hatalmas gondolatok, amelyek az utóbbi könyvekben foglaltatnak, tulnőnek
a folyóirat hasábjain; nem keresi és nem olvassa ott senki, mert az apró
és érdekes közleményekkel szemben végtelen hosszuaknak látszanak. A
könyv az adott és szükséges forma ilyen munkához s igen természetes,
hogy ettől fogva Liebig is ragaszkodik hozzá. A sikernek köszönheti azt
is, hogy sokan észrevették, akik az Évkönyvekbe soha bele nem néztek
volna.
Az alkalmazott vegytan problémája, amely innen kezdve Liebig
érdeklődését leköti, megvalósulásához feltétlenül széleskörü
érdeklődésre kell, hogy igényt tartson. Egy tudományos ténymegállapitás
valamely ismert folyóiratban a természetes talajra akad és érdeme
szerint érvényesülhet tovább; egy uj gyakorlati belátás azonban
mindenekelőtt nagyszabásu gyakorlati próbát követel meg. Ehhez azonban
sok embert kell mozgósitani s nem elég a meggondolást egyszerüen
kimondani, hanem folyton az érdekeltek szeme elé kell tartani,
népszerüsiteni kell az eszmét, el kell söpörni a kényelmi akadályokat,
vagyis: a munka nehezebb fele élő emberek befolyásolásában, nem pedig uj
fogalmak és szempontok képzésében áll. Liebig könyve irásával
egyidejüleg élénk ujságirói tevékenységet fejtett ki s például Kémiai
leveleit előbb a napisajtóban adta közre s csak azután könyvalakban.
Különös szerencse tehát, hogy Liebig megtalálta az uj és hatékony
érvényesülési formát, amelylyel hátralevő életenergiáit teljesen
kiaknázhatta. Liebig sokkal termékenyebb volt, mint például a
visszavonult Davy, akit előkelő magatartása sem óvott meg sok
csalódástól és keserüségtől. Liebig jóformán kiuzsorázta saját életét és
munka közben halt meg, az emberiség muhelyében.
Heves természete sokszor elfátyolozza életének derüs menetét, nem
annyira a személyes érintkezésben, mint inkább irodalmi munkássága
során. Maga emliti, hogyan ragadta őt el a polémikus láz. Azáltal, hogy
külső akadályokkal nem igen kellett küzdenie, egyrészt jelentékeny
energia-feleslege maradt, amelyet intenziv örömmel használt fel,
másrészt ez az örömérzet még akkor is nyomon követte a vita mezején,
amikor már energia-készlete jórészt felemésztődött. Érdekes, hogy olyan
nagylelkü természet, mint az övé volt, egyáltalában nem törődött tulzott
támadásainak fájdalmas következményeivel: übermensch volt jóval
Nietzsche előtt.
Meg kell azonban bocsájtanunk tulzásait és mértéktelenségeit is.
Bármennyire személyeskedett és gorombáskodott, mindig érezzük, hogy nem
apró személyes érdekekért, hanem nagy eszmékért harczol. Még amikor
nincs is igaza és szenvedélyes hitében nem tudja ellenfele álláspontját
nyugodtan mérlegelni, e fogyatékossága soha sem hivja ki a szigoru
erkölcsi kritikát.
Visszapillantás.
Ha már most magunk elé tartjuk a nagyembernek ezt a három esetét,
jelentékeny eltéréseket észlelünk. Láttunk először is egy kutatót,
akinek csak egyetlenegy eszméje van, s aki nem tudja az utókor figyelmét
eszményeire ráirányitani; később ugyanazt az eszmét mások dobják piaczra
és ekkor a tudós és felfedezése végre érvényesül. Azután ott van a
második, aki egyik felfedezést a másikra halmoz, de működése elvont
marad; tanit, de egyáltalán nem csinál iskolát és fiatalabb erőket
hasonló tevékenységre nem buzdit. Végre a harmadik kutatóval ismerkedünk
meg, aki gazdag termékenységén kivül tanitványaira majdnem olyan
hathatós befolyást gyakorolt és mások buzditása és támogatása által
többet tett saját tudományágának fejlesztése érdekében, mint a maga
buvárkodásával és sikereivel. Amilyen különbségeket láttunk a
kortársakra való hatásuknál, hasonló eltérések mutatkoznak életük során
is: egyiknél az életöröm majdnem teljes megsemmisülését, a másiknál
előkelő, kényelmes és egyenletes sikerü életet, a harmadiknál pedig
rendkivüli diadalok és heves támadások váltakozó viharait, aránylag
rövid idők alatt.
