés három év mulva megtörtént. – _Fessler_
Gesch. d. Ung. V. rész, 21. lap. Katarinát a csehek Kunegundának is
nevezték. _Péczely József_, Magyarok tört. _Bonfin_, s mások.
13: _Galeotti Martii_ de dictis et factis Mathiæ. 17. fejezet,
576. lap.
14: Hasonlítsd Collin de Plancy. Dict. infer. Demon-Satan,
Conjuration Pacte. – Grimoir d’Honorius, Albertus magnus. Cercle.
15: Hasonl. Collin de Plancy Dict. inf. Demon Conjuration.
16 17: Hasonl. Collin de Plancy Dict. infer. Conjuration.
18: Boszorkány Sabathoknak (Szombat; Sábesz; Eterle) nevezték
a régi babonás időben, több boszorkánynak összejövetelét keresztutakon
vagy hegyek ormain.
19: Mennyire tehetségében volt a szónoklat a királynak;
Galeotti sok helyen említi, a többi közt a lengyel követek elfogadásáról
szólván. Lásd _Galeotti Martii_, de dictis et factis Mathiæ 367. l.
Mátyás királynak nyájasságáról lásd a többi közt _Galeotti_, de dictis
et factis Mathiæ 370. l.
20: Giskra, kit Mátyás háborítlan hagyott a zólyomi várnak
birtokában. _Fessler_, Gesch. d. Ung. V. rész, 80. l.
21: A Giskra levelét egész terjedelmében olvashatni: _Bonfin_.
R. U. Dec. III. Lib. X. 530. lap.
22: _Fessler_, Gesch. d. Ung. V. rész 89. lap. _Péczely
József_, M. t. 299. lap.
23: _Bonfinii_, Rer. U. Dec. IV. Lib. I. 536. _Fessler_,
Gesch. d. Ung. V. r. 118. l.
24: _Turóczi_, Chr. P. IV. C. 65. _Péczely József_, M. t. 300.
l.
25: _Bonfinii_, R. U. Dec. III. L. X. 531. lap. _Fessler_,
Gesch. d. Ung. 93. l.
26: _Bonfinii_, R. U. Dec. IV. Lib. I. 537. _Fessler_, G. d.
Ung. V. rész 119. lap. _Katona_ Hist. Reg. T. XIV. 666. lap.
27: Egy az itt említett képhez hasonló, de gyémántkerítmény
nélkül, b. Jósika Jánosnak birtokában van Erdélyben.
28: _Bonfinii_, R. U. Dec. IV. L. I. 536. lap. _Fessler_, G.
d. U. V. r. 118. lap.
29 30: _Bonfinii_, R. U. D. III. L. X. 533. lap. _Fessler_,
Gesch. d. U. V. r. 108–109–110–111–112–113. lap. _Péczely József_, M. t.
297. lap.
31 32: _Bonfinii_, R. U. D. IV. L. X. 536. lap. – _Fessler_,
Gesch. d. Ung. V. rész 123. lap.
33: Lásd _Ortelius_ redivivus et continuatus 322. lap. Wahre
Contrefactur der Städte Ofen und Pest. – A régi Budának képe a pesti
nemzeti muzeumban is látható.
34: _Bonfinii_, R. U. Dec. III. L. X. 351. lap. _Fessler_,
Gesch. d. Ung. V. r. 91. lap.
35 36: _Fessler_ Gesch. d. Ung. V. r. 91. lap. _Turóczi_ Chron.
P. IV. C. 65.
37: Lásd _Ortelius_ redivivus et continuatus 322.
38: Tudva van, hogy Mátyás királynak két jámbor oroszlána
volt, melyekről az a hagyomás, hogy ugyanazon órában szüntek élni Budán,
melyben Mátyás király Bécsben meghalt.
