laknak közelében, s a mindig éber szemmel őrzött budai várban nejét
mentnek hitte további veszélytől. De nem soká mulathatott ott Ilkával,
mert a király parancsára Zokoli Péter seregeihez kelle csatolni magát.
Kevéssel elindulása előtt egy napon úti készületeit tevé a lovag.
Nankelreuther németes részletességgel rendezé el apró, kalandos életéhez
mért málháit; folytonos lélekzetben tartván bőbeszédűségét nejének, ki
elég szivesen s ügyesen segített férjének podgyászait rendbe hozni.
Miként Ilka egy darabot a másik után átadott: repedezett rézszelencze,
szép festett cserépmázzal bevonva, akadott kezébe; a nő keveset
vizsgálván azt, egykedvűleg nyujtá férjének.
– Erre nincsen szükség, – mond Nankelreuther sajátságos mosolylyal –
tedd el édes Ilkám, hogy tartalmának egykor hasznát vehessed.
– S mi lehet az? – kérdé a nő felébredt tudnivágygyal.
– Nézd meg, – felelt mosolyogva a lovag.
Ilka a szelenczét felbontotta, s egy sárga réz, pénzalakú képet lelt
abban, vékony fekete zsinórkával.
– Mi ez? – kérdé nevetve – valami ereklye a régi időkből? – tán szerelmi
ajándék, úgy-e? Így jő az ember nyomára egykori bűneidnek.
– Most az egyszer – jegyzé meg Nankelreuther – csalatkozol; a dolog
megfejtést kiván. Mikor gyámatyádtól megnyertem kezedet s te is
ellenkezés nélkül lettél nőmmé: e szelenczével senki sem gondolt; –
azonban egy öreg szolgálója a háznak, elmenetelünk előtt néhány órával,
kezembe adá s arra kért: hogy bármi csekélységnek látszassék is ez,
gondosan zárjam el, mert még valaha hasznát vehetem.
– De – kiált fel Nankelreutherné – meg nem foghatom, mi fontossága
lehetne e rézbe nyomott boldogságos szűz képének, mely egykor
alkalmasint ájtatos apácza olvasóját diszesítette. – Alig mondá ki e
szavakat, midőn egyszerre egy gondolat lepte meg elméjét. – Mutasd a
képet, – szólt, hirtelen kezébe vevén az emlékjelt. Ilka figyelemmel
nézegeté azt. – Különös! – kiált fel – valóban különös! – egészen az!
– Mi? – kérdé a lovag.
– Semmi – felelt a nő. – Úgy tetszik nekem, mintha e képnek mását
valahol már láttam volna! – mondd! honnan került ez?
– A ki kezembe adta, azt állítá, hogy nyakadon függött akkor, midőn
tégedet Budán gyámatyádnak ajtaja előtt leltek, s mint a babonás
szolgáló szentül hitte, valami jóltevő tündérnek ajándéka, mely neked
szerencsét hoz.
Nankelreutherné mindig inkább mélyedett el gondolataiba. – Miért nem
szóltál előbb nekem e talizmánról, Nabuchodonozor? – mond csintalan
mosolylyal, – ki tudja, mennyi bajtól megőrizhetett volna e pénzdarab
engemet. – Miként így ábrándozva tekintett az emlékjelre, majdnem
önkénytelen mozdulattal ajkaihoz szorítá azt. – Te csekély, de egyedüli
maradványa egy anyának, ki azt talán a Szentföldről hozott olvasóról
fejtette le s tette nyakamra, légy üdvöz nekem! Oh édes lehetett a
fohász, melylyel ez történt, s lágy, gyöngéd a kedves anyai kéz, mely
ezt nyakamra kötötte. Istenemre! sohasem válok el többé ezen ereklyétől,
ez anyámtól jő! Nankelreutherné angyal volt, midőn ezt mondta, s szemei
nedvtől csillogtak. – Igaz! a gyermeki szeretetben valami nemesítő van,
mi minden arczot dicsőít.
Ki fejti meg, hogy az önállásra annyira törekvő ember oly édesen
emlékezik a függés éveire, azon gyermekéletszakra, hol, szinte akarat
nélkül, mindent mástól várt. Mi kapocsa azon szeretetnek gyermek és
szülő közt, mely minden szerelmi viszonynál tartósabb, s legkevésbbé
vegyül azzal, mivel minden emberi indulat: önzéssel!? A természet
sugallása? – minő nyelven szól az? – A mélyebb fürkészet szinte
odavezet, hogy éltünk – folytatása szülőinkéinek, s hogy teljes önállás
nem boldogít.
