a széptermetű lovagot, s akkor e termet, hasonlatossága által egy
másikkal, melynek emlékezete szívében élt, őt a magasztaltságig
elragadta, s mindig e ritka levente ragyogó dicsőségében állott lelke
előtt.
Egy titkos, kétes remény, melyet büszkesége tiltott önmagának
megvallani, kísérte őt Budára, hol remélte a lovagot láthatni. De
valahányszor e gondolat lepte meg őt, mindannyiszor büszkesége ébredett
föl s néma önsértésnek találta, foglalkozni valakivel, ki őt nem keresi.
Így gondolatiba merülve, ült ő a királyi csarnokban. Atyja víg lakomában
volt Ország Mihálynál, melyet a király jelenléte is díszesített.
Az estebéd gyaníthatólag éjfélen túl vala haladandó, mivel csupa
férfiakból állott. – A leány oly helyzetében volt lelkének, hogy e
lakoma által okozott egyedülségnek örült s azt élvezni akarta.
A szoba, melyben a magas hölgy kerek széken a nyitott ablak mellett ült,
nagyszerű tekintetet adott a Duna virító szigeteire, a holdfürösztött
tágas rónára s a Vízivárosnak részére, s végre egy fallal rekesztett
négyszegre, mely a Buda Pesttel szembeni oldalán terjedő kerttől
elválasztva, sima, csillámló gyeppel volt borítva.[37] Egyetlen roppant
diófa terjeszté szét hosszú s terebély árnyát abban.
Tíz óra felé járt; alant minden néma volt, csak itt-ott lehete egy késő
mécsest látni a Víziváros alházaiban s túl a Dunán a váczi kapu
őrtornyában. A teleholdnak egy hosszú, fehér sugara hatotta a széles
folyó hullámait keresztül, melyeknek fodrain a csillagok fénye szökdelt
föl.
Lassú suhogó léptek tevék a kémlő hölgyet figyelmessé, s szemei a
nagyszerű látványról, melyen ábrándozva úsztak keresztül, lehajlottak a
szűk rekeszre, honnan a nesz hallatszott.
– De ki írja le meglepetését, midőn egyszerre az ablaktól balra vonuló
oldalfalazatnak eddig észre nem vett üregéből egy kevély oroszlán lépett
ki csendesen: királyi feje, arany sörényével, le volt eresztve, s bojtos
farkát mint fáradt kigyót vonta maga után. Kiérvén a négyszög közepéig,
fölemelve fejét: a sertékkel borított orr alatt tág öböl nyilt s a fogak
hófehér ékei villámlottak alóla, míg a széles, piros nyelv hosszan nyúlt
ki a nemes vadnak ásitása közben. A fő újra leereszkedett, s az
oroszlán, macska-fajának negédével csóválta farkát háta fölött, mely egy
külön állatnak látszott görcsös kanyarodásban; a hatalmas lábakat
szétfeszítette s hosszan nyujtózott több ízben, míg kevélyen s teljes
erőérzetben emelte föl újra fejét csillámló szemeivel. Végre maga körül
forogván, méltóságos lassúsággal a gyepre heveredett le, sörényes arczát
első lábaira nyugtatván.
A jelenet borzasztó és fölséges volt egyszerre; a hölgy azon félelemmel
vegyült gyönyörrel nézte a kevély vadat, melyet veszélyes állattal
szemben a biztos helyzet ad, s mely mindig neme marad a kedélyt emelő
élvezetnek.
Alig hevert itt az aranyszőrű állatkirály henye kénynyel, midőn rövid
bakugrásokkal karcsú nőoroszlán szökdelt elő ugyanazon rekeszből. Feje
sörénytelen volt, s a macska-fajra még inkább emlékeztetett, mint a
hímnek sörény-övezte képe; termete nyulánk és karcsú, szőre rövid s
aranyló: – kétszer körülügette a könnyű nővad a síma gyep szőnyegét, s
rövid bődülést hallatván, a másik előtt állott meg, fejét annak széles
hátára eresztette le s fogaival a hím gerinczéjeit futotta végig, míg
lábaival néha enyelegve tapintott a domború bordákra. Amaz egykedvüleg
látszatott a hízelgést fogadni, csak néha kanyarodott fel a farka, s
korbácsolta a gyepet maga körül.