A mottók a legtöbbször a regény œconomiájához tartoznak; s néha egy szó
előkészít valami jelenetet, vagy függőben tartja az olvasót, vagy
figyelmét ébreszti. – A legjelesebb regényírók e rendszert követték. –
Kissé unalmas, hogy nálunk még ilyenek fölött kétség van; de mivel van:
– említeni nem felesleges.
A történeti s egyéb jegyzeteket a kötet végihez csatoltam, azért, hogy a
regény olvasása közben a figyelmet ne zavarják. – Kényelmesb lett volna
mindenesetre a jegyzeteket egészen kihagynom; de mivel regényem
történeti adatokon alapul, senki rossz néven nem veheti, hogy olvasómmal
láttatni akarom, hogy az ily munka fáradságba kerül; s hogy történeti
regényt szükségképen történeti adatokkal kell támogatni. Egyébiránt nem
vagyok azoknak véleményén, kik az ily jegyzeteket szükségfölöttieknek
tartják; sőt azt hiszem, hogy néha apróbb körülményeket is, ha
történetiek s érdekesek, a regénybe bele tudni szőni, érdem – – Bulwer,
a Pompeji végnapjaiban egy marék hamut, egy tört edényt, egy fölirást
tudott használni, – s hogy tudta: jegyzeteiből látjuk.
Az olvasó úgy is ezeket, főleg ha történeti adatok, a regény átolvasása
után futja keresztül. – Ez is oly tárgy, mely felett sehol sem
vitatkoznak már; de nálunk legalább egyszer megpenditeni szükséges volt.
39: Van egy neme az embernek, mely azt hiszi, hogy tettre
különös nagyszerű időszakok kellenek; hogy a tettre vágyó élhet oly
időkben, melyekben tenni, cselekedni nem lehet, – kényelmes mód, restség
és sopánkodások mentségére! – Olykor épen a nyugalom s béke kora hordja
méhében a nagy jövendő magvait. – Ilyenek az átmenet korai is, melyeknek
eszméje már munkásságot tesz fel. Vegyük a két kort, melyeknek egyikéből
a másikba történik az átmenet, mint két villany-vezetőt, az átmenetet,
mint a kettő közti hézagot, melyen az egyikből a másikba szivárog a
villanyfolyam, s mondjuk: lehet-e e között munkásságot, mozgás nélkül
képzelnünk? – Tekintsük a világ történeteit s merjük tagadni, hogy nem
épen az átmenetek korai voltak-e azon föld, hol az eszmék sarjai
fejlettek, hogy végre annyira erősödtek, hogy egy szilárdabb légű
időszak viharinak ellenállhatva, ők maguk adtak annak nevet, erőt s
fontosságot. Bennök ért a kor; s a kifejlés fontos szakát, kevésbbé mint
akár mit, mondhatjuk csüggesztőnek.
Tettre akarat kell; minden korban, minden időszakban lehet tenni. Az
egyenesnek nincs szüksége külső kerítvényre, hogy tegyen s a legtöbb, a
mit állithatunk, az: hogy bizonyos korban, bizonyos emberek többet
tehetnek, mint máskor. De az egésznek eszméiből foly ki, hogy tenni
mindig lehet. Egy van azonban, a mi a tetterőt korlátolja, s az azon
balhiedelem: hogy tenni nem lehet. – Bulwer mondja: hogy jelenben sok
fiatal van, ki életunt élvezet előtt; s valóban, gyorsan látjuk ezeknek
számát szaporodni. Talán azért mutatkozik e szánandó jelenet korunkban,
hogy visszahatást idézzen elő, s a jövő kor kifejlett eszméi közé
tartozandik talán az, mely most van első leveleiben. Hogy élő s életunt
egy anomaliát, egy néma ellenmondást képez s hogy nincs kor, mely
valakit feljogosítson arra, hogy gyáván reméljen tett nélkül; ez
időszakot kivánván magához módosítani, nem magát abba bele találni; vagy
azt szeresse várni, mi lehetőség s teljesedhetés határin túl esvén, a
hold szarvaira vágyó gyermek szánandó ábrándozásai közé tartozik.
