oly közel esett ajkaihoz, egy könnyű csókot nyomott volna homlokára. – –
Ez máskor is történt: mert Mátyás Izabellát mint gyermeket tekinté;
mégis egy titkos érzet susogá, mintha ily csókot mások előtt a szemérem
tiltana elfogadni. Kedves képzelődései közben aludt el. Nem volt még
tiszta keblében az iránt: mit érez, mi lepte meg; s éjjel az est
jelenetei jöttek elő álmában s ott hevert újra a király karjai közt.
Körüle vész dühöngött s ő szorosan s mindig szorosabban ölelte át a
lovag derekát s a ló nyargalt majd sötét völgyeken, hogy a kövecs
szikrát szórt lábai alatt, majd széles folyókon keresztül, melyeknek
hullámai összevertek feje fölött; s ő rettegve haladott félájultan,
félkábultan, mindig ölében a deli ifjúnak s úgy tetszett neki, mintha a
király ajkai érintenék az övét s egy soha nem érzett kéjözön futna
minden idegén keresztül s midőn hevült képzete mintegy elalélva nyöge
fel az édes, ismeretlen gyönyör alatt: fölébredett.
A selyempamlag félig letüremlett, hókeblével a kelő nap első biborsugári
enyelegtek s a lányka ajkai havas karjába voltak csókra tapadva.
Ezen éj óta gondolkozóbb lett. Ha a király látta, a mi igen ritkán s
rövid időre történhetett csak, arczát láng borította el s önkénytelen
alakultak álmainak tündérképei lelkében. Néha gondolta, hogy futnia
kellene s őrizkednie önmagától; csak azon otthonos nevelés s örökös
foglalatosság, mely neki ritkán engede rést képzeleteivel bíbelődni,
teszi megfoghatóvá, hogy még mindig nem tudott nevet adni érzetének.
Vonzódását a királyhoz növekedni látta; de annak, mi a szerelem,
természetét nem ismerve, gyermekien engedte oda magát egy indulatnak,
mely szívében névtelen párosult azon szenvedélyességgel s képzetének
azon regényes irányzatával, mely őt oly sajátságossá, oly érdekessé
tevé. Szeretett, nem tagadá magától, sőt néha felvillant elméjében, hogy
ő a királyt nem ismerte eddig; hogy a minek őt most látja, az egészen
más s nagyobbszerű, érdekesebb, mint egykor volt gyermekkori barátja
előtte. – Igen, igen! – mond magában – ez az elme érettsége, most fel
tudom a nagy férfiúnak érdemét fogni, most méltánylani tetteit; lehet-e
őt nem bámulnom, szeretnem? – De szeretet s szerelem közt a szűzien
tiszta hölgy még nem tudta a különbséget. Az ifjuság akkor időben
országos harczokkal volt elfoglalva s bár a szép Izabella gyakran jelent
meg az udvarnál, többnyire csak a beteges királyné belső szobáiban
mulatott. Ha néha nagyobb gyülekezetben volt is, sokkal kevésbbé
ismerték őt, mint hogy a Budán megforduló ifjak közül valamelyik
elhatározottan vonulna közelébe, bár őt igen is sokan vették észre s
bámulták. Voltak azonban órái, hol indulatának természete őt aggodalomba
hozá; hol a királyné helyzetét, mint nőét, összehasonlítá sorsával; hol
eszmék merültek fel agyában, melyeket hirtelen idézett vissza, mintegy
elrettenve azon érzés hevétől s természetétől, mely szívében élt már. Ez
a titkos sejtés megvan a lélekben: a mi helytelen, annak valami jóslói
előérzete van, mely lelkünket visszatartóztatja; csak az élet viharába
kitaszítva, veszti el később ezen érzékeny rúgósságot.
Izabellánál a király viszonya nejéhez, a nélkül, hogy tisztán tudná:
miért, egy néma tiltást képezett, melynek minősége kétes borulatban
derengett előtte.