Néhány percz múlva a két állat hallható szuszogással hevert egymás
mellett s a nőoroszlánnak szép feje behúnyt szemekkel a hím vállán
nyugodott.
A hölgy csendesen legeltette szemeit az állatpáron, melynek megjelenése
alkalmas volt őt meglepni. Tudta ugyan, hogy még a múlt évben Castriott
György, az albániai parancsnok, két oroszlánt küldött ajándékba a
királynak, melyeket az igen szeretett, s melyek őt annyira ismerték,
hogy ebekként követték lépteit. Néha a csarnok termeiben, vagy trónjának
zsámolya előtt hevertek, nem kis ijedségére a jelenlevőknek, kik tudták,
hogy ily őrizet mellett életök egy hunyorításától függ Mátyásnak: mert e
két kevély vadnak szemei mindig a királyra voltak függesztve, mintegy
intést várva.[38] De azt is tudta, hogy ezek a kertnek másik oldalán, e
czélra emelt épületben tartatnak s csak nappal eresztetnek olykor ki.
A leány néha felsóhajtott: szíve körül fonódott azon ifjudon édes
sejtés, melyet semmi valóság nem pótol; mely az eget varázsolja le s a
jövendőt népesíti derült képekkel, melyeknek lelket mindig egy hév
képzettel festett alak ad; nemcsak az, szebb és jobb, mint a milyet a
sivatag való állít elő később; s a hölgy soha sem szebb, mint mikor így
képzeteinek mennyét szárnyalja keresztül s reményeinek zöldében fürdik.
Egyszerre úgy tetszett neki, mintha szemben a falgerinczén egy pont
emelkednék föl, melyet néhány percz múlva nem lehet az áradó hold
fényében nem annak ismerni, a mi volt: férfiú-főnek, kerek
tigrisbőr-süvegtől födve, s barna fürtöktől körülhullámozva.
Az első gondolat, mely a hölgyet e váratlan jelenet alkalmával meglepte,
az volt, hogy talán az állatok gondviselője akar a fal tetejéről egy
tekintetet vetni a vadakra; de volt e mindig inkább-inkább emelkedő
alaknak külsőjében valami, a mi jobbra mutatott oroszlánpeczérnél.
A hölgy szíve gyorsabban kezdett verni. – Ki lehet ezen ember? gondolá
magában, rámeresztve szemeit. – A férfiú e pillanatban ülni látszatott a
falon s feje a hölgy felé vala fordulva; vonásait ki nem lehete venni,
de a fő képzetet ada azon álomjárókról, kiknek csendes arcza nemével a
fohászó vágynak van a holdra szegezve, s mintegy befolyásától ihletve,
tekintetök magasztalt s meredt.
Egy új gondolat váltotta fel az előbbenit. – Ha ezen ember – mond
magában a hölgy – ama kétes alak volna, kit pár nap óta vettem a kert
aljában észre? s minap a Salamon temploma előtt, egyszerű zöld köpenybe
burkolva, csak félig látható arczczal s lángoló szemekkel, melyeknek
sugárai terhemre voltak? – Minő vakmerőség ez?! – – szemtelen tolakodás!
– tevé nemével az erőködésnek hozzá, mert akaratlan az Elemér alakja
tűnt fel elméjében, s a fiatalság gazdag szeszélye ezen emelkedő alakban
annak élvonalait gondolá feltalálni, kivel elméje örökösen bíbelődött.
A férfiúnak helyzete a falon olyanszerű volt, hogy a hölgynek ablakát
egészen láthatta; de egyrészt a közelálló fának lecsüngő lombjai,
másrészt árnya könnyen elfödheték szemei elől az oroszlánok tekintetét.
– Minő szemtelenség! – ismétlé magában a hölgy, s a következő perczben
látszató megvetéssel s kevélységgel arczvonásaiban vonult hátra, hogy az
ablakokat betevén, azoknak kárpitjait ereszsze le s úgy a helytelen
vizsgálatnak útját elzárja.
De ugyanazon pillanatban látta, hogy a férfiú lebocsátkozik a falon,
kezeivel annak párkányába fogózva.
