hét, nap, melyben egy beömlő gulyát a szomszéd falvakból, vagy nyerítő
ménest ne hajtottak volna kalózai az udvarba. Nem mehetett vándor
bántatlan a vár alatt; s a kereskedőket a vad lovag a harmadik megyéből
verte föl olykor: mert vára veszélyhíres lett és került mindenkitől; s
jött gazdag zsákmánynyal terhelten, a tágas termekbe hányatta a bársony,
selyem, arany s ezüst szöveteket szét. Udvarában, nejétől elkezdve az
utolsó cselédig, mindenki rablott szövetekben járt, s idegen kezek
termesztményével táplálkozott.
Krisztina sírva öltözködött, s könyűi a keleti gyöngyök szelíd tiszta
vizével vegyültek, melyeket férje, havas nyaka s gömbölyű karjai körűl
kerített.
Ha a zajos lakomák szűntek, síp, czimbalom, duda elnémultak, s a csendes
hold mennyei arczával kémelt a magasból a durva vár keblébe: távol a
sötét, folyosók hosszában látta Krisztina Káldort és Romaninit, bő
fekete talárban, sajátságos jegyekkel elárasztott övvel s vállszalaggal,
lenge mécses világánál haladni; ajtó ajtó után nyilt, s a két bűbájos a
várfenék tömkelegei közt tünedezett el, mint földalatti gnómok árnya.
Ha olykor a jámbor nő magában ült, s minden kincsei közt örömtelen
életet élt s keblét fohászok emelték: Káldor részvéttel állott meg
előtte, s igyekezett édes szavakkal kínos előérzeteit lecsillapítani a
mindig bajfélt jövendőt rettegő nőnek. – De Romanini elesett angyalhoz
hasonló márványhideg vonásaival állott keresztbefont karokkal egy
szögletben, s arczának sátáni kifejezése mondani látszatott: ő az enyém!
Igy teltek a zajos napok, titkos éjjelek. Káldor naponkint vadabb,
csatákra szomjasb lett, s éhesb siker után a várfenék sötét műhelyében:
mert künn az összeszövetkezett szomszédok mindig ébrebbekké s csatái
kétségesebbekké váltak; alant pedig, a Romanini műhelyében, a munkálatok
végtelenre nyúltak; minden álmodott siker-sugár új reményt fűzött az
előbbihez, s azon szenvedélyteljes éhességét a fürkészetnek szülé, mely
az alchimia s magia buvárjain annyira ismeretes.
Ezernégyszázharminczkilenczedikben, aug. ötödikén, Káldor számos
bérletteit gyűjté össze, s várában kemény őrizetet hagyván, sietett a
szomszéd megyékbe, zsákmányt s kalandot szomjúzva. – Krisztina nagy
feszültségben volt, s férjétől ily szorongó szívvel még búcsút sohasem
vett. De a vad lovag is, önkénytelen előérzettől elfogódva, a szokottnál
sokkal nehezebben vált el kis gyermekeitől s nejétől, kit azonban nyájas
szavakkal igyekezett megnyugtatni.
Romanini otthon maradt, s a várnagy élénk figyelemmel őriztette a
falakat.
Káldor e közben gyorsan haladott seregével, csataebeinek csaholását
mélyen visszhangozták a sziklák, s merre ment, lépteit pusztulás követé.
Két hétig volt távol várától; végre a trombiták rivaltak a völgyben, s a
lovag jött, de kevesed magával, mert kemény ellenkezésre talált, s
seregeit véres főkkel verték el a várak és majorok alól. Nyolczvan
lovaggal indult, tizenkettővel tért meg, s keblében boszú s gond ült, s
új tervek alakultak.
Szemrehányásokat tett a sorsnak s gondviselésnek: halált esküdt
ellenségeinek; mert vára rakva volt kincsekkel, s akkori időben pénzért
s jótartásért annyi bérlettet lehete fogadni, a mennyi kellett.
Sötéten haladott Káldor úr; még a vár nem látszhatott, mert a völgynek
egy kanyarodása fedte el; szép ebeit sajnálta a dühödt vitéz, melyek a
csatában vesztek el, s csak a várban hagyottakra számolt még.
