kegyes volt-e Rozgonyi? kegyesek-e vezérei? kegyes-e ő maga? nem
sínlenek-e – miként hallottuk – Wlad és Walgatha a budai tömlöczben? ki
oly vétkes, mint én; voltam-e hibásabb azon számtalan kényuraknál, kik
rablóváraikban laktak: mint Vág-Beszterczén a Podmaniczkiak, a
Pongráczok s mások? – Én hadi fogoly vagyok legfölebb, s engemet a
király kegye, ha nem csalatkozom, örök rabsággal fenyeget.
– S ha úgy – mit remélsz? van-e innen szabadulás? – felel az öreg –
szirt hever alattunk, s őrök mindenfelől! végre is a király kegyelmére
szorulunk!
– Szorulni! – kiált fel Komoróczi büszkén – hah! hogy hinnem kell a
hihetetlent, hogy én valaha másra szorulhassak! – Szabadulni! ez az, a
min fárasztom eszemet holdak óta; de miként hagyjalak téged itt, öreg, a
boszúló kezek közt? hiszen te az én atyám vagy!
– Rajtam ne aggódjál, vad gyermek, ha szabadulsz: mi gondom az életre? –
Ha még remény derülne valahonnan! – Tudod-e, fiam, a mit olykor mondál
nekem magányos óráinkban? midőn – miként ma – a mécses betegen pislogott
s az őrök a szögletekbe vonultak, mert a vész süvöltött, a szélkakas
csikorgott s a felvonóhíd deszkái a kőpárkányokhoz vergődve,
dübörgöttek; egy barlangról szóltál s egy öreg emberről s két
gyermekről; bizonyosan nővérid voltak azok. Ha ők élnének! volna, a mi
az élethez kötne; a viszontlátás pillanata! de hiszen álmok ezek!
– Emlékezem, öreg! – tisztán; mert tudod te, hogy a gyermekévek
emlékezete eleven, mint a nap, s az agyba edzi magát irthatatlanul. A
fiatal s érett férfiú feled; a gyermeknapok üdvét egy pokla a hosszú
életküzdésnek ki nem törli az elméből.
A férfiú, mint a látó és halló, az élet képei s viszonyai közt elágazott
életet él, ezer tárgy hat lelkére, egyik a másikat emészti fel; ő
indulatok, szenvedélyek embere, melyek ragadnak s a lelket egészen
elfoglalják; – ő él, az életre nem figyelve, sajkája a széles folyón
lebeg; de szemei nem nyugosznak annak hullámain, a tekintet a nyargaló
partokon szárnyal; – neki felednie kell! – A gyermek élve él; neki az
élet mindene, a legegyszerűbb esemény nála időszakot képez; ő nem
feledhet, mert nála kezdődik az élet.
– A nő, – folytatá Komoróczi – melynek sikoltása hangzott fülembe, anyám
volt! – tehát volt, ki szívén hordta a vad szabadzsákmányost, ki álmát
őrizte remegő gonddal, ki sírt egy sóhaján, s mosolyára üdvözült! –
Öreg! e lehetőségnek képzete fordítja ki kedélyemet rozsdás sarkaiból,
önt írt lelkemre, mely üres és holt. – Oh, hidd, vannak pillanataim,
melyekben hiszem, talán óhajtom, mit tudom én! bár ott szunnyadnék az
anyai szíven, melynek dobogását alig tudom képzelni. Öreg, öreg! leírtad
te nekem azon angyalt, ki anyám volt, s képe elevenen van összealkotva
elmémben, a multnak élvonala s jelen leírásod forrtak össze! én őt
égben, pokolban megismerném. Testvéreimre emlékezem, mint kis bábokra,
talányos arczukkal, melyeknek vonásaik mint kétes köd keringelnek
előttem. – Tudom, mint egy álom változó jelenetét, hogy sötét barlangból
rohantam ki, szólni, kiáltani akarva s nem tudva, s engemet valami ütés
vagy szúrás – nem tudom mi – levert lábaimról, s midőn ébredtem, egy agg
lovag állott előttem; de hiszen hányszor hallád ezt már.
