állitólagos logikai értékét, amit szintén határozottan kétségbe kell
vonnunk. A goemetria logikai értékét például el lehet ismernünk, mert e
tudományban rendszeres meghatározások és következtetések vannak és
ezáltal a gyakorlati logika iskolájául szolgálhat, mindaddig, mig a
tanitás üres formulákba nem ful. A nyelveknél azonban csak _önkényes_
szabályok alkalmazásáról van szó, melyek épp ilyen önkényes kivételek
által mindenütt megtörnek. Abban a számtalan esetben, amikor a logika,
vagyis egy éppen megtanult szabály szakszerü alkalmazása, határozott
formákat kivánna, a tanulónak azt kell megjegyeznie magának, hogy ez a
forma – tilos. Ez a gyakorlat homlokegyenest ellenkezője annak, amire a
matematika és a természettudományok oktatnak és az a tanuló, aki nyelvek
közt növekedik fel, kénytelen szellemi szempontjait alapjukban
megváltoztatni, ha például fizikát akar elsajátitani.
A nyelvtanitás olyan baj, amelynek szükségszerüségét nagyban tulozzák.
Azt mondják mindig, hogy csakis a nyelv által lehet az idegen népek
szellemébe és lelkébe behatolni. Milyen jelentősége van a középiskolai
tanuló számára, hogy az idegen népek szellemébe és lelkébe behatoljon?
Legközelebb fekvő feladata mégis az, hogy a maga népének szellemét és
lelkét ismerje meg és az iskola e kézenfekvő fontos feladatot illuzórius
czélok javára hanyagolja el.
Az idegen népek belső megértéséhez olyan érettség kell, amilyent egy
középiskolai tanulónál nem szabad föltételeznünk és ha elérhető is
volna, vajjon érthető értékviszonyban állna az eredmény ahhoz az óriási
idő- és energiapazarláshoz, amelyet reá forditottak? Akkor kell
ilyesmivel foglalkozni, amikor az iskolával szemben mindenfelől sürgős
követeléseket támasztanak, amelyek csakis azért nem teljesithetők, mert
a szükségtelen nyelvtanitás több szabad teret nem engedhet?
A helyzet még rosszabbodik amaz aprólékoskodó módszer miatt, ahogy a
régi filológiai hagyományok szerint a modern nyelvek tanitása is folyik.
Mig pinczérek, kereskedelmi tanonczok, hálókocsi-kalauzok rövid idő
alatt sajátitják el az idegen nyelveket, gimnazistáink sok évi tanulás
után jóval kevesebb eredményt érnek el. Itt van azután a modern ifju,
akitől a tanuláshoz való kedvét s látóköre kiterjesztésének vágyát egész
életére elrabolták és aki már csak azt akarja tanulni, amivel
leggyorsabban „karriért“ csinálhat. Szerencsére nem mindnyájan ilyenek.
E fejtegetéseimet nem személyes izlés, hanem sajnos, teljesen reális
viszonyok igazolják: az a rendszeres ellenszenv, amely a későbbi nagy
kutatók és felfedezők, vagyis az emberiség értelmi vezetői részéről az
iskolák nyelvi zsarnoksága ellen mindig megnyilvánult. Ifjukorukban mohó
tudásvágyukkal tünnek ki a reális tárgyak iránt, könnyen
megkülönböztethetők tehát azoktól, akik csakis lustaságból szegülnek
ellene az iskolai követelményeknek. Éppen a nagy kutatók azok, akik a
legtöbb ellentállást fejtik ki; a körülményekhez képest, ugy ahogy
keresztül csusznak vagy hajótörést szenvednek, később azután, mint nagy
férfiak „rendszertelen kiképzés“-ük folytán öreg nyelvtanáruk
fejcsóválásait provokálják.
A leendő kutató felismerése.
