múlva egy ifju lovag hófehér ménen jelent meg; leszállott lováról, s azt
egy kopjásnak átadván, közeledett a vezérhez. Egyszerű fekete dolmány
fölött sötét-vas ing volt öltve, s oldalán súlyos kard csüngött,
rostélyos sisakának föléből magas hófehér kócsag nyúlt fel: minden
körűlállók tekintete a kevély lovagra volt szegezve.
Végre megállott Giskra előtt s megszólalt. – Üdvöz légy, vezér! – mond.
– Egy lovag áll itt, ki bizodalommal s nyiltan közelít hozzád, s néhány
komoly szót kiván veled váltani.
– Ki vagy?
– Sasnak neveznek a Hédervári seregében, – felel könnyű udvariassággal a
kérdett – egy dandárnak vagyok parancsnoka. Miként látod, lovagi
bizodalommal kíséret nélkül jelentem meg előtted, nagy vezér! kiben
nemes ellenséget becsülök. Nagy érdek hoz ide; de csak egyedűl neked
nyithatom meg szívemet.
A sas név, mihelyt a deli lovagnak ajkairól ellebbent, varázshatalmát
gyakorlá. – Valamint a csatákban rémülés követé azt: úgy itt is
ingadozás s hullámzás mutatkozott a durva cséplők sorain s naptól
barnult vezéreken.
A köznép rendkívüli sikerrel, történetünk korában, mindig a babona
eszméjét köté össze. A mi lelki erős férfiúi bátorság természetes
eredménye volt – s ihlettséget, regényes magasztaltságot legfeljebb
magasra feszített szenvedélytől nyert: azt a varázs bűvének, vagy épen
az ördög befolyásának tulajdonították. Ezen álhiedelem s a kor butasága
néha magasb lelkekre is hatott. Az elhíresedett sasnak roppant ereje s
bátorsága elhiteté a köznéppel, hogy neki az ördöggel kell czimborázni.
Nem csuda tehát, ha megjelenésekor a babonás megütközés morgásban
jelentkezett, s magok a vezérek közt is kétes suttogás hallatszott.
– Minő vakmerőség! – kiáltott fel Corabin, egyik jelesb vezére
Giskrának, talpig aczélban s egy arczczal, melyből kevélység és bátorság
sugárzott.
– Istenemre! – felelt Jarozláw, egy másik alvezér, hasonló hadi
készülettel kövér arczát Sas felé fordítva – a ki az ördöggel czimborál,
többet is merhet.
– Ide jönni! – mond az előbb szóló – a bizonyos halálra, megfoghatlan!
– Sas? – kérdé Giskra nyugodtan, önkénytelen meglepetését hirtelen e
kevély önbizadalom hideg kifejezésévé olvasztván át. – Mi lehetne az,
mit nekem mondhatnál? Hedervárinak egy alvezére? Nem illett volna-e
inkább önmagának megjelennie, vagy illendő követséget küldenie?
– Én nem vagyok küldetve, – felel Elemér – magam jöttem egyedül, meg nem
bízva másoktól!
– Magad? s mi bírhatott ezen oktalan vakmerőségre? tudod-e, hogy
seregemben fejedre bér van téve?
– Tudom! – viszonzá a lovag – de azt is tudom, hogy sehol biztosabban
nem lehetek, mint Giskrának közelében, ha magamat nagylelkűségére bízom.
Giskrának leánya közel atyjának sátorához állott meg a lovával. –
Arczának kifejezése némi elegyét a tudnivágynak s szenvedélyes
bámulatnak mutatá. – Sas feléje fordítá fejét, s a hölgy, egy
megfoghatlan remegésnek önkénytelen engedve, azonnal megfordítá lovának
fejét s elszáguldott.
Míg Elemér feleletre várt, a távozó hölgy után bámulva, Giskrának
elméjében egy eszme merült fel. Ezen ember – így gondolá magában –
egyedül jelenik meg előttem; tudja, hogy seregeim mennyire fel vannak
ellene bőszülve; hogy fejére bér van téve, s mégis itt van! Nem csalódás
– a félelmes Sas egyedül s önkényesen adta magát kezembe. Egy intés, s ő
fogoly, vagy halva hever lábaimnál. – De hátha megsértetett? hátha
Mátyás úgy bánt vele, mint Zokolival? kit gyáva gyanúra száműzött; ki,
ha valóban pártomra akart volna szegődni, rég itt volna. – Igen, ez az
ember nálam menedéket keres; s legyen csak egyszer seregeim közt, ez a
babonás nép annyira fogja őt imádni s követni, mennyire gyűlöli és futja
most.
