ifjú lovagon, mely bizodalmat s fönséget mutatott egyszerre – ellened
nyilvános vád van. – Bizodalmunk irántad meg nem csökkent, mi ismerünk.
– Te nyilván védended magadat azok ellen, kik honárulással vádolnak.
Zokoli hallgatott, s tekintetében nyugodtság sugárzott; tartása nemes és
szerény volt, de megsértett önérzetét nem tudá eltitkolni
arczkifejezésében. Neki ártatlannak kellett lenni, vagy a rögzöttség
legmagasb fokán álló, megszokott gonosztevőnek, – ha ez kétszínűség
volt.
– Ki vádlóm? uram király! s mi bűnöm? – én semmi vétekről nem tudok; de
hiszem, hogy igazságos királyom védelme alatt elégtételt nyerend
ártatlanságom – szólt végre.
– Vádlóid ellened bizonyítnak; tehát mielőtt elégtételről lenne szó:
czáfold meg őket! – jegyzé meg a király komolyan, de szelid hangon –
hogy őket ismerni akarod, helyes! – a vádat s a bizonyítványokat tudnod
kell, hogy felelhess, s biráim itélhessenek: – Szilágyi czimborasággal s
egyetértéssel vádol a hon legártóbb, legfélelmesb ellenével, Giskrával.
– Valóban! – mond Zokoli meglepetve, keserűn s nem minden gúny nélkül –
eddig furcsa bizonyítványait adám ragaszkodásomnak Giskrához! Vadna
füstölgő falai, csorba tornyai s tátongó rései mutatják, minő barátja
Zokoli Mihály a rablóknak s hona ellenségeinek.
Az ifjú szavaiban, minden keserűségök mellett, egészen ki volt azon
tiszteletet fejezve, melyet fejedelme iránt nemcsak mutatott, hanem
valóban érzett is.
– Néha – vág közbe Rozgonyi Sebestyén, kinek hite nem oly ingatlan volt,
mint a királyé – a gonosz czimboraság ellenség álarczát veszi fel, míg
álnok belsőjében barátság s vonzalom lappangnak.
– Te mondád ezt? – kiált fel élénken Zokoli. Te, bátyám Rozgonyi
Sebestyén! – Istenemre! ne feledd soha – ezt te mondád! – Ily
alávalóságnak csak képzete sem fér becsületes keblembe, s eszméje
szétzúzná lelkemet. Ha van, kit Giskra inkább gyűlöl nálamnál, s kit
rabló csapatjai – kimondom, mert itt szólanom kell – inkább rettegnek:
legyek bűnös! – De bizonyítványokat, uram király!
– Itt vannak! – mond Mátyás, nyilt tekintetet vetve az ifjú arczára, s
eléje tartván egy levelet – ki irása ez?
– Az enyém! – volt a felelet, egy futó tekintet után a levélbe.
– Ne hirtelenkedj! vizsgálat után mondd ki az itéletet magadra – jegyzé
meg a király komolyan.
– Ez az én irásom, – ismétlé a kérdett nyugodtan, megtekintvén újra a
levelet – s a pecsét is enyém; a mit irtam, nem tagadom. De mit
bizonyíthat e levél? – én egyet sem irtam, melynek tartalma ellenem
szólhatna.
– Olvasd! – mond a király.
E felszólításra Zokoli a levelet olvasni kezdé:
– Giskrának? – kiált fel hirtelen újra megfordítván a levelet, s
pecsétjét, irását megvizsgálván. – Ezt nem én irtam! ez ármány! – De meg
kell vallanom, – folytatá keserűen – hogy ügyes kéz volt, mely a hálót
szőtte. Igen, az én irásom ez, betűről-betűre, vonalról-vonalra! –
Honnan került e levél? – folytatá az ifjú büszkén és nyugodtan.
A körülállók meg voltak e hidegség által lepetve, s kérdő tekintettel
meresztették szemeiket rá.
– Honnan e levél? – ismétlé élénkebben – uram király; itt világ kell; ki
lehet ellenségem?
– A levél – mond Mátyás – azoktól került, kikre azt bíztad: itt egy
másik.