És igy ki lehetne még néhány ellentétet emelni, miután a példákat,
tekintettel a lehető legnagyobb különbségekre, szük körből választottuk.
A közösségre, amit keresünk, ráismerünk, ha általános kérdéseket vetünk
fel és olyan összefoglaló szempontokat választunk ki, amilyeneket alább
fogunk alkalmazni.
A született kutató.
Állitsuk fel előbb a kérdést, vajjon a kutató szellem eredeti-e vagy
fejleszthető? Erre a kérdésre azt a választ adhatjuk, hogy mindkét
fajta; bár a születéssel adódik, viszont fejleszteni is kell. Vagyis más
szavakkal: nem lehet minden gyerekből kutatót nevelni, másrészt tényleg
nem minden gyerekből nevelünk felfedezőt, aki pedig azzá lehetne.
A leendő kutatónak született hajlandósága már abból is kitünik, hogy
majdnem mindig sok testvére van, rendszerint ugyanolyan viszonyok közt
nőnek fel, mint az illető, ennélfogva azonos fejlődési lehetőségeik
voltak, anélkül, hogy a megfelelő fejlődés náluk is beállott volna.
Különös fiziológiai feltételekről van tehát szó, amelyek ugyanazon
szülők gyermekeinél is csak ritkán találhatók meg együtt s amelyek a
kutató szellem kialakulásának alapját képezik. Közeledünk némileg az
igazsághoz, ha első sorban az agyvelőnek egy különösen szerencsés
kiképződését tételezzük fel. Nem ritka az az eset, hogy kiváló szellemi
képesség a test gyenge, sőt visszamaradt fejlődésével kapcsolatos; igy
például Helmholtz gyermekkorában igen nyápicz volt és az előirt időben
nem látogathatta az elemi iskolát. Hogy melyek e fiziológiai feltételek,
ma látszólag még egyáltalán nem lehet megállapitani. Nem lehet közvetlen
öröklésről beszélni, mert a leendő nagy emberek felmenői rendesen nem
emelkednek jelentékenyen környezetük fölé és a szellemi óriások
gyermekei rendszerint, legalább is kevés kivétellel, visszaesnek a
közepes tehetségek közé. Ennélfogva a kérdéses feltételeket
leghelyesebben ugy képzelhetjük el, hogy bizonyos számu egymástól
független tényezőknek egyazon időben különös értékeket kell felvenniök,
hogy a kitünő tehetség kialakulhasson.
Igy tehát minden iskolában vagy más gyermekcsoportoknál az a lehetőség
feltételezhető, hogy egyikben vagy másikban megvannak a rendkivüliség
kvalifikácziói és csakis a későbbi befolyásoktól függ, vajjon ez a csira
eltikkad-e, vagy pedig megfelelő teljesitőképességgé hajt ki.
Mikor valamely különös tehetség a környezettel ellentétes irányban
fejlődik, a tehetség veleszületett voltát kell védelmeznünk. Mayer
későbbi sorsa világosan megmutatta, hogy környezete mennyire nem volt
alkalmas az ő eredeti gondolat-berendezkedésének fejlesztésére, sőt
tőlük indult ki a legerősebb s legkártékonyabb ellenállás, amelylyel még
akkor sem hagytak fel, midőn Mayert már külső elismerések érték. Épp igy
Helmholtznál is a közvetlen befolyások inkább a természettudományoktól
való eltántoritására voltak alkalmasak, mint az ellenkezőre; atyja, aki
nagyon odaadóan foglalkozott fia fejlődésével, az ő élénk szellemi
érdeklődését mindenképpen a filológiai és metafizikai irányba terelte és
rossz szemmel nézte fia materialisztikus hajlandóságát, ugy, hogy végre
a fiu munkálatai befejézése előtt atyjával semmit sem közölt belőlük.