A királyné halála után hat holddal látta csak Mátyást, ki bármiként
iparkodott az egykori gyermekded modort elővenni, nem tudta magát abban
feltalálni. A szépség, az erkölcsi tisztaság s a hölgyi báj gyakorlák
hatalmukat; s a király rejthetetlen tisztelettel s tartózkodással
közelített azon lényhez, kit egykor ölében ringatott s az édes,
bizodalmas te néven szólított. De egyrészt a királynak akkori színletlen
keserűsége nejének halálán, másrészt neme a helyes érzetének nem engedé,
hogy Izabellával sok időt töltsön. El lehet mondani, hogy Mátyásnak azon
kínos órákban, midőn a szelíd teremtést mint neje őrangyalát látta
patyolat-redőiben az ágy melletti zsámolyon térdelni s Katalinnak
sóhajtásait lesni, valami földien túli hatotta meg keblét?
szentségtörésnek tartotta volna, földi kéjt élvezni azon éginek
közelében, kit legangyalibb foglalatosságában csak imádnia, csak
bámulnia volt szabad.
Az öreg Bretizláv szokott nyiltszívűséggel üdvözlé a királyt.
Megjelenésekor Izabella egy ablak közelében ült s midőn jöttét hallá,
arcza lángra gyúlt, keblét emelkedni érzé; de összeszedte magát s
tisztelettel teljes udvariassággal kelt föl székéből.
Mátyás szívig ható tekintetet vetett rá s megállott, szótlan bámulva a
hölgyre, kit a fájdalom sápadtsága s a mély gyász ezerszerte érdekesebbé
tettek, mint valaha volt. E pillanatban érezte a király legelőször
életében, hogy szeret, s neme a büszke öntudatnak dicsőíté szerelmét;
mert meg volt arról győződve, hogy sem szebb, sem nemesebb tárgyat szíve
nem választhatott. Mindez, úgyszólván, rövid percz alatt villant elméjén
keresztül; a jövőben azon hézag mélye ásított fel körüle, mely őt a
nemes angyali hölgytől választá el.
Mióta Izabella a királyt nem látta, megbarnult az; arcza férfiasabb
volt, mint eddig; álla körül selyem-gyűrűkben kezde borulni ifjú
szakálla s tekintete mind szilárdságban, mind nemességben nyert. A leány
odahalt volna tekintetében, annyira meglepte őt ezen érdekes külső; de
egy ritka tapintat, mely neki sajátja volt, megtaláltatá vele a helyes
mértéket s a nélkül, hogy a régi, gyermekien-bizodalmas s meghitt
modorba esnék vissza, nemes, jól nevelt s nagyok társaságához szokott
illedelemmel fogadta s mulattatá nagy vendégét. Mátyás, akaratja ellen,
a hosszú estét Bretizláwnál töltötte s Izabellától igen igen nehezen
tudott megválni.
Midőn végre eltávozott, a leányka keblét szokatlan nyomás feszíté, kínos
és édes mégis. Úgy tetszett neki, mintha akkor ébredne, mintha szólnia
nem lehetne, s az éjet jobb lenne átvirrasztani.
Terhelve érzé magát, szeretett volna egyedül lenni; végre karszékébe
ereszkedett, ajkai körül halk reszketegség mutatkozott, szemei könyűkkel
teltek el: – ő szeretett!! s mennyei mosolya édes könyekben úszott.
Bretizláw hosszú tekintetet vetett leányára s kezét ragadta meg. –
Izabella! – mond komoly hangon, – gyermekem! te nyugtalan vagy. – Vannak
az emberi szívnek újdon, a fiatal elme által föl nem fogható mozdulatai,
melyeknek nem bir szavak által életet, alakot adni. Azon indulat, mely
ifjú kebelben ködfoltocska, fellegpont a távolban; de méhében vihart
rejt, az aggkor előtt ismeretes. – A poroszlop alatt a síma rónán az
ellenségnek elmosódott kétes alakjai nem észrevétlenek a gyakorlott
vezér előtt. – A virágos partok szélein loccsanó hullámgyöngyökben a
közelgő vésznek nedves sörényét s víztornyait látja a hajós tapasztalt
szeme. Hallgatnom lehetne, kellene, talán még; de életem fölött magasb
hatalom gyakorolja hatását: én sorsodat s az enyémet a csillagokból
olvasom s szólnom kell. Ne csüggedj, leányom! nem örömtelen a tiéd, –
folytatá mély sóhaj után az öreg. – Hol utaidban ellenek tornyosodnak,
ott az ég csillogó szemei roszszul szerkeződnek s intenek! ezt megérteni
a vizsgáló hatalmában van: mert nem mindig kikerülhetlent jósolnak a
magas égi testek.