Zokoli azt is keresztül nézte. – Igen, igen! – mond – az ördög keze
ügyesebb a jókénál. Hitemre! így ismételni, így utánozni mást, nem
tudnék, ha üdvöm függne tőle! s ha akarhatnék ily alávalóságot! – S az,
a kire e leveleket bíztam, hol van? hadd jőjjön! hadd nézzek szemei
közé, s tekintetem nyiltsága sújtsa le az álnok árulót.
A király intett kezével. Rozgonyi Sebestyén alig fékezhető bámulattal
tekintett Zokolira. – Ha – mond – e vád alól kitisztulsz, öcsém – miként
szeretem s akarom hinni, – bocsánatot kérek tőled. Így, miként te, nem
néz ki áruló, s az egekre! első volnál, ki megsértett királyoddal
szemben, ily nyugodtan tekinthetnél körül.
– Megállj bátyám! – mond Zokoli kevélyen – megsértett önérzetnek is
megvan a maga féltékenysége; ne illess s ne kérd a bocsánatot, míg a vád
szennye terhel engemet. – Ártatlanságom fönségében a gyanú természetét
oly undoknak tartom, hogy magamat utálom, míg egy árnyéklata borong
rajtam ily nemtelenségnek, – valóságban vagy képzetben, mindegy. – A
sátor szárnyai szétváltak, s két egyszerűen öltözött férfiú lépett be.
– Kik vagytok! – mond a király azon fönséggel, melyet az ármány s
gonoszság annyira retteg, mert nyiltság, rénytudat vegyül benne s
megvetése a gonosznak.
– Ferke Janó nevem – felel az egyik elhalaványodva, de daczos
arczkifejezéssel, mint ki magában bízik.
– És te?
– Zágor Pető a nevem, s kopjás vagyok a Szilágyi Mihály uram táborában.
– Ismeritek-e azon urat, ki nektek e leveleket adá, Giskra vezér
számára? Nézzetek körül! itt a sátorban van-e, vagy nincsen, s melyik
az?
– Ez! – felel Ferke Janó, ujjal Zokolira mutatva – kegyelmed, uram,
emlékezni fog rám: a királyválasztás előtti estén voltam Pesten
pajtásommal Petővel kegyelmednél; a szobában György volt a gondviselő,
ott adattak a levelek kezembe.
Zokoli rábámult, a tanú határozott hangja őt egyelőre elnémította. – Te
lettél volna nálam, s e másik itt? – mertek-e erre megesküdni? – én
sohasem láttalak benneteket.
– Tagadhatja-e kegyelmed? – mond Zágor Pető – hogy azon este nem volt
szobájában, s György nem volt vele? hiszen az egész szobát leírhatom;
balra ágya van felvetve, s a szoba közepében czifra szőnyeggel terített
asztal áll; gyertya-, tentatartó, nád-iróeszköz volt rajta; ha eskü
szükséges, én s pajtásom készek vagyunk rá.
– Hogy otthon voltam este, s György a szobában, és az olyan, miként
leirtad: nem tagadhatom; de téged, jó ember, nem láttalak s György sem
látott.
– Furcsa! – mond Ferke Janó hevülve, – így tagadni az igazságot; jőjjön
György be, mondja kegyelmednek szemébe! ő is itt van.
A király inte kezével.
Zokoli elhallgatott, a düh s bosszúság facsarta keblét össze, marka
öklöződött s úgy tetszett neki, mintha le kellene a nyomorultakat
sujtani, kik előtte állottak, a rögzöttség szemtelenségével s a
biztosított ármány hidegségével.
– György? – kiáltott fel végre – ő is! nem, nem hihetem! ennyire a
gonoszság, a hálátlanság nem mehet; hadd jőjjön! s merje szemembe
mondani: volt-e azon este s akkor kívüle valaki szobámban, s ha ezen
embereket ismerem-e, láttam-e valaha?
– Nyugodtan! – inté a király – ha ártatlan vagy, a mint nem kétlem, ki
fog sülni előbb-utóbb.
György, a Zokoli pesti gondviselője, lépett be, izmos, közép idejű
férfiú, hosszú halvány arczczal, durva vonásokkal, s rövid, göndör,
majdnem szászalakú hajzattal, s merész, hideg tekintetet vetett urára.
Zokoli eléje lépett, egész nemességével és nyiltsággal nyugtatá szemeit
rajta; s e tekintetben annyi szelídség s oly szívszorító rejtett
szemrehányás volt, hogy a gonosz szolga ki nem állhatá, s szemeit
lesütötte, miután arczát a szégyenülés pirja futotta el.
