s nőileg gyengéd volt alakja s arcza szép, bár szenvedő s kínos
mosolytól kisért – nem volt azon szentírási hölgy, mint Giskrának nemes
neje, a kedves Rozgonyi Anna; nem feledett ő mindent férjénél, s
félszívvel, féllélekkel Prágán, atyja házán s a durván-szíves cseheken
csüngött.
– Itthon van-e atyád, kedvesem? – kérdé Mátyás, el akarván a beszédet
vonni oly tárgyakról, melynek édét sok üröm nélkül nem élvezheté soha.
– Ő – felel Izabella vidáman – az ily fűszeres estéket, mikor az ég nagy
könyve tárva áll csillagbetűivel, nem hagyja tekintet nélkül: vagy
tornyában ül látcsői közt, vagy az ősz Gellért homlokán kémel a csendes
égbe fel. – A hölgy harmatújjaival fésülte a nemes ménnek
selyemsörényét, kis kezeivel veregette homlokát, s az egész jeleneten
oly regényes valami volt, hogy nem lehete a két alakot bámulás s
elragadtatás nélkül nézni.
– Atyáddal közleni valóim vannak, jó gyermek! szeretném, ha holnap hét
óra tájban hozzám jönne.
– Örömmel fogja tenni! – felelt a leányka – nem lesz-e szerencsénk
idebenn? – folytatá. – A toronyba szaladok, s ha ott van atyám, lehivom.
– Maradj, – szólt a király, – beszélgessünk még egy kissé együtt. Mondd,
leányka, mit tettél, mióta nem láttalak? – szépültél, nőttél, ezt látom,
néhány csillaggal többet ismersz talán? szólj, vidámak-e még az enyémnek
sugárai? s oly közel áll-e a tiedhez, mint hajdan Prágában?
– Oh, közel, közel, – felelt Izabella ábrándos fejbillentéssel, –
közelebb, mint valaha s tisztán ragyognak mindketten, s sugaraik néha
összekereszteznek. – A leányka elgondolkozott, maga sem tudta, miért;
egy ismeretlen érzés honolt az ő keblében, tiszta, gyermekded, vidító,
örömteljes; de vegyült egy rejtélyes vágygyal, tárgy és czél nélkül. –
Minő nemes paripa ez? – szólt végre eszmélve, végig vonván kezeit a
keleti állat hattyúnyakán.
– És szelid, – felelt a király, – egy gyermek ülhetne hátán; mernél-e
ráülni?
– Miért nem, – felelt Izabella szeliden.
– Jer! – folytatá vidáman Mátyás, – tegyünk egy kisérletet, ülj ide a
nyeregbe elém. – Ezt mondván lőszerét hátravetette.
– Ah! – kiált fel Izabella nevetve s az ötlet újságától felvidulva. –
Felséged tréfál!
– Miért, gyermekem? – bátorság! lépj a székről a széles ablak
párkányára, majd én ide emellek; jer, Bella! – folytatá, vígan biztatva
a gyermeket, kinek a tréfa incselkedni látszatott. – Nézd, végig
eresztem a kantárt, a ló szabadon áll, mint talán egykor a damaszki
pusztán; lám, nem is mocczan, jer, jer!
E közben Bretizláw, kinek a király jelenlétét alkalmasint valamelyik
cseléde hírül adta, a toronyból lesietett, nehány percz óta már a
szobában s a király beszédének tanuja volt.
Az öreg hallatlan jött a szőnyeggel borított padlaton leánya mögé; a
király észrevette, – de az aggnak intésére nem árulta el jelenlétét. Az
öreg, Mátyásnak enyelgésével egyetértőleg intett, hogy biztassa
Izabellát.
– Ah! – mond a leány, – de mit mond atyám?
– Gyermek! mit mondana? örülni fog bátorságodon.
– Megengedem, Bella, – szól közbe a csillagász nevetve.
– Hát atyám itt van? – kiált fel kissé összerázkódva és elpirulva, – ha
meg kell lennie, – tevé vidáman hozzá – miért nem?
– Várj! – szól atyja, ezzel felsegítette a gyermeket egy székre s onnan
az ablak párkányára.
– Közelebb a lovat! – mond Izabella – kissé mégis félek.