– Oh beszélj! gördítsd a mult képét előmbe, új az mindig, mert – hajh! –
fejem gyenge már, a mit tegnap mondál, alig dereng előmbe.
– Halld hát: zajos lakba jöttem én, hol sok ember járt s kelt; az
udvaron akasztottak függöttek. Néha fegyverropogás és kardcsörgés
hangzott. Én sötét ólakban, lovak körül jártam; – már itt világosb az
emlékezet – durva cselédek rugdostak lábaikkal. Egykor felragadott az
egyik s fenyegetett, hogy a vár rovátkairól a mélységbe sodor, mert föl
nem költöttem délben az ittast, s ő étlen maradott. Lábaimnál tartott,
az irtózatos, a szédítő mélység fölött! – most is borzadok. – De halld:
az ijedtség mint fagylaló zuhatag rombolt idegeimen keresztül s én, ki
néma voltam addig, érzém a hangot fejledezni torkomban és segélyért
ordítottam! – nyelvem használatát visszanyertem!
– Keveset tudtam szólani, mert alig lehettem hét éves, – így mondák a
cselédek nekem – midőn megtaláltak. Szavam hallván, a szolga, bámulva
tekintett rám s élni hagyott. – A szózat hatalmával a serdülő kornak
vidorsága szállt keblembe; kettőzött hévvel végeztem szolgálatomat; a
vad cselédség szeretni kezdett, mert kedvökben jártam, s mert – tevé
keserűn hozzá – jobban használhatott.
– S az úr, öreg Komoróczi Péter, figyelmes lőn irántam; mint tizenöt évű
vittem súlyos kardját az első csatába oldalamon; vakmerőségem megnyerte
szívét az öreg úrnak, elválhatlanná levék tőle. Olykor hosszú estéken
lovagomat, ki nő nélkül állott a világon – víg beszélyekkel derítettem
föl.
– Így loptam magamat szívébe, s ő fiának fogadott s nevét adá nekem.
– Mondd, fiam! testvéreidnek semmi hírét nem hallottad?
– Nem, a mint oly sokszor mondottam már. Ők alkalmasint elvesztek,
miként én vesztem volna el, váratlan segítség nélkül.
Az öreg búsan eresztette le fejét. – Igazad lehet! fejem gyenge s
feledékeny; de szólj! midőn mindenekből kifosztottak, váraid romokká
dűltek, miért nem folyamodtál az öreg Komoróczi Péterhez te s a másik
gyámfia, Walgatha?
– Hm! – felelt Komoróczi különös tekintettel, melyben békétlen önvád s
keserű gúny vegyültek – miért? – mert átok van rajtam, atyám, s hálátlan
valék. Walgathával vígan éltük napjainkat s az öreg vitézzel keveset
gondoltunk. Ha a martalékból részt kért fukarsága, vagy tetteinket
korholta agg keménysége: mi orra alatt paczkáztunk; hiszen Vadna s
Galgócz a mienk volt, s több, ezer bérlettnél függött intésünktől.
– Hálátlanok! – mormogá az öreg magában.
– Lehet; – felelt hideg keménységgel Komoróczi – mit tehetek én róla? –
mint ebbel bántak velem az emberek, míg néma s buta voltam s hasznomat
nem vehették; a kegyelem kenyérhéját rágtam s az ebéd csontjairól
fejtettem fogaimmal le a sovány inadékot. – Gyűlölni tanultam az
embereket, mert haszonvágy vezeti őket. – Az a Komoróczi, ki a néma
gyermeket hagyta rugdostatni cselédeivel, bennem, – midőn hasznomat
gondolta vehetni, csak magát szerette. Higyj nekem, atyám! csak anyai
keblen s apai szem előtt szól az ember a teremtmény keblében; az idegen
szeméten csirázó növény dúsan és buján tenyészik, de nemes gyümölcsöt
nem terem.
– S te, – szól az öreg – ki ezt mondani s gondolni tudod, játszád ki
szerencsédet kezedből? az agg Komoróczi Péter megmentette volna a hálás
gyámfiút; a hálátlan kígyót, kit keblén melengetett, feledte, s méltán!