– Jó hogy itt vagy, szolgám György! – így szólítá meg őt szeliden – ezen
emberek azzal vádolnak, hogy előtted adtam nekik leveleket a Giskra
számára; te tudhatod legjobban, minő igaztalan ezen állítás, szólj!
szégyenítsd meg őket!
György hallgatott, szemeit nem merte fölemelni, ajkai össze voltak
szorítva, s belküzdés tükrözé magát vonásaiban.
– Felelj! – bátorítá a király, mély tekintetet vetve a habozóra – de
igazat! egy ember jövője, becsülete, mindene forog itt kérdésben; szólj
igazat! való-e, a mit a tanúk mondanak?
– Való! – rebegé György.
– Való! – kiált fel keserűn Zokoli – való? – oh, mi tehát nem való a
világon? – György! vondd szavadat vissza, légy igaz! nem, te nem lehetsz
annyira megromolva; te, kit atyám a porból emelt föl, neveltetett,
gazdagított, kinek nálam kényelmes sorsa volt, s kit leghívebb,
legigazabb szolgámnak hittelek; György! – tekints rám, ismerem-e én ezen
embereket itt? – – Oh, uram király! vessen felséged egy tekintetet e
szánandóra itt, egész alakja megczáfolja állítását.
György magához tért. – Uram király! – mond habozva – nehéz egy
szolgának, kit ura sohasem bántott meg, sőt jótéteményekkel halmozott,
ellene föllépni, mint vádlónak; ez tett habozóvá, s fojtja torkomra
vissza a szavakat, de mit tegyek? – ő akarja, hogy szóljak: a vád igaz,
a levelek átadása előttem történt, s ezen erszény itt – folytatá, tömött
zacskót vonva ki kebléből – volt a hallgatás bére. Tagadja kegyelmed, a
mit tett, a mi nyolcz szem közt történt, minek elhallgatásáért fizetett,
nem bánom, én az igazat megmondottam.
– Hah! – kiált fel Rozgonyi – mit szólasz erre?
– Mit szóljak? – mond Zokoli kővé válva – szóljanak tetteim, szóljanak
azok, kikkel élek, kikkel felnövekedtem, kik gondolatimat tudják;
szóljon a király maga! és kegyed, bátyám! – én ártatlan vagyok! – Az
ármány nyiltan áll előttem: ezek itt meg vannak vesztegetve, s írásom
utánozva; de az élő Istenre! ki felettünk van, minden szó, mely engem
vádol, igaztalan!
– A kínzópad – jegyzé meg Zágor Pető – alkalmasint megvallatná
kegyelmeddel, a mit tett! – Igaz, mi ármányt gyanítottunk, mi a
királynak hű szolgái vagyunk, s Giskra helyett Szilágyi Mihály vezérhez
vittük a leveleket.
– Ha a király bűnösnek hisz, – mond Zokoli sötéten – vagy csak
pillanatig annak hihetett, – úgy az itélet ki van mondva! s valamint ő
hitét bennem elvesztheté, úgy én az emberekben; – de nem – e királyi
tekintetben, minden szilárdsága mellett megismerem a nagy Hunyadi
Mátyást, ki, mivel bizodalmát el nem veti, nem is ingadozik abban.
Kínzópad? – folytatá büszkén – ám legyen! Hiszed-e nyomorult? hogy a mit
nem tettem, s nem tehetnék, annak vallomását a kínzópad csikarja ki
belőlem? arra számítottak? jó, jó, – eredjetek, kicsiny lelkűek,
eredjetek! inkább ki birnám én a kinzás minden fokait állani, ha
szükség, mint valakit kínoztatni. Ártatlan vagyok! de bűn homálya föd,
míg álarczotokat le nem rántom!
– Elég! – mond a király, Zágor Petőhöz intézvén szavait. – Ha igaz e
vád, vagy igaztalan? ki fog sülni, minő való, hogy egy Isten él! –
Tanácsodra szükség nincsen, rossz szívű ficzkó, vigyázz! ha ármányt
kohol lelked, hogy magad oda ne kerülj egykor, hová ezen ifjút szántad,
a kínzópadra. – Zokoli Mihály! – folytatá nyugodtan – az első
gonosztett, mely királyi székünk elébe jött, az, melylyel te vádoltatol.