Most meglátom, mit tudsz, Romanini? mond magában; s való-e, vagy mese
tündérhatalmad? mert hitemre! ha fegyverem nem használ többé, frigyet
kötök a pokollal, s szellemeit riasztom fel.
Éj volt, a lég ívei meghűltek, s a tejútnak lángöve, mint szikrázó
fátyol borult a völgyön keresztül; fellege a csókáknak vonult el a vitéz
feje fölött, s az úton három nyúl ugrott keresztül szaladtában.
Mind rossz jelek, gondolá a babonás lovag, nógatva lovát, míg a völgy
kanyarodását meghaladták, s borzasztó látvány nyilt fel előttök: a
várnak ablakai nem világítottak, mint máskor; nem csaholtak az ebek, nem
hangzott a zaj: puszta, néma volt minden; az erdő a várszikla körül el
volt perzselve; a falak födetlen állottak, s az ablakrésekből nehéz,
sűrű füst gomolygott ki. – De nem volt ijedt nép; nem segítve közelgő
szomszéd; nem jóltevő felleg, mely kérését értené, s nedves karjait
nyitná fel; – a hamvadó romok ellenségesen és hidegen állottak; néma
volt a vidék, mint az oroszlán barlangja, melyet mindenki fut és kerül.
Káldort e szemle irtózatos képe szivén ragadta meg; minden feledve volt,
csak neje és gyermekei állottak előtte. – Élnek-e? ezt ordította, vagy
gondolta ordítani, s ment, mint a féket vesztett vihar; a keskeny
sziklaösvényen csörtetett fel, követői utána. A kapu tárva volt, sötét
öblében Káldor úrnak hű peczére nyult, kopjával a földhöz szegezve, s
körüle az ebek hevertek; merre ment, mindenütt vér és pusztulás.
Leugrott lováról s a hágcsón rohant fel: az előcsarnok karzatain holtak
csüngöttek, az udvaron holtak, és mindenütt a halál képe irtózatosan! –
Az első teremben feküdt Romanini, mellette egy apród; Káldor sietett
előre, mint az őrült: esze távozott már, s léte átok lett; dühe némává
tette őt, nem tudott sírni, nem gondolni, csak menni előre, azon tőrbe,
melynek hegye szívében fészkelt, s haladtában mélyebben furódott
testébe.
A harmadik szobába ért: a hold a födetlen négyszöget kaján világgal
ömleszté el, mintegy örülve a romlásnak, mely itt mindenütt terjedett. A
kárpitos ágy a lezuhanó gerendáktól össze volt zúzva, a kis gyermekek
bölcsőjének egyik vége látszott ki csak a romokból. – Káldort a rémlet
leszegezte, szemeit meresztette, s újra futott, nem látva már semmit.
Egyszerre valamibe ütközik, önkénytelen tekint oda, s megismeri nejét, a
szép Krisztinát. Arcza ép volt, a halál maga kimélte az angyali
vonásokat; de teste össze volt törve; mellette a várnagy, vérében,
súlyos buzogánynak tört nyelével kezében.
A lovag a halottakra dőlt, míg az őt követők borzasztó csoportozatot
képeztek körüle. – «Vége mindennek! – ordított – vége!» – s elnémult.
Így hevert ő hosszasan, míg minden jelenségeivel az őrültségnek vonták
őt el a rémítő tanyáról, s távol a hegyek közé vitték egy rejtek
falucskába, hol betegen sínlett irtózatos hagymázban, több hónapig.
Bérlett kísérői, fegyvereit, lovait elorozva magukkal a hátramaradt
bérért, hűtlenül hagyák oda a szegényt, kinek semmije sem volt! –
Kifogyott korpája az ebeknek!
Mikor Káldor a hosszas, kínos betegség után magához kezdett térni, s
eszméi világoltak: akkor állott sorsának iszonyúsága előtte. Könnyen meg
tudá magának az egészet fejteni, s azon pór, kinek kunyhójában ápolák,
igazolá gyanítását. – Míg tudniillik Káldor úr más megyékbe indult:
addig szomszédai, kiket oly sokszor megzaklatott, összeesküdtek ellene,
két nappal visszaérkezése előtt éjjel a várat rohanták meg; de gyanítni
lehetett, hogy az erőhöz ármány is járult, mert nem sokáig tartott a
vívás, s minden rommá omlott a bontó kezek alatt. A vár lakói közül,
miként azt közönségesen hitték a vidékben, – senki se menekedett meg,
kivévén talán egy-két álnok szolgát, kik azt piszkos bérért, ellenség
kezére játszották. – Csak azon búsultak a vívók, hogy a vár ura
megmaradt.