Ez Giskrának elméjében néhány rövid percz alatt megfordult, s kezével
távozást intve a körülállóknak, sátrába visszalépett; Elemér, kinek
fejével követést parancsolt, utána.
A seregek megindultak, merre őket a vezér parancsa idézé. – Nemsokára
Giskra segédtiszteit, néhány alvezért s a szokott őröket kivéve, a sátor
elején tágult a látkör.
A vezér szövethajlékának közepén állott meg, s előtte Elemér,
tisztelettel teljes tartással. A sátor szárnyai félre voltak vetve, s
őket az az előtt állók láthaták.
Vezér! – mond az ifjú, leoldva kardját s távol magától egy tábori
székhez támasztván azt – én most fegyvertelen vagyok s egészen
hatalmadban; ereszszük a nyílás lepleit le, hogy szabadabban szólhassak.
Giskra azonnal megvont egy zsinórt, s a sátor bezáródott. Magukban
voltak a hadi tekintetű férfiak, nem látva senkitől. A vezér Elemérnek
kardját vette föl s nyújtá neki vissza. – Kösd fel fegyveredet, lovag! –
mond udvariasan – mert ha nem követ, nem ellenség: úgy barát vagy és
vendégem. Foglalj e tábori széken helyet s mondd, mit akarsz?
– Vezér! – szólt az ifjú, kardját nemes könnyűdséggel felkötve s helyet
foglalva – ismétlem, mit az előbb mondék: magam ingeréből, senkitől sem
küldetve vagyok itt! – Velem nagy méltatlanság történt a királyi
udvarnál!
– Gyermekkirálytól mit várhatnál egyebet, lovag?
– A királytól, csalatkozol, uram! mert lelkemre! ha e király gyermek:
ősz aggokat kellene csecsemőknek nevezni. Dicsőség a királynak! ellene
panaszom nincs.
– Hogyan?
– Halld tovább! nevem, mint a bűnös hamvai, szóratott a szélnek, s én
ártatlan vagyok!
[Illustration: – Kösd fel fegyveredet, lovag!]
– Hallatlan! s ki míve volt ez?
– Nem tudom! a csapás egy főember kezén keresztül vert, mint az ég köve
váratlan, fejemre! nem nevezem azt is, mert ősz fejét becsülve
emberedtem; s hiszem, hogy csalatva volt ő, miként a többiek.
– A király elébe jött a dolog, s mit tett az?
– A mit királynak tenni kell. De azért látod, szabad vagyok, mint a
szárnyas, melynek nevét viselem.
– S kitisztítottad-e magadat? s tudja-e azt a király?
– Nem, vezér! sokkal mélyebben hevernek szálai a cselszövénynek, mint
hogy azoknak végét kezem megfoghatta, sokkal sűrűbben fonódtak sodrai,
mint hogy azokat széttéphette volna.
– Nem értelek.
– A név, melyet viselek, önteremtésem; nevet kellett adni magamnak, s
annak fényt szerezni. – A földet kirántotta az ármány alólam, – én az
égbe röpültem föl – nevem Sas!
– Istenemre! – kiált fel Giskra – a név nem rossz! de a király, a
király?
– E nevet ismeri!
– Meg nem foghatom a dolgot, – mond Giskra, a szép termetű lovagra
bámulva – s nem üldöz, nem keres senki! – ellenségeid élnek, s
ismeretlen maradhattál-e mindeddig?
– Mondd, vezér, – viszonzá Elemér – ráér-e a férfias király ennyi
zűrzavarok közt azt fürkészni, mit ő oly sokszor s nemesen megbocsátott,
vétséget s árulást személye ellen: s ha volt, ki megismert, az égre! nem
vesztettem el hitemet a magyar hűségben, engemet egy sem árult el.