A hölgy szemeit atyjára mereszté: mit fog hallani, mi az, a mi előtte
áll? nem tudta.
Atyja szivesen szorította meg leányának kezét, ki hallhatólag érzé
szivét dobogni.
– Emeld arczodat hozzám! – mond az öreg – nézz szemeiddel oly nyiltan,
oly bizodalommal az enyémbe, miként szoktál mindig. – Igy, Bella! – Egy
komoly szóm van hozzád.
A leányka majdnem reszketett.
Bretizláw oly arczkifejezéssel, melyből látható volt, mennyire bizonyos
annak valóságában, a mit mondand, nyugtatá néhány perczig tekintetét
gyermekén. – Izabella! – szólt végre, – te szeretsz.
A hölgy arczát vér borította el, különös érzés merült fel keblében:
neheztelés neme volt az, némi könnyebbüléstől követve, mint ki előtt egy
képet takarunk fel, melyet szándékosan födve tartott; melynek
tekintetétől fél s mégis ellenállhatlan vágyat érez a leplet
szellőztetni; s ha más teszi azt: minden neheztelés mellett egy titkos
óhajtást teljesített. – – Úgy tetszett neki, mintha nehéz kő gördülne
szivén keresztül s kínos futó nyomás után újra valamivel szabadabban
lehelne. A szó ki volt mondva, a rejtély fejtve, a sötét elűzve;
keblében világlott, atyja olvasta benne, a mit a leányka érezni igen, de
megnevezni nem tudott, nem mert.
– Te szeretsz! – ismétlé atyja. – Szereted azt, kit szeretek én is, a
legnemesebb férfiút; te szereted őt s ő imád tégedet! igen – ő is,
Bella!
Szive le volt nyomva a hölgynek; de fájdalmán keresztül egy kéjérzet
zajlott, melynek édét, büszkeségét és boldogságát nincs toll, mely
leírni tudná.
– Ő szeret! – folytatá a csillagász, – e tudomás emelje föl kedélyedet.
Érzésed nemes, mint az övé; őt a szerelem szintúgy meglepte, mint
tégedet; de ti mindketten egy örvény szélén álltok. Én ismerem őt; ő
szeretni fog mindig, – s épen azért, mivel őt és téged ismerlek: mertem
s kellett szólanom. Bella! ily férfiú szerelmének birtoka adjon erőt
neked róla lemondani.
A leányka kis szünet után, mely alatt gondolatait rendezé elméjében,
atyjához közelített. – Atyám! – mond elfogódott hangon, de határozottan,
– értelek! megbocsátom neked, hogy a mi álom volt keblemben, azt te a
nyilatkozó szónak hatalmával valóvá teremtetted; megbocsátom, hogy azon
édes nyugalmat, mely lelkemben honolt, elűzted onnan s egy örvényt
nyitottál előttem, melynek mélyébe szédelegve tekintek.
– Izabella!
– Hadd elvégeznem, a mit mondani akarok s ne vádolj! Hidd nekem! tudom
én most, hogy szerelem volt az, a mi keblemet édes hatalmával vonzá azon
ifjúhoz, kit megismerni, méltánylani, csodálni te tanítál; de ezen érzés
szivemben a földi salak kérgétől ment volt; több barátságnál: szív-,
lélekrokonság volt az s azon szenvedélyes csatlakozás, mely egy jobb
életben létezik lélek és lélek, szellem és szellem, angyal és angyal
közt. A földi fürkésző, találgató szónak hatalma rántott le mennyemből,
melynek dicsősége felé néha egy merész pillanatot vetettem; de fénye
szemeimet elvakította, nem! én soha abba nem tekinthettem volna. Igaz s
te így akartad: mert szólottál. Atyám – én szeretek! Szerettem már
régen; de épen mivel indulatomnak neve nem volt, álltam bátorságban.
Bretizláw meglepetve bámult leányára, kinek arcza sugárzott.