De bár minden alkalmasint így történt, egyet nem tudtak a közel- s
távollevők. Káldornak egy öreg hű szolgája, ki még az Onodi-háztól
Krisztinával került a mogorva várba, az első zajra asszonyához rohant; a
szoba közepén találta azt féltérden, szétszórt hajjal, körüle
gyermekeit, kiket a bölcsőkből tépett fel ijedtében s a remegés
kábultságával szorított kebléhez. Az ablakon a láng csapott be már.
– Vidd ezeket – mondá az öreg szolgának a vár rejtekébe, én követlek! –
s a szolga kézen fogta a kis Kálmánt, a leánykákat ölbe szorította és
sietett egy rejtek-ajtón a várfenékbe; de Krisztina nem követé őt, mert
a jövő perczben a várnagy rohant a szobába, s őt nyomban üldözők
követék.
A szolga tudta a járást, de fejét az ijedtségben elvesztette, s
asszonyáról egészen feledkezve ért a várfenékbe. A sötét földalatti
folyosókon tapogatózva haladott tovább s a síró fiucskát őrült
sietséggel vonszolván maga után, míg távol a vártól a rejtek nyilásához
ért zordon sziklás vidékbe.
Itt tért magához: a gyermekeket a körüle meredező szirtfalaknak egyik
üregébe vezette, jobbra azon elfödött nyilástól, melyen kilépett, kérvén
a kis Kálmánt, hogy nyugodtan legyen s ne távozzék nővéreitől.
A gyermekek sírva bújtak össze és sírva aludtak el. – Künn dühösen
zúgott a vész, ők csendesen pihentek; kis fejecskéik körül arany
gyürűkben borult gyöngéd hajzatuk: fölöttük a jó Isten virasztott!
Végre a várba sietett a szolga, azon reményben: hogy még asszonyát
megmenti; de többé vissza nem tért.
A gyermekek a nedves szögletben hevertek, s a hideg éjet ott töltötték.
A kis Kálmán ébredett fel legelőbb; a hajnal gyenge sugára világított a
szirtodúba, s ő kábultan futott ki abból, rémülten akarván kiáltozni
anyját és az öreg szolgát, de szavát az éjjeli rémülésben elvesztette
volt. – Erőködött, de hangja visszás nyikogás volt; sírva csúszott
tovább az ösvény felé, mely a bozót közt kanyarodott, midőn egyszerre
egy magas lovag csörtetett ki a sűrűből; lova horkolva állott meg a
gyermek előtt, ki eszméletét félig elvesztve hevert a földön, rémült
tekintetét emelve a lovagra. Nemsokára többen érkeztek.
Az idegen mintegy ötven évű lehetett; állát sürű veres szakáll folyá
körül, s tekintete vad felsőségi szellemet mutatott.
– Ki vagy? – szólt, a gyermekre tekintve, nemével a részvétnek, mely
önkénytelen emelkedett kebléből; de a gyermek szólni nem tudott.
– Néma gyermek! – mond egyik a lovag kiséretéből, s mindnyájan tovább
ugrattak. A csoport végén egy öreg fegyveres szolga lovagolt.
– Szegény gyermek! – mormogott az magában – itt hagyjam-e, vagy
elvigyem? – ej; mit árt? egy evővel több nem tesz különbséget; –
folytatá jó indulattal – én elviszem. Nem pórgyermek, látszik vékony
ingecskéjéből; s ki tudja, ha nem vesztek-e itt valahol szülei. Nőm, az
igaz, nincsen; de hiszen csak marad számára is valami.
E rövid, inkább gondolt, mint mondott magánbeszéd után az öreg kopjás a
gyermeket maga elébe ültette, s gyorsan igyekezett urát utolérni. A
gyermek keblére szorította fejét, s az éltes lovaghoz símult, azon
belösztön következtében, melylyel, főleg gyermekek, megismerik azokat,
kik jóakaróik s őket szeretik. Alakja az idegennek annál kevésbbé volt
ijesztő előtte, mivel atyja udvarában többször látott ahhoz hasonlókat.