– Mi vezet tehát ide, ifjú lovag? mit akarsz itt? én tisztítsalak-e ki a
gyanú alól? – Aligha tehetem! – de megboszullak, ha akarod. – Jer
seregeim közé, osztozz diadalaimban. Ha barátod nincs, s neved porba
dült: itt e baráti kéz! s nevet is szerezhetsz magadnak. Fridrik császár
hatalmas még! semmi nincs elveszve, mert győzhetlen állok én is: s gyáva
vezéreim helyett százakat emelhetek ki vad, hadnak edzett seregeim
közől!
Elemér felállott. – Vezér! – mond nyugodtan – őszbe vegyültek fürteid,
te nagy férfiú vagy, s az embereket ismered, mert ádáz sors romboló
vihar közben nevelt nagygyá tégedet. Ha szent fogadás nem tiltaná
sisakrostélyomat fölemelni, meggyőződhetnél, hogy arczomban egy vonal
sincs, melyből árulást s hívtelenséget olvashatnál. – Igen, seregeid
közt akarok én vívni, erős férfiú! zászlóid szárnyai alatt a dicsőség
gazdag aratását aratni; férfiúvá érni oldalad mellett! de mint híve nagy
királyomnak, kinek hűségeért és dicsőségeért minden ér feszül bennem.
– Hogyan? – szól közbe meglepetve a vezér. – Mátyást jöttél-e dicsérni?
itt, esküdt ellensége előtt? – Király-e ő? midőn a trón igaz jogon mást
illet, s midőn azon hon, melynek hű fia vagy, az ismeretlen és
gyakorlatlan kéz alatt hanyatthomlok rohan vesztének? Nézz szemem közé:
nem az a Giskra áll-e előtted, kit Erzsébet királyné szép bizodalommal
hívott az országba, kit gazdag, hatalmas úrrá tett; s ki azon percz óta
lankadatlan, ha akarod, makacs hűséggel volt barátja az ő s fia
barátainak, és ellensége ellenségeinek?
– Mondd, vezér! – felel Elemér – nem ismerted-e martius tizenötödikén,
ezelőtt egy évvel, Fridrik császárt magyar királynak el?
– László halála után, igen! mert a hatalmasabban több biztosságot láték
azon honra, mely most az enyém is.
– Ne csald meg magadat, nemes férfiú! – viszonzá Elemér – érettebb a te
lelked, mint hogy az agg Hunyadi fiában félreismernéd azon királyi
tulajdonokat, melyek oly dúsan, oly fönten mutatkoznak.
– Hogy a gyermekben atyja lelke él, meglehet; de eddig tetteit vezérei
vitték végbe, nem ő.
– S te mondhatod ezt? – felelt az ifjú. – Nem hagyták-e őt el a hon
legvagyonosb, leghatalmasb fejei? A bazini grófok: György és László;
Báthori István, Zápolya Imre és István, Upor, Lancz s többek.[9]
– Ezek visszatértek, hallom, – jegyzé meg Giskra némi gúnynyal. –
Hűtlenek! itt és ott, a hová szegődtek!
– Igen, vezér! és miként fogadá a királyi férfiú az árulókat?
– Miként szilárd királynak árulókat, – ha azok – nem kell s nem szabad
fogadni, – felelt Giskra büszkén.
– A megtérteket sem? – kérdé hirtelen s hevülve Elemér. – Igazad van! –
Nem a köznapi királynak, ki személyes rezzentségből gyűlöl, s méltóságát
félti a kegyelemben, mely Istentől jő. Nem, ki a hon érdekét sohasem
birja a magáé elébe tenni! de Mátyás úgy fogadta őket, miként Isten a
megtérő bűnöst; miként egy király, ki azon nagy mesterséget érti:
ellenségből barátot varázsolni. – Ő a megtérteknek kedvetlen tekintetét
királyi fönséggel s nemes nyiltsággal birja el, midőn személye s az
imádott hon közt van a kérdés.