– Semmi baj! – felelt a király, közelebb vezetve oldalát lovának az
ablakhoz, Izabella ott állott remegve s Mátyás erős karjait nyújtá utána
s átölelte a karcsú derékot. A leányka gömbölyű karját helyzé az ifjú
vállára, fejét hajtá felé s harmatarcza Mátyásnak sűrű hajfodraira
lapult. Egy férfias emelintés után a légkönnyű alak a nyeregben ült;
karját a király nyaka körül füzé s arcza a gyermeki kor édes mosolyával
s vidámságával volt a lovagra felemelve. – Ah! – kiáltott fel a helyzet
újságától meglepetve.
A király rövidre vonta a kantárt, megfordította a mén fejét s vágtatva
száguldott a Zugliget irányában az úton elő.
Hasonlított a deli lovag, a bájos gyermekkel, a hold ezüstétől kéken
folyva körül, egyhez a hajdani meséskor kalandorai közől, kiknek
őserdőkben ezredes bükkök alatt egy lenge driász olvad keblökre; vagy
egy szerető hőshöz, ki tündérvárból rablotta el szerelme gyöngyét.
[Illustration: A király rövidre vonta a kantárt.]
LÉLEKIDÉZET.
Ő egyedül, ki nekem semmivel sem tartozik, hű maradott.
_Delavigne_.
Jelenj meg! jelenj meg! jelenj meg!
_Shakespeare_.
Néhány hét röpült el újra. Budán, Pesten minden kedély nemében a
feszültségnek s magasztaltságnak volt. Újabb győzedelmi hírek s
mozgalmak foglalák az elméket; az esetekben gazdag év haladott. – A
természet kitárta dús keblét, bő aratás reménye vidítá a népet ott, hol
virágzó kalászai távol estek a had sarlójától, mely arat, hol nem
vetett. A rétek buján zöldeltek; a borág kevély levélpompában rejtegeté
a jövő termés gyermekfürteit. A nép jó évet várt. Vidor dalok hangzottak
hegyen, völgyön; s ha néha a rekkenő hőség a szépreményt aszálylyal
fenyegeté: a fellegek összevonultak, az ég gazdag csatornái nyiltak fel
s önték az áldást a szomjú rétekre.
Ily zivatar emelkedett egy napon a Zugliget felől sötét, sűrű
fellegekben, melyek a csererdő lombjain látszottak heverni. A lég
rekkenő volt; lanyha árja azon nemét az ólomnehezéknek önté a
szemhéjakra, mely nyári napokban honunk vidékein oly ismeretes. Egy hét
óta nem volt eső, s mindenki üdvözlé a közelgő fellegeket. A varjak
magasra szálltak fel: a lúdsereg tollázódva s gágogva emelé hosszú
nyakát ég felé s vidáman sipegett. A szél felriadt: neki dőlt a szőke
Dunának, felborzogatta a csererdőket, s a Rákos felől porfellegeket
emelt, egész Pestet sárga palástba burkolva.
Két vándor haladott gyorsan a Zugliget felé. Arczaik keletien barnák
voltak s öltözetük egyszerű; messziről jöhettek a jámborok: mert
sarúikat por födé s öltözetük avult kinézésű volt. Az első mintegy
negyvenöt évűnek látszott, hosszú fekete szakáll födé arczának nagyobb
részét, csak egy nemesszabású orr s két élénk, szépvágású szem maradtak
födetlen. A mellette gyorsan haladó lény öreg legény volt már: bőrsüvege
alól ősz fürtök csigáztak ki: ajkát, állát rövid, majdnem fehér gyűrűkbe
gördült szakáll borítá.
– Nem lehetünk távol már, – mond az idősb, – félóra alatt elérkezünk a
magányos házhoz.
– Mind igaz-e, a mit mondanak, Gáspár!? – jegyzé meg a másik, – mondd
nekem, mit tudsz még azon bűvös öregről?
– Évek óta tartózkodik itt; a Rozgonyiaktól bérlett ki egy majorházat,
melyet azok pusztulni hagytak volt; néhány cseléddel él, kik mindnyájan
mint ördögök néznek ki, – ha nem azok? A ki tanácsért folyamodik a vén
varázslóhoz, vigasz nélkül nem hagyja el őt; a vidéki betegek bucsút
járnak hozzá, s ő segít; de, mint mondják, jól megfizetteti magát.
