meglepetéssel elegy bámuló tekinteteknek az ifjú hős királyra, melyek
nagy emberek ellenében szinte önkénytelenek.
Mátyás tetőtől talpig mérte meg szemeivel Nephtalit. – Szeretnélek,
vőlegény! – mond vidáman, – fekete legiomban látni. – De ti béke emberei
vagytok, jámborok, s csak idegét a hadnak kovácsoljátok: a jó forgandó
pénzt. – Szerencsét, ifjú, a szép menyhez! s te öreg, említs
imádságodban.
Mátyás kecscsel emelintett süvegén s előre vágtatott.
– Ez egy király! – mond Nephtali, utána bámulva, – ilyenek lehettek a
bírák Izraelben valaha!
Mátyás rövid lovaglás után hazatért, vendégei elszéledtek a pompás
teremekben s ő kérőknek s követelőknek ada kihallgatást.
Előszobájában a királynak két apród volt: Szelepcsényi Gyula s Csupor
Ádám; mindketten csinos ifjak s mint a király udvarában minden
szolgálattevők: fényes öltözetben, melynek szövete kék bársony volt,
gazdag nagyvirágú hímzésekkel s oldalaikon gazdag jobb kardok
csüngöttek. – Szokás volt akkori időben a kardokat párosan készíteni:
úgy hogy az egyiknek külső czifrázata a bal-, másiknak jobboldalán volt;
mint az ilyen párkardokat – bár ritkán – mai napig is láthatni. Ezeket
eleinknél a fegyveres szolgák, vagy magasb helyzetű férfiaknál az
apródok jobb oldalukon viselték, hogy uraik balján lovagolván – a
kirántásra kézügyben legyenek az egyik kard eltörésének, vagy
vesztésének esetében.
Csupor Ádám, a híres vezér Csupornak unokaöcscse, vidám ifjú volt; tele
apródi könnyelműséggel s apródi csinokkal, melyek azonban – bár sokszori
feddést szereztek neki – nemtelenségig sohasem sülyedtek. A leányok
Budán, Fejérvárott, Váczon s a hol csak az ifjú Csupor mutatkozott,
kifogyhatlanok voltak dicséretében, az öreg polgároknak nagy boszújára,
kik nem tudták eléggé őrizni tőle leányaikat. – A nélkül, hogy valaha
igazán szerelmes lett volna az alig tizenhét évi fiú: minden köténynek
nyomában volt s mindenüvé be tudta színleni magát. A történetecskéknek,
melyeket róla beszéltek, nem volt vége, a király maga is sokszor jóizűen
nevetett rajtuk; bár ezt az apród előtt sohasem tevé, igen is
hajlandónak látván őt arra, hogy ily nevetést biztatásnak tekintsen.
Szelepcsényi Gyula sokkal szebb volt az előbbeninél, bár arczában azon
érdekes valami, a mi szenvedély-, vidámság- s bátorságból olvad össze s
a nőnemet szívén ragadja meg, hibázott. – Komoly, fontos s éjjel-nappal
helyt álló maga, szeles pajtását nem egyszer segítette ki a bajból.
Szelepcsényi karszékben ült, míg a másik, ki épen akkor érkezett,
kalpagját felrázta, hogy prémje annál lombosabban álljon és sűrű fénylő
fekete fürteit egy aczéltükör előtt rendezé el. Ezzel két kezét
csipőjére tette s bizonyos kedvteléssel hajlongott a tükör előtt.
– No! mit mondasz, Gyula? – nem utolsó gyerek vagyok, úgy-e? nézd! e
dolmány nem úgy ül-e csipőmön, mintha ráöntötték volna?
– Hallod-e, Adi! – felel a másik önkénytelen mosoly vonulván el ajkai
körül, – minden szépséged mellett, mely úgy sem a hímje, többet érne egy
kis pontosság benned s pajtási figyelem! két órája, hogy itt magamban
vagyok; s csak az szerencse: hogy a király ma igen hosszas
kihallgatásokat tart.
– Nem tudakolt-e senki?
– Maga a király, haza jövén a lovaglásból.
– Bene! – mond az apród. – Mit mondasz, okos úr, ezen övhez, melyet
araszszal át lehet fogni?
– Eszednek még arasz sem kell; – viszonzá Gyula félig tréfás, félig
békétlen hangon, – most, remélem, veszteg ülsz?