Ilka hirtelen félbeszakította beszédét, segített újra férjének, míg
minden rendben volt. Akkor a mellékszobácskába vonult, egy karszékbe
vetette magát, az ablak párkányára könyökölt s szemeit a pesti rónákon,
a zöld szigeteken s a szőke folyam nemes habjain úsztatá végig. –
Istenem! – rebegett – e csekély rézpikkely szivemet ragadta meg; minő
gondolatok merülnek föl agyamban! igen, ehhez tökéletesen hasonló azon
rézkép, melynek egykor zsinórját észrevettem a Wratizláw nyakában;
tréfásan kivontam, amuletnak vélvén azt, s ő kiragadva kezemből,
ajkaihoz voná olyan arczczal, melyet tudtam volna szeretni! s keblébe
rejté. – Ezt egy szent adta, – mondá – neve édesanya! – és ment. – Igen,
igen! most értem magamat: e pillanattól éreztem e megfoghatlan vonzódást
azon ember iránt, kit gyűlölni akartam – és szerettem.
– Ő Komoróczi! igen, ő az! fogva Visegrádon; – folytatá a nő. – Mi
faggatja szívemet? miért e jel az én- s az ő keblén? – miért a
hasonlatosság közöttünk, mely mindenkit meglepett? – Ő fogva! – Ilka
elmélyedett; végre vígan felkiáltott: – Én a királyhoz megyek, s
kegyelmet kérek számára: igen, igen! – – Nem tudom, mi űz; de e gondolat
felvidított, boldoggá tett! én megyek. – Nankelreutherné fölkelt
székéről s megállott a szobában. – Nem, nem, mégis nem lehet! mit mond a
világ? mit férjem? – nem, nem! – S mégis űz engemet a belső hatalom! –
Mit tegyek? – Igen, ezt teszem! kiáltott fel, mintegy új ötlet
felvillanásától ingerülten.
A jövő pillanatban halk kocczanás tevé figyelmessé – Szabad! – mond Ilka
s a csendesen nyiló ajtón egy ritka tünemény mutatkozott.
Leány volt az, s a mint első tekintetre látszott, alig tizennyolcz évű.
Öltözete annyira különbözött az Ilkáétól s oly eredeti volt, hogy néhány
sort szükségképen kell leirására szánnunk.
A szép, keletien szabályos főt, melyről aranyfényű szőke haj ömlött le
két gazdag tekercsben, párta neme födte, minden szalag nélkül, széles
abroncsot képezve, mely a gyönyörű kerekségű főnek hátulsó részét
kerítette körül. Nyakát sürű és sokrétűen ahhoz szoruló keleti
gyöngy-sorok majdnem egészen elfödték, s a szelid ábránd-arcznak
lángoló, világoskék szemeivel oly tekintetet adtak, mint azon aggszerű
arczoknak van, melyek régi görög szobrokon láthatók s a hajdaniság
bélyegét viselik. A test felső részét sárga, gazdagon aranynyal áttört
tunica födte, térdig érő, elől nyitva s az égszín bélést kitüntető, mely
a legkarcsúbb derékhoz zománczos mívü kövekkel terhelt övvel volt
szorítva; ujjait ezen ízlésteljes öltözetnek könyökön alól a legfinomabb
csipke födé, fellegezve a gömbölyű kart s egy részét a havas, gyűrűkkel
terhelt kezecskéknek. A felső öltözet alatt nehéz fehér fellegzett
selyemszoknya folyt alá sűrű festői redőkben s a léptek alatt suhogva. A
fehér szattyánba szorult gyermeklábaknak kissé felhajló orruk e meglepő
alaknak keleti tekintetét még jobban kiemelte.
Ilka az érkező felé fordult s a legderültebb arczczal üdvözlé: – Aminha!
minő rég nem láttalak! így kell-e szavadnak állani? szép gyermek, ezt
igérted-e Vadnán? egy hónapja, hogy felém sem jösz!