Liebig maga emliti, hogy tanára, egy különösen felötlő filológiai botlás
után, reménytelen iróniával megkérdezte tőle: tulajdonképen mi is lesz
belőle és mikor ő azt felelte, hogy vegyész, az egész osztály, a
tanárral az élén, viharos kaczagásban tört ki.
A nem.
Talán itt volna alkalmunk azt a kérdést megvizsgálni, milyen befolyása
is van a nemeknek a tudományos vagy a feltalálóképességre.
Mindenekelőtt megállapithatjuk, hogy a teremtő tehetségek majdnem
kizárólag a férfinemhez tartoznak. A kis számu asszonyi tudós közül alig
van olyan, akinek határozott teremtőtehetsége volna. A tudomány és a
technika uj utjait majdnem kizárólag férfiak fedezték fel és járták be;
a nőknek azután kijutott néha a kiegyenlités, simitás és csiszolgatás
munkájából, ennél többre azonban nem igen vitték.
Ezzel a kétségtelen ténynyel szemben azt szokás felhozni, hogy a nőknek
sohasem volt alkalmuk tudományos kiképzésre; ez a kifogás azonban a
történelmi kritika előtt nem tarthatja magát. Mindig voltak egyes nők,
akik a férfi tudományos munkájában részt vettek és a férfiak nem
akadályozták meg őket abban, hogy annyit segitsenek, amennyit akarnak és
tudnak. Ha tehát a nőt a társadalmi életben hathatós tényező sohasem
terelte is a tudományok felé, mégis az a tény, hogy minden időben voltak
tudományosan felszerelt asszonyok, bizonyságul szolgál, hogy
legyőzhetlen akadályok nem tornyosultak elébük. Midőn tiz év előtt – a
közóhajnak megfelelőleg – a német egyetemek a nők számára is
hozzáférhetőkké váltak, az asszonyi tudományosság különösen gazdag
termésére számithattunk. Ez a fejlődés azonban nem állott be; sőt az az
impresszióm, hogy a jelenlegi eredményekből a nők javára kisebb törtrész
esik, mint ahogy a két nembeli számarányokból következtetni lehetne.
A másik ellenvetés: az évezredeken át való kiválasztódás folytán a
tudományos munka szervei a nőknél visszafejlődtek és igy megfelelő
változás csak több nemzedék leperdülése után lesz észlelhető. Ezt a
feltevést magában véve nem lehet megczáfolni, mert sem mellette, sem
ellene bizonyiték mindaddig nincs, mig ezek a nemzedékek el nem tüntek.
De ez az ellenvetés kifejezetten azt tételezi fel, hogy a tudományos
képesség hiánya ez idő szerint nembeli sajátosság, akár szerzett, akár
eredeti legyen is s nem tudom, vajjon ez a következtetés megfelel-e
ellenfeleink intenczióinak?
Ezzel kapcsolatosan mérlegelendő, vajjon egyáltalán: a tudományos munka
késői terméke-e az emberi fejlődésnek s igy szorosan az utolsó
évezredekhez tartozik-e?
Mindenképpen _szerzett_ tulajdonságról volna tehát szó, amely a
kutatóknál különös mértékben van kifejlődve. E szerint kézenfekvő lenne
ez a feltevés, hogy ez ujszerü képességből a férfinem oly tulnyomó
mértékben részesedett, hogy jellegzetes nemi sajátosságukká vált.
Személyes tapasztalataim arra vallanak, hogy a leányoknak a hajlam és
érdeklődés szabad kifejthetése esetén sem kedvükre való az elvont
tudományok megismerése, még akkor sem, ha testvéreiknél ily irányu
érdeklődés jeleit közvetlenül észlelhetik. A mai regényirodalomban is,
amelyben a férfi-hivatásokat üző leányoknak oly jelentős szerep jut, az
irónők (nyilvánvaló okoknál fogva itt csakis asszony-irók
nyilatkozhatnak szakszerüen) rendszerint csakis valami külső okkal
indokolják a nőknek tudományos munkához való eltérülését és sohasem a
tudományos szellemi tevékenységért való közvetlen lelkesedéssel. Ez a
tapasztalat is igazolja ama feltevést, hogy a hajlandóság és képesség az
elvont szellemi munkához a férfiaknál annyira ki van fejlődve, hogy
tényleg eredeti vagy szerzett nemi sajátosságnak tekinthető.