E meggondolásaink nagyon fontos alkalmazást találnak annál a kérdésnél,
hogyan lehet a leendő kutatókat vagy felfedezőket a lehető legkorábban
felismerni. Laboratóriumom virágkorában, amikor már az első tanitványok
saját munkájukkal is a tudományos világ figyelmét vonták magukra, egyik
japáni tanitványom révén a japán közoktatási miniszterium azt a kérdést
intézte hozzám, vajjon minő eszközökkel lehetne a különös munkaképességü
tanitványokat lehető legkorábban felismerni? Ez az eset gondolkodóba
ejtett, hogy én magam miképpen is találtam rá tanitványaim sokaságában
azokra, akiktől valami különöset várhattam és akiket asszisztensekül
magam mellé vettem vagy pedig kartársaimnak melegen ajánlottam és igy a
tudomány számára biztositani igyekeztem. A tényleges eredmény meggyőzött
arról, hogy könnyen meg lehet őket a többiektől különböztetni és az
egyes eseteknél valóban nem volt soha kétségem fiatal munkatársaim
jövendő jelentősége felől. Az utólagos számadás, amelyet eljárásom felől
magammal szoktam elintézni, arra az ismertetőjelre vezetett, hogy leendő
kimagasló tanitványaim sohasem elégedtek meg azzal, ami tudományos
fejlesztésük érdekében a rendes tanitás folyamán nyujtható volt; mindig
akadtak kételyeik vagy legalább is kérdéseik, amelyek állandó lelki
közremüködésük szükségszerü következményei voltak. A közepes diáknak
elég dolgot ad a tantárgy megértése és elsajátitása is; a kiváló
tehetségünek azonban a tárgy maga csak serkentés, hogy mielőbb tovább
haladjon és mély vizre kerüljön. Mindig az önálló felfogás és munkásság
képessége és vágya az, ami a jeleseket már ifjukorukban kiemeli.
Már most képzeljük el, hogy egy ilyen kiváló szellem az iskolában a
szigoru órarendhez és tantervhez van lánczolva; kenyér gyanánt követ,
önálló szellemi tevékenység helyett könyvnélküli magolást és gépies
szabályalkalmazást kap! Képzeljük el a határtalan kapaczitásu fiatal
szellem mohó éhségét az igazi tudás után és – szótagokat kell tanulnia!
Szüksége van a házi nevelés teljes sulyára, ha az áldozat a
parancsolólag megkivánt szellemi táplálékot csak titokban az óra alatt
szerzi meg és a ráerőszakolt szalmacsépléssel szemben a passziv
ellentállással megelégszik, amint Helmholtz tette. Legtöbb esetben
azonban a harcziasabb összeütközések is kikerülhetlenek. Nem áll az az
ellenvetés, hogy olyan életkorról van szó, amelyben a szellemi érettség,
amely ily ellenszegülésre hajt, még nincs kifejlődve. A tények épp az
ellenkezőjét tanusitják s legott látni fogjuk, hogy a koraérettség a
későbbi nagy embereknek szintén igen általános ismertetőjele.
Gyakorlati alkalmazások.
E fejtegetéseink olyan végkövetkeztetésekhez vezetnek, amelyekre ezuttal
csak utalhatunk. Megmutatják az utat a már égetővé vált iskolai reform
felé, olyan formában, hogy a nyelvtanitás nagy mértékben korlátozódik.
Ha a „nyelvek és művészeteknek“ az egyetemen való szerepüket a rajz,
torna, lovaglás és vivás _után_ szembe állitjuk a középiskoláéval, alig
érthető meg, hogy ez a kontraszt az illető tényezőknek még mindig nem
ötlött a szemébe. Egy másik önkénytelen megállapitás: ma a középiskolai
oktatás néhány évvel tovább tart, mint kellene, miután olyan korban is
lenyügözi a diákokat, amikor a legnagyobb mértékben ártalmas, sőt
gyakran végzetes az önálló szellemi fejlődésre. Láttuk, hogy Liebig 16
éves korában ment az egyetemre, 17½ éves korában Párisba; Helmholtz 16½,
Mayer pedig 17 éves korában került az egyetemre, vagyis olyan időben,
amelyben manapság szerencsétlen fiatalságunk még a középiskola padjaiban
görnyed. A mai iskolai rendszer átka: a gimnáziumi évek indokolatlan
kitolása, a nyilvánosságot eddig még alig foglalkoztatta, bár az egyéni
fejlődés legszebb két-három éve elvész általuk. Miért nem zárul le
nálunk az iskolai oktatás természetszerüleg az önkéntesi szolgálat
jogosultságával? Az ebből származható előny olyan sokoldalu, hogy
ehelyütt nem terjeszkedhetek ki bővebben reá.