– Engemet egyéb bánt, szolgám; nekem boszú kell s hatalom! hogy régi
erőmmel birjak, s a galgóczi és vadnai várak helyett másokat emelhessek.
Ha Isten nem segít, kihez imádkozni nem tudok: – hitemre! a sátánnak
kötöm le lelkemet, az segítsen, vagy tanácsoljon. – De rá nem szedetem
magamat, mert én csalót gyanítok. – Ha pokolra az utat tudná, mint
mondod: miért a jutalom? a sátán gazdagon fizet.
– Uram! nagy dolgokat beszél a nép azon csodás öregről. A hozzájuthatás
bére aligha cselédei kezére nem ragad; de hallja kegyelmed tovább.
Esténkint, – mondják, – mikor a csillagok ezredei felnyilnak az égen s a
hold emelkedik: a magányos szikla tetején áll ő, mely a Zugligetben egy
völgy fenekét képezi. De nemcsak a világló éjeken: – ha zápor olvad az
égből, ha villámárban lobog az, ha sötét, mint tűzfosztott korom: ő ott
áll: – A vihar játszik szakállával s hányja hosszú öltözetének fekete
redőit. – Félelmes őt látni ilyenkor: egy cseléde sem követi, csak a kik
történetesen pillantották meg, mondják, hogy kezeit nyújtja ki, s
érthetetlen szavakban az ördöggel s a garabonczás diákkal beszél akkor.
– Igaz-e, hogy jósolni tud? – jegyzé meg az előbb szóló, nem minden gúny
nélkül; de nem is menten némi babonás elfogultságtól.
– Holta óráját megmondja kegyelmednek, uram: sorsát előadja
napról-napra; a rejtett kincseket födözi fel! így mondja a nép: mi igaz
ebben, nem tudom, de…
– De – felel az ifjabb – a kisérletet megérdemli. Mit veszthetek? ha
annyi a boszorkány az országban, hogy csak néhány héttel a Mátyás
választása előtt egyszerre hármat égettek meg Győrött, kik mindnyájan
magukra vallottak a kinzópadon: miért ne tudna ez is többet kettőnél? –
Jövőmet akarom látni; tudni, ki volt atyám és anyám! – tevé egy sóhajjal
hozzá – mert az évek hosszú sora nem mosta el egészen a gyermekkori
képeket elmémből. Oh, ha ő azt tudná! – Az ördögbe; sorsot akarok
kivívni magamnak, – fel akarom keresni Zokoli Mihályt, ki oly sokszor
csapta le a gazdag martalékot kalózaim kezéről; ki a Rozgonyi zászlóját
első ütötte fel a füstölgő Vadna rovátkaira. Fel kell őt lelnem, ha a
pokol odvaiban kullog; tőrt forgatok meg keblében! ő az én ördögöm! – Mi
a boszú, mely őt érte? – egy csepp haragom tengerében; neki izenkint
kell elpihegni átkos életét. Ilkámat akarom kézhez keríteni! Mindezekben
ördög nélkül is segíthet a vén remete, ha embere szerepének; de ha
tanácsot nem tud adni, nyakát tekerem ki! – Mit tegyek? úgy is már
menedék nincsen; mint a tévedt juhot a farkasok, úgy űznek az oláh
király emberei engemet. Kettős sövényt vont az ármány körülem, s a
kullogó kémek serege mintegy szűk utczába szorított. – Mindenütt
futottam előlük, s most itt vagyok.
Miként a két vándor haladott, az út keskenyebbé vált, a fellegek fekete
korma mint füstár hevert a szoros torkolaton. Az ég bőgni kezdett,
villámai iszonyún világítottak. – Mintegy kilencz óra lehetett.
Vándoraink mindig gyorsíták lépteiket. Egyszerre roppant zuhanás
hallatszott; a nehéz fellegek boltozatai összetörtek, s azok mint
szakadó tenger rohantak a völgybe alá; az erdő óriásit, mint gyönge
kalászokat söprötték le magukkal, s a völgyet elborítva, hatalmas
folyónként zúgtak, rontva és bontva mindent. Hol a felhőtömeg ketté
repedt: az ég azurja nyilt fel s a hold a magasról világította a
rombolást. Hulltában üríté ki magát a felleg, villámai Pestet s Budát
reszkettették meg.