Irtózva tekintett feléje: még a falon csüngött az; lába s a gyep közt
nem sokkal kevésb hézag lehete egy ölnél, s így az ugrás maga nem
veszélyes. – De az oroszlánok jelenléte itt bizonyos halál volt. –
Rémülés, kétség, mit kellessék tennie, s az Elemér hátra nem idézhető
alakja nyargaltak egy percz alatt a hölgy elméjén keresztül.
A férfiú bátor ugrással e közben a rekeszbe toppant s fülét egy éles
sikoltás hatotta meg. – Látta a Giskra leányát az ablak mellett
összerogyni, ki valóban elrémült, s az ijedtség megtágítván idegeit, a
székre hanyatlott hátra.
Bármennyire sértette őt az ifjúnak megjelenése, ki nyugodtan állott a
fal mellett, mintegy szemrehányást tevén magának azon ijedelemért,
melyet okozott: – a részvét nemes kedélyében fölülkerekedett; a hölgy
magához tért, szólni nem mert, nehogy hangja az oroszlánokat felköltse,
kik közül a nő fülelve emelte fel orrát, durva dorombolást hallatván;
míg a hím csendesen szunnyadott. – Látta, hogy az ifjú vakmerőnek arcza
az ablak felé van fordulva s őt észreveheti; a leány hirtelen
kinyujtotta karját s azon tájára a rekesznek mutatott, hol az oroszlánok
voltak, s a következő perczben élénken távozásra intett.
Meglepetve, mind az előbb hallott dorombolástól, mind a Giskra leányának
intésétől, tekintett rá az ifjú, nem tudván jeleit megfejteni; közelebb
lépett azon terebélyes fához, melynek sudara a rekesz borzasztó lakóit s
őreit födte el.
Egy új sikoltás hangzott s a férfiú két ölnyire állott a királyi
vadaktól, kik közelítésére fejeiket emelték fel irtózatos kifejezésével
a dühnek, s lángoló szemeiket szegezték rá.
A pillanat borzasztó volt. – A fa, melyre kapaszkodhatott volna, az
oroszlánok közelében; – a vadak ébren. – – Hideg bátorság kellett itt,
nem menekedni; mert erre sem mód, sem idő nem volt; de védelemre vagy
halálra.
Az ifjúnak minden fegyvere egy rövid tőr volt, melyet akaratlan s
öntudatlan tartott már kezében, míg szemei a derengő négyszeget
körülszárnyalták. – A hölgy ablaka alatt zöldre festett sűrű léczezet
nyúlt el, melyre a borágnak idegei tapadtak.
Alig vette ezt észre a bátor ifjú: azonnal a menekvés jóltevő s bátorító
eszméje lobbant fel agyában. Mindez, a mint gyanítni lehet, rövid
pillanat műve volt.
Az oroszlánok még hevertek, vért fagylaló bőgést hallatva. – A felugrás
néhány pillanatot kivánt; s tudta az ifjú, hogy e vad – melynek leírását
elég fogoly tatártól hallotta – a támadásra készül, mint minden állat a
macskafajból. Mindez őt hirtelen elhatározásra bírta. Bámulatra méltó
hidegvérrel ugrott jobbra, s rövid kerületet nyargalván át, az ablak
alatti zöld léczezet alá ért.
A Giskra szép leánya a közeledőben azon alakra gondolt ismerni, mely
igen is mélyen volt szívébe vésve. Mondhatlan rémüléssel kiáltott le: –
Szerencsétlen! mit tevél? – el kell veszned!
– Láttalak! – kiált fel az ifjú egy merész lépéssel emelkedve az első,
lábai alatt recsegő léczfokra – ha kell, meghalok! te könnyezni fogsz!
Azonban, a mitől a hölgy méltán rettegett, megtörtént. – Az oroszlánok
az ifjúnak félreugrását észrevevén, talpon termettek, s rövid előreugrás
után leguggoltak, felemelvén orrukat, s nemét a hörgésnek hallatták.
Elemér, kit már nevén nevezhetünk, alig ért fel lábával az első léczre,
midőn a nőoroszlán hatalmas ugrással mellette termett, s a hím, mintegy
elsőséget engedve nőtársának, guggoló helyzetéből fölegyenesedett s
méltósággal teljes léptekkel közeledett, jobbra kanyarodva s egy kis
kerületet tevén a léczrostélyzatig.