Korai érettség.
Emlitettük a kiváló emberek általános jellemző vonását: a
koraérettséget. Egyértelmüleg olyan példák vannak előttünk, amelyek e
kiváló férfiak meglepő ifjukori próbálkozásairól szólnak, s hajlandó
volnék ezt a jelenséget általánosnak és szükségszerünek, vagyis a
körülmények által meghatározottnak tekinteni. Habár azt hiszem, hogy a
korai érettség nem a teremtőképesség szekunder következménye, hanem
primér tulajdonság, amelynek meglététől a későbbi alkotások függnek.
Arról is meggyőződhetünk t. i., hogy maguk a nagy, kiemelkedő eredmények
szintén a fiatalkori évekre esnek. Az energiaelmélet multszázadbeli
megteremtői: Mayer, Helmholtz, Joule, Clausius, William Thomson és
Carnot közül egyik sem volt 28 évesnél több, amikor alapvető munkája
megjelent, ha pedig a nyilvánosságrahozatal szükségszerü elhuzódását
leszámitjuk, a 25-ik életév volna a legteljesebb virágzás kora. Azoknál
pedig, akik csak egyetlenegy művet hoztak világra, ez az egy mindig
fiatalkori alkotás volt, másoknál pedig, akik munkaképességüket meg is
tudták őrizni, későbbi eredményeik messze elmaradnak. Ez a
ténymegállapitás is messzemenő következtetésekre nyujt alkalmat, amelyek
közül elsősorban a lélektaniakkal akarunk foglalkozni.
Meggyőződtünk arról, hogy a felfedező legfontosabb sajátsága a
gondolkodás és cselekvés független voltában található; szükséges még a
kritikai érzék megfelelő mértéke, amely a helyes lehetőségeket a
temérdek kinálkozó közül kiválasztja. A bátor fellépés általános
tulajdonsága minden fiatalembernek, viszont az elmeél már
előrehaladottabb szellemi fejlődés terméke és az öregkorig fokozódni
szokott. A legkiválóbb alkotás tehát olyan időre esik, amikor a bátorság
még nem csökkent meg lényegesen, a kritikai érzék ellenben már
elegendően kialakult. Ebből is láthatjuk, hogy milyen fontos az utóbbi
tulajdonság korai megérése, hogy a végső szellemi erőfeszitésnél
megtehesse a maga szolgálatait. A koraérettséget épp ezért tartom a
kutató szellem előfeltételének, nem pedig következményének.
Az iskola problémájára vonatkozólag alkalmazható következtetések
ugyanabban az irányban keresendők, mint az önállóság követelményei: a
fiatal szellemnek az önálló kifejlődés lehetőségét a lehető legkorábban
meg kell adni. Ez a czél a mai középiskolai keretekben, amelyeket a
„klasszikus“ és „harmonikus“ nevelés jeligéje zár be, egyelőre
kivihetetlen. A porosz közoktatásügyi miniszterium csak a legujabb
időben kibocsátott rendeleteivel árulja el azt a belátást, hogy az
eddigi irányzat teljességgel elhibázott. Az eredeti és alkotó gondolat
értéke oly rendkivüli, hogy az oktatást legalább is annyira módositani
kell, hogy az ilyen gondolatokat meg nem fojthassa. Eddig az a gyilkos
elv uralkodott, hogy kivételes szolgáltatásokra a többiek kárán nincs
szükség. Igaz, hogy a szigor nem volt következetes és a kiváló
nyelvtehetségeknek elnézték matematikai és természettudományi
fogyatékosságait, viszont azonban nem, aminthogy egész iskolapolitikánk
is fejetetejére van állitva. Mihelyt valamely területen szokatlan
virágok feslenek, ápolni is kell őket, megbecsülni és a kivirágzás
teljes szabadságát is biztositani. Az „egyoldaluság“ félelme a nyelvnek
elhanyagolása esetén, csak szokásos előnybehelyezésük megnyilvánulása;
hiszen a nyelvismeretekben való egyoldaluságot nemcsak szivesen látják,
hanem bizonyos elégtétellel is hivatkoznak reá. Az egyes tárgyakban való
kivételes sikerek ezerszer értékesebbek és becsületesebbek, mint az
összes szakokban való egyforma jó eredmény, amely kétségtelen
bizonyossággal a közepes tanulót jellemzi. Amilyen gyakori a rossz
bizonyitvány a jövendő nagy embereinél, épp annyira csodálkozhat a
tanitó is, hogy kitünő diákjai az életben semmire sem viszik, ami pedig
szempontunk szerint magától értetődő.