– Szeretek! s lehet-e nem szeretnem? Te tudod atyám, hogy zsenge
koromtól óta szerettem őt. Valahányszor örültem, képe állott előttem; s
ha nagyról, szépről hallok, ő az s tettei! S te magad is, jó atyám! nem
tértél-e beszédedben mindig vissza hozzá, mint a vándorcsillag a naphoz?
s nem volt-e jövőd minden reménye kapcsolatban azon ifjúval, kit
szeretek? mint fogoly – mint apród – mint király, mindig bámultabb! –
Ah! taníts ily férfiút feledni! Mi köze érzésemnek mindazzal, mit földi
körülmények s viszonyok tolhatnának szerelmem óriása elébe? kit
gyermekből, árnyékból teremtél egyetlen szóval oly nagygyá, oly
oszlopszerűvé, hogy neked s magamnak remegni kellene tőle, ha nem volnék
Izabella s nem neveltél volna többnek, mint hölgynek.
– Leányom! – mond komolyan a csillagász, szavaid végét várom s késem
feleletemmel; mert, Istenemre! különös szövedéke ez a mélységnek s
ábrándozásnak. Mint szemrehányás hangzik az előzmény! Jó, én nyugodtan
akarom elvárni a befejezést.
Izabella folytatá: – Ismered-e Mátyást? Nem, te nem ismered őt, mert nem
remegnél s hagytál volna engem lelkem sugallását követni s ifjú szép
álmát fonni odább. Tőlem sem félhetél, mert én, miként ő, nemtelen
szerelmet nem érezhetek. Arczában olvasok, a mióta tudom, hogy szeretek;
rejtélyes jelek voltak nekem tekintetei, lelkes szavai, édes mosolya! –
most nyilt könyv a szem, a homlok, az ajkak. – – Ne rettegj tőle, atyám!
de ne is szólj neki, ne gyújtsd meg keblében a szövétneket, miként az
enyémben meggyújtottad azt. Szerelmemnek ura vagyok, ezt esküszöm neked,
míg annak szent titka az enyém; – de ismétlem, őrizkedj Mátyással
megtudatni, hogy szeretem! – mert ha ő azt tudná, gyanítná: – minket a
korona, te s az egész terjedt mindenség nem választana el többé, ha
Mátyást ismerem?! pedig ki ismeri őt, ha én nem?
– Leányom! értettelek-e? – nem, nem értettelek; Bella, ki szerelmének
ura, miként állíthatja, hogy megszűnnék az lenni, ha Mátyás előtt tudva
leend szerelme?
– Meg! – felel Izabella kevélyen.
– Meg! s kész volnál mindent feláldozni szerelmednek?
– Mindent!
– Úgy nem ismertelek, gyenge leány! úgy nem vagy az, kinek hittelek.
– Nem ismertél? Oh atyám! nem te mondottad-e mindig, hogy az emberek
szerelme a csillagokba van írva, s hogy a földi erő, mit Isten kötött
össze, föl nem oldozhatja? nem ezt mondottad-e? – s most akarod, hogy
tegyem a lehetetlent! – Tudom, mit felelhetsz nekem, hogy a csillagokban
kétkedtem néha. Igen, a hit a csillagokban kétes; de a hit a szerelemben
nem csal soha; a hol a hit megszűnik, elhalt a szerelem. Emlékezzél
önszavaidra! ki tanított a dolgokat úgy tekinteni, miként én tekintem?
nem volt-e magasztaltság egész életem? s most tagadjam meg azon
eszméket, melyek velem nőttek s véremmé váltak? – Megbocsáss, ha vannak
az életben pillanatok, melyek ihlettsége közben a halandó földiség egész
kicsinységében tűzi ki magát előnkbe; megbocsáss, ha arra emlékeztetlek,
mit a büszke férfiú oly sokszor feled: ember vagy, atyám! halandó,
határozott elméjű ember, kinek lelke azon indulatok ezrei közt, melyek
keblünket körülhullámozzák, egyetlent, egyetlen-egyet sem képes egész
mivoltában, egész mélységében felfogni, kikapni az életből; – és te a
szerelmet akarod ismerni? te korlátokat akarsz szabni egy indulatnak,
mely örök, végtelen, mint a mindenség gyűrűje; az egész természetet
folyja, s övedzi körül, azt összetartja; mely a minden, az Isten maga!
– Leányom! csillagaitok közelléte még nem jósol szerelmet: az enyim is
közel van a nagy királyéhoz. A mi belőled szól, nem természetes, nem
való, – fellengő magasztaltság az! – s ábrándozásaid azok, melyek nem
ismerik a korlátokat! A lélek ereje jő Istentől; kiben ész s lelkület
van, az tud határokat vonni indulatinak s szokott azoknak hódolni. Ezt
tudni a való szabadság! mert önalkotta kerítvény közt kéjelg annak
lehellete, ki erejét ismeri, s abban bízik; ki magáért felelhet, az az
erős, a szabad!