Aminha szelid főhajtás után a kézzel kijelölt széken foglalt helyet. –
Asszonyom! – mond – az ily kereskedő népnek, mint mi izraeliták vagyunk,
kevés ideje van látogatásokra! valóban, ha tehetném, sehol sem volnék
oly sokszor, mint itt; mert sehol nem lehetnék örömestebb.
– Aminha! te szép vagy, mint egy piros körte, és sugárzó, mint egy
karperecz! – kezdé Ilka újra – mondd, hogy élsz? mit csinál öreg atyád?
jobbul-e? ah! én neked sokat mondhatnék, jó gyermek! mióta nem láttalak,
sok történt, a mit nők örömest közlenek barátnéikkal.
A kelet leánya a beszélőnek kezét ragadá meg s voná ajkaihoz; de Ilka
hátrahúzta azt s egy csókkal homlokára váltá fel a leány hálakiömlését a
barátné nevezetre.
– Nekem is sok közleni valóm van, – szól Aminha sóhajtva – s ha az én
kegyes jó asszonyomat – – –
– Barátnémat! – igazítá ki Ilka.
– Nem untatom – folytatá a másik: – rendre elbeszélem, a mi rajtam
utolsó együttlétünk óta történt. Atyám jobban van! Vadnai szenvedése
óta, a mint azt már többször elbeszéltem, az ábrándkomolyság sohasem
távozott tőle egészen, akkori ijedtsége őt őrültté tette; – igen! az is
volt ő, még hazajöttünk után is három holdig; de gondos felügyelet s a
kereskedés szükséges elszóródásai s fáradalmai közben ezen inkább lázas
őrjöngés, mint valódi őrültség, búskomolysággá változott át. Egyrészt
roppant veszteségünk is nevelte kedélyének ezen irányzatát; mert – bár a
jó felséges királynak szilárd rendelései következtében sok kézhez került
is, – kárunk valóban nem csekély. De néhány szerencsés bérlet s jól
sikerült vásárlások, vidám meglepetéseik által, a kereskedői bizodalmat
s reményt visszaadák atyámnak, – s ő most sokkal derültebb. Ideges
állapotjai igen ritkák s csak rövid időre lepik meg; egyébiránt egy régi
óhajtása teljesedéshez közelít, s ez őt igen boldoggá látszatik tenni. –
– – Én ara vagyok.
– Ah! ki azon szerencsés, kinek a legszebb leányka Budán adja kezét?
– Nephtali! – felel Aminha könnyű pirulattal s szelid vidámsággal, – ki
Vadnán is ott volt s kiről olykor beszéltünk.
– Választásodat helybe kell hagynom, Aminha; bár – megbocsátasz
barátnédnak – ha néha vallásod sorsosaira irigykedik éretted, s
szivedet, kezedet egy nemes lovagnak óhajtaná.
– A szegény izraelita leánynak ily magas szerencséről még álmodni sem
szabad; – felelt Aminha némi komolysággal. – Nephtali jó ifjú! Atyám azt
mondja, hogy atyja Sámuel, egy a legtehetősebb kereskedő közől a honban;
de az nekem sohasem jutott eszembe. Én őt Vadnán kedveltem meg, mikor
oly hév részt vett atyám sorsán s az enyémen, magát feledve. – Ah, akkor
a hiú leány benne azon hajdani hősök egyikét képzelé, milyenekkel tömvék
az izraelita nemzetnek történetkönyvei; egy Jozuát vagy Machabét;
szóval, úgy vélte, hogy nem rosszabb ő egy nemes lovagnál – a szegény
megvetett zsidó. – Utolsó szavaiban a szép teremtésnek mondhatlan
fájdalom vegyült, nemével a fönségnek s büszke keserűségnek.
Ilka csendesen hallgatá őt s kezecskéit szorítá a magáéi közé. – Boldog
vagy-e? megelégedett tehát? Aminha! – mondd!
A leánykának keblét halk sóhaj dagasztá. – Az vagyok! – felelt rövid
szünet után – miért ne lennék az? Nephtalit szeretem, lelkem
teljességéből, először életemben; s tudom, hogy én mást nem szerethetek
soha, s nem is találnék jelesbet, szorgalmasbat, s ki hozzám oly jó, oly
igen jó lenne.
– Szivemből részt veszek boldogságodban, kedvesem, s szerencsét kivánok
neked; de örömed még sem egészen tiszta, nem egészen ment az ürömtől;
arczodról olvasom azt; szólj! mi bánt?