Mi ártatlannak hiszünk: mert a pokol ármánya nagy, s ellenségeid
lehetnek, kik meg akarnak buktatni; de ha e hit lelkünkben él, s ám
éljen, mert el kellene azt jobb emberekben vesztenünk, azért
igazságosnak kell lenni a királynak. Vádlott vagy, undok gyanú terhe
nyomja válladat s közkárhoztatás súlya tipor el, neved nem tiszta többé;
– de ne legyen az út védelemre elzárva, te ki fogod magadat a vád alól
tisztítani. Az, ki barátunk volt egykor, s kit most annak nem
nevezhetünk, önbecsületünkért is szükség, hogy a legtágabb mezőt nyerje
ártatlanságának bebizonyitására. Nem börtön odvában, nem! a szabad
légben élj! elmehetsz! – A hű Zokoli lelend útat, hűségét kitűntetni,
tettek súlyával tiporni le a vád kaján szavait. – A hűtelen! ha volna e
fénylő neven ilyen, túlesnék haragunk határin. Én csak becsületszavadat
kivánom, hogy első felszólításomra visszatérendesz, hiszem, tisztán.
A jelenlevők közt rosszaló zúgás hallatszott; a király intésére a tanúk
kiléptek.
Mátyás élénken járt fel s alá a sátorban, végre megállapodott Rozgonyi
Sebestyén előtt. – Kishitűek! – mond nemes fölhevüléssel – mit akartok?
– hogy az első koholmány, mely egy ismert férfiú ellen emeli
sárkányfejét, legyen elég arra, hogy a ki mindig mint derék honfi s hű
polgár állott közelünkben, köznapi gonosztevőként bűnhödjék? Börtön s
kínzópad csikarja ki a fájdalomsajtolta vallomást a reszkető ajkakon? s
ha a valló ártatlan, a borzasztó kínokat ingyen viselje? Istenemre! hű
magyarjaim közepette ármányt, árulást megvetek, mert szíveik a pajzs,
mely éltemet födi.
Zokoli föltekintett a királyra, hangja magasztalt lőn. – Nagy vagy, uram
király! – mond, – habár nekem vesznem kell is, legyen Istené a köszönet!
mert a hon élni fog, s dicső leend alattad! – De kegyességed, uram
király, fel nem old kötelességem alól. A Zokoli névnek szűz becsén gyanú
borong, vedd szent eskümet, hogy e pillanat óta Zokoli Mihály halva van.
Nevemet, mindenemet visszavetem a sorsnak! – ezen arczot itt csak akkor
látja nemes királyom s udvara, ha tisztán állhatok előtte.
Ezzel az ifjú föltette sisakját, s leeresztvén annak rostélyát, hirtelen
eltávozott.
ELEMÉR A SAS.
Egy ember mi csekély, de ezer tud róla beszélni,
Mint hata, mennyit tett, élte mi hasznu vala.
_Goethe, Bajza fordít._
Hanák és Zajácz a Giskra tanyáján vígan folytatták beszélgetésüket. A
tavaszi légfolyam hűsen és fűszeresen lehelt a magas fák között s a
táborban zaj ébredett; jártak-keltek, s a nyitott fa-színbe többen
kezdtek gyülekezni. Ki egyet, ki mást hozott elő, mint az ily életvídám
kalandor nép. A kövér nőnek s még kövérebb férjének, ki ásítva s
nyújtózva bújt elő egy zugolyból, dolguk perczenkint szaporodott.
Egyszerre lódobogás hallatszott s az ivók előtt egy csinos hölgy
mutatkozott: lova karcsú volt és deli készűletű, ezüstháló borította
derekát, s a nemes főn hasonló anyagból folytak le a csillámló
czafrangok. A paripa hollófekete volt, mint az éj, a hölgy arcza fehér,
mint a derület; öltözete a tavasz zöldébe szorította gyöngéden emelt,
könnyű szabású tagjait; kiséretében hat levente. Tiszteletes távolságban
haladtak ezek utána: külsejök inkább egyszerű, mint fényes, s
fegyverzetük vadászatra, nem komoly csatára számított.