– Szabad? mondád atyám! – a szavakból annyi telik ki! – de hát nem
szabad-e többé, a ki szeret? – lehet-e nemes kebelben nemtelen szerelem?
s férhet-e nemes szerelemmel a szolgaság eszméje össze? – Vesd az égnek
szemére, hogy távola kéken mosolyg; a növényt kárhoztasd, hogy a nap
éltető sugaraitól hegyei bújnak ki, hogy vígan és zölden emelkednek a
légbe föl, nyúlnak ágakká, virágoznak, gyümölcseiket a nyár heve
aranyozza; vesd keblednek szemére, hogy lehel – a szívnek, hogy szeret!
– Ne vádolj fellengéssel engemet; a pillanat hatalma szavaimba önté a
magasztaltság erejét; de szívem a régi, érzésem való. – Gondold
helyzetemben magadat. Képzeld a nagy királyt s engemet, az egyszerű
csillagász gyermekét – tedd hozzá, hogy királysága minden fényével a
legkedvesb, mi szívemhez szól! – megfoghatsz-e? bámulod-e? ha ily
férfiútól szerettetni, ily férfiút szerethetni üdvözít! túlemel magamon!
őrültté tesz! – Szeretetében az egész honnal osztozom! – szerelme! – az
az enyém! egy és oszthatlan – az enyém egyedül, kirekesztőleg! Érted-e
ezt, atyám? – hiszen te mondád! s e kincset, sajátomat, ne tudjam
becsülni! óvni! védni!
– Jó! ki tagadja a szerelem hatalmát; de korlátlan-e az? – nem ismer-e a
természet maga rendszert, mely határ és szabály? – Szeress! Hölgy, mily
te vagy, csak az élettel szűnik szeretni, de – – –
– Azzal sem! – és sohasem! – vág közbe Izabella. – De te meg nem
foghatál, nem értettél engem. – Ha Mátyás megszólal; ha megtudja, hogy
szeretem; ha előmbe lép azon ifjú, kié vagyok, ki Istenem, kit
bálványozok, – s kezemet ragadja meg, s lelkes szemeit az enyémekre
függesztve kérdi: Bella, én lelkedben olvastam, szívem hölgye! életem
élete! szeretsz-e?
– Te hallgatni fogsz!
– Hallgatni? – tehát igaztalan lenni, ha a hallgatást Mátyás tagadólag
veszi; – s mindent megmondani, ha ő azt annak tartja, a mi valóban: néma
vallomásnak, – s ha annak veszi, pedig úgy fogja ő azt értetni: mit
akkor? – Ha szerelme föllobog: ha látom, hogy üdvét tőlem várja; ha
hatalmamban áll azt, kit lelkem teljességéből szeretek, boldogítni!? –
hidegen s keserűen vonjam-e magamat vissza? hallgassak tovább is, míg ő
eped, míg szótlanságom a halál: – egy szavam az üdvösség!?
– Így ismered te a szerelmet – s te csak most kezdesz szeretni! – én meg
nem foghatlak!
– Most tudom hogy szeretet, a mit éreztem; de nem most kezdek én
szeretni s ha igen: nem mondottam-e, atyám! hogy az Isten a szeretet, ki
mindentudó! – s te bámulsz, hogy midőn az Isten szállt keblembe, én őt
megismerém, – fénye, dicsősége felragyog körülem s mennye, angyali
karaival, tárva áll előttem?
– Mit akarsz tenni, leányom? – kiált fel Bretizláw majdnem indulatosan –
szenvedélyességed elrémít engem!
– A szerelem birtokom még, ezt mondám már atyám! – Ha Mátyással szólsz:
szűnik az lenni; lényem átolvad az övébe, én akkor övé, – ő leszek.
Szivével érzendek, agyával gondolkozom, lelkével akarok! – Mit tudok
többet neked mondani? – lelkem mélyét tártam fel előtted; – tehetek én
arról, ha annak betűit nem érted, sorain káprázó szemeid eltévednek? de
légy nyugodt s érts meg! Én távozom: teljesül, a mit akartál; – megyek,
mert csak ez tarthat meg indulataim birtokában. – Lemondani róla? nem –
én soha le nem mondok.