– Most atyám van! s szavaid a sikoltó anya alakját emelték ki a mult
sötétéből, most tudnék talán hálás lenni, öreg! – talán? – de a
szabadság az én elemem; itt e komor boltozatok alatt jó nem vagyok, nem
rossz! itt tengek, mert cselekvés nélkül hever akaratom, s átkaim e
falakat meg nem rázzák! – Lenne szalma itt: rég leereszkedtem volna
tekercsein; vagy bármi durva szövet: rég szalagokra téphetém, s szabad
volnék s hoznék szabadítást neked! itt semmi sincs, a toronyból élve nem
érnék a szirtig alá.
– Béketürés; – mond az öreg – oh, szólj! mekkorák voltak hugaid? úgy-e
szőke gyűrűk ömlöttek fejeikre? s a kis Anna szemei kékek voltak, mint
az ég boltja, s szelidek, mint a gerle szemei?
Komoróczi elgondolkozott. Atyjának kedvencz tárgyára már oly sokszor
felelt, s mindig újra felelt. A multnak járatlan sötétében lába már
biztos lépteket nyert; úgy tetszett neki: a mit részint emlékezete,
részint szeszélye szőtt össze, hogy az mind úgy volt a valóságban. Néha
képzelé, hogy hugainak angyal fejecskéje mosolyog rá, s a durva rabló
szívét lágyulni érzé.
Épen készült emlékezetéből egy vigasztaló feleletet előálmodni öreg
atyja számára, midőn a toronyablaknak üvege megcsördült s egy nyílvessző
röpült külről a szobába be, s miként hulltában ívet képezett, a
Komoróczi czombjába fúródott.
Dühösen ragadta ki azt a könnyű, de vérző sebből a rabló. – Ha! – mond –
árulók! így vesztitek el azokat, kiknek életet igértek? – s midőn
dühösen az ablak felé rohanna, a nyílvesszőn egy pergamendarabkát vett
észre. – Mi ez? – szól magában, a mécs közelében állva meg s a szelet
irását olvasva: – atyám! segedelem! halld, mi van itt írva: «Hű ebed,
Gáspár, segítséget hoz! adj jelt s egy második nyílvessző a kötélhágcsó
zsinegét röpíti a toronyba».
– Itt nincs veszteni idő! – mond az ifjú, nem várva az öregnek
feleletét, ki kábultan emelkedett föl a kemény lóczáról s kezde az első
ijedtségből magához térni.
Komoróczi a mécsest ragadta s az ablak előtt csóválta meg halkal; azzal
atyjának intett s mindketten oly állást vőnek, hogy a berepülő
nyílvessző őket ne érhesse. Az ifjú a lámpát állítá félre, hogy a
szélvonal el ne oltsa, s az ablakot nyitá fel. Néhány percz mulva nyíl
sivított be a nyitott ablakon; Komoróczi élénken felragadta azt s a
fonalat megtalálta végén. Közelebb lépett az ablakhoz.
– Te vagy-e, vén Gáspár? – suttogott le. A szél dühösen rohant az
ablakon át a toronyba be, s a mécsest eloltaná, ha azt hátrább nem
állítják.
– Én! – hangzott alulról alig érthetőleg. – Siess, uram! mert a falakon
lépteket hallok.
– Egy kérdést még – beszél Komoróczi gyorsan le: – Atyám van itt,
megmenthetem-e?
– Ha evezni tudsz, uram, meg! – felelt Gáspár – mert sajkámba, úgy
hiszem, csak kettő fér; én majd itt a bérczeken vesztek utat; de
gyorsan! vond a fonalat!
A rabló azonnal húzni kezdé a fonalat fölfelé; nemsokára egy jó vastag
zsinór végét érte, s azt is feljebb vonván, végre a hágcsó nehezét kezdé
érezni; megragadta erős kézzel a zsinórt s néhány percz mulva a
kötélhágcsó első pálczafoka akadott kezébe. Azonnal megerősítette azt,
sokszorosan kerítvén körüle a zsinórt az ablak párkányához, melyet kissé
hátrafeszített, hogy közén a köteléket átvonhassa.
– Atyám! – suttogott – az út kész; eredj, kezd meg! én követlek.
– Eredj te előre! – felelt az öreg sötéten – ifjú vagy s majd engem
gyámolíthatsz.