– Atyámat imádom! oh egek! tízszeresen atyám ő, nem a minők ezrenkint
vannak, nem, – ő olyan, minőt ifjú személyem Ábrahámban s Jákobban
képzelt, azon aggszerű patriarchákban, kik atyák, királyok, Isten voltak
egy személyben; kiknek szavai, mint a jóslat igéi, hatottak a lélekre, s
szemök hunyorítására a hű háznép sátrait szedte fel; kiknek intő szava
után kövér nyájak s csengős, terhelt tevék mentek a pusztán; s parancsuk
a dús legelőkben egy országot teremtett, hová sátraikat feszíték ki,
melyeknek kúpja az ég volt! – Úgy, mint atyám, nem szerethetett engemet
senki.
– Értelek! – mond Ilka s szemeiben a részvét s bámulás nemes gyöngye
csillogott. – Atyádtól nehéz elválnod; maradj mellette, sok jó ember
elfér egy födél alatt, s nálatok ez nem ritkaság, ti a zsinatot
megszoktátok.
– Igen! – kiáltott fel a leányka magasztalva – mellette és övéi mellett!
– híven szelid hitemhez, az Ábrahám, Jákob és Mózes hitéhez!
– Minő szokatlan hevülés emeli lelkedet, Aminha! én így nem láttalak
még; szólj barátnédnak, talán valami csetepaté történt?
Különös ellentételt képezett Ilka, néha pórias kitételeivel, a szép
izraelita hölgynek magasztaltságával, mely szavaiból szintúgy, mint
tartásából kitűnt. De a fellengés szelleme egy árnyéklatát láttatá a
keserűségnek s ijedelemnek; vonásai azon kétes feszültséget árulták el,
mely valakit nagy s elhatározó sorsváltozás előtt szokott meglepni.
– Nem tudom, – rebegé a leányka – mi fog velem s rajtam történni, de egy
kínos előérzet szorítja keblemet össze. – Oh Ilka! – kiált fel,
barátnéjának nyakába borulva, ki őt szivesen szorította kebléhez. –
Életemben először mertem azon nemes nőnek e bizodalmas nevet adni, ki
oly sokszor bátorított rá. Igen! korlátimba fogok, a magasztaltság e
pillanata után, visszalépni újra; de az életnek vannak szakai, hol egy
rokon lénynyel szemben úgy eltávolítunk mindent, hogy a hézag betelik,
mely helyzet és helyzet közt ásít, s az ember az emberrel marad
szemközt, s a király a koldússal fog kezet.
[Illustration: – Atyámat imádom!]
Ilka mindinkább bámulva tekintett a hölgyre, ki kínos hevességgel
folytatá:
– El akarnak atyámtól ragadni! – de nem, az Isten nagy és jó – s én
vétkezem, ha búsulok s nem bízom benne s nem vagyok vidám, mint eddig. –
Ezzel Aminha igyekezett vonásainak újra azon derült kifejezést adni,
melylyel érkeztekor birtak.
– Atyádtól! – kiált fel Ilka meglepetve – kik? talán Nephtali!
– Nem, nem – nem ő!
– Nem értelek, leány, nyiltan!
– Ám legyen! – mond Aminha. – Szokásom estenkint, ha dolgom végeztem, a
házelőtti kőlóczára kiülni s az est hűsét ott élvezni. A világ oly szép!
– Néha Nephtali ül mellettem, néha kedves, jó öreg atyám; de olykor
egyedül is vagyok. – Jövőmet hímezem itt ki gyermek-észszel, s
elgondolkodom s elszórakodom. – Ilyenkor egy hirtelen megszólítás
összerázkódtat. Így történt a múlt hetekben; csendesen valék,
magányosan, gondolataimba mélyedve, midőn egyszerre egy magas száraz nőt
láttam magam előtt. Vonásainak keménysége mélyen véste be magát
emlékezetembe, én őt ezer közől kiismerném. A nő hideg, durva kezét tevé
az enyémre s azon büszke, megvető tartással, melyet a keresztény köznép
negélyez a szegény zsidókkal szemben, szólított meg: – Te férjhez akarsz
menni? – kérdé különös hangnyomattal.
– A meglepetés képtelenné tett a feleletre.