A környezet.
Kiváló fontossága van a kutató fejlődésére ifjukori környezetének is. A
született hajlandóság kimutatása czéljából előbb egyes esetekre kell
utalnunk, amikor a kedvezőtlen körülmények ellenére is érvényesült. De
nincs kétség az iránt, hogy nem minden tehetség győzi le az ilyen
ellentállást és még kevésbbé kétséges, hogy erős és állandó jellegü
ellenhatások a fejlődés ártalmára vannak, sőt teljesen el is nyomhatják.
Mint minden biológiai képződmény, a kutató is egy sokszemü lánczhoz
hasonlitható, amely egészben is csak annyit bir el, mint a leggyengébb
szem külön. Az algebrában is az érték semmivé válik, ha a tényezők
egyike nulla; sok összetett képződménynél is egy csomó hasonló jellegü,
fontos körülmény szerepel. Gyomor, sziv, tüdő nélkül egy melegvérü állat
sem élhet, a kutatónak is szellemi felszereléséhez sok olyan tényezőre
van szüksége, amelyek mindegyikének nagy értékünek kell lennie, hogy a
teljes eredményt biztositsák. E tényezők egy része attól a környezettől
függ, amelyben a leendő kutató felnövekszik.
Ha a tudományos kutatás terén kimagasló férfiak szülőit vizsgáljuk,
legnagyobb részüket a középosztályban találjuk. Egyrészt azt
tapasztaljuk, hogy a paraszti származásu szülők ritkábbak, mint a
lakosság számaránya szerint várható volna, másrészt ugyanilyen ritkák az
arisztokrata családok hozzátartozóinál is, sőt az egyszerü nemesi
családok leszármazottjait is csak kivételesen látjuk a tudományos
testületek névsorában; ha kutatásunkat az összes kulturnemzetekre
kiterjesztjük, akkor is csak itt-ott akadunk előkelő nevekre. Egy olyan
tényezőnek kell tehát lennie, amely magasabb körökben a kutató szellem
fejlődését jelentékenyen csökkenti, sőt majdnem teljesen megakadályozza.
Kisértetbe jövünk, hogy tisztán statisztikai arányokra gondoljunk,
amelyek szerint az előkelő családok száma elenyészően csekély a polgári
elemhez viszonyitva. Ez az aránytalanság viszont azzal egyenlitődik ki,
hogy, majdnem kivétel nélkül, anyagilag oly kedvező helyzetben vannak,
hogy fiaiknak megfelelő iskolai kiképzést biztosithatnak és a müveltség
egy bizonyos foka náluk rangbeli kötelesség. Miután kétségtelen, hogy az
általános müveltség fontos előfeltétele a kutató szellem
érvényesülésének, ez a lehetőség azonban a középosztálynál nem mindig
adódik, az előkelő családok gyermekei jelentékeny előnyben vannak
fölöttük. A kutató tehetségek feltünő hiányát hajlandó volnék kizárólag
ama környezet befolyásának tulajdonitani, amelyben a tudományos
ideálokat vagy egyáltalán nem vagy csak a legutóbbi időkben értékelik.
A magasabb intelligenciák közöttük, amennyiben nem gazdálkodásra
szoritkoznak, majdnem kizárólag diplomáciai és katonai szolgálatba
állnak, ugy hogy a tudományos életpálya nem is jut eszükbe. Sőt ma is,
amikor a tudomány jelentősége mindinkább kidomborodik, még mindig le
kell győzniök bizonyos előitéleteket, amelyek nemzedékről-nemzedékre
halmozódtak fel és csak fokozatosan tünhetnek el. Nem kell külön
megindokolnunk, hogy alacsony müveltségi fokon álló környezet a kutató
tehetség kifejlődésére szintén nagyon hátrányos. Hiszen kizárólag
értelmi szolgáltatásokról van szó, amelyek megfelelő, korai kiképzést
igényelnek, hogy olyan mértéket üthessenek meg, amilyen itt már
tekintetbe jön. Egész kivételesen találunk arra is példát, hogy egy-egy
kutató ily alacsony körökből támad. Igen kiterjedt néprétegek jönnek
azonban számitásba, amelyeknek tehát nagyobb számu kutatót kellene
termelniök, ha az emlitett hátrányok nem gátolnák, amelyek a meglevő
tehetségeket sem engedik érvényesülni.