Giskra megütközött: lehet, hogy makacs ragaszkodása egykor adott
szavához elfogulttá tevé őt; s ő még soha nyugodtan nem tudott, vagy nem
akart a körülmények s tények lényegébe világítani. A mit az ifjú Sas, a
kézmozdulatok legnemesb kiséretében, ritka ékesen szólással tárt ki
előtte: igazságával s szembeszökő megfoghatóságával értelmét ragadta
meg. A mi itt mondatott, arra felelni, azon vitatkozni lehetett! de a
tény ingatlan magasodott fel előtte s nagyságának súlyával elnémította
őt. Elemér észrevette azon hatást, melyet szavai az agg hősnek kedélyére
tettek, s élénk szenvedélylyel folytatá:
– Tekints magad körül, nagy vezér! mondd, mi kivetőt találsz azon
férfiúnak tettei közt, ki fellépte óta a trónra, melyet nem kért, nem
keresett, nem remélt, mint Isten tartja erős és szilárd lélekkel a
kormányt? szólj! gyermek volt-e az, ki a zűrzavarok közepette, darabolt
országban, egyszerre három oldalra lobogtatta győzedelmes zászlóit, s
vállán hordá három hadviselés gondjait; ki mint győző, szelid, nemes;
mint vezető, csüggedetlen; mint király, éber, és mindenre érő; mint
honfi, gondolatával, vérével a honé?
– A Szilágyi sorsáról mit mondasz, ifjú – vág közbe Giskra, – nem a
vessző alól menekvő hálátlan gyermeknek boszúja volt-e, a mit az agg
érdemdús férfiúval tett, jóltevőjével, bátyjával, ki őt jóra tanácsolta?
– Úgy látszott, hogy ezen ellenvetés alkalmával a vezérnek arcza
tartalomban nyerni kezdett, mint a ki egy ellenvetés sikerében bízik.
Elemér nyugodtan tekintett a vezérre. – Uram! – mond – Giskra, a
hatalmas, önálló, győzhetlen Giskra tevé ezen ellenvetést? nem tudná
azon vezér, ki oly régen tartja a főnökség gyeplőit erős, ingatlan
kézben: mit tesz az, minden nagy czélban, minden nemes merényben
megakasztatni s feltartóztatni az aggság kétkedése s féltékeny felsőségi
szelleme által? – Istenemre! Szilágyit sajnáltam, miként senki sem
inkább; – de azon ifjút, ki tizennyolcz évvel egy értelmi zsarnoknak
ezer lánczai alól a lélek ereje által kiemelkedik, bámultam. Őt
nagyobbnak, mint e tettkor, nem ismertem! mi lett volna hatalmából, ha e
vasfejű öregnek kényurasága, s mondjuk ki egészen: cselszövényes
beavatkozása nem tört volna meg azon erődús sziklának homlokán, melyet
egy negyedóra előtt gyermeknek neveztél?
– Oh, mondd, hős Giskra! – folytatá Elemér magasztaltsággal – ha a mesés
Krokusz, mondáitok tündérkirálya, a sírból lépne föl s állna elődbe a
tiszteletes arczczal, ezüst szakállal, szívbelátó szemeivel, és mondaná:
Giskra! ne küldd cséplőidet azon seregre, melyet azok égnek összezúzni!
– ne vívd ama várat, melyet hősi reményben már kezeid közt tartasz!
Bocsásd bérletteidet el s fogd az ekét és szánts és vess! – Borulj a
kereszt zsámolyához, és végezd életedet szent csuklya alatt! – Tedd, mit
nem akarsz, s hagyd, minek sikerét biztos szemmértéked inkább tudja,
mint hiszi! – Mondd! tennéd-e, meghagynád-e állíttatni munkás éltedet a
pályatéren, diadal után száguldtában? – s ím! Szilágyi így tanácsolt; s
oldalánál az aggkor felsősége, a hatalom, mely kezében volt, s a rokoni
viszony, melyet érővé tudott tenni.
Giskra mindig mélyebben merült el gondolataiban; új világ derült
agyában, s azon ifjú, kiben gyermeket vetett meg: az napon, az órában,
egyszerre mint óriás magasodott föl előtte.
Elemér folytatá: – Annyi köteléket szét tudni tépni; ennyi korlát alól
kilépni tizennyolcz évvel, önerején; függésbe tenni a függést követelőt,
s azt, mástól megszokottat; legyőzni azon álszégyent, mely a jóltevőből
zsarnokká nyújtózó kényurat irtózik korlátaiba visszaijeszteni! –
Istenemre! midőn ez nem helyes okért történik is, óriási lelki erőre
mutat; hol az ily cselekvést a hon java teszi kötelességgé – ott a lelki
erő nagylelkűséggé emelkedik.