– Egy zsidóhoz! – folytatá a nő szembetünő gúnynyal s megvetéssel, –
azzal, oh, ti nem tudjátok azt magas csarnokaitokban! – mely úgy fáj –
oly igen keserű –!
– Mi közöd azzal, jó asszony! – feleltem a tőlem kitelhető szelidséggel.
Kihez mehetne a zsidó leány máshoz, mint izraelitához! – –
– A nő maga körül tekintett s hirtelen felelt megjegyzésemre oly szigorú
arczkifejezéssel, mely most is fagyot vegyít vérem közé: – Te nem fogsz
Nephtalihoz menni! – te nem vagy Ábrahám leánya! – te keresztény leány
vagy! – – Vigyázz, mert atyádat, Nephtalit s magadat a máglyára vezethet
e házasság!
– Keresztény leány!? – kiált fel Ilka, tapsolva kezeivel s felugorva
helyéről. – Oh, ha ez volna! – kedvesem, ha ez lehetne! s mit mondott a
nő tovább?
– Asszonyom! kegyed ennek örülni tud? – rebegett összerázkódva Aminha. –
A nő szava mint a villám csapott le mellettem; – folytatá – eszembe
jutott, mit atyám egykor Vadnán mondott őrültségében; ah igen! így
hangzottak szavai: «azt mondják, hogy ez nem az én leányom! pedig az
enyém.» – Különös összehangzás volt atyámnak azon őrült szavai s a közt,
mit ama nő mondott. – Végre magamhoz tértem; kínzóm eltűnt, távol
pillantám meg őt, arcza felém volt fordulva s keze fenyítve fölemelve.
– Különös! valóban különös! – mond Ilka – de a szerencse megfoghatlan!
folytatá elgondolkozva – s azóta nem láttad-e őt?
– Szerencse? – sóhajtott feszült kebellel a leány – én nem érzem ezt! –
A nőt tegnap gondoltam látni. – Ő őrült, igen! hiszen lehetetlenséget
beszélt: őrült ő! – de mégis űz valami engemet, őt megkérdezni még
egyszer. E házba láttam bemenni, nem csalódom, bizonyosan nem; oh, igen
mélyen fészkelték vonásai magukat emlékezetembe. Egy gazdag polgárnak
vittem atyám meghagyásából bársonyszövetet; Nephtali volt velem. Midőn
visszatértemben a nőt vevém észre: tekintetemet szándékosan kerülni
látszatott, csak midőn messze haladtunk el, suhant a házba be, én nem
csalódtam.
– Szólottál-e atyádnak s Nephtalinak a dologról?
Aminha kis szünet után felelt Ilka kérdésére: – Nem szólottam senkinek;
– a nő őrült – s miért keserítsem s zavarjam elméjét a szegény öregnek s
Nephtalinak?
– S ide láttad őt bejőni? – kérdé Ilka. – Ki lehet? itt van jelenben egy
asszony, de csak három nap óta; ispánném egyik kis birtokomból,
Nyitrában; de ez nem az. – Ilka elgondolkozott. – Magas, mondád, és
száraz, ezelőtt néhány héttel láttad őt először? Istenemre! a dolog
különös. Ispánom valóban itt volt ezelőtt három héttel nejével,
élelemszereket szállítván ide, most neje egyedül jött.
– Nem, nem! – nyögött Aminha összerázkódva – nem lehet az! a kit ide
belopódzni láttam, idősb, homlokát sűrű redők borítják s fürtein aggság
dere fénylik; nem ő! – a nő őrült volt s eddig talán nincs már itt.
– Leirásod talál, – felel Ilka élénken – vonalról vonalra; de a nő nem
őrült, helyes esze van.
– Őrült, mondom én! – kiált fel Aminha gyorsan – oh, ne fürkészszük e
talányt! – ne! – az Isten nevére, ne! Őrült volt ő, vagy nekem kelle
azzá lennem! Hibáztam, midőn őt látni akartam; vétkes vizsgaság volt az,
kisértése a sorsnak, beavatkozás a szent Isten végzeteibe! – nem, én nem
akarom őt látni! igen, engedj távoznom! most látom az örvényt ásítni
felém. Ő őrült, ismétlem! – vagy tréfát űzött velem; mindegy! én nem
akarom őt látni, most, mivel tudom, hogy itt van s mondod, hogy esze
helyén. – – Ah asszonyom; taníts fékezni indulatimat, én nem tudom, mit
akarok, elmém zavart!