– Egy kérdést, – mond Csupor, kényelmesen helyet foglalván egy
karszékben; – mikor jött ma éjszaka a király Váczról haza, he?
– Váczról? azt sem tudtam, hogy ott volt. Tegnap Csáki és Rozgonyi Imre
szolgáltak.
– Hm! – folytatá a másik, – tegnap későn este – lehetett nyolcz óra – a
király Széchi Dienessel, – az érsekkel, egy könnyű kocsikában kiment a
várból.
– Úgy-e? s honnan tudod azt?
– Az nem kérdés, elég, hogy láttam s gondolván a rést, barnámra vetettem
magamat s mint a fergeteg nyargaltam Váczra Juditkához.
– Azt is ismered már? nos!
– A király kocsiját találtam közel Váczhoz. – Talán csak rám nem ismert;
pedig a lovakhoz sejt s mint tudod: Czinkos a király ajándéka. – Ej! egy
kis fekete dolmány volt rajtam, melyről a minap Kanizsai Imrének leánya
– –
– Az a magas komlókaró?
– Hogy jut eszedbe? a kisebbik, a barna, kivel a mult télen a lassú
lengyelben majd nyakamat törtem.
– Hosszas történet! s mi köze annak a dolmánynyal?
– Azt mondta, hogy abban vagyok a legszebb, heh!
– Te mindig visszatérsz arra, a mit mondok, szépségedre; – beszéld
kalandodat.
– Béketűrés, koma! a kaland regényes, – páh! a milyenek az enyémek
mindig. Ki van a királynál?
– Csinos menyecske.
– Jó! Úgy ráérek beszélni, de ki?
– Nankelreutherné!
– Ha ha ha! hát ez mit keres itt?
– A manó tudja! ma a király hallatlan hosszú párbeszédeket tart; az
előbb Zokoli Péter volt benn hangos másfél óráig.
– Az a tágbeszédű úr! – mond gúnynevetve Csupor, – s a menyecske rég
benn van-e?
– Közel fél órája.
– Ezért megkínzom, mihelyt hozzájuk megyek. Ugyis a német sógornak nagy
tréfája van benne, ha nejével ingerkedem. – De a dologra. Váczon azonnal
egy ismerősömhöz szállottam: lovamat elhelyezvén, kissé kémletre
indultam a biró háza körül; lehetett tizenegy óra már. – Juditka, –
gondoltam, – rég a pelyhek közt van s rólam álmodik. A mint kijöttem az
utczára, ujra láttam a király kocsiját, egyenesen a püspök Vincze
udvarába gördült be.
– Ebben eddig semmi regényest nem találok: a király akárhányszor volt
Váczon; s Juditka minden éjjel alszik, úgy hiszem, – mond Szelepcsényi
unatkozva.
– Ha aludnék! – teringettét! de egynek sem hiszek többé. Halld csak: a
mint a biró háza körül kullogtam, világot veszek észre a Juditka
ablakában; gondolhatod, hogy azonnal oda lopóztam.
– Lesni?
– Ej! a szeretőjét meglesheti akárki; de bár ne tettem volna! – Miként a
sötétes éjben, szerencsémre senkitől sem láttatva, az üres utczában
felkapaszkodom a rostélyig, mindent kivehettem.
– Most jő a java.
– A rossza, majd mit mondok! – nem a java! – Emlékezel-e még taval,
mikor a város végére szállítottak bennünket, a király Váczon mulatván
pár napot, látogatóul a püspöknél, szomszédunkban egy kis holdvilágképű,
pohos fiú lakott, kivel sok tréfám volt s kit néha majd kiugrattam a
bőréből.
– Igen gyönyörű tréfák! zsinórt vontál az utczán keresztül s a jámbor a
sárba bukott s úgy nézett ki, mint amaz állat, mely a makkot eszi.
– He he he! – igen, de megfizetett érte a pohondi, csak képzeld,
barátom! – ott látom egy rossz mécses világánál ülni Juditka mellett,
karja a leányka nyakán volt átöltve, úgy nézett ki, mint egy lőcs s a
leányka arczát a fiú kövér pofáira nyomta! – szerettem volna egyebet
nyomni a másik oldalra, – folytatá, kezével ütésre mutatva.
– Jól esik!