ESTI LOVAG.
Ah, nincs oly Isten,
Ki sejtené,
Ki néma nyelvem
Megfejtené.
Kereng a tér, föld,
Az ég velem…
_Bajza_.
Azon éknek befeszítése után történetünk boltozatába, melyet az előbbi
czikk képez: biztosan felfoghatjuk annak fonalát.
Míg a leirt változatos eseményeken szárnyalt képzelő tehetségünk
keresztül: háromszor ébredt álmából virágkoszorúsan az ifjú tavasz, s az
érett férfiúnyár sugárövezte homlokával, hullámzó gabnaföldjeivel.
Ugyanannyiszor bőségszarujával az ősz s halotti szemfödelével a szilárd
tél: három év telt el. Már Katarina[12] is több hold óta királyi
férjénél volt Budán; de a beteges, lanyha lelkületű nő a Mátyás magas
lelkét be nem tudá tölteni. Nem a szerelem üdvével, mint vidám nyájas
hölgy, ki férje gondolatját találja ki, s az élet borulatát a házi
örömek üdvével deríti, – de mint királyné sem vala képes azon magas
képzetnek megfelelni, melyet oly lelkes férfiú, mint Mátyás, oly ország
királynéjáról, mint hona, fogott fel elméjében.
A király keveset mulatott Budán, mert váratlan termett hol itt, hol ott;
de mindig, mindenhol boldogító, lelketadó, tettrehevítő jelenet volt ő.
Királyi fényében, vagy ismeretlenül: lépteit áldás, irthatlan emlékezet
és siker követé. A királyné iránt egyenes nyiltszivűséget s nemét a
szánakozással vegyült csatlakozásnak bizonyítá, mely magyarosan egyenes
keblében nem tettetett volt, hanem igaz.
Udvara a királynak ragyogó volt, s páratlan akkor egész Európában.
Milyen történeti igazság ez, oly való a nagy férfiúnak egyszerűsége is,
midőn magáéi közt, s otthonos körben mulatott. Ott a fényes s közérdekű
alkalmakkor aranytól s csillogó kövektől ragyogó, kiséretövedzett
nagyszerű Mátyásra senki sem ismerne.
Öltözete tiszta volt mindig, s meglepő ízlésű; de egyszerű, mint minden
nagy emberé. Asztala ízes, de nem költséges; s a magyar király, az
akkori divat szerint, villa nélkül ette ebédét, oly bámulatos
tisztasággal, hogy ujja hegyeit alig érte nedv.[13]
Mindenre ráért ő: mert idejét felosztotta. Mint fiatal, a vidor
kedvtöltésre s lovagi gyakorlatokra: olykor egyedül, néha egy-két hű
cselédtől kisértetve, kobozta fel az erdőket, vagy űzte a tágas pesti
rónákon sólymaival a szárnyas vadakat; vagy állt hótelt bérczeken
medvével, bölénynyel szemközt.
Egy szép ifjú vadászt láttak darab idő óta Magyarországon számtalan
helységekben, ki barátságos kezet nyújtott bíró uramnak, vagy jegyzőné
asszonyomtól az odanyújtott poharat szivesen elfogadta; ki közbenjárását
igérte a király udvarában igazságos ügyben; kit hol Mátyás diáknak, hol
ifjú vadásznak, hol Székely Mátyásnak neveztek. Igérete készpénz,
közbenjárása bizonyos sikert igérő volt. Nem ismerte őt senki
közelebbről; nem tudták, honnan jött, ki volt atyja, ki boldog őt emlőin
felnevelni? de suttogták, hogy a király cselédei közt egyik a
legmegbizottabbak közől: mert szava sokat ér a királynál. – Vagy,
mondák: hogy nagyúrnak fia talán, kinek a tisztelet, bókolás terhére
esik s örül ember lenni s nagyságát feledni néha.