Az ivók mindnyájan felugrottak és süvegeiket emelték le. Volt valami
önkénytelen, összhangzó és szokásos e tisztelkedésben, a mi minden
feszültségtől s meglepetéstől ment vala. A hölgy kevélyen billenté meg
fejét, alig fordítva kissé arczát a köszöntőkre. Szép kék szemei, nemes
vonásai, s arany fürtei a régi cseh tündérekre emlékeztettek. –
Elhaladván, mindnyájan helyet foglaltak újra.
– Hanák – kiált fel Zajácz – ki volt ez?
– Az úr leánya, – felel a kopjás büszkén vetve fel ajkait. – Ugy-e, nem
sok terem ilyen!? – kár hogy az ily nép számára mint mi, csak oly vastag
Ánkák s Mázsák[6] maradnak, mint sörárusnénk amott.
– S kik azok kiséretében? – folytatá kérdését Zajácz.
– Lenge nép, cseh és magyar leventék: mint szolgáló ebek csaholják
körül, s engedelmeskednek minden intésére: egy szava, mosolya égbe
ragadja őket; itt naponkint gyűlnek, s jó szívvel fogadtatnak, mert
mióta Rozgonyi s Hédervári pusztítva közelgetnek, s Komoróczit
kiugratták fészkéből, azóta kedves és kivánatos itt a vendég, bárki
legyen.
– Hm, okosan! – de mondd! – ki az ott, ki jobbján nyargal az úr
leányának, ama deli levente, párdúcz-süvegben sastollal?
– Talafuz, a medve, miként mi nevezzük itt, – viszonzá Hanák.
– Híréből ismerem.
– A hír mindent gyanít, ennél Uderszki is különb legény tettre; azért
egyre felelj nekem: te nem rég jöttél a Hédervári táborából, – mondd:
mit tudsz a sasról, hogy néz ki?
– Hogy néz ki? honnan tudjam én azt, ki sohasem láttam? A ficzkó
közvitézből lett alvezérré, s az ördöggel van czimboraságban, ennyi
igaz. Nálunk, hol még a vallásnak ereje van, Rokizána a püspök, minden
vitézsége mellett, rég megétette volna.
– Az ördöggel czimboráz? – mondád.
– Nincs különben; tulajdon seregében sem tudja senki, honnan került, s
ki fia. Három héttel a Vadna s Galgócz ostroma után vetődött a táborba,
s azóta, a hol megjelenik, lépteit győzedelem követi; hír hírt ér róla;
ha kopjásaink hófehér ménjét látják, azonnal futásnak erednek: nincs
győzedelem, hol az ő neve nem hangzik, nincs vívott vár, melyre az első
zászlót ő ne tűzze.
– Ha! – mond, az asztalra verve, Hanák – csak cséplőink közé kapnók a
jámbort, majd megkalapálnók fejét a vérengző ebnek! – Hallom, a
foglyokat mind nyársra vonatja.
– Ez nem igaz, vad mlatecz![7] a foglyok közől egyet sem ölet meg, ennek
köszönhetem, hogy itt vagyok.
Míg ezek itt a seres kanták közt beszélgettek, Giskrának leánya gyorsan
haladott balra, s nemsokára kiért kiséretével egy tágasb völgybe, hol a
vadászat kezdődött. A kürtök rivaltak, a kirendelt hajtók már kiáltani
kezdettek a bérczek élein, midőn két lovag száguldott az úton elő.
– Megálljatok – kiált rájok a szép hölgy – hová ily bódult sietséggel?
szóljatok?
– Asszonyom – felelt az egyik – az Uderszki seregéből jövünk; minden el
van veszve! Brezniczét Elemér a sas felgyújtotta; Rozgonyi közelít,
negyvennyolcz óra alatt itt lehet, nekünk sietni kell. – Ezzel a
lovasok, be nem várva a feleletet, vagy újabb kérdést, tova lovagoltak a
Poprád partjai felé.
– Elemér a sas! s mindig csak ő – mond a Giskra leánya magában. Ki lehet
ez ifjú, ki egy ezred erejével bír, s a hol van, a győzedelem nyomait
követi? Erős a hadban, kegyes a csata után, egyszerű és nagy, deli és
vitéz! ki lehet ő? – Mindig e nevet hallom két hold óta már. – Nem
lett-e a félelmes Rozgonyi név üres, puszta hang, mióta e királyi
szárnyas repül a csatákra? – Ellenség ő, igaz; de látni óhajtom!