Ezen pillanatban lépteket hallának; a torony pitvarának ajtaja
csikorogva nyilt fel.
– Siess! – kiált megrémülve az agg Káldor – már a pitvarban a poroszlók!
– Eredj előre, atyám!
– Nem – felel makacsul az öreg – szaladj! követlek! ha nem tehetném:
mint szabad, előbb segíthetsz rajtam is.
– Te akartad! – mond Komoróczi nemével a békétlenségnek, a sürgető
veszélytől üzetve. – Fujd a mécsest el s jer, emelkedjél ide az
asztalra, hogy közelebb légy az ablakhoz. – Komoróczi atyját az asztalra
segítette. – Te követni fogsz – mond gyorsan – vagy visszatérek!
E közben már a torony ajtajában csikorgott a kulcs s az őrök morgása
hallatszott. – Komoróczi az asztalról az ablakba kapaszkodott; s midőn a
torony ajtaját csörtetve tolta be a külső erőszak, már ő kívül a
kötélhágcsón volt; csak egyik keze és süvegének teteje látszott az ablak
párkányának irányában egy pillanatra; kezével az atyjáét tartá, segítve
s vonva őt maga után.
A várnagy egyik biztosa több poroszló kiséretében rohant be.
– Mi történik itt? – ordított ez, dühösen tekintve maga körül, míg
ketten a poroszlók közül lámpásaikat emelték föl világítva.
Az öreg Káldor már az ablak párkányára kapaszkodott. Még egyszer
hátratekintett; hosszú szakállát dühösen kanyargatta a szél; arczának
kifejezése irtózatos volt; s miként a lámpák halvány fénye folyt el
azon: sírból felkelő rémhez hasonlított.
– Hah! te tündér! ördöngös eb! – hová tetted fiadat? – riadott a biztos
rá. – Eltűnt Komoróczi! – ez boszorkányság!
Az öreg, az első meglepetést használni akarván, annyi lélekjelenléttel,
mennyit az ily alkalmakkori erőfejtés nyújt, emelte egyik lábát az
ablakon ki.
– Zúzzuk össze! – kiáltottak a poroszlók, az asztal felé rohanva, ki nem
akarván szalasztani a menekvőt kezeikből.
Egyik, hosszú kopjáját emelte föl s az öreg nyakába döfte oly erővel,
hogy a kötélhágcsó fokait lábával kereső Káldor az ablakpárkányt,
melyhez egyik kezével fogódzott, elbocsájtván, az egyensúlyt veszté el s
hanyatthomlok zuhant a mélységbe alá.
A CSILLAGÁSZ ÉS GYERMEKE.
Tecum vivere amem, tecum obeam libens.
_Horatius._
Menni, igen, menni akarok, és gondolatim mind.
_Klopstock._
Újra egy évet haladtunk; az idő, merész röptében, fontos történetek
tanúja volt, melyekben egyik főszerepet Mátyás király vitte. Mi őt, bár
itt a regényesség bájszínezetében lejtett el előttünk, meg nem
foszthatjuk egészen azon történeti kerítvénytől, mely nagyszerű
személyességét kiegészíti; e dicssugáröv híján csak félig foghatnók meg,
csak félig értenők. De a történetek viszonyainak regényünk menetelére is
majdnem közvetlen befolyásuk volt.
Giskra már a király részén volt, szintoly elhatározottan híve adott
szava után, mint egykor Erzsébetnek.[22]
A Mahomet zászlóját újra lobogtató ozmanok ellen gyors készületek
éledtek az egész országban; Velencze segélyt igért; a péterváradi
országgyűlés minden kaputól egy aranyat határozott.[23] A seregek
gyűltek: egy része Raguza segedelmére sietett, a másikkal a hős király
Boszniát hódoltatta meg, huszonhét várossal, s Zápolya-Deák Imrét tevé
kormányzóvá.[24] Elemér a sas, kit a Rozgonyi s Hédervári hadai közt
láttunk, később egy osztályt vezérlett Zokoli Péternek, a történetünk
elején említett Zokoli Mihály bátyjának seregében, s Ali bég ellen
vívott Futaknál; onnan a diadal után a Pongrácz hadaival
Temesvárnál.[25]
A Sas neve oly rettentő lett a török előtt, hogy jelenléte a királyi
seregek közt a diadalt látszott biztosítani, s a fővezérek mindenkép
igyekeztek a királytól a nemes lovagot segédül kinyerni.