– Hm! hiszen még te is járhatsz úgy; ez a legbecsületesb emberen is
megtörténik.
– Nos mit tettél?
– Leszálltam kakasülőmről, egy csomó havat gyúrtam össze kezemben,
lehetett akkora, mint a fejem; ezt betolván a tág rostélyzat pálczái
közt, felfogtam jobb kézzel, a ballal az ablakot vágtam be, hogy üvege
szerteugrált s a jövő perczben a hólabdát ugy csaptam a két egybeolvadt
arcz közé, hogy a nyavalya beléjök állt. – Azzal, mint a macska talpon
voltam; s – ill a berek nád a kert!
– Ha ha ha! – nevetett Szelepcsényi – s nem vett-e üzőbe ama járó
párnazsák?
– Feledte, – gondolom, – legalább is azt hiszi, hogy ördöggel volt baja.
De tovább! – ez a rossza volt, halld a javát. A mint gyors lábon,
jobbra-balra ugrálva, – hogy nyomomat a sok közt eltéveszszék –
szállásom felé siettem, az egyházra tekinték. Az ablakokat szelíd világ
színezte, az ég sötét volt s az aggszerű egyház, világos ablakaival,
kisértetien bámult az éjbe. A mécses, gondolám, a nagy oltár előtt, mely
éjjel-nappal ég; azonban úgy tetszett nekem, mintha lassú orgonahang
hatná meg füleimet. – Bohó vagyok, mint egy éves zerge; de ha szent
éneket hallok, koma! szívembe szállok. – Megállottam. – Istenemre!
gondolám, mit jelenthet ez? – Tudod, hogy én, ha valaminek végére akarok
járni, nem vesztegelek; egyébiránt a vékony kordovány csizmában s könnyű
felleghajtó köpenyben kissé dideregtem is. – Ej, előre, gondolám s
halkal az egyház oldalánál suhantam el. – Mikor az ajtóhoz értem, az
zárva volt; zörgetni nem mertem; mert a nyitás kísérlete is neszt
okozott már. Hirtelen balra kanyarodtam s megkerülvén az építményt, a
nagyoltár irányában nyúló ablak előtt állottam meg. De az ablak magas
volt s a felkapaszkodás párkányára lehetetlen!
– Nem tudtál-e valamelyikre a hársak közől mászni, melyek az egyházat
körözik?
– Annyi eszem nekem is volt, pajtás! – s azt tettem is, de csak akkor,
mikor láttam, hogy közelebb nem férhetek az ablakhoz. Helyzetem
olyanszerű volt, hogy az ablakon át a nagy oltárt s az egyház hajójának
egy részét beláthattam.
– Az oltáron tizenkét gyertya égett s az ékalakú boltozatról a nagy
ezüst mécses csüngött le, ötös lobogványával, melyet asszonyunk,
Szilágyi Erzsébet, ajándékozott a püspöknek.
– Tovább, tovább!
– Csendesen, czimbora. – Az egész jeleneten valami szent ájtatosságra
emelő volt. Az oltár előtt Széchi Dienest ismertem meg; tagjait hószin
lening födte széles redőkben, s vállain arany casula csüngött,
gyöngyökkel s kövekkel kirakva, e fölött pompás pluviale.
– S a többi! ne öltöztesd őket rendre, ki nem állhatom részletességedet.
– Béketűrés! öltözetlen elődbe nem vezethetem e komoly urakat; halld
tehát: fején a püspöksüveg, kezében az ezüst horgas bot; mellette állott
Vincze úr, violaszín öltözetben, mely fölébe övig érő lenge csipke-ing
volt vetve s fején négyszegű veres bársonysüveg ült. – Az oltár alsó
lépcsőjén egy hölgy állott, – mindketten ismerjük őt – de szebb talán
soha sem volt, mint ez igéző helyzetben. Úgy állott, hogy arczát egészen
kivehettem: szép sötét szemeiben aligha könnyű nem csillogott, oly
sugárzók, oly fényesek voltak azok a kétes éji világítás ellenére!
– Nevezd meg hát!
– Mindjárt. Öltözete fehér volt, egészen csipkékből szőve, melynek lenge
fodrozatát keleti gyöngyök keríték; ugyanazok simultak gömbölyű
karjaira, mint pereczek s nyakára mint szorítók. – A szép, tündöklő
hajzaton zsenge koszorú fénylett ezüst rózsákból; a bájló ara mellett
atyja állott.