Az öreg csillagász megölelte leányát. Hogy távozni fogsz, azt vártam
tőled; – szólt valamennyire könnyebbedve, – mindazokra, miket mondál,
felelhetnék neked; de arra oly pillanatot szántam, melyben az első
benyomás hevén túl leszesz s lelked nyugodtabb. Akkor aligha magad
azoknak, miket állítál, egy részét nem fogod túlságosnak vallani, a
másikon pirulni.
– Atyám, – felel Izabella mély önérzettel, – mit e pillanatban hiszek és
vallok, azt hiendem holtig! – Gondolod-e, hogy érzésemben egy árnyéklat
legyen, melyért pirulnom kellene? – Szerelmem szentség! ez dicsőségem s
büszkeségem! – Ha nincsen erőm Mátyástól elválni, ha ő maga parancsolja
s kéri szeretve maradásomat: ne kárhoztass! – Miért akarod te a
hölgyszívet ismerni? – Igen! épen az, mit a férfiúi büszke negéd
gyöngeségnek kárhoztat bennünk, az a mi erőnk; mi szeretni születtünk,
nekünk nem szeretni annyit tesz, mint magunkat megtagadni, mint élve nem
akarni lenni! – De ha erőmbe kétkedel: tedd szerelmemet próbára! – Ki
nemes szerelemnek nemesen fel tud mindent áldozni, oh, hidd! nem gyenge
az; ki az előítéleteken elkezdve, azon álszokásokon keresztül, melyekről
az eszme s nézet minden égaljban más, egészen a valóságig, az életig
mindent fel tud áldozni! – ha ez gyenge: úgy hol az erő? – ki az erős?
– Okoskodni tanultál tőlem, Izabella, nem szálat hasogatni; – mond
Bretizláw hidegen s majdnem gúnynyal; – szíved magvába láttam, lelkemre!
nem tudom: gyöngéd érzet vagy érzelgő ábrándozás, szerelemdüh vagy lelki
nemesség, a mi belőled szól? de annyit tudok, hogy nagy ideje távoznod!
– Készülj: még ma indulsz!
AMINHA.
_Antonio_.
– – – Különös ujságokat mondhatok
melyekről nem is álmodhatál.
_Leonato_.
Jók-e?
_Antonio_.
A kimenetel mutatja meg; legalább
öltözetök jó, külről szépen mutatkoznak
_Shakespeare_.
Izabella eltávozott; atyja őt maga vitte Boroszlóra, hol egyik rokonának
gondviselésére bízta, maga pedig visszatért Budára.
Minden, a mi túlfeszült s fellengéssel párosul, némileg a természet
szokott menetén kívül vagy túlesik, s el kell múlnia. Így okoskodott
magában a derék csillagász, s végre leánya jobb meggyőződésére számított
az első heves benyomások elmultával.
*
A szép Ilka, a mint azt a tőle semmi esetre el nem vitatható lelki
erőből gyaníthatjuk, melyet már volt alkalmunk tapasztalni: házikörében
a hajdani szerepet s felsőségi szellemet újra gyakorlatba hozta. – Férje
nem kevés hajlamot mutatott a féltékenységre; de a fürge nő, tudván,
hogy minden jó kezdettől függ: férjével együttlétének első pillanatait
is hasznára fordította, s felülkerekedett; azaz a helyett, hogy férjétől
engedné magát a vadnai mulatásért s azon kétes szerepért, melyet ott
játszott, kikérdeztetni, valódi asszonyi tapintattal féltékenység
álarczát vevé magára, s a derék Nabuchodonozort szalmaözvegységének
minden perczeiről szoros kérdőre vonta. Szavaitól s feleleteitől a
hitelt csintalanul megtagadta; hűtlenséggel s kevés szeretettel maga
iránt vádolván, annyira sövény közé szorítá a komoly lovagot, hogy az
minden elmésségét elővette, e gonosz gyanúpör alól kimenekedhetni.
Ilka remekül játszotta szerepét, s lehet, hogy az akkori zivataros
időkben a hajdani, szénaevésre kárhoztatott királynak druszája nem is
mindig maradott hű azon parancshoz, mely a többiek középsőjén épen
túlesik.