Az érdek, melyet e bátor, regényes szellemű ismeretlen hősnek tettei
idéztek elő, még nagyobbodott azon állandóság által, melylyel arczát
titkolá. Csak olykor magában s meghitt barátai közt vette le a rostélyt
sisakjáról.
Végre ezernégyszázhatvanháromban, Jaicza ostrománál[26] érte őt egy nyíl
oldalban, midőn első a vár rovátkain tűzte fel a zászlót oda. A hős
királynak s Zápolya Imrének szemeik előtt a falak ormairól hozták őt le
vállaikon az agg vitézek, kiket dicsőségre vezetett. – A királyi sátrak
egyikében vette le a sisakot a nemes főről s könnyű bársonyálarczczal
cserélte föl, melyet otthon szokott viselni.
A seb veszélyes volt, az életben maradhatás reménye kétes. – Mátyás
látni akarta őt; a parancsnak engedni kelletett: nem volt ürügy azt
elhárítani. A látogatás másnapra halasztatott.
A kivívott Jaicza falai közt látjuk a sebesültet egy nappal később,
törökösen párnákkal kerített s gazdag szőnyeggel borított szobában.
Itt a dagadó kereveten elnyúlva, hősi tűz még a szép szemekben – de a
halál lankadtsága a nemes tagokon nyugszik; feje alatt veres tábori
vánkos, lepedője fénylő tigrisbőr s takarója könnyű zöld nyári köpeny.
Feje könyökére volt nyugasztva, szemei az ajtón függöttek, s előtte az
orvos állott: egy olasz, barna arczczal, fekete szakállal s bokáig érő
redős kék selyemöltözetben, melyet derekához fekete kendő övedzett.
Az ajtó megnyilt s a király visszaidézve kisérőit, a szobába lépett
egyedül, még a csata hevétől lángoló arczczal, egyszerű barna
dolmányában s fodros inggallérral, nyakkendő nélkül, szép keleti karddal
oldalán.
– Elemér, – mond a király – miért ezen álarcz barátod közelében? nem
vagyok-e meghitteid sorában, kik arczodat födetlen láthatják? Te vagy! –
ki lehetne más? – te – –
Elemér hirtelen emelte föl, hallgatást kérve, kezeit. – Mátyás szokott
élénk részvéttel sietett a fekvőhöz s ágya fejénél foglalt helyet. –
Hallgatok, – mond szeliden – makacs! – S azután részletes gondossággal
tudakozódott sebéről, szükségeiről s kezét tartá kezében.
Elemér elfogódott, ajkain a szavak lebegtek, melyeket ki nem tudott
mondani.
– Ne szólj! – folytatá a király – lépj homályodból ki; van-e oly vak
seregeim közt, ki hűségeden kételkedhetnék? te hű magyar ifjú! ki
életedet minden csatában odavetetted, mindenütt első, mindenütt győző!
Ne szólj, a szó fáraszt; mit mondhatnál nekem? hiszen én mindent tudok.
Elemér nemes nyiltsággal nézett a királyra; szóló volt a tekintet,
melyet a hálás Mátyásra függesztett, s ez százszorosan s érthetőbben
mondá, mint azt szavak mondhatták: – kétkedel-e még bennem?!
– Tevém-e azt valaha? – felelt, a kérdő nyilt tekintetét értve, a
király. – Ha hollétedet nem fürkésztem s tiltottam fürkészni:
bizodalmamat fejti az meg. Budán ismertem rád s midőn a Sas nevet
ezeríté a dicsőség viszhangja, lelkemben azon vágy ébredt: bár ő volna!
és kisért, mint elutasíthatlan rögeszme!