Meggondolásaink gyakorlati kivitelét ugy képzelem el, hogy minden tanitó
törekvésének arra kell irányulnia, hogy tanitványai köréből emeljen ki
egy párat, akikkel ő s akik vele teljesen azonositják magukat. Őket
azután fejlessze olyan egyoldalulag, ahogy csak lehet s ne törődjék
vele, ha más mezőkön kevésre viszik. Felesleges talán bizonyitanom,
milyen lelki kielégülést szerezhetnének ugy a tanárok, mint a tanulók és
termelőképességük milyen hatványozottan érvényesülne. Meg kell
jegyeznem, hogy a középiskola gyakorlati rendszerét többévi tanári
tevékenységemből ismerem, természetesen teljes egyéni szabadság mellett,
s igy hangsulyoznom lehet, hogy személyes tapasztalatok nyomán mondok
itéletet.
A mü és következményei.
A teremtő szellemek tulajdonképpeni szolgáltatásaihoz értünk;
megállapitottuk és megértettük már, hogy nagyon fiatal éveikben szoktak
jelentkezni. Ha azonban utána nézünk, vajjon ez tényleg az első
tudományos termésük-e, rendszerint tagadó választ kell adnunk. Ne
felejtsük el azonban, hogy a mai tudósnak külső előrehaladása bizonyos
próbamunkákat követel meg (doktori értekezés, stb.), amelyek rendszerint
a kezdő tapogatózásaiból állanak. Miután pedig az ilyen műveket szokás
szerint kinyomatják, igazi produktumaikat a nyilvánosság előtt is
megelőzik és a szerző jellemét és értékét rendszerint homályban hagyják.
Mayernek a szantoninról szóló értekezése példának okáért abszolut
átlagmunka, nem is sejteti az iró belső mozgató eszméit. Más esetekben
is igy áll a dolog, ami különben nagyon természetes. Az első nyilvános
fellépést habozás s óvatosság előzi meg s a titkos szerelmek nem
szólalnak meg mindjárt, hanem a meglévő anyaghoz fordulnak. Kivétel csak
akkor fordul elő, ha a felfedezőnek előbb egyáltalán nem volt alkalma a
piaczra lépni, igy Sadi Carnot esetében, az energetika második főtétele
felfedezőjénél, akinek mindössze egy rövid, de világhirü mesterműve van.
E külső tüneteket azonban nem szabad akként értelmeznünk, mintha az
alapvető munka _gondolatai_ is később támadtak volna. Sok bizonyságunk
van arra, hogy olyan gondolkodási irányokról van szó, amelyek már igen
korán léptek fel, gyerekkori benyomások, személyes tapasztalatok vagy
idősebbek szellemi befolyásolásai alakjában. Ilyen nagyszerü alkotások
nem egy-egy szerencsés pillanat kincsei, hanem csak hosszu les után
jönnek puskára. Fájdalom, ritkán követjük visszafelé az első nyomokat:
Mayernél azonban látjuk azt a rettenetes, meg-megujuló erőfeszitést,
amely a gondolat tiszta fogalmazását megelőzi; öreg, tapasztalt
pisztrángot kell horogra kapni: tudjuk, hogy itt van, néha
fel-felcsillan, majd megint eltünik, már a magunkénak hisszük, amikor
ujra elvesztjük szem elől. Sok meddő kisérlet után ismerjük ki csak
annyira, hogy a kezünk közé kerül s még akkor, az utolsó pillanatban is
hányszor kicsuszik! De végül meg kell keriteni; a felfedezőnek nem lehet
addig nyugta, amig az adott kérdésnek ura nem lesz.