A hölgy, kinek itt legtitkosb gondolatit követtük, magas érzelmekben
növekedett fel. Atyjától öröklötte bájló szépségét; szenvedélyes
csatlakozó volt, mint anyja, de kevély, mint atyja. Gyáva hódolókat
látott eddig lábai előtt; ő azokat nem becsülte; szerelem keblében
idegen volt, de nem a szeretet: mert atyját s anyját imádta. Lelkét azon
regényes szellem, mely a sas név körül sugárzott, meglepte; valami új
volt az előtte: egy férfiú magasodott fel képzetében, oly színben s
alakban, minő, különössége s újsága által szükségképen hatott kevély
magasztalt kedélyére; úgy tetszett nekie, mintha e rejtélyes lovag
közelednék azon képzethez, melyet büszke lelke egy lényről fogott fel,
kit a hölgy urának nevezhetett. Valami titkos erő, melyről fogalma nem
volt, hozta azon képzetet, melyet Sasról alakított elméjében, egy más,
szétfolyó színezetű, határozatlan képpel kapcsolatba, mely emlékező
tehetségének legbensőjében emelte fel olykor magát: nem szeretve, nem
óhajtva; de jelen mégis, visszaidézhetlenül a bosszankodásig – jelen!
Van-e boldogabb időszak? mint amaz életkorány, hol minden eszme egy
fejletlen virágkehely, melynek egyenkint látjuk leveleit bontakozni, s
szemünk színeiknek pompáját élvezi; hol gyémánt a harmatcsöpp, mely
rajtok csillog: ellenséges szörny a bogár, mely illatját iszsza; hol a
képzet egy szende tekintetből, egy égi mosolyból regényt sző; hol a
jelen egy rejtvény, a mult egy percz, a jövő a paradicsom, melynek
kapuja előtt állunk. – E boldog korban volt a leány, kinek titkát lestük
ki, kinek szeszélyes képzet-csapongásait kell ábrándhüvelyökből
kifejtenünk.
Játéka képzetének, nem volt egyedül a két alak összeszövése, mert a kép,
mely lelkében élt, egy futólag látott alakhoz szorult. A soha nem látott
Elemérrel kezdé ezt halkkal összeolvasztani, egygyé, s ugyanazzá tenni.
A szép leányt kellemetlenül rázta fel ábrándozásából azon bizonyosság,
hogy e két alak nem egy, nem lehet egy. A milyen hihetetlennek látszik
egyelőre az ily elmesovárgás, oly természetes, oly élet- s világszerű
az. A már említett határozatlan kép talán az első volt, mely szemét
lepte meg; a másik, a nem látott, első, mely képzelődésére hatott. E
képeket az eszmék kapcsolata egyesíté, s ez okozá, hogy a kevély férfiút
kicsinylő hölgy öntudatlan és akaratlan bibelődött két alakkal, a
nélkül, hogy magának számot adna, vagy akarna adni az őt elfoglaló érzet
minőségéről.
Néha úgy tetszett nekie, nemétől az önkénytelen önvédelemnek nógatva,
hogy Elemért, mint köznapi férfiút, szeretné megtört kevélységgel,
kilépve a képzelgés dicsövéből, lábainál látni; de volt egy más szózat
szívében, mely a gondatlanul kifejtett vágyat megczáfolta, s titkon
feddé hiúságát: hogy azt, kivel elméje megszokott társalkodni,
megalacsonyítva, köznaposítva akarja látni, vagy csak képzelni is.
E talányos belső küzdelem a hölgynek kellemetlen volt; el akarta, el
szerette azt űzni magától. A hányszor e közvitézből lett ellenséges
alvezérnek képe merült fel agyában: az önkénytelen bámulással női
önérzete ütközött össze; s bármit gondolt belsőleg, fejét magasbra emelé
s érzette, hogy vele szemben büszkébb tudna és akarna lenni, mint
valaha.
Míg az érdekes hölgy gondolatainak országában merengett, a követek a
Giskra sátorához érkeztek. A vezér bő reggeli mellett ült, több komoly
hadi tekintetű férfiúval; előttük húsneműek, cseh kis lepények
tejsűrűvel, nagy gömbölyű buchtik, kenyér, bor és ser állottak.
Giskra fokonkint nevekedő haraggal hallotta a hírt; végre fölkelt, s
azon hideg komolysággal tekintett maga körül, melyet az önbizodalom ad.