Az orvos nem minden remény nélkül volt, s a következés több heti
szenvedés után bizonyította helyes számítását; a királytól ezer darab
aranyat s gyémántokkal ékesített képét Szilágyi Erzsébetnek
elefántagyarból, nyerte ajándékul.[27]
A királynak minden kérése sikertelen maradott, hogy a regényes kalandort
valódi személyében föllépésre birja. A makacssággal határos szilárd
eltökéléssel mellőzte Elemér az egyenes feleletet. – Ha árulás gyanúja
van azon, – mond fönséggel – kit felséged ezen álarcz alatt gyanít:
minden, a mit eddig tettem, csak azt bizonyíthatja, hogy árulását
megbánta, megjavult s párvonalban áll Garával, Ujlakival s másokkal, kik
visszatértök után ragaszkodást, tetterőt és hűséget bizonyítanak; de nem
azt: hogy ártatlan!
– Ki merne ezen kétkedni, ha én mint barátomat üdvözöllek? – mond a
király hevülve.
– Minden ellensége királyomnak, minden irígye dicsőségemnek. De szabad-e
lovagnak esküt szegni? szabad-e arczot mutatni, melyen szenny borong,
míg nem áll tisztán, megczáfolva s a közvélemény oldja fel az anathemát?
– S ha ez sohasem történik.
– Él egy hit bennem! – mondá az ifjú, – van örök igazság! De elég, uram
király, – mond Elemér kissé ellankadva, – én itt mint ügyvéd szólok.
A király e lelkület szilárdságot minden túlsága s magasztaltsága mellett
is nem tudta nem bámulni; kezet nyújta az ifjúnak: – Jól van! – mond. –
Hiszem, igen! van egy örök igazság s te tisztán fogsz előttem állani; de
bárminő néven: legközelebb szívemhez.
A lovag arcza elfödve maradott, midőn seregei között megjelent mint
vezér már: mellén a király képével, oldalán a Harám bég kardjával, kit
személyesen fogott el megsebesülése előtt Jaicza falain.[28]
*
Hosszú zivatarok után a legterhesebb feltételek alatt béke köttetett
Fridrik császárral.[29] Mátyás a hon körülményeit ismerte s átlátta:
hogy jelenben nagyárú béke is nyereség.
Igy történt, hogy a császár Mátyás királyt fiának fogadta s gyermektelen
halála esetében a korona a császárra, vagy fiai egyikére lőn szállandó:
végre, hogy a már is sír felé hanyatló Katalin meghalván, a király
másodszori nősülésről lemondott.[30] A császár, miként a következő
ezernégyszázhatvannegyedik év megbizonyítá, nem rosszul számított, mert
a szelíd Katalin márczius eleje felé átszenderült azon jobb életbe, hová
őt testi s lelki szenvedései közben titkos, édesen kínos vágy ragadá.
A csillagász gyermeke, a kedves Izabella, a beteg királynénak perczeit
leste; ágya mellől nem mozdult s a szelid Katalin végóráinak enyhét a
szűzien deli, felvirult hölgynek köszönheté, ki egészen kifejlett
szépségével mindent felülmult, mit valaha szem elragadót, bájost és
hódítót látott s természetes szerénysége tulajdonait nemével a dicsnek
övedzé.
A korona már kezében volt Mátyásnak. A koronázás napja márczius
huszonkilenczedikére Székesfehérvárba határozva, midőn a király nejének
veszélyes állapotjáról tudósíttatott. Sietve röpült Budára Fehérvárról;
az ünnepélyt el akarta halasztani, de a nap ki levén tűzve s annyi
idegen udvarok róla értesítve, nem teheté. A hű férj megjelenése az
utolsó örömsugár volt, mely az angyalian jámbor nőnek lelkében világolt,
– de a bájfellobbanást a halál követte. A jobb, bár egyszerűbb sorsra
született hölgy nemes férjének vállán lehelte ki életét.[31]
Kimúlta szelid volt, mint élete: jobbja a király kezét szorította,
baljában a zokogó Izabella keze volt. Egy hirtelen rándulat után húnytak
el szemei, – s ő nem volt többé. Az utolsó vonaglásban történetesen két
kezét összevonván, a kínosan elfogódott királynak s az ájult Izabellának
kezeik egymásra estek.
E veszteséget Mátyás erős lélekkel, de valódi, színletlen érzékenységgel
viselé. A kora kimúltat fényesen temetteté el a király; a nőt a szelíd
jóindulatú férj titkon s nem látva senkitől, sírjánál látogatá meg s
annak hideg márványára egy szánakodó s igen igen keserű köny csöppent.