Titkon sok szelíd leányka szíve vert a kedves vadászért. Hol egy ital
vizet kért, vagy pihenve fogott helyet a kapu előtti lóczán, vagy virító
kertbe lépett be: üdvöz volt ő, s emlékezetét édes, néha kínos
szívvágyak kisérték. De őt mindenki szerette.
A szegény, ki kunyhója előtt, rongyokkal födve, emelte kisírt szemeit
éghez, mely oly kéken, oly vidormosolygón borul a szép gazdag földre, s
a dúsnak rakott csűrét, czifra cselédeit, pompás várát látta, egy eszme
merült fel agyában: miért kell a szorgalomnak sínleni, s a henyeségnek
pazar kéjben dobzódni? ha fáradtan, lankadó tagokkal készült
rozskenyerét, egyedüli estebédét elkölteni, s gyermekeit tekinté meg,
kik olykor szebbek voltak, mint a kevély kényúréi, s ép, deli tagúak, de
melyeknek izmait a szükség s sárga gond eltágították; kiknek arczaikra
verítékes munkateher éhség és sápadtságot borítottak: akkor titkon
óhajtotta, bár jönne az ifjú vadász, állna meg kunyhója előtt, s
részvevő nemes arczával, szelid szavaival békéltetné őt ki a nagyok
henye boldogságával, kik szánakozni nem tudnak; mert, hajh! nem érzik,
miként fáj a szükség.
Volt oka óhajtani ezt, mert, mint a mesés hajdanban, egy jótevő tündér
intésére a tél felvonta lepleit, s a havas odúiban a paradicsom tavasza
virult fel: úgy tűnt el a szegénység, hol az ifjú vadász azt
megpillantotta, s hol a szükség nem gondatlanság következménye, hanem a
végzet eredménye volt; aranyai a rejtélyes ifjúnak, mint a szűzek olajos
korsója, mindig készen csúsztak a szegénység kezébe át; sohasem fogytak
ki, mert az Isten, ki azokat adta, mindig fontolva tette a jót,
segítette az érdemest s a henye gonoszt sorsának eresztette. S volt
sikere: mert nem félig, hanem egészen, czélszerűen s a baj gyökerén
segítőn munkált az adomány, a tanács, a tett.
Jelen történetünk után öt, hat év telt el, míg halkal annyi jótett,
váratlan igazságtétel, annyi rögtöni, majdnem varázssegítség végre
sejdítteték: ki az egyszerű vadász, a már az ifjúkorból férfiúvá
emberedett s még mindig oly gyors a segítségben, oly nyájas szavakban,
oly szelid tettekben s áldást terjesztő, merre jár és kel.
A Mátyás uralkodása alatt történt ez! – s minden bajai, háborúi közt a
zaklatott honnak, valami szelleme a hajdani aranykornak fuvalt völgyein,
bérczein s térein keresztül, s visszhangja századokon áthangzott: a
Mátyás kora volt!!
A szelíd királyné Budán, férje gondosságából pompás udvart tartott,
semmiben fogyatkozást, hiányt nem ismert, de boldog nem volt. A
boldogság a tróntól a kunyhóig az ég ritka adománya, s főleg házassági
életben kölcsönös kiméleten, lelki rokonságon, szívnemességen alapul. A
királyné férjét minden tekintetben mérhetlen magasságban látta maga
felett; lelke nem birt utána emelkedni. A mi Mátyásból hozzáig
ereszkedett le ritka szelídséggel s lovagi udvarisággal: az csak annak
házköri valója volt; nem a nagy, bámult férfiú; nem a fénykörzött
király; nem Európa egyik legmagasabb hőse. Maradott egy szúró tövis a
beteges királyi hölgy szívében, mely neki fájdalmat okozott, s ez azon
titkos önszemrehányás volt, hogy férjéhez nem szabatott lelke, s nem
lehet oly egészen övé, önöne, mint óhajtaná. Az udvari fény terhére
volt, s ha csak tehette, annak terhelő feszét kerülte s félte.
Ha Mátyást egyszerű dolmányában, egyik távolabb szobájában látta ülni
maga mellett, legboldogabb volt; ilyenkor a gyöngéd király mindent
került, mi az előtte már csak szelídségeért is kedves nőt
megszégyeníthetné; a mélyebb fontosságú tárgyakat mellőzvén, vele oly
dolgokról beszélt, melyeket a királyné is fel birt fogni, s néha szép
öntagadással tanácsát, véleményét kérte ki, s kirekesztőleg a szelid,
nyájas, előző férj volt.