– Gondolom, ideje már, hogy nevét hallasd!
– Találd ki!
– Furcsa kivánság annyi közől.
– A legszebb leány, a kit láttál!
– Gara Mária?
– Szebb!
– Giskra Serena?
– Följebb!
– Ha keresztény volna, a vén Ábrahám zsidó leányát nevezném! – vagy
megállj! – – de hiszen azt elküldötte az atyja!
– Nyomában vagy, csak találd bátran; a legszebb leány Magyarországon,
Európában, no – – – a világon, most csak kitalálod?
– Izabella?
– Ő, Istenemre! ő volt! felékesítve mint ara s a köny, mely talán
szemeiben csillogott, örömköny volt, mert arczán az ég nyílt meg s ajkán
az ihlettség szentsége reszketett!
– S a vőlegény! – kiált fel Szelepcsényi meglepetve.
– Ezt – mond Csupor, – arczban nem láthattam helyzeténél fogva; háttal
állt szemben velem. – Egyszerű barna dolmány volt rajta s termete deli,
bár a legény nem magas volt; kezében zöld bársony süveget tartott
nyusztprémezettel.
– Mit mondasz?! – hiszen az a – –
– Megállj, koma, ne találgasd! – vág hirtelen a Szelepcsényi szavába
Csupor, – mindenesetre a dolog titok akar maradni; s legyen! én rá nem
ismertem. – Néhány percz múlva Széchi Dienes úr rövid beszédet tartott,
hol a koszorús hölgyhöz, hol a vőlegényhez intézve szavait; mely egész,
hihetőleg igen épületes szónoklatnak, boszúmra egy hangocskáját sem
értettem. – Ezután a két szerelmesnek összetevé kezeiket s annak módja s
rende szerint megesketé őket – de –
– Nos, mit de?
– Koma! a dolog még sem egészen úgy ment, mint szokott: a menyasszony
jobb kezét nyújtotta oda, Széchi Dienes uram pedig a vőlegénynek bal
kezét helyezé a hölgyébe.
– Különös! remélem, másnak ki nem fecseged?
– Szón kívül! de neked, legrégibb kenyeres pajtásomnak, el nem
titkolhatám.
– Hiba volt, fiú! de én hallgatok; azonban ha még egynek elmondod, bár
kinek, – – megmérkőzünk.
– Ez el nem ijesztene! – felel hetykén Csupor; – de ha a vőlegény az, a
kit gondolok: Istenemre! érette sírig néma maradok, ha kell!
E pillanatban nyilt meg a király belső szobájának ajtaja:
Nankelreutherné lépett ki; Mátyás nyájasan bucsúzott tőle. – Mindenek
fölött hallgatás! – mond némi komolysággal.
Ilka mély bókolás közben távozott. Mikor a királyi szobák ajtaja
bezáródott s a nő már a másik – ettől jobbra eső – ajtónál volt: az
apródok, kik az előbbinek megnyilásakor hirtelen felugrottak, meghajták
magukat; Csupor ezt ismétlé a távozó Nankelreutherné előtt, még pedig
oly rejtélyes tréfagúnynyal, hogy a nő, ki a pajkos apródot ismerte,
ujjaival fenyegette meg s mosolyogva lépett ki. – Nemsokára többen
érkeztek az előszobába s így a délelőtt eltelt. Délre nyitott ebéd volt
s este felé azon sajátságos ünnepély kezdődött, melynek rövid leirására
a jövő czikkelyt szenteljük.
STRENA.
Annál marad!
_Börne_.