Vándoraink a fellegszakadás borzasztó pillanatában százados cser alatt
állottak, jó magosan a hegy oldalában. Őket a veszély, melynek ereje
szemben velek rombolt, nem érhette; de a sziveik hallhatólag dobogtak, s
karjaik az agg sudarnak kérgébe fogództak.
– A vész iszonyú! – mond az ifjabb, – itt nem maradhatunk; jer előre,
vagy hátra.
– Azt hiszem, – felel az idősb, bőrig ázott tagjait rázva s dideregve –
itt a gerinczen kikerülhetjük a vizet, s a majorházig érhetünk, mely
magasan fekszik a hegyoldalban, s alkalmasint a vihar által nem
szenvedett.
– Hiszem azt! – mond a másik babonás elfogultsággal, melyet a hirtelen
vész még növelni látszatott. – Hátha a vihart az öreg kavarította? csak
lesz esze a maga lakát megkimélni.
Megindultak, folytatva párbeszédöket; az ifjabb a bőszavú öregnek
hosszas mondataira rövid feleleteket adott; a másik pedig minden mesét
és babonát, melyet a vidékben az öregről hallott, elbeszélt
Komoróczinak, kit már nevén nevezhetünk.
Végre a völgy kanyarodott: a vidék itt zacskóalakú volt. – Fenekét a
homály ki nem engedé venni: jobb oldalán középmagasságú bérczeken vonult
el az ösvény, melyen vándoraink haladtak; szemben a magányos lak tűnt
szemeikbe, melyről az előbb Gáspár szólott. Komoróczi az épületre
bámult, hosszú, keskeny ablaksora világítlan volt: mintegy huszonöt
ölnyi hosszaságú lehetett a majorház. Tekintete avult, kéményei
töredezettek, zsindelyfödele sokszorosan foltozott és újított. Falai
veres és hamuszín nagy koczkákra kikenve, – de a színek csak itt-ott
valának épségben. Néhány tölgy állott a ház előtt s koronáik gallyai a
zöldes, penészszel s muharral lepett födelen hevertek.
Komoróczi nemével a vallásos elfogódásnak járatá e bűvös lakon szemeit,
mely az ég tiszta részéről világító holdnak fényében úszott, s
baljóslatú tekintetével, babonás lelkében a rablónak, minden meséit s
balhiedelmeit korának felrázta. Az öreg Gáspár hirtelen megállott a
sikamló ösvényen, melyen haladtak, lábai földbe látszottak gyökerezni, s
szemei, kidiózva öbleikből, a magányos sziklára valának szegezve, mely
mohos ékezeteivel mint csonka torony emelkedett a völgy világuló
fenekéből a bércz aljától annak közepéig.
Éles csattanás dördült a völgyön keresztül s a villám a festői
sziklacsúcs mögött egy kevély csert repesztett ketté; kékes-veresen
lövelt a láng fel, s a fának üszkei szikrákat szórtak.
Az öreg megragadá Komoróczi karját s a sziklára mutatott, melyhez igen
közel voltak már. Meglepetve szünteté lépteit a rabló, s valóban
borzasztó is volt, a mit látott.
A szirttetőn egy magas alak állott: hosszú setét talár folyt le
tagjairól, s tiszteletes hószakáll nyúlt le övén alól; a félig hajtalan
fő födetlen volt, s görcsös bot a feszült jobba szorítva. Miként a
recsegő csernek lángja mögötte az erdőt fénybe borította, mint
lángszellem tünt az agg férfiú fel, fölötte hollók károgva s csattogva
kerengeltek.
– Ott áll! – mond az öreg szolga, majdnem reszketve, – csitt! most nem
lenne üdvös hozzá közelíteni, mert párbeszédet tart a gonoszszal.
A bűvös férfiú a villámcsapást észre sem látszott venni; arcza nyugodt
volt, s azon a mély keservnek őrültsége ült. Közelítsük meg őt,
hallgassuk ki szavait, melyeket a két vándor, távolsága miatt nem
hallhatott.
Az aggnak ajkai körül halk vonaglás reszket, s egész tekintete oly
keserűn bús, hogy a szivet ragadja meg.