Mindenesetre tehát: ez a munka összes erejét és egész odaadását kivánja
meg a lelkes fiatal tudóstól. Hozzá nem értő emberek hirét
terjesztették, mintha a felfedező olyan könnyen arathatná le a maga
gyümölcseit, ahogy egy körtét megeszünk. Evvel szemben, nemcsak a
tudomány, hanem a müvészet nagy alkotásaira is áll, hogy minden egyes
ilyen mü az alkotó minden erőfeszitésének végső kimeritésével született.
A kész dolog azután frissnek és könnyednek tetszhet, ez a látszat
azonban csak a tökéletesen kivitt munka eredménye, nem pedig a
légbőlkapottság bizonyitéka.
A teljes odaadást utólag az a gyakori tény bizonyitja, hogy a szerző
összes energiája evvel az egy terméssel kimerül. Mayer is példa erre,
ugyszintén Sadi Carnot is; a tudománynak még sok ilyen Siegfriedje van:
gyakran az életükkel fizetnek érte s ezek még a szerencsésebbek. A
többiek avval a tudattal tengődnek tovább, hogy első alkotásuk volt
ugyan a legnagyobb, egyszersmind azonban az egyetlen s ez a meggyőződés
nem aranyozza be senki életét sem, legalább eddig, amig a méltó
reprodukczió képességének hiánya rendszerint szemrehányásként esik
vissza az illetőre. Ha e jelenség szükségszerüségét belátnák,
mindenesetre könnyebben és derüsebben lehetne elviselni: természeti
törvények ellen nem lehet boldogulni ugy sem Keller az, aki Seldwyla
lakóiról meséli, hogy fiatalságukban mindegyiknek megvolt a maga
fénykora, azután leáldozott és szürke öregség mered reménytelenül
reájuk. A felfedezőre is ez a sors vár, annál valószinübben, minél
jelentékenyebb volt felfedezése és minél fiatalabban bukkant rá. Akadnak
rendkivüli szervezetü emberek, akiknek jelentékeny felfedezésekhez való
képességük érettebb korukra is megmarad; a következményeket is azután
sokkal könnyebben viselik el, mint a fiatalok kevésbbé ellentálló és
kevésbbé megkérgesedett természete.
E ténybeli megállapitások is ellentétben állnak a népszerü
gondolkozással, amely szerint valaki annál alkalmasabb jövendő
felfedezésekre, minél jelentékenyebbek vannak már a háta mögött. Ez a
feltevés a való viszonyokkal teljesen ellenkezik: minél sulyosabb volt
az első felfedezés, annál kevésbbé várható, hogy hasonló értékben
megismétlődjék. A tapasztalat is gyakran megerősiti a mi véleményünket:
amikor Kirchhoffot és Kundtot, e két kitünő fizikust Berlinbe meghivták,
abban a reményben történt, hogy megkezdett pályájukat emelkedő
tendencziával folytathatják, de – épp az ellenkezője következett be. A
feltalálókkal is igy vagyunk: Edisont nagyszerü találmányai után
elhalmozták minden képzelhető támogatással és még sem tudta már sokra
vinni, évek óta alig produkált valamit, ami régi sikereihez fogható
volna. Ha a vállalkozó szellemü üzletemberek, akik vele rosszul
spekuláltak, a feltalálás lélektani feltételeivel tisztában lettek
volna, inkább fiatal és tehetséges tudósokra szánták volna a pénzüket,
akiknek az érvényesüléshez éppen csak a mód és alkalom hiányzik. Abba,
aki a szociálpolitikában és a szervezési munkában még többre vitte, mint
az optika területén, a helyes uton járt: egész Németországban
keresett-kutatott fiatal emberek után, akiket, gyakorlati próbák
alapján, lekötött magának, hogy teremtő erejüket gyárai részére
biztosithassa.