Szokásban volt történetünk korában a magyar előkelőbb házaknál – főleg a
királyi udvarban – január elején nyilvános ajándékokat osztogatni. E
szokás még az első magyaroktól s a pogány korból vette eredetét; később
Jézus körülmetéltetése ünnepével jött kapcsolatba. Strenának
nevezték.[47]
E nemzeti ünnepélyre a királyi csarnok legtágasb elfogadó terme volt
felkészítve, egy hosszas négyszög, melynek falairól gazdagon aranynyal
hímzett veres bársony-szőnyegek folytak le, festői redőkbe szedve s
mindenütt nehéz aranyzsinórokkal s rojtokkal ékesítve. A boltozatok
tetejéből több aranyozott réz és ezüst csillár függött le, melyeknek
színekkel tarkított viaszgyertyái csak az ünnepély napjának
alkonyodtakor gyújtattak meg a királyi apródok által, kik szokott égszín
bársony öltözetökben, fehér vesszőkre tekert gyújtóikkal oszták a
világot. A terem hosszabb falainak közepén szemben két tágas ajtó volt
nyitva. Ezek előtt oroszlán-kaczagányaikkal, fénylő aczélfegyverzetökben
állottak a királyi testőrök néhányai; nemsokára a gyertyák s lámpák
meggyújtattak s minden fényben ragyogott.
A terem keskenyebb oldala balra sátrat képezett: veres, fehér és zöld
nehéz selyem-szövetből, elől tágan szétváló szárnyakkal, melyek
égszínüen voltak béllelve s szélesen aranynyal hímezve.
A sátornak közepében három lépcsős emelvény nyúlt el s e fölött az
egyetlen darab ezüstből öntött, karnélküli királyi szék vala látható,
veres bársonyvánkosával s földig folyó arany rojtjaival. Oldalain
félkört képezett egy magas, több lépcsőből emelt állvány, a legfinomabb
zöld posztóval bevonva. Az ünnepély kezdetén ezen fokokon az ajtókon
halkal begyülő ország nagyjai foglaltak helyet. – Jobbra az egyháziak,
balra a világiak s mind a két rendbeliek közepette a Mátyás udvarában
mindig számos idegenek. – Az állvány előtt párnázott lóczasor vonult
félkörben, a magasb rendű nők számára.
A baloldalon álló férfiak közt különösen szemünkbe tűnik egy ölnél
magasb német lovag, Holubár nevű, hőse a német tornáknak s mindeddig
győzhetlennek tartott; – kit Mátyás király maga idézett Budára, nemes
lovagi csatára.[48] – A lovagon barna bőrujjas volt, fehér selyem
virágokkal hímzett; alsó része öltözetének gyapjú szövetből készült,
melyet tágan szétváló festetlen csizmák egészítének ki, a hosszú lovagi
sarkantyúval: oldalán, fekete hímzett szíjon, nemes fegyvere lógott:
egyenes kard, keresztidomú markolattal.
Közel ehhez az ősz Bolezláw, a százévű huszita, állott a Podjebrád
követségéből, két kisérőjével együtt, az ifjú Borissal s azon koros
lovaggal, kiket vele együtt a rejtélyes romok közt láttunk már. Kissé
távolabb Giskra, Rozgonyi Sebestyén, Magyar Balázs, Zokoli Péter valának
kivehetők, számtalan másokkal, kiknek tág s gazdag keleti öltözetökkel
szembeszökő ellentételt képezett egy karcsú lovag a trón közelében.
Elemér volt az, a sas; fején feketített aczélsisak ült leeresztett
rostélylyal, mint mindig, tetején három magas sastoll; sugár tagjait
fekete bársony-dolmány födé, míg száraira vasfegyverzet borult;
dolmányán felül a sűrű vasing volt látható: egyik megkülönböztető jele a
fekete seregnek; fénylő halálfővel mellén, mely alatt az arany
buzogányláncz vonult jobb válláról a balra, oldalán egyenes kard
csüngött.
Az egyházi férfiakon fekete menték voltak, elől nyitva s veres
virágokkal hímezve, melyek alól ezüst vagy aranyozott mellvértek
csillámlottak s oldalaikon görbe kard lógott.
Alig foglaltak ezek helyet, midőn a király többek kíséretében
megérkezett s a nagyszerű látványnak mintegy gyúlpontját képezé. –
Egyszerű volt öltözete kivételesen, mert máskor ily ünnepélyek
alkalmával aranytól s gyöngyöktől csillogott. Gazdához illő nyájassággal
foglalt az értékes sella curulison helyet. Jobbra tőle egy kerek,
bársonynyal borított asztal mellett Galeotti állott, a mindig tréfára s
enyelgésre szintúgy, mint komoly tárgyak vitatására kész udvarias olasz,
fekete talárban s fénylő övvel. Nyakáról három aranyláncz csüngött le, a
Mátyás, a római pápa s a nápolyi király mellképeivel. Az asztalra
roppant, majd teknőnagyságú ezüst medencze volt helyhezve, tele ujdon
ezüstpénzzel s mellette egy kisebb, gazdagon kövekkel kirakott tál arany
pénzhalommal, melybe egy onix kanál volt szúrva.