Mihelyt vette észre neje a dolognak régi emlékben létét: azonnal a
vitatkozási tárgyak, mint a tenger szélvész után, ki kezdének sikulni s
egyenleni; ő végre egészen honn találá magát. Később üres óráiban némely
dolgokon törte, a maga módja szerint, fejét, s azon tárgyakkal
bibelődött, melyeket még ama veszélyhíres várba vett űzőbe. Majdnem
bizonyosnak hitte, hogy az ifjú Wratizláw, ki már a király választása
előtt s közben sokszerűen igyekezett kegyét megnyerni, s később Vadnán
is megjelent éjjel szobájában – nem más, mint Komoróczi maga. Innen
megfejthető bizodalmatlansága Wratizláw iránt, ki mindenesetre igen
elfogadható ajánlattal közelített hozzá: a szabadulhatáséval. Mert ha
Wratizláwot valóban annak hinné, kinek az magát nevezte, oktalanság lett
volna ajánlatát, főleg oly jellemű s tapintatú nőnek, milyen Ilka volt,
el nem fogadni, ki ha sajátságainak meglepő ujságával a gonosz,
megrögzött rablóra, Komoróczira is tudott hatni, sőt ezen öntudatban,
úgy szólván, vakmerő volt: bizonyosan gondolhatta, hogy a fiatal, édelgő
cseh lovaggal még előbb czélt érend, s ezt szintúgy, mint amazt, a
szükséges korlátok közt tarthatja.
De már jóval azelőtt, hogy Wratizláw nekie megjelent, kezdé Ilka
észrevenni, hogy sem a bozontos hajzat, sem a szem vaksága Komoróczinál
nem való; mert bár mindezen álszerek remekül készültek s az akkori idők
szellemében az ily változtatások eszközlésére elegendő csalékonysággal
bírtak: mégis Ilkának hosszabb együttléte a rablóval, észrevéteté vele
azon ellentétet, mely főleg az éles női szemet s figyelmet ki nem
kerüli, a durva lovagnak bozontos haja, szakálla, s bőrének, vonásainak
fiatal gyöngédsége közt. Ezekhez még egy sajátságos, nem könnyen
eltéveszthető kettős anyajegy a bal fülén járult, melyet Budán
Wratizláwon vett észre.
De volt egy érzés keblében, melyről nem tudott tisztán számot adni
magának. Wratizláw, mint udvarló iránt, láttuk: elhatározott
idegenkedést érzett. Meglehet, hogy az édelgő lovagnak negélyteljes
nyájassága neki visszatetszett, vagy azon szenvedélyes csatlakozás,
melyet Ilka, főleg házassága első korában, derék férje iránt érzett,
okozta, hogy Wratizláwnak udvarlása nemcsak kellemetlen, hanem
egyáltalában alkalmatlan is volt neki.
Ő ezen idegenkedését a pirosló cseh leventétől, mint udvarlótól, igen is
értette; de nem tudá megfejteni magának nemét a vonzódásnak e rejtélyes
személy iránt, mely őt akaratlan meglepé s faggatá. Női hiúság volt-e
itt a fenékszín, vagy önkénytelen vonzalom, mely a kedélyt néha
öntudatlan lepi meg, nem választhatá el s nem értette. – Budán sokan azt
állították, hogy Ilka és a cseh lovag közt meglepő hasonlatosság van,
főleg arczélben. Ezt Nankelreutherné kénytelen volt igaznak elismerni,
mert talán ő volt az első, ki ezen észrevételt maga tette. A
hasonlatosság neki hizelkedett, mert főleg arczéle Wratizláwnak ritka
aggszerűséggel s nemességgel birt; de minden hiuság mellett a tetszeni
szerető nőnek, jól érzette, hogy nem ez az, a mi őt Wratizláwhoz vonja.
Még Vadnán történt egykor, hogy Komoróczinak álszakálla elválván, arcza
és szakálla közt Ilka hézagot vett észre, a mi őt az iránt, mit addig
csak hitt, szinte bizonyossá tette. – Ugyanakkor azon kétes vonzalom,
mely közte s Wratizláw közt volt, szintén átlátszott Komoróczira, ha
ennek gonosz kedélye s kegyetlen szíve Ilkát el nem idegenítnék tőle, s
azon rokonérzet nemét is, melylyel ő Wratizláw iránt viseltetett, meg
nem tompították volna.