Jeleztük, hogy valamely kiváló felfedezés hátrányos következményei,
amelyek a fiatal korban annyira gyakoriak, később arányosan csökkennek.
Természetesen más tényezők is számitásba jönnek, főleg a felfedezés
érvényesitésének több-kevesebb nehézségei, amelyek a szervezetet ujabb
erőveszteségnek vetik alá és további munkára már alkalmatlanabbá teszik.
Az idejekorán érvényesülőknek tehát kettős szerencséjük van: a fel nem
ismerés keserveit megtakaritják és több kilátásuk marad, hogy még
érdemleges eredményeket érhetnek el s az önvád furdalásai ellen védve
lesznek. Helmholtz példájára hivatkozunk: az erő megmaradásáról való
munkáját nem tekintette egyéni reform-alkotásnak, hanem lényegében már
ismeretes, csak észrevétlenül maradt vonatkozások összefoglalásának és
átdolgozásának. Hamarosan azonban baráti kör veszi körül, amely uj
ötleteit a legmelegebben pártjába veszi és a külső elismerés jelei sem
késtek sokáig. Nem is tört meg időnek előtte, sőt rendkivüli
munkaképessége haláláig szinte csorbitatlan volt, amit persze jórészt
munkamezeje alkalmas felcserélésének is köszönhetett.
Valószinü tehát, hogy a jeles felfedezéseket a kimerülés tünetei váltják
fel, de a körülményektől függ: mennyire. Általános fejtegetéseink az
egyes esetek megitélését mindenesetre megkönnyitik.
A kutató hivatása.
Nem ismerünk ezidőszerint olyan társadalmi állást, amelynek tartalmi
foglalata kizárólag a tudomány megfelelő termékenyitéséből állna. Vannak
egyes esetek, amikor kitünő kutatóknak elnézik gyönge tanári
eredményeiket és másokkal helyettesitették őket, ujabban pedig olyan
akadémiai pozicziókat is létesitenek, ahol alig kell tanitani és az
anyagi javadalmazás felmenti az illetőt egyéb foglalkozás szükségétől.
Mindig kompromissziumról lehet azonban csak beszélni s az állam még
manapság is tartózkodik a szabad tudományos kutatás _személyi_
kérdéseinek megbolygatásától. _Tárgyi_ támogatás Németországban inkább,
mint bárhol, bőven akad, hiszen a természettudományi intézetek
háztartásában a legnagyobb tétel nem a tanitásra, hanem a kutatásokra
esik s a tanárok és tanitványok ügyét egyaránt teljes készséggel
pártolják.
Különös, hogy a személyi és anyagi érdeklődés mennyire eltérő mértékü s
a tanárok alkalmazásánál, legalább formailag, a tanitási
kötelezettségtől sehogy sem akarnak eltekinteni. Igaz, hogy nem annyira
a kormányok czopfosak, mint inkább a tanárok, akiknek javarésze főleg
előadásainak él s kisebbitésnek érezné, ha kutatókollégáikat a
tanitástól felszabaditanák. A kutatói tevékenység magasabb értéküsége
olyan nyilt titok, amelyről az érdekelt körökben nem illik beszélni,
mert társadalmi repressziót támasztana maga ellen.
A kutató tanári hivatottsága.
A szakszerü mellékfoglalkozás, amely formálisan főfoglalkozássá lép elő,
jelenleg a tanitásban merül ki. A tartalmi azonossággal: a
tudományossággal, alkalmazkodik ugyan a czélhoz, de fenmarad a kérdés,
vajjon ebből az egyesitésből nem származnak-e jelentékeny hátrányok?
Tényleg igy is áll a dolog.