– Kedvesem! – mond Ilka érzékenyen – ha úgy lenne, mint ama nő mondotta,
– félsz-e keresztény lenni? – mitől tarthatsz? én szerencsét jóslok
neked. Igen! szükség, hogy őt lásd s vele szólj; a bizonyos rossz, ha
rossz lehetne az, mi lelkednek üdvet igér, mégis jobb mint a folytonos
remegés.
– Jobb, jobb talán! – mond Aminha – tegyen, cselekedjék helyettem! eszem
rugóságát elvesztette! – De Isten velem van; s bármi történjék, én
Aminha maradok, az agg Ábrahám leánya!
Ilka az ispánnét hivatá fel. Néhány percz múlva a nő belépett: Aminha
egy sikoltással dőlt Ilka karjai közé.
– Ismered ezt itt? – kiáltott a nőre Ilka, ujjával mutatva a szép
ájultra.
AZ OROSZLÁNOK.
De szemében a leánynak
Tiltó tűz ragyog,
– – – – – – –
– – – – – – –
Mely reményt és bátorságot
– – – – megöl.
_Vörösmarty_.
Mielőtt Aminhához visszatérnénk, ki ájultában márvány-szoborhoz
hasonlított, mely csak pygmaleoni szövétnekre vár, drámánk nagy
személyzetének egy része történeti fontosságú viszonyok közt lép fel.
Fehérváron a király koronázásának fényes ünnepét ülték, melyen a már
egész Európában tisztelt, méltánylott Mátyást számtalan idegen
fejedelmek követei környezték.[32]
A csillogó urak közt, pompás keleti öltözetökben, egy gyönyörű termetű
lovag tűnt fel nemes kérgében egyszerű fekete fegyverzetének. Sisak
rostélyzata födte arczát; de a merre ment, az ősz vitézek, a nép s
mindenki rámutatott: amoda nézzetek! az Elemér a sas! – Kerek pajzsa
fényes szíjon csüngött karján; fekete sas kék mezőben látszott azon
ketté tépett koszorú fölött, s körüle e szók: ALES AQUILA.
A király a koronázás után Budára érkezett, kiséretében Giskra is.
Szállása ez utóbbinak Mátyásnak akkori királyi lakában volt, mely
szintén azon helyen emelkedett, hol a mostani nádor-lak áll, büszke
homlokával száz ablakból tekintve alá a vidoran s nagyszerűen sarjadozó,
egykor kisszerű Pestre.[33]
Balszárnyában az egyemeletes sötét épületnek terjedt azon osztály,
melybe a hatalmas pártvezér Giskra szállíttatott, kit nemcsak azon vágy,
hogy királyának közelében lehessen, hozott Budára; hanem a hosszas
viszályok által szükségessé vált szabályozása is némely felsővidéki
viszonyoknak, várak- s birtokoknak.
Egy azok közől, kiket Giskra újra kegyelmébe vagy inkább pártolása alá
fogadott, s kik iránt közbenjárását ajánlotta: Komoróczi volt és
Talafuz, ki régen már Csehországban tartózkodott s ott nagy szükségben
élt.[34]
Komoróczi, midőn a Salamon tornyából a lenge kötélhágcsón kilépett,
nemsokára hallotta a toronyba rohanók zsibaját; kettőzött hévvel
igyekezett az ingó hágcsón visszafordulva, atyján segíteni, midőn egy
kemény ütés hátán, majd a mélységbe sodorta. A váratlan csapást a
lezuhanó megsebesített Káldor okozta, s a vad kényúrnak életébe
kerülhete; de atyja megakadván ruhájánál fogva az egyik fokon, nem
érhette őt egész súlyával; e körülmény menté meg. A lökés kábító volt, s
csak annyi veszélyekben megedzett lélekjelenlétének tulajdonítható, hogy
az első meglepetéstől felocsúdva, vállán emelte le atyját, s az öreg
szolgának segítségével a sajkába vonta.
– Halva se birjátok őt! – ordított Komoróczi, s ezzel a testet a ladikba
végig fektette. Nem volt veszteni idő; nemsokára az evezők egyhangú
csapása, mely mindig süketebben szakasztá meg a dühöngő vésznek zaját,
bizonyítá, hogy a sajka gyorsan halad.