– De mondd! – kiált fel Giskra mindenkép leplezni törekedvén növekedő
illetődését – törvényes tett volt-e az?
– A szükség sürgető volt, – felelt Elemér – s azon kőszálat, mely
országot mentő tettek elébe vetett vállat, idő hiányzott hosszú úton
kérdőre vonni. Szilágyinak a hatalom kezében volt, a seregek hűségére
esküdve, a hon nagy része pártján! – itt tenni s hirtelen kellett tenni.
– Őt Mátyás megkötni, nem elveszteni akarta; Világoson vele hozzá
illőleg bántak, mindene volt, csak módja ártani nem. De egyre nem
gondoltál, vezér, a mi e tettben is Mátyásnak nemes lelkét bizonyítja;
halld: – Mi lett volna könnyebb, mint Szilágyit, kinek annyi ellensége
volt, országosan bűnösnek bélyegezni? – Gondolod, hogy nem siettek volna
a hon nagyjai a szigorú, büszke Szilágyira a felségsértés, az árulás
itéletét kimondani? – Mátyásnak egy intésébe került volna ez; de a
nagylelkű király nem akarta: gyöngédsége tiltá; inkább viselte a
felhevülés, a hálátlanság álvádját, mint hogy ősz bátyját a
közkárhoztatás súlyával terhelje! – – Nem bámulod-e őt?!
– Valóban derék ügyvédje vagy gonosz uradnak, hű szolga! – kiált fel
némi gúnyszeszélylyel Giskra. – Szilágyi szabaddá lett – és te névtelen
lappangsz! ő a hibás szabad – te a hibátlan száműzött?
– Az nem vagyok, sem hibátlan törvény előtt: mert a külszin ellenem van.
– De mondd, vezér! nem használt-e a tanítás az agg fővezérnek! ha nem is
mutatta ő ezt, a kevély, méltóságát érző férfiú, de, az egekre!
megismerte azon ifjúban a királyt, kinek addig parancsolni merészkedett.
– Béke hamvaival a derék ősznek! a kevi csaták s halála
Konstanczinápolyban bizonyítják engedelmességét és hűségét.[10] S te,
kevély kényúr! miért daczolsz azon királylyal, ki nyilt karokkal fogadna
seregei közt? – Nem tudnád-e te, hogy a hadi koczka forgandó, s miként
többi váraid: úgy Zólyom s a még megmaradtak ormaikra fogadhatják a
Mátyás zászlóit?
– Ezt mered te nekem, és itt mondani? – riad fel Giskra.
– Merem! – viszonzá nemes nyugalommal az ifjú – mert vendégednek s
barátodnak neveztél! merem: mert nincs hős, ki magát győzhetlennek tudná
nevezni! A király is vesztett már s épen vesztesége után ragadta meg az
elpártoltak szívét a hon szeretete; épen akkor irtóztak vissza veséibe
nyúlni a zaklatott országnak, s röpültek a könnyen engesztelhető vitéz,
nemes királyhoz.[11] Úgy hiszem, hogy a mit itt mondék, én a megsértett,
s miként nevezél, száműzött: nemes szándékból volt mondva. Tekints szét
az országban, agg vezér! melynek nyelvét beszéled, kenyerét eszed,
öltözete födi deli tagjaidat, melynek emlőin fejlett ki azon angyal, kit
nődnek dicsőséggel s szerelemmel nevezesz! Ki a király itt? – Az-e, ki
távolról szövi a cselt s nyugtalanító követelései által vért áraszt s a
zavart perczenkint növeli? – vagy a hon legdicsőbb férfiának méltó fia,
kit a nemzet összes szava örömriadással, egy hangon kiáltott fel
királynak? Gondolod-e, hogy a magaslelkű király nem becsüli benned a
hőst, a szavához hű lovagot? – hibázasz! – Alvezéreid tetteit s
makacsságát kárhoztatja; de a Giskra név nem fénytelen ragyog
emlékezetében. – Vezér, most az ideje, letenni a fegyvert vagy nem
letenni, oldaladon tartani és seregeiddel azon nemes királyhoz
közelíteni, ki mint barátot s bajtárst üdvözlendi a megtérőt e
gyászidőkben! – Itt állsz, vezér! hadi dicsőséged s szerencséd egész
fényében: meg nem győzettetve mindeddig senkitől, rettegett sokaktól, a
hatalommal kezedben, teljes erőben magadat védni: most nagylelkűség
lenne a lelkes Mátyásnak pártját megragadni, s mondani: Nem félelem,
király! hanem lelked fönségének megismerése hoz egy agg, dicsőségben
őszült bajnokot hozzád, olyat, kinek egyszer adott szavában bízhatol, ki
siet dicsőségedben osztozni, s a békét, rendet kivívni veled azon
honban, melynek fia vagy, s mely sorsát adta ritka bizodalommal kezedbe.