– Szép gyermekeim! az ágy vetve; – rebegte, – nyugodjatok! nézzétek, kis
anyátok alszik már. A kárpitos ágynak patyolatfellegei össze vannak
vonulva; nem látni semmit, semmit! – Eredjetek! halljátok-e? egy – kettő
– három – négy – öt – hat – hét – nyolcz – kilencz! – – – s midőn így e
számokat sorolta elő: hangja minden utóbbinál emelkedett, s a dühös
szélnek szűnperczében a nyolcz s a kilenczet oly élénk erővel ejté ki,
hogy azt vándoraink is meghallották.
– Én borzadok, – mond az öreg szolga.
– Csendesen! – suttogott Komoróczi, – úgy tetszik, mintha indulna;
tartsuk szemmel.
Valóban az agg megfordult, még egyszer nyájasan intett fejével «jó
éjtszakát!» – susogta, s a sziklán felfelé haladott, mint az álomjáró, s
oly biztosan helyezé lábait a keskeny ormokra s sziklaékezetekre, mint a
gím vagy zerge a megszokott szirteken.
Leérvén a hegy oldalához, a magányos ház felé vevé útját, némán,
öntudatlan.
– Kövessük! – mond Komoróczi, a jelenet különösségétől felizgatva. – Nem
tudom, mi űz; de látnom, ismernem kell őt… jer öreg!
A remete, kivel már egykor a Gellértcsúcson találkoztunk, bevonult
lakába, melynek egyik keskeny ajtaja felpattant előtte, látatlan kéztől
vagy észrevétlen nyomástól. Vándoraink néhány percz mulva a sötét ajtó
előtt állottak.
Hosszú szünet után, mely alatt maguk közt halkal suttogtak, Komoróczi
tőre markolatával élénken koczogtatott. – Újra szünet lőn: úgy tetszett
nekik, mintha egy kongó hosszú folyosón közeledő lépteket hallanának.
Végre megnyilt az ajtó, s egy alacsony ősz férfiú jelent meg a küszöbön.
– Kik vagytok? mond kemény, visszaidéző hangon.
– Vándorok! – felelt Komoróczi szokott kevélységgel s fönséggel, mely
főleg szolgai lények előtt hatását ritkán hibázza el – a vihar lepett
itt bennünket, menedéket keresünk; még lanyhádzik az eső, a fellegek
sürűdnek újra; éji nyughelyet kérünk.
A szolga – mert az lehetett – figyelemmel szegezte szemeit az átázott
vendégekre.
– Itt minden kóbor számára nem nyílik ajtó, – mond daczczal.
Komoróczi valamit nyomott a beszélő markába, ki azt készen látszott az
adomány átvételére tartani.
– Hm! – folytatá ez, az ajándék elfogadása után, – talán van mégis egy
üres szoba a bal szárnyon, hol reggelig pihenhetnek kelmetek.
Kevésbbé bátort, mint Komoróczi, a szólónak rejtélyes megjelenése
óvakodóvá tenné, s aligha sokan az ily szárazon ajánlott puszta éji
nyughelyet elfogadták volna; de ő nem volt az az ember, kit ellenek
visszaijeszthettek. – A szállást – felel könnyedén – elfogadjuk: de mi
uraddal akarunk szólani, fontos ügyben jövünk ide, s nem üres kézzel.
A szolgának mindinkább derültek marczona vonásai, s szelídebben
folytatá: – Kívánságtok teljesülhet, bár urunk ily későn nem örömest
fogad látogatókat. Ilykor olvas és dolgozik; azonban lépjetek beljebb, a
szobában pihenhettek, majd feleletet hozok. – Ezzel mindnyájan a lak
beljébe tüntek el, s a sötét ajtó becsapódott.
Egy hosszú óra telhetett el, s vándorainkat újra látjuk; de nem azon
üres szobának falai közt, hová őket a lak öreg szolgája egyelőre vezeté,
hanem meglepő alakú teremben. Falai e hosszas négyszögnek szőnyegekkel
voltak borítva, melyeknek színei valaha elevenek s látszók lehettek; de
az évek súlya alatt megsötétültek, inkább szenny-, mint füsttől. A tető
barna gerendákból állott, melyeket hosszú, vastag mestergerenda tartott;
közepe tája ennek a tűzzel beléedzett ezerháromszázharminczhárom évi
számot láttatá, két oldalán kigyóalakú czikornyákkal.