[Illustration: Vállán emelte le atyját.]
Egy-két, a sötétben a szaladókra a torony ablakából az alsó körfalból
rosszul irányzott nyíl sivított el fejük felett, s egy kopja furódott a
sajka oldalába.
Az éj korma födte az élénk evezőket, mert az öreg Káldor meredten
nyúlván el a sajka közepén, lehetővé, sőt szükségessé tette, hogy a
szolga is evezőt ragadjon. – A romboló vész hajtotta a lenge teknőt; még
hajnalra Tolnára érkeztek s ott a hű szolga urát s annak már útközben
élet jeleit adó atyját egy régi ismerőjénél rejtette el.
Komoróczinak nem lehetett soká mulatni. – Szolgája őt oly dolgokról
értesítette, melyekről önérdekében állott személyesen meggyőződnie.
Atyja Komoróczinak nagy örömére Tolnán magához kezdett jőni; sebe vállán
nem volt ugyan veszedelmes, de kábultsága közben a vérvesztés
elgyengítette, s a rablólovag kénytelen volt őt rövid időre szolgájának
gondviselésére bízni; maga haladék nélkül sietett Bicskére, hol, a mint
Gáspártól hallá, védelemre számított udvarházát kedves tiszttartója s
irnoka, Angyal diák, meg tudák tartani, s Bartos és Korbel közbirtokosok
s akkori hatalmas kényurak segítségével védeni is.[35]
Épen vigan lakomáztak Angyal diáknál a helység birái s jegyzője, midőn
egyszerre az ajtó felpattant s Komoróczi, portól s verítéktől ellepve,
állott hű emberei közt. Angyal diák Bartos és Korbel uraknak azonnal
hírt adott; Komoróczi víg estebéd után több hold óta először pihent puha
ágyban.
Ide hozta ő később sötét éjeken atyját is, kinek egészsége meglehetősen
helyreállott már.
Ezernégyszázötvenhatban, szeptember huszonkilenczedikén, Giskra
közbenjárása által védlevelet nyert, s azzal Nagy-Sarlóra sietett, hol
őt a királyi biztos várta, ki kemény föltételek alatt egyezségre lépett
a kevély kényúrral.[36]
*
Giskra, ki, mint láttuk, Budán volt, mély gyászt hordott keblében. Azon
színlelhetlen fájdalom, mely minden vonásaiból kitűnt s a király
kedélyének mostani állásával összhangzásban volt, tevé közellétét s
társaságát a Mátyás régi s legelszántabb ellenségének barátivá s
óhajtottá. Giskra, néhány holddal a király koronázása előtt, Lippán
imádott nejét vesztette el, kit minden vadsága mellett csatákban aggott
lelkének, mindig ifjú szenvedélylyel s babonás hűséggel szeretett.
Leányának nemes vonásai emlékeztették őt a kedves nőre, főleg szemei,
melyek egészen azon báj- s szenvedélyteljes tüzűek voltak, mint anyjáé,
csakhogy tekintetök kevélyebb s önállóbb szellemű volt.
A leány híven ragaszkodott atyjához, s miként még anyja életében sokszor
a tábor zajától sem irtózott, hogy atyja közelében lehessen: úgy most,
az imádott anya elhúnyta után, elválhatlan maradott az ősz Giskrától, s
őt Budára is elkísérte.
Lelkével e sajátságos lénynek annyira ismeretesek vagyunk már, hogy
benne, valamint szenvedélyeiben ritka élénkséget, úgy lelkületében is
kiváló szilárdságot gyaníthatunk. Láttuk őt a Poprád festői partjain a
lenge, édelgő lovagseregtől körülkerítve hideg rátartással s nemével a
kicsinylésnek fogadni a megszokott hódolatokat. – Tanúi valánk azon
benyomásnak, melyet lelkére Elemérnek neve tett; tudjuk, miként szőtte
lelke ezen eszményi alakot ifjú éveinek egy kedves, feledhetlen
árnyalakjával össze. Regényes szelleméből megfejthető, hogy azon
ifjúnak, ki ellenségből atyjának barátjává lett, naponkint dicsőbb neve
mindinkább hevítette képzetét. Az összehasonlítás által ezen alakkal,
kit a rejtélyesség még érdekesbbé tett, szemei előtt minden kisszerű
tisztelői természetesen vesztettek.