A látvány, mely itt a király előtt bontakozott, valóban nagyszerű volt.
Szemben a sátoralakú menyezettel a terem túlsó fenekén, egy a király
mellett levőhöz hasonló, de magasabb lépcsőzet emelkedett, aranyozott
sorompó által korlátolva, úgy hogy e korlát s a királyi sátor közt tágas
hézag maradott; tömve voltak a fokok csinosan öltözött néppel; a
változatos tömegben lehete Ábrahámot, Nephtalit s Aminhát festői
öltözeteikben látni, melyek még egészen czimezék az izrael
gazdagabbjainak ekkori fényüzését.
A király – miután a hozzájárulók néhányaival beszélgetett – Galeottihoz
fordult vidáman. – Mi itt, – mond, – a gazda vagyunk s egészen a régi
divat egyszerűségében kivántunk megjelenni, mint atyáink, kik ezen
ajándék vagy Strena-napot sátraik alatt tarták tanyáikon vagy
táboraikban. – Kezdődjék az ünnepély!
A királylyal szemben levő aranyozott korlátok előtt középben hárfások,
cziterások és énekesek foglaltak helyet; jobbra s balra ezektől az
udvari hangászkar: hegedűikkel, czimbalmaikkal, hosszú s rövid
sípjaikkal, trombitákkal s tárogatókkal.
Tizenkét hölgy fehér patyolatban s szintannyi fiatal férfiú fekete
selyem-öltözetekben jelent meg a terem hézagának közepében s éneklé
Árpádot a Pannonhalmán, midőn széttekintett a gazdag honban s
tigrisbőr-sátrát vonatta fel s egy szőrzsákon ülve az agg kapitányok
közt, paizsáról, melyet váltva fegyveresei féltérden tartottak előtte,
osztogatott vitézei közt görög s római pénzeket s kérte hőseit, hogy e
napot emlékezetére ünnepelnék. Éneklék: miként jöttek rendre a vésznek
edzett seregek bátrai medve- s borz-süvegeikben, vas- és fa-sisakjaikban
s fogadák az ajándékot végtelen sorban, egy egész nap és egy éjtszaka.
Elvégződvén az ének, a trombita jelére megindult az egyik nyitott ajtón
át szép rendben követelők hosszú sora, mint tarka, színeiben változó
kigyó, a trónhoz kanyargó derékkal, míg eleje a királytól balra eső
ajtón vonult ki. – És jöttek a pohárnokok arany billikomokkal s a
tálnokok ezüst tálakkal s pinczérek tölcsérrel, a hangászok
hangszereikkel, a lovászok keféikkel – a régi szokás szerint.[49]
A király, miként jöttek, a széles tálból mindenkinek előre nyújtott
eszközébe pénzt eresztett s valamennyien megelégedve hagyák oda a
termet.
Míg ez így a sátor mennyezete alatt folyt s a király kifogyhatlan
nyájassággal teljesíté gyári munkáját: addig a jelenlevők tisztes
beszélgetéssel tölték idejöket, megjegyzéseiket tevén, vagy lovagi
illedelemmel szállottak le állásaikról s a nők üléseihez közeledtek. A
vidám Nankelreutherné egészen elemében látszatott lenni, mig Giskrának
tündérszépségű leánya körül nők és férfiak gyűltek.
Túl Aminha kedvetlennek látszatott. Neme a boszúságnak fellegzé szép
vonásait, de azoknak kifejezése eltökéltségre mutatott.
– Nephtali! – mond Aminha, – az a konyhaszemélyzet ezüst edényeivel?
[Illustration: – Harmadszor kérdelek, Káldor Kálmán!]
– Igen! – felel a kérdett, – a másik ott, az egyik trombitás s tartja
hangszerének tölcsérét tárva az ajándékra.
– Nézd csak Devecserit, az udvari szabót, – mond Nankelreutherné Gara
Máriának, egy emelt termetű lelkes arczú szőke hölgynek, – ez nekünk
fontos emberünk.