Izabella fájdalmát nehéz leírni: valami sejtés fészkelte magát keblébe,
neme a kínos előérzetnek; úgy tettszett neki, mintha önsorsát tükrözné a
kora elhúnytnak rövid életálma. A leányka szivében sok másként állott
már. Holdak teltek el, míg fájdalma enyhült valamennyire s az életöröm a
mosolyt visszaköltözteté ajkaira. De nem a hajdani vidor, gyermekien
elfogulatlan volt az; valami ábránd, magábaszállt nehézkedett ezen
angyali mosolyon s a mennyit annak derült vidámságából vont le, annyival
sokítá annak báját.
Mióta Izabella a király keblén mint gyermek nyugodott tréfás
lovaglásakor, az idő haladott. A prágai leánykát, ki kis állacskáját
nyugasztá kezében s a sötét torony ívei alatt vitatkozott s feleselt
atyjával, senki sem ismerte volna meg benne; nem a vidor serdülő
hölgyet, ki a leánykor előestéjén a holdvilágította éjjelen, mint lenge
szellem lebegett a király lován el. Akkor is már domborodott a hókebel,
s a szép termet hullámai bájlók valának s a király szeme e fakadó
igézetre olvadt. Szíve – maga sem tudta miért – gyorsabban vert, és
soká, igen soká látta ő az angyali arczot vidor félelemmel magához
feltekinteni; érezte a selyemkarnak bársonyát nyaka körül, álmaiban
lengett körüle a szelíd termet s a kis kezek s keskeny lábacskák.
Izabellának gyermeki szendeségét s odaengedését mondhatlan nemesség
váltá fel arczának kifejezésében. A vonások ugyanazok maradtak, de
kétesség borulatából kilépve, a hajdan nemes alakjaira emlékeztettek: a
sötét, szépvágású szemek, a keskeny egyenes orr s az egész gyönyörű
arcz, gödröcskéivel, kerek állával, derült homlokával. Őt nem lehete
bámulás nélkül tekinteni!
Kedélye, bár nyájas és szelíd, sokkal komolyabb volt, mint azelőtt s
szívében egy kétes, talányos indulat honolt, melyről magának számot nem
tudott adni; ábránddá tevé ez őt olykor, de mélyeit nem merte fürkészni;
úgy tetszett neki, mintha alant az érzés örvényében feneketlen ür
ásítna.
Azon estén, midőn a Mátyás nyergében láttuk, rajta nagy változás
történt. Eleintén vágyott világ végeig így ülni, a nagy király keblén
nyugvó fővel s szívéhez szorítva tartván azon férfiút, kit annyira
szeretett, imádott, a nélkül, hogy azt tudná s akarná. De alig haladott
a nemes mén kissé odább: a minden gyöngédebb lelkű hölgygyel született
illő érzete s neme az átalló elfogódásnak készté őt, a királyt
visszatérésre kérni. Ezen önkénytelen mozdulat keblében őt magát
meglepte s egy belső vitatkozása a vád- s czáfolatnak hallatá titkos
szózatát keblében. Először életében volt Mátyás több, mint lelki rokon;
– először tetszett neki, hogy illő tőle elválnia, hogy ölelése pirító, –
hogy – – – ah, de erre eszme, szó, kitétel nem volt!
Ugyanazon érzés lepte meg az ifjú, még soha nem szerelmes királyt, s
elválásuk a ház kapujánál sokkal komolyabb, sejtőibb szellemű s
szótlanabb volt, mint azt a vidám tréfa s kedvcsapongás megfejtheté,
melylyel a lovaglás kezdődött.
Valamint Mátyás keblében e regényes helyzetnek s mondhatlan bájú
jelenetnek édes emléke sokáig megmaradott s csak országos gondjai
közepette kezdett hátravonulni: úgy a gyermekleányka sem feledheté azt.
Alig várta, hogy lágy vánkosai közé heverhessen, hogy mécsesét
elfujhassa s az ablakon bemosolygó szelíd holdnak sugárainál ébren
álmodja újra az egész jelenetet keresztül.