Azonban az ugrás a távolság miatt röviden ütött ki: Elemér s a
nőoroszlán között mintegy másfélölnyi hézag lehetett. – Az ifjú hirtelen
kapaszkodott fölfelé, két lécz-sor, terhe alatt engedett, s recsegve
hullott alá. – A földtől egy ölnyire állott most a negyedik vagy ötödik
lécz-soron, inkább a borág többszörös venyige fonadékától, mint a gyenge
lécztől tartatva, bár ritka jelenléttel lábát a lécznek azon végére
helyezé, mely az oszlopba volt róva, s hol az következőleg nehezebben
törhetett el, mint közepe táján. Ezt ő, az első két lécz-sorozat
meghaladtakor, az idő rövidsége s helyzete iszonyúsága miatt vagy nem
tudta, vagy nem ért tenni.
– Fegyvert nemes hölgy! – kiáltott fel – hogy védtelen ne haljak meg; e
tőr mitsem ér.
– Felebb – rebegé a hölgy, szakadozó lélekzettel, lenyujtván karját,
eszméletlen s akaratlan. – – Felebb! – ismétlé – alant a halál!
– Hah! – kiált az ifjú, megvető tekintetet vetve a két vadra, melyek
közül a hím, a nő veszteglését unván, hatalmas ugrással próbálta a hőst
leragadni magasságából – odafenn áll őrangyalom! Ezzel élénk
gyorsasággal emelkedett felebb a rostélyzaton; végre kezei a félig
elalélt, de magát bátorítni törekvő hölgynek kezeit ragadák meg. A
selyemujjaknak segítő vonása fölfelé Elemérnek minden vérét arczába
kergette. Feledve volt helyzete, feledve az oroszlánok; minden! –
Így ért ő fel az ablak párkányáig, melyre hirtelen kapaszkodott, s
mintegy kábultan fordult a szoba felé.
A hölgy kiszabadítá kezeit az övéiből s védve nyujtotta elő azokat;
arczában részvét, kevélység s méltó felindulása a haragnak küzdöttek. –
Itt – mond, a lehető hidegséget igyekezvén szavaiba önteni, – ment
kegyed; itt maradjon, míg segítséget hívok.
Elemér a kedves teremtésnek kezét ragadta meg újra. – Éltem élete! –
mond – ne neheztelj! öntsd haragod mennyköveit a bűnösre, ki istennőjét
bántotta meg; adj fegyvert; hogy utat vívjak a tulsó falakig magamnak!
csak tanukat ne hívj ide, magadért, Serena! magadért ne!
A Giskra leánya elnémult, a pillanat hatalma őt szótlanná tette.
Úgy tetszett az ifjúnak, mintha kezét érezné a magáéban reszketni. Magán
kívül ragadva, s egy annyi évig szívében lobogó szerelemtől szépítve
keríté férfiúkarját az imádott hölgynek karcsú dereka körül.
– Serena! – mond az igaz szerelem utánozhatlan édességével – egy életet
vetek e pillanatért oda! lelkem első szerelmét te gyujtottad meg! Ah!
ráismersz azon ifjúra, ki árnyadat kisérte, mióta látott! – bocsánat.
– Hátra, vakmerő! – felelt a hölgy, kifejtve magát az ölelő karok közül
– ezen az úton véli a Giskra leányának szívét megnyerni? – Ha birta
volna azt, – folytatá kevélyen – most vesztené!
– Mutass utat, hogy mehessek! adj fegyvert! vagy ezen tőrrel fúrok
ösvényt az oroszlánok szívén keresztül; csak egyet mondj! –
megbocsátasz-e? – Elemér az ablakon ereszté le lábait, s az egyiknek a
felső léczen keresett lapot. – A két oroszlán a gyepet túrta fel alant s
nyuladó nyelvvel emelte ordítva fejét rá.
– Megálljon, – mond Serena – megálljon! vakmerősége engemet is, magát is
veszélybe hozott; ha atyám itt lelné? – nem! – egy perczig várjon, –
elmém zavart, – meg akarom menteni, igen, akarom, – de puszta
emberszeretetből, mely az ellenségnek megbocsát.