A KÉNYÚR.
Flectere si nequeo superos.
Acheronta movebo.
_Virgil_.
E czikket történetünket megelőző kornak kell áldoznunk, hogy azon,
részint derült színű, részint borzasztó s nagyszerű drámán keresztül,
melynek nagyobb része legördült előttünk, minden további feltartóztatás
nélkül végig haladhassunk.
Ulászló király idejében, ezernégyszázharmincznyolcz körül, egy hatalmas
kényúr lakott Magyarországban, Káldor Elek nevű. Vára a szepességi
hegyek közt, sűrű fenyvesekbe rejtve, magas sziklacsúcson fészkelt.
Tágas volt az és népes; de tekintete mogorva. Mint vaskorona ült a mohos
bércztetőn, s benne élénk zaj zsibongott, mert a lovag, ki ott lakott,
szenvedélyes kalandor és vadász volt, s a vigalmakat szerette. Negyvenöt
évű lehetett, s az akkori idők szellemében kis királynak tudta magát
várában. Néha a nagy Hunyadi seregeiben lobogott zászlója, s hon- s
királyért fénylett kardjának aczéla a csatákban. Ezt jókedvében tevé, s
mivel épen akarta, – de parancsot s kényszerítést nem tűrt: mert
szabadon nőtt fel ősi várában, s parancsolni tanult, nem
engedelmeskedni.
Első neje Perényi Anna volt, ki maradék nélkül halván el, Onodi
Krisztinát vette el, harmincznyolcz éves korában; s a szép s hozzá
hajdanszerű hűséggel ragaszkodó nőtől három gyermeke lett: Kálmán, s az
ikrek: Mária és Anna.
Káldor magas termetű, de nem kövér férfiú volt, inkább kerek, mint
hosszas képpel, sötét hajjal, lángoló barna szemekkel. Arczának
kifejezése nemét a kegyetlen vidorságnak mutatá, mely borzalomnak örül,
s melynek baj és veszély – élvezet.
Krisztina szövetségük első éveiben e kevély durvaságot valamennyire
lejebb hangolá; s férje, újabb nősülése után, levetkőzé egyelőre azon
rabló-lovagi szellemet, mely őt félelmessé tette a vidékben. – De
egészen nem tudta őt neje megszelidíteni; s utóbb, főleg viszontorlási
egyes bajviadalokban és csatákban egész kegyetlensége kitört. A milyen
szivesnek, csatlakozónak mutatkozott fiatal neje iránt: oly daczczal
teljes és kemény volt azokhoz, a kik a csata viszonyai közt hatalmába
kerültek.
Várfeneke az akkori kornak minden borzalmait magában foglalá: penészes
rejtekeket, hol egy hét halált okozott; kaszabörtönöket, melyeknek
aljába a belevetett összeaprítva ért le; egy vasszüzet a vár keleti
tornyában, melylyel a boszúra kitűzöttnek meg kelle ölelkezni, s mely
éles tőrökkel béllelt keblébe kínosan szorította őt halálra.
Pazarul fizetett népének fegyverzete e kegyetlen szellemre mutatott;
mert kétélű kardokkal, buzogányokkal, lánczon függő gombbal, horgokkal
végződő nyilakkal, hogy a sebből bizonyos halál veszélye nélkül azokat
kivonni ne lehessen; s ezekhez hasonlókkal voltak ellátva. A csatákba
bőszülten s bortól nehéz fővel vezette őket. Nem ismervén, mi a
kegyelem, a foglyokat is csak azért kímélte, hogy rajtok hidegen űzhesse
számított boszúját. Várudvarán számos roppant szelindekeket tartott,
szögekkel terhelt örvökkel; ezek a rengeteget rázták fel éjjel
ugatásukkal, s a csatába követték őt, irtózatos részt véve abban. –
Ilyen volt lakköre a kevély Káldornak. Nején s gyermekein kívül egész
várában csak egyetlen ember mert nyugodtan s bátran szeme közé nézni:
Romanini nevű olasz zarándok, ki még első neje életében került hozzá, s
mondhatlan ügyességgel s tapintattal ismerte ki emberét, s hódoltatá
hatalma alá.