De ritkán s rövid időre osztozhatott a fáradhatlan, cselekvő férfiú
nejével ily örömökben, s szíve akkor is nem telt meg. Volt egy ür abban,
melyet oly egyszerű s kevés lelkiemlékű nő be nem tölthetett soha.
Hányszor történik, hogy két, a maga körében tiszteletreméltó személyt
látunk ily lelki meghasonlásban. Választásunkban a szem többnyire az
első mozdító, s csak akkor, midőn már szeretünk, kezdjük a lelket
fürkészni, a szerelem előszeretetével s engedékenységével. S ha évek
telnek s a közellét reményeinket czáfolja: egymást vádoljuk; pedig néha
minden bajnak oka csak az, hogy nagyon szerettünk! A legtöbb ember
szerelmi viszony s házasság közt nem tud különbséget tenni. Az első:
sétálás a tavasz virányai közt; az utóbbi: egy hosszú út szárazon és
vizen, napfény s vihar közt. Biztos utitársat keresünk, de csak nyájas
társalkodót választunk többnyire.
A királyné olykor az agg csillagásznak tündérszépségben növekedő s
viruló leányát hivatá magához, s annak ártalmatlan szelíd vigságában
hagyá tükrözni gyermekéveit, midőn a betegség magva még csirát nem
hajtott keblében, s mondhatlan vonzódás csatlá őt a szelid, nemes
gyermekhez. Tizenhat éves volt Izabella már, s mint a rét lilioma, oly
karcsú, oly emelt, s mint a liliomé, arcza oly havas, oly ifjúdon fehér
és sugárzó. De szebb volt ő a liliomnál, mert rubinok költöztek ajkaira,
s arczán a tavasz rózsái égtek gyöngéd biborban; ha, mint a liliom, nem
oly szent: – oly ragyogó, oly vidorpiros volt, mint a harmatnyitotta
rózsakehely. – A leányka is szerette a királynét. A viszony közte s a
magas helyzetű, de ezt örömest nélkülöző nő közt hasonlított ahhoz, mely
ő s Mátyás közt létezett, mert a király is egészen a gyermekévek
szellemében, mint kedves testvérét, szerette őt, s tréfált, enyelgett
vele.
Katalinnak Budán mulatása közben darab idő óta furcsa hír szárnyalt a
várban s környékén. – Azt beszélték, hogy a Zugliget egyik keskeny
völgyének most is kivehető magányos sziklája közelében egy félig őrült,
félig józan öreg tartózkodik, ki ördöggel czimboráz.
Mátyás sokkal felvilágosodottabb ember volt, mint hogy az ily
mende-mondáknak nevetséges voltát át ne látná; de lelkületéből
megfejthető, hogy ő szeretett mindennek gyökerére menni. A jelen esetben
azt annál szükségesbnek vélte, mivel hozzá hivatalos panaszok érkeztek
azon babonás öreg ellen, kit nyiltan ördöngösséggel vádoltak.
A király a panaszlókat maga elé hivatván, igyekezett őket, szokott
embersége s szelídsége szerint, a vád nevetséges voltáról meggyőzni; de
a tizenötödik században az ördög beavatkozása s boszorkányság oly
megalapított balvélemények s előitéletek voltak, hogy azokat kiirtani
bármi elmefelsőségnek legnehezebb föladatai közé tartozott. Az ily okon
kezdett boszorkánytündér- s ördöngös pörök többnyire keservesen
végződtek: mert a kínpad borzasztó műszerei, akaratlan csalván ki a
hazug vallomást, ez ártatlant a máglyára vezették, hol az borzasztó
kínok közt halt meg a század szégyenére. Mátyás gyanítván, hogy
törvényes vizsgálat esetében a dolognak ily gyászos kimenetele leend:
többször megfordult titkon s ismeretlenül a Zugligetben, teljesen
meggyőződve arról, hogy végre is az ördög czimborájában egy őrültet vagy
igen is földi csalót fedezend föl. – De észrevételeit, ha tett ilyeket,
titkon tartotta s a panaszlókat ideigleni hallgatásra birta.