– Serena! – kiált az ifjú, lejebb ereszkedve – mondd! nem érzesz-e
többet? – szerelmed nélkül halál az élet, itt legalább érted halok meg!
– Nemtelen! – felelt a hölgy, nemes szelidséggel s halálsápadtan. – A
helyzet iszonyúságát s könyörülő szívemet akarja használni oly vallomás
kicsikarására, melynek csak ajándékozva s önkényt adva van érdeme.
Kegyed férfiú! – folytatá keserűn és büszkén – nem jobb a többinél!
lépjen e szobába itt, talán lelek utat, megmenteni azt, ki jószívű
részvétem közepette engemet sérteni akar.
Elemér könnyű ugrással a szobában termett.
ÉJ.
Egy tüzes ifjú, s egy, a kegyes ég adománya szelid lány,
Ott az erő szépség, itt szépség lészen erővé.
Félve találkoznak szemeik.
_Vörösmarty_.
– Arczod haragodban is szép és fönséges, mint a viharzó ég! – mond a
lovag s tekintete bámulással kémlelt a cseh szűznek nemes vonásain.
Serena reszketett, de egy azon ártatlanság- s öntudat-előidézte
tekintetek közül, melyek magaslelkű hölgyeknek, oly igen hatalmukban
vannak, Elemért elnémította; nemével a látói elragadtatásnak állott
imádottja előtt s látszott bocsánatot kérni. – Szünet lőn; a hölgy
magához tért, hidegkevélyen intett az ifjúnak egy távolabb helyezett
székre. – Ezután a szobának az ablaktól jobbra eső ajtaját megnyitá s
gyorsan lépett ki abból. Nemsokára visszatért s újra egy, a másikkal
majdnem szemközt nyíló balra távozott el.
Serenának lakása három szobából állott. Egyik az volt, melyben őt
Elemérrel láttuk; balra, hová utóbb bement, kisebb háló-szobácska volt;
s ezentúl keskeny, alig négy öl hosszú folyosó, mely világot csak egy, a
pesti oldalra nyiló magasan helyezett kerek ablakocskából nyert. – E
szűk köznek túlsó végét nehéz, vassal borított ajtó védte, mely egy
tágasb s hosszabb folyosóra vezetett, de mindig zárva tartatott, hogy
annál háboríthatlanabb lenne osztálya az épületnek. Mátyás jelesb
vendégeit szokta ide szállítni. Az előbb leírt bezárt folyosóból egy
terembe lehetett menni, mely az udvar felől három magas ablakból vett
világítást. Ebben Serenának nőkisérete s egy, kárpitokkal csak most
elkülönözött szegletkén két nőcseléde volt.
Két kijárása volt tehát e korlátolt szállásnak; az egyik azon ajtó,
melyből Serenát először láttuk eltűnni jobbra, s ez tágasb szobasorra
nyilt. A szép hölgy s atyjának szállása közt négy szoba és egy hosszú
terem nyúlt; ezek közül csak az utolsóban, azaz: a teremben találtatott
kijárás tágas előszobába, hol a hatalmas egykori kényúrnak s most
királyi vezérnek apródjai s főszolgái tartózkodtak; a másik, a nőkíséret
teremén keresztül egy oldalhágcsóra.
E helyzetből láthatni, hogy Elemér három úton távozhatott el Serenától:
a két leírt kijáráson s azon az úton, melyen a szobába jött.
Első pillanatában a meglepetésnek Serena segítségért akart kiáltani,
vagy jobban szólva, a megmenekedettnek utat akart a távozásra nyitni; de
hideg fontolgatás ezt lehetetlenné tette.
Elemér jelenléte nála, bármiként került oda, okot adhata félreértésre.
Mert ha a veszélytől szabadulni akarónak felkapaszkodását a léczezeten
meg lehete is fejteni, a rekeszbe jöttét bizonyosan nem, Serena hírének
kára nélkül; s így mind a két kijárás a szobából, az ifjúra nézve,
használhatlan lőn.