Romanini ötven évű férfiú lehetett, kisded s a töredékenységig gyöngéd
alkotású; de arcza kifejezéssel teljes s néha tekintete szinte rendítő.
Magas homlokán, tiszta római nemes arczélében valami rejtélyes fönség
volt; igaz, erőtetett, de meglepő, s egészen azoknak szellemében, kik
titkos tudományok birtokosai, történetünk korában sokkal több szerencsét
tettek mint jelenben tehetnének. – E kalandor, Káldor Eleknek
szenvedélyét megértvén a csillagászatra, s kifürkészvén nagy hajlamát a
babonára, mint csillagász, ki őt tudományába szándékozott avatni,
jelentette magát nála. Okosan számított ő; – s az akkori időkben,
fensőbb szellemekkeli viszonyoknak tulajdonított szemfényvesztésekkel,
hirtelen meg tudta a kényurat nyerni.
Ő a káldori várban otthon volt, tőle minden cseléd félt; Krisztina maga
bizonyos óvakodással társalgott vele, s bár az embert nem szívelhette:
nem merte megsérteni.
A mogorva lovag minden üres óráját a rejtélyes olaszszal töltötte a vár
fenekében, hol rejtett, boltozatos szoba volt titkos munkálataikra
szánva.
Itt avatta be őt a kalandor az alchimia titkaiba. Az arany készítésén s
a bölcseség kövének feltalálásában dolgoztak; s mindezek Káldornak sok
költségébe kerültek, melyeknek nagyobb részét a ravasz idegen meg tudá
magának takarni. – De nemcsak ez volt tanító óráinak tartalma: titkos
orvoslások, s a lélek- s ördögidézet minden képtelenségei gyakorlatba
hozattak; mindezt a természetes magia csudáival ismeretes csaló a
valószínüség alakjába tudta burkolni. Lassanként a lovag lelkülete
különösen képződött ki; benne a kalandor lovagi szeszélylyel, a
rejtélyesség s babona vegyült össze; s végre magát álhiedelmeibe
belebeszélte s beleálmodta.
Neme az álszégyennek s minden babonással közös makacsságnak tiltá őt
valótlannak vallani, sőt hinni, azt is, mit siker nélkül évekig
kisértett. – Két életet élt ő: egyet, a rövidebbet, nejével s
gyermekeivel, kiket szeretett, mint a zajok közt bármi szenvedélylyel
hánykodó csendes révet, a virányborított partokat, hol néha pihenhet, s
erőt, kedvet gyűjthet újabb merényekre. Másikat várfenekében
szeszélyalkotta képzetek közt.
Durva mindenkihez, vendégeit sem kimélé, s azokkal sértésig alkalmatlan
felsőséggel bánt; de neje egy kemény szavát nem hallá, s gyermekeit
órákig ringatta ölében.
Kis fia Kálmán, súlyos kardját a földön vonszolta, rövid kopjáján
lovagolt; s úr volt a kisded zsarnok, kinek atyja félt kedvét szegni.
Krisztina a vár legvégsőbb szobáiba vonult; ikerlánykái keleti kereveten
enyelgtek mellette; arczán a szép deli asszonynak gyermekei
nyájasságától feléledt anyai öröm ült, de szive vérzett.
Olykor az együttlét suttogó óráiban, midőn a legvadabb lovag, a nőkellem
hatalma alatt szelídülve, engedelmes lesz és jámbor: szólott a szelíd nő
férjéhez, s óhajtá a szerelem édes szavaiban, őt várkörében, házi örömök
üdve közt látni mindig; s mivel vagyonuk bőven volt, s várukban királyok
lehettek: néha csak odavetve, a csend derült egét magasztalván, árulta
el féltékenységét Romanini iránt, ki, a kiküzdött napnak súlyai után,
férjétől a csendes éjjeleket orozá el.