Ily lovaglásból tért vissza egykor, az oláhországi vajdától nem rég
nyert gyönyörű török ménen, mely könnyű járásával, vidámságával s
erejével annyira megtetszett neki, hogy gyakrabban lovaglá roppant
ólainak bármelyik lovánál. A mostani Ráczvárosba érkezvén, lovát a
hegyoldal felé fordította, hogy a kis Izabellának, kit ő holdak óta nem
látott már, egy jóestét mondjon, s Bretizláwot magához rendelje, kivel
örömest közlötte terveit.
A királyon fénytelen barna dolmány volt, mely csak anyagának finomsága s
deli szabása által bizonyítá az ifjú ízlést; fejét kisded zöld
bársony-kalpag födte, keskeny nyuszttal prémezve.
Bey, a ló, melyen ült, aranypej volt, hollószín sörénynyel s farkkal,
mely mint a zászló emelkedett föl, míg a nemes fő vidoran tekintett
szét; fekete keskeny sallang s rövid szőrű medvebőr-takaró volt
készülete; a király oldalán könnyű kard csüngött, s elől nyergén
keresztül diófa-agyú, fehér csonttal, gyöngyházzal s klárisokkal
kirakott rövid lőfegyver volt fektetve.
Így haladott Bretizláw háza felé. Mintegy kilencz óra lehetett este, s a
tavaszi égbolton Pest felől a teli hold ragyogott. Miként a király a
csillagásznak laka felé haladott: a tekintet perczenkint nyiltabbá vált.
Az alacsony házikók közől magas szilfák emelkedtek; de a Bretizláw
lakának homlokzata tisztán fehérlett előtte, a hold oldalvást borította
azt el varázs-fényével. Balra Buda emelkedett, s szemben alant a széles
Dunának szőke habjai lejtettek, s Pestnek egy-két tornya, falainak egy
része s a váczi kapu valának kivehetők.
Már a ház közelébe érkezett, midőn a nappalian tiszta lég világában
Izabella szép mellszobrát látta az ablakból kikönyökölni. – Természete a
gyermekkornak, hogy minden hosszasb nemlátás után az alak valami
meglepőt mutat: a vonások vagy szépülnek, vagy rutulnak; a termet nyúlik
vagy domborodik, szóval: fejlődést látunk vagy sikerére vagy kárára. –
Izabella, így az ablakban könyökölve, arczával, melyet, már a király
megszokott mindig szebbnek látni, nem kevéssé lepte meg őt. Azon néhány
hold alatt, melyet Mátyás távol Budától, vagy ott, elfoglalva országos
dolgaival, töltött, a gyermekből szűz kezde fejledezni, és azon
gyermekdedség, mely még most is követelé jogait a hölgy arczában, valami
szerfelett nemes kifejezéssel jött kapcsolatba.
Mátyás az ablakhoz lovagolt, s oldalt fordítván szép ménét, oly közel
volt Izabellához, mintha egy kereveten ülnének egymás mellett. A gyermek
már távolról megismerte a lovagot, s vidáman, mosolygó arczczal inté
kezecskéivel üdvözletét.
– Jó estét! – mond a lovag.
– Ez – felel a gyermek – minden tekintetben a jobbak sorában leend, mert
öt hold óta a legkedvesebb. Felségedet oly rég nem tiszteltük! de
sokszor, igen sokszor emlegettük!
– Te szépülsz, gyermek! – mond Mátyás nyájasan, – s ha igazat olvasok
arczodból, javulsz is. Légy üdvöz nekem, kis húgom, s hadd, hogy
legelőbb is köszönjem meg neked azon vidító órákat, melyeket a
királynénak szereztél, a ki testvér gyanánt szeret.
– Ah! – kiált fel a leányka, – a jó, az angyali királyné; egész estéket
valék szerencsés tisztelő társaságában tölteni, s oly sokat beszéltünk
együtt Prágáról, a jó csehekről, felségedről, és mindig újra
felségedről! – Szép dolog királynak lenni; de a szelíd, jó felséges
asszony kedvesen emlékezik azon időkre, midőn Mátyást, az apródot,
mindennap láthatta maga körül.