A hölgy elméjén egy más gondolat is vonult keresztül. – Hátha – mond
magában, – a leányok termébe menne, tőle magától kisértetve s ott azt
mondaná, hogy Giskrával akart szólani; az apródok szobáján jött be s e
túlsó oldalon távozik? – De ezt sem lehetett semmiképen végrehajtani: az
átmenésre a Serena szobáján ily későn nem lehete megfejthető ürügyet
adni. De a nőszemélyzet is ilyenkor vagy aludt már, vagy vetkezőfélben
volt s mindnyájokat méltán meglepte volna Elemérnek megjelenése, kinek
nem lehet oka az út rövidségeért az illedelmet megsérteni, s ki arra
távozhatnék, sőt illik távoznia, merre jött. – Végre a kapaszkodás
alkalmával a ruházata is szenvedett, mely egyszerű s ízletes volt, de
nem látogatásra alkalmas, ha általán véve ily késő látogatásnak nem lett
volna lehetetlen valószínűséget adni.
Mindezek váltakozván elméjében, arra az egyetlenre számított: ha reggel
nőcselédeit valami ürügy alatt eltávoztathatja termükből s azon a
lovagot kieresztheti. De egy egész éjtszaka hevert még e kétes remény
közt.
Könnyen megfejthető, hogy aggodalma s azon nyomasztó indulatkeverék,
méltó harag s szánakodás közt, mely kedélyében dúlt, neki egyelőre csak
annyi időt engedett, hogy a helyzet jelen pillanatára találjon
biztosítást. Ennek következésében akarta megtudni, ha atyja visszatért-e
a lakomából! – Azért sietett ő színéből kikelt arczczal, de az
ártatlanság bátorságával előbb a négy szobán keresztül a terembe s onnan
még a Giskrát váró s unalmukat koczkákkal űző apródok szobájába, melynek
ajtaját megnyitván, azonnal megtudta: hogy atyja még nem érkezett meg.
Szokása volt Giskrának, néha, bármi későn érkezett haza, jó éjtszakát
mondani leányának; ilyenkor pamlagán rövid negyedóráig beszélgetett. E
látogatástól tartott leginkább Serena. Midőn másodszor távozott el,
akkor hálószobájának ajtaját zárta be. Ugyanezt akará tenni a másik
szomszédszoba ajtajával is; de két okért nem cselekedhette: először,
mivel gyöngédsége erkölcsi lehetetlenséggé tette, hogy magát így minden
oldalról elzárja egy férfiúval, kire méltó oka volt neheztelni s kit,
bár közel állott szívéhez, nem ismert még; – másodszor, mivel ezen ajtó
mindig nyitva szokott lenni.
Végre visszaérkezett szobájába, hol a lovagot a széken ülve találta.
Elemér azonnal felállt. – Nemes hölgy! – mond fojtott hangon, egészen
eltávolítván azon bizodalmas megszólítást, melyet az ingerültség
veszélyteljes pillanatai talán kimenthettek, de mely később az illedelem
vakmerő sértése lett volna. – Megbocsáthat-e azon aggodalomért, melyet a
legtiszteletreméltóbb hölgynek szereztem! – Nem, e haragtelt tekintetet
nem tűrhetem! ereszszen sorsomnak! hadd menjek azon az úton, melyen
jöttem.
– Lovag! – mond a hölgy mondhatlan fönséggel, mely szelídséggel
párosult, – nem tagadom, hogy jelenléte kedvetlen előttem; de nem vagyok
oly kicsinyszívű, halálnak áldozni valakit önveszedelmemért. – – Mit
fogok tenni, nem tudom – de az ég sugall nekem egy szerencsés eszmét! –
Serena kissé elgondolkozott, egészen részvétlenné erőtetett tekintetet
vetvén a lovagra. – Kegyednek bátorsága vakmerőség, – folytatá, – én
utálom azt, szeretem a nagyszívűséget, – minden, a mi szívtelenség
önmagunk vagy más iránt, nem tetszik nekem; s a kegyed gondatlansága nem
használna semmit: önmagának nem, mert ha fegyvert adnék kezébe, miként
azt tehetném is, két oroszlán ellen miként védhetné magát?
Az ifjúnak szeme nemes tűzre gyúlt s ő szólani akart.