– Vágyom látni! – felel a hölgy nevetve, – minő eszközzel fogadja az
ajándékot; nekem erre sem tű, sem olló, sem ár alkalmasnak nem
tetszenek.
– Ha csak a gyűszűvel nem? – téve hozzá nevetve Ilka.
Devecseri Jordán zömök, piros és vidor arczú, becsületes budavári férfiú
és neje segítségével nőszabó is: az ünnepély szellemében csinosan
öltözve, de kezelése bélyegeként zöld kötővel s e mellé szúrt hatalmas
ollóval övében, léptetett halkal a királyi sátor felé, kötője alatt
valamit rejtegetvén.
– Mi lehet annak az embernek kötője alatt? – mond a nép közt egy fiatal
szabólegény, ki gazdáját ismerte meg a közeledőben.
– Úgy néz ki, – felel a mellette álló pohos kefeárus, – mint egy korona.
Devecseri uram, közel érvén a királyhoz, sajátságos műszerét kivoná a
kötő alól. A vidám ollóhős feltalálta magát s a király elébe egy jókora
fatálat tartott, körülszurkálva árakkal s hosszú tőkkel, melyek annak
valójában távulról korona-alakot adtak; a tál feneke különbszínű arany,
ezüst és selyemfonal- és szövetdarabkákkal volt vékonyon kibéllelve,
melyek közt néhány tű és gyűszű is látszatott.
A király elmosolyodott s Galeotti, ki az ünnepély alatt vidám tréfáival
s megjegyzéseivel mulattatá a királyt,[50] maga is jóizűen neveté a
furcsa ötletet, mely, miként tudá, sohasem szokta czélját a király előtt
elvéteni.
Valóban Mátyás egy jó marok ezüst pénzt vetvén a tálba, nevetve mondá: –
Szabó gazda! te gondoskodtál róla, hogy pénzünk nyakát ne szegje
táladban, oly helyesen ágyaltál alája.
– Felséges úr! – mond a szabó, neki bátorodva a vidám megszólítástól, –
a magyar tejfölösen szereti a káposztát.
Mátyás azonnal elértvén a tréfát, az aranytálból néhány aranyat hintett
a Devecseri uram tálába, ki vidáman s büszkén körültekintve haladott
tovább az ajándékkal.
A nők nevettek s az egész ünnepély igen vidor, fesztelen alakot vőn,
melynek derültségében Elemér is osztozott, Széchi Dienessel s másokkal
beszélgetvén. Giskrának leánya, ritka állhatatossággal egyetlen
tekintettel sem boldogítá az elfödött lovagot; de annak szemei a
sisakrostélyzaton keresztül a gyönyörű hölgyön csüngöttek, kinek kevély
tartása bár kissé különösnek tetszett a lovagnak, nem tudta eléggé
bámulni azon tapintatot, melylyel a büszke hölgy mindenkihez szólott, a
nélkül, hogy bárkit a legcsekélyebb merészségre is bátorítana; míg a
szinte bohó Nankelreutherné tízet is felültetett könnyű társalkodásával
s ezer kétértelmű beszédre s megjegyzésre adott okot minden ártatlansága
mellett.
Néha a teremben frissítők hordattak tálakban s billikomokban; lehetett
ezeknek vivői közt a csintalan Csupor Ádámot látni, a nők s leányok közt
sürögve; Szelepcsényit s még több nemes apródot, udvari szolgákat s
pohárnokokat.
Az éj jó előre haladott s a követelők még mindig jöttek; az ezüst s
arany tál újra megtöltetett s a király kifogyhatlan vidámsággal osztá
ajándékait. – Többekkel, kik hol távoztak, hol közeledtek hozzá,
nyájasan beszélgetvén s tréfálván.
– Hallod-e, Galeotti, – mond, – hát te miért nem hozod elő
szerszámaidat?
– Uram! – felel Galeotti, – én azok nélkül vagyok.
– Hát könyveidet, melyekkel tárainkat gazdagítottad, semminek tartod?
Galeotti azonnal fiának, János Márknak, inte, hogy könyveit: De homine
és De incognitis vulgo, a királyi könyvtárból hozná el.[51]
E közben a nép halkal ritkulni kezdett, végre megérkezvén a könyvek,
Galeotti a király tréfás nógatására feltárta azokat s Mátyás halommal
megtömte lapjaikat aranynyal.