A jelenet egész hadias volt, s az ottlevők, bár könnyen, vagy félig
fegyverkezetten, egyikét látatták azon aggszerű, őshadias képeknek,
melyek minden korban megtartják érdeküket. Giskra erőteljes magas férfiú
volt, egészséges arczszíne, élénkvilágú kék szemei s alig szürkülő
tömött szőke fürtei tartós erőre mutattak, s azon férfias barnaság, mely
szabályos, bár kissé vastag vonásain borongott, a nap heve alatt érettet
bélyegzé.
Kezeivel intett a követeknek, s azok eltávoztak. Rövid szünet után
megszólalt. – Férfiak! – mond – e csatát, s e szenvedélyes kitörését az
ifjú gyermekbitorlónak – mert hitemre! nem király ő – egyedül azoknak
köszönhetjük, kik mint Walgatha s Komoróczi, a nyílt hadi élet nemes
pályájától eltérve, mint haramiák dúltak a szomszéd megyékben. Fokról
fokra emelte őket gyors bizodalmam; gazdagok lettek és büszkék – de
gyávák; rabolni tudnak: vívni nem; buta, vad kopjások ők, nem vezérek.
Nem érezték a vihart meg, mint a gondos holló: minden mennyköve a
gyermekzsarnoknak készületlen lelte őket, szégyent hoztak a Giskra
névre.
– Váraik romokban hevernek: merre Rozgonyi s Elemér dühöng, minden
lángban lobog. – Ezt nem vártam! – Hittem, hogy cselekesznek; de ők
keveset, vagy semmit sem tettek. Azért tegyünk mi! – a tanácskozás órája
elkondult, fegyverhez kell nyúlnunk! – Talafuz! holnap reggel indulsz, s
megtámadod Rozgonyit s Hédervárit; a cséplőket vidd magaddal. Még nem
ismerkedtek meg a magyar fők a cseh vasfejű hadaróval, a kétélű karddal,
a csatacsillaggal[8] s a lánczos buzogánynyal. – A cséplőkkel előre! nem
kell kihagyni jőni a divatból e virgoncz csapkodókat a vén Zsiska s a
két Procop idejéből. – Mi várainkba vonulunk vissza. A védelmi rendszert
rövid időre elő kell vennünk, mert nyomorult alvezéreink rosszul
gazdálkodtak előttünk. A seregnek gyorsan ki kell adni a parancsot. –
Hidegvér urak! még elég erősek vagyunk, s a gyülevész magyar hadaknak
majd megmutatjuk az utat e völgyekből ki!
A vezérek, vevén Giskra parancsát, azonnal elszéledtek, s néhány percz
múlva élénk mozgás hullámzott a táborban; trombiták harsogtak, kürtök
rivaltak, a dob pörgött, s a zászlók szélnek fejték szárnyaikat. Giskra
sátra előtt hosszú homlok képeződött azon vad gyalogságokból, kiket a
huszita hadak óta cséplőknek neveztek. Gömbölyű sisak födte fejeiket,
bőr-öltönyeik fölött vas sodrony-ingek borúltak, rövid kard lapult
száraikhoz, s kezeikben a veszélyhozó csép volt szorítva, melynek
hadarója a nyéllel nehéz bőrszíjakkal egyesítve, elől vaskarikákkal volt
ellátva.
A lovas seregnek nehéz lándzsái voltak s aggszerű pisztolyai
szarvasszaruágygyal s a lovakat vaslánczháló s pikkelyezett
bivalbőrtakarók födték.
Túl már a sátrakat szedték. – Midőn Giskra nemes hölgye a tábor-utczába
vágtatott, telve találta azokat podgyászoló néppel, tehervonó lovakkal,
nehéz szekerekkel. Csak egy sátor állott még bontatlan, s nyílásából
Giskra lépett ki. Arany-sisakja már a fején csillogott s könnyű zászló
volt kezében; egyik oldalán ennek a kehely, a másikon a Husz képe.
Mellette bő veres köpenyegben, széles kétélű karddal állott a sereg
hóhéra, s körüle a számos cselédek, kik a tomboló czifra lovakat
vezették elő, minden oldalról.
Giskra rövid beszédet tartott: emlékeztetvén vitézeit régi tetteikre.
Mindnyájan szenvedélyteljes figyelemmel hallgatták szavait.