Három magas, sűrűn rostélyozott ablaka volt az aggszerű teremnek, vastag
s középök táján majdnem domború zöldes üvegkarikákkal ólom közé
szorítva. Előttük a többi készületnél valamivel újabb, durva veres
kárpitok függtek, s az igen magas hajlék ezen oldalának majdnem
sátoralakot adának. Az ablakokkal szemközti falnak színhagyott s
száltmutató szőnyegein sorban fekete táblák függöttek aranyos
jelmondatokkal, melyeknek nagy része már olvashatlan volt; tovább egy
tág kandalló a szögletben: széles párkánya különös műszerekkel volt
megrakva, részint olvasztásra, részint szűrésre s lombikozásra.
A falak aljában ládák, magas támaszú sárga metszett szőrbársony-székek s
fiókos szekrények állottak. A terem közepében két kerek asztal, szürke,
durva posztóval födött, melyeknek elseje üres, míg a másikon három
roppant, fehér bőrbe kötött könyv vala kivehető; egyike ezen könyveknek
nehéz vaslánczokkal volt terhelve, s rajta durva készítésű lakat
csüngött; mellette szürkés, repedezett halálfő. Négyszeres kanóczú
mécses zöld rézből volt a könyvek mellé téve. Itt-ott
pergamen-tekercsek, egy tört sárga, sárkányokkal festett viaszgyertya s
kissé meggörbült, kéregfosztott vékony mogyoró-vessző hevert.
Egy szöglethez illesztett fogasról néhány nehéz véd- és támadófegyver
csüngött; közel ehhez csillagfényű vasfegyverzet, egész készülettel,
mint: mell- és hátvas, kar- és láblapok, sisak, lándzsa, kard s egy
széles paizs, melyen három ezüst gyűrű látszatott veres mezőben egy
nyílvesszőre fűzve, az egyik oldalon, s egy tört vaskard, kék mezőben, a
másikban.
A benyomás, melyet e rendszeretlen avult s mégis tiszta, s a mint
látszott, gondos rendben tartott bútorozás előidézett, valami elfogódást
hozott a kedélybe, s az elmének regényes és babonás táplálékot nyujtott.
A jelen pillanatban a teremben csak három személy volt: azon rejtélyes
agg, kit a sziklán a vihar közepette pillantánk meg, s az előttünk már
ismert két vándor.
Az öreg ház ura széles karszékben ült, közel a kandallóhoz: ősz feje
jobb vállára hanyatlott, s kevély, kemény, de szabályos vonásain neme a
kábult odaengedésnek borongott. Úgy nézett ki, mint azon szerencsétlenek
egyike, kiket a nyavalyák legsúlyosbika, s azért jelelten nehéznek
nevezett, csigázott el; s kik az ébredés lankadtságával borzadva
kezdenek eszmélni.
Közel hozzá Komoróczi ült kerek támaszatlan székecskén, s háta mögött az
öreg Gáspár foglalt helyet. A csoportozat, a mécses halvány sugáritól
világosítva, jeles tárgyat adott volna egy festőnek, mind a hely
különössége, az alakok sajátsága, mind végre a világítás tekintetében;
mert a halkal lobogó fény az öreg szenvedőnek redőtelt képét egészen
kivilágítá, míg a két vándornak arcza árnyban volt.
– S mit tevél? – kérdé a lak ura, egy sötét, majdnem mérges tekintetet
lövelve a kérdettre.
Komoróczi, ki egy régebben kezdett előadást látszatott odább fűzni,
nyugodtan folytatá:
– Midőn birtokaimat a dühös Rozgonyi feldúlta, Galgócz- s Vadnának csak
bordái meredtek kisértetien az égbe, s hű társam Walgatha fogva ült
Budán: akkor seregeim mind szerteszaladtak. Midőn később Patakból,
Sárosból, Breczniczéből kiszorultam, Giskrához siettem: mindenütt el
volt utam állva, mindenütt tőr s árulás környezett; a szolga, kit
fizettem, a bérlett, ki kenyeremen hízott; a földmívelő, kinek alacsony
répáit olykor aranynyal mértem fel; mindenki! – kiáltott a rablólovag
kínos-dühösen – odahagyott! Isten és ember! – Éhezve s szomjan, tört
tagokkal, a boszú vonaglásával zúzott keblemben, kerestem a vadont s az
éjet! – mert az embereket s a napot kellett a száműzött Komoróczinak
futni, kit az emberek csak rettegni tudtak, nem szeretni. Ezen egy itt!
szolgáim legalacsonyabbika, kire egy csataebemet nem mertem volna bízni,
ki kéményeimet s a szemetet takarította, ki ólaim szögletében vonta
magát nedves szalmán pihenni, kit lábbal rugdostam fel, ha a munka ájult
álomba fojtotta; – ezen eb itt! volt az egyetlen, ki engemet el nem
hagyott! – Komoróczi egy fájdalmas, önváddal teljes tekintetet vetett a
szolgára.