Serena hallgatást intett a kezével. – Nem bátorságán kétkedem kegyednek,
csak annak sikerén, – mond hidegen. – Mit vélnének végre azon halottról,
a Giskra fegyverével kezében, ki ablakaim alatt a léczezetet törte szét?
Elemérnek keblét önkénytelen sóhaj emelé.
– Mit tehetek? – mond.
– Vakon s némán engedelmeskedni! – felelt a gyönyörű hölgy nemességével
s fönséggel mind arczának kifejezésében, mind tartásában. – Lépjen
kegyed e szobába! – hálószobájára mutatott.
Ezen pillanatban lépéseket hallott a terem felől s ajtónyitást. Serena
összerázkódott, ajkait szorította egybe s arcza halvány lett, mint
halotté; kezeivel egy szék karját ragadta meg s a másikkal hirtelen
távozásra intett. Elemér egy percz alatt, a helyzet veszélyétől
előidézett élénkséggel a Serena hálószobájában termett, ki utána
tántorogva inkább mint menve, görcsös sietséggel csavarta a kulcsot az
ajtóra s rejtette azt keblébe; de nem birhatván lábait, az ajtó
közelében tágas karszékbe hanyatlott.
A jövő perczben a másik ajtó nyílt meg s Giskra lépett be, vidámabban a
szokottnál s bortól kissé felizgatva, de kábultság nélkül.
– Most hallom, Serena! – mond, – hogy tudakoltál; jó éjtszakát jövök
mondani, miként van, hogy még itt talállak? ma későn fekszel le.
Serena összeszedte minden erejét, fölkelt a székről, s atyja ölelésére
ment; a pamlag előtti asztalt kissé félrébb vonta, ülésre intve – s
Giskra azon helyet foglalt.
– Nem a legjobban érzem magamat, – rebegé a leány erőltetett hangon, –
az álmatlanságnak nincs jobb gyógyszere a virrasztásnál; azért fenn
akarok darabig még maradni. – Hát atyám miként mulatta magát? – kérdé,
nyájasan fogva meg atyjának kezét.
– Vigan telt el az estebéd, – viszonzá ez, – a király különös jó
kedvében volt. – Az öreg Káldor története jött szóba, melyről már
beszéltem neked s kiszabadulása Visegrádról. A király igen elmésen
előadta az egész ördögidézetet, melyet a Zugligetben végig hallgatott,
félig nyilt ajtó előtt. – Galeottinak víz volt ez malmára s Garával,
Országgal s Csuporral sokat vitatkoztak s enyelegtek az ördög s
czimborája fölött.
– Komorócziról mit szólott a király? – kérdé Serena elszórva.
– Nevetett! – Higyjétek, – mond, – ha valahol elfognának, aligha úgy nem
tennék magam is; egyébiránt, hogy atyját halva sem hagyta Visegrád
alatt, azt szeretem. – Rövid szünet után felkiáltott: – Gonosz pára! de
a cséplők elején, vagy a vár rovátkai közt nem rossz ijesztő leend a
törökök ellen ez a Komoróczi.
– A király jó – mond Serena, hogy valamit mondjon, – Komoróczival – vagy
az ifjú Káldorral már – úgy bánt mint Szilágyival, kinek megbocsátotta a
világosi vár elfoglalását.
– A király, – viszonzá Giskra, – nem rosszul számít az ily
engedékenységgel; sokan vagyunk a megtértek, s túlzott keménység egyik
hibás ellen sértene mindnyájunkat. – Ő férfiú, emberbecsülő, maga feje
után jár; de baj is volna ennyi zavar közt minden tanácsadónak
véleményére hajolni! De szólj, kedvesem, hány lehet az óra? te nem jól
vagy, arczod nagyon halvány; fejed fáj, úgy-e? jó lesz valóban
lefeküdnöd, – jegyzé meg Giskra.
– Az óra a hálószobában van – felelt Serena alig eszmélve s karját az
asztalra támasztva igyekezett félülő, félheverő helyzetéből
fölegyenesedni.
– Maradj! te valóban rosszul vagy, kedvesem, – jegyzé meg szíves gonddal
Giskra, – majd megnézem én az órát; vagy jer fölsegítlek.