40: Lábravaló, van egy neme a gyöngétlen gyöngédségnek, s
ehhez tartozik némely ruhaneműk elnevezése olyanokká, mik épen azt
juttatják az embernek eszébe, hogy a dolog megnevezése illetlen, holott
a valódi néven a figyelem minden további utógondolat nélkül suhanna el.
Ilyen a lábravaló angol regényekben használt elnevezése inexpressiblnek.
41 42 43 44: Dzwela. Mit a történetekből regényemben használhattam,
vagy nem, e nevezetes rabló tekintetében az olvasható _Bonfinii_ Rer.
Ung. Dec. IV. Lib. I. 139–140–141. lap. _Fessler_, Gesch. der Ungarn
149–150–151. lap. _Péczely József_, Magyarok története, 305–306. lap.
45: Nyugat egyik leghatalmasabb fejedelme pedig XI. Lajos, a
franczia király nem tartá kisebbségnek, leányával is megkinálni a csak
kevés nappal azelőtt özvegyen maradt Mátyást. _Péczely József_ Magyarok
történetei. 301. lap; és mások.
46: Kevesek kedvéért, kik talán nem tudnák, jegyzem itt meg,
hogy az izraeliták halotti öltözetben szoktak a synagogába járni.
47: Január elején Krisztus körülmetéltetése napján szokásban
volt a magyaroknál Strenát adni. _Galeotti Mar._ de dictis et factis
Mathiæ Regis Cap. XXIV. 379. lap. – Az ünnepély neve szláv eredetűnek
látszik, de valóságos gyökerére nem akadhattam.
48: Budára jött bizonyos Holubár nevű derék lovag, erőre s
testének roppantságára bámulandó. _Galeotti Mar_. de dict. et fact.
Mathiæ R. C. XIII. 373 l.
49: _Galeotti Mar._ de dict. et fact. Mathiæ Regis Cap. XXIV.
379. lap.
50: _Galeotti Mar._ de dict. et fact. Mathiæ Reg. Cap. XXIV.
380. lap.
51: _Galeotti Mar._ de dict. et fact. Mathiæ Reg. Cap. XXIV.
380. lap.
52: _Galeotti Mar._ de dict. et fact. Mathiæ Reg. Cap. XXIV.
379. lap.
53: _Péczely József_, Magyarok tört. 306–307. lap stb.
54: _Galeotti Mar._ de dictis et factis Mathiæ Reg. Cap. XXIV.
373–374–375. lapon olvasható az egész Holubárrali csatának leírása.
55: _Péczely József_. Magyarok tört. 321. lap.
TARTALOM.
A CSEHEK MAGYARORSZÁGBAN. Második rész
A borz-király 5
A lovag esküje 30
Elemér a sas 49
A kényúr 70
Esti lovag 82
Lélekidézet 95
Az atya 117
Salamon tornya 135
A csillagász és gyermeke 152
Aminha 174
Az oroszlánok 191
Éj 206
Menny és föld 224
Gyermeksikkasztó 243
Dzwela és zsebrákjai 258
Trón és szerelem 268
A váczi egyház világa 278
Strena 294
A végóra kínai és öröme 308
Isten-ítélet 327
A spáhi 344
Jegyzetek 348
KÉPJEGYZÉK.
1. – Hallod-e ember? – mond Hédervári 11
2. – Kösd fel fegyveredet, lovag! 60
3. A király rövidre vonta a kantárt 94
4. – Jer, s vedd ki kezemből! 119
5. – Atyámat imádom! 185
6. Vállán emelte le atyját 192
7. – Ha, ha, ha! – Végezzétek! 264
8. – Harmadszor kérdelek, Káldor Kálmán! 298
9. – Kié a fő? – mond az aga 347
[Transcriber's Note:
Javítások.
Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
55 |nyúlnyunk |nyúlnunk
80 |sűrűból |sűrűből
82 |hallotti |halotti