– S Giskra, Giskra? – szólt közbe a vén varázsló, egy, a gerendás
tetőről lecsüngő kötél segítségével fölemelkedve üléséből.
– Ő – felel a rabló megvetőleg – zólyomi várában nyujtózik!… kevély
kivívott győzedelmeire, melyeket nekem s több vezéreinek köszönhet. Ha
ha ha! – folytatá, keserűn nevetve – míg telt zsákokkal nyargaltak gyors
futáraim a felsővidéki várakba, vagy fatornyaiba, vagy táborába, s a
gazdag martalékot vitték: Istenemre! – nem volt különb ember akkor, mint
Komoróczi; míg a vándor tőzsérek tiszta vízű keleti gyöngyei égtek
szelíd tűzzel a Giskra kevély leányának hattyúnyakán: üdvöz volt akkor a
vad táborban, ki Vadnáról jött, vagy a galgóczi várból hozott hírt. Most
– – megváltozott a dolog: a szerencsés rablóvezért korona várta, a
legyőzöttet szégyen s megvetés! – Életemet vetettem a vén Giskrának oda
számtalan csatákban, mint ki a fát veti a lobogó máglya közé; hajh!
akkor ujjal mutatott rám s mondotta: – oda nézzetek, ez Komoróczi!
– Alacsony, alacsony nyomorult! – kiált fel az öreg remete tajtékzó
ajkakkal – gyilkos, égető, nőölő, gyermekvesztő gonosz tolvaj te! –
Giskra, Giskra! magamat utálom benned; raboltam én is, de nőt, gyermeket
nem öltem! – folytatá fölegyenenesedve. – Hát a boszút kikerülnéd te
zólyomi fészkedben? – s vad táborodban bűnben rögzött vén eb, te! – sem
magyar, sem cseh, kiköpve egyik országból, émelygést okozsz a másikban;
szennyes kincsleső sárkány! pogány – kehelyimádó eretnek! – ah, ha ide
keríthetnélek, ide, ide, ide! – mert cséplőidet ismertem meg a holtak
közt váramban, s kezed nyomát. – – Az öreg hátraszédült ülésébe. Hosszú
szünet után folytatá, a kevély kényúrhoz intézve szavait: – Mit akarsz
most? űzött vad! kirablott rabló! nyomorult nyomorító! kifosztott
fosztogató! kinek egyebe nincsen a vendégfalatnál s a boszú ingerénél;
kinek födele a zivataros ég, nyughelye a rejtek, hol őt az éj érte be –
szólj, mit kivánsz te tőlem? Nézd, szegény vagyok én is. – Ah! nekem
nagy, háromszoros kincsem volt s egy angyalom! ki azt őrzé: s nekem
kevés volt, mint a kincs maga; – nézd! e sötét falak fogadtak korhadt
ölükbe. Mim van nekem, mit mással oszthatnék meg!?
– Tudományod, tanácsod! ezt jöttem kérni, ezt keresni nálad.
– Tudomány?! – mond az agg keserűn nevetve. – Ah! az ember mindig keres,
hisz, remél és vár, s az élet oly szegény, viharos és puszta. Az ember a
földet elhagyja vakhitében s a babona szárnyain mereng a szellemek
országán keresztül; a lég szellemeivel szól; párbeszédet tart sötét
gnómokkal, s a tűz szalamandráival fog kezet – jót tenni, vagy ártani,
élvezni vagy álmodni. – Oh, az élet szegény! szegény és koldus! – A sors
a kezet nyújtónak egy nyomorú batkát vet vigasztalására, s ki mondhatja
meg, ha a mit buzgó hiedelmében álmodik, idéz, teremt elő: valóság-e az?
nem agya-alkotta lény, igaztalan, mint a csalfa remény, s szétfolyó,
mint az éji rém, s lenge álom szilárd valóság helyett!