Még manapság is, mikor a tudományos kutatás alapvető fontossága már
általánosan elismertetik és jóformán a népszerü igazságok közt foglal
helyet, ezt a mellékfoglalkozást _ajándékként_ várják és fogadják attól,
aki rátermettnek bizonyul. A kutatónak tulajdonképpeni hivatását kell
időben és energiában megrabolnia és a legjobb esetben sem kap más
kárpótlást, mint némi hivatali megkönnyebbitést. Természetesen csak idő,
még pedig rövid idő kérdése, hogy a helyzet megváltozzék és a szabad,
tudományos müködés olyan élethivatásnak legyen tekinthető, amely az
illető tudósnak gazdasági sorsát biztositja. Ebben az esetben a kutató
benső hivatottságát kielégitendő, nem lesz kénytelen más müködési
területre lépni, a puszta megélhetés és a tovább való buvárkodás
kedvéért.
Ha a nagy felfedezők tanitói tevékenységét szemügyre veszszük, azt kell
tapasztalnunk, hogy uj igazságok megismerése és a tudomány terjesztése
közt nincs meghatározott viszony. Talán épp annyi elsőrangu kutató akad,
aki nem tud tanitani, mint ahány kitünő tanár, akinek soha ujat
felfedeznie nem adatott meg, bár az utóbbi eset mégis ritkább. Vannak
viszont adataink, hogy mindkét fajta kiválóság egy személyben egyesül s
a tanári pályától egészen elzárkózott tudóssal is találkoztunk már. Ez
utóbbi csoport jelenleg fejlődési tendencziát mutat, aminek magyarázata
egyrészt abban rejlik, hogy manapság több tudományos előkészültséget
igénylő pálya van, mint valaha, másrészt természetesen folyton
szaporodik az egyetemi képzettségüek száma, akik a tudományos munka
vágyával és technikai készségével szivesen ragadják meg a gyakorlati
érvényesülés alkalmait. Ezzel kapcsolatosan azonban a tudománynyal
foglalkozók egy értékes fajtája kezd kialakulni: az _amatőr kutatóké_,
akik anyagi érdek nélkül, lelki szükségből fognak a munkához. Eddig ez a
tipus Angliára, a vagyoni függetlenség ősi és általános fészkére
szoritkozott, harmincz év óta azonban Németország is a gazdag államok
sorába lépett és a német nemzet fontos létérdeke, hogy az örökölt és
szerzett vagyon ilyen czélu értékesitése nemzeti szokássá váljék.
Jellemző, hogy Siemens, az ipar e valódi fejedelme, minden siker és
kitüntetés közül a berlini akadémiába való felvételét s az ebben rejlő
megbecsülést tartja a legtöbbre. Természetesen a vagyon és a kutatási
tehetség elegendő mértékben ritkán van meg egy emberben; akinek azonban
magának nincs kellő tehetsége, üzzön sportot abból és gyarapitsa a
nemzet javait azzal, hogy fiatal genieket szegényes viszonyaikból kiemel
és kitanit. Ezzel a helyes eljárással szemben az az amerikai szokás,
hogy a kétes eszközökkel összeharácsolt milliók egy parányát tudományos
czélokra dobják oda, durva és esztelen tempó.
A tanitói és kutatói hivatás egyesitésénél két teljesen különböző
csoportra akadunk: egyfelől azokra a kutatókra, akik kitünő
tanárkodásukkal személyi iskolát teremtenek, másrészt azokra, akik
kedvetlenül és közvetlen hatás nélkül adnak elő. Láttuk a mi példáinknál
is e két élesen eltérő válfajt: Liebiget, az intenziv oktatás
nagymesterét és Helmholtzot, akit sokoldalu tehetsége éppen a kathedrán
hagyott cserben.
Sokszor felhivtam az illetékes körök figyelmét erre a két tipusra és azt
javasoltam, hogy _klasszikus_ és _romantikus_ névvel illessük őket. Ez a
megjelölés magától értetődőleg csak az általános irányt szabja ki, az
egyes összeférő vagy összeütköző tulajdonságokat ezen a nyomon kell
keresni és kiválasztani: főleg a temperamentum stilus-különbségeiről van
szó.