A mi három emberünk például olyan környezetben nőtt fel, amely a
magasabb műveltség elsajátitását nem nehezitette meg különösen. Hogy bár
különböző mértékben, de elég rossz tanulók voltak, gyakori
csoport-jelenség, amelyet azonban csak később fognak behatóbban
tárgyalhatni.
Személyes tapasztalataim szerint is ugyanerre az eredményre jutottam.
Többször volt alkalmam olyan fiatalembereket megfigyelni, akik előtt
nehéz és küzdelmes ifjuság után, később a tudományos munka lehetősége
tárult fel s hihetetlen lelkesedéssel vetették magukat reá. Az általános
nézettel szemben, melyet pedig akkor magam is osztottam, nem
tapasztaltam, hogy e buzgó és jóakaratu férfiak, kielégitették volna a
várakozásokat, amelyeket tudományos működésükhez maguk és mások füztek.
Meg kellett győződnöm arról, hogy az ifjukori küzdelmek a szervezetet
már annyira igénybe vették, hogy nem maradt elegendő erő későbbi
jelentékeny teljesitményekre. Technikai eredményeket még el tudtak
valahogy érni, de az energiáknak kiváló tudományos sikerekhez szükségelt
_teljes_ kihasználása már nem állott módjukban.
A sok szép mese, amely alacsony sorsból tekintélyre és tiszteletre
vergődött emberekről szól, a tudományos felfedezőkre alig vonatkozik,
inkább a _feltalálók_, legtöbbnyire azonban ügyes _iparosok_ és
_kereskedők_ bizonyitják az igazát. Az ismert nagy férfiak közül
ragadjuk ki Edisont. Érdekes, hogy ez a férfiu, aki talán többet
kisérletezett, mint bárki más, – igazi tudományos felfedezéssel nem
dicsekedhetik. Kétségtelen, hogy sok uj dolgot észrevett, amely egy
jelentéktelenebb, de tudományosan gondolkodó embert legott uj
felfedezéshez segitett volna, őt azonban semmi sem érdekelte, aminek
gyakorlati alkalmazhatósága nem volt kézenfekvő. Ha végig kisérjük élete
során, azt találjuk, hogy majdnem teljesen műveltség hijján nőtt fel,
fiatal korában rikkancs volt, de a legnagyobb erőfeszitéssel igyekezett
azt a műveltségi fokot és technikai képességet elérni, amelyet egy
amerikai ujság feltételez és közvetit. Később például maga állitotta
elő, vagyis maga irta és nyomtatta azt az ujságot, amelyet a vasuton
árusitott. Ilyen gondolatkörben a tudományos munkásság fogalma, illetve
az ismeretlen felderitésére irányuló érdeklődés nem léphet fel s ezt
később sem szerezte meg. Mayer, Liebig és Helmholtz eseteiben a
tudományos munka eme feltétele már ifjukori benyomásaiban adva volt. Az
ujabb időkből jóformán csak egyetlen egy esetet tudok, hogy a legnagyobb
felfedezők egyike majdnem teljesen műveletlen környezetből származott:
Faraday, akinek atyja egy szegény kovácsmester volt. Nála azonban
meglehetős korai tudományos befolyások lépnek fel, egyrészt a könyvek
révén, miután könyvkötő tanoncz volt, másrészt ama szerencsés véletlen
folytán, hogy Davynak a Royal Institutionban tartott felolvasásait
meghallgathatta.
Faraday tudományos elfogulatlansága főleg a hagyományos fizikai
gondolkodás aránylag csekély ismeretére vezethető vissza.
A nevelés.
Ha most már a nevelés és tanitás feltételeihez fordulunk, azt látjuk,
hogy a nagy emberek nevelése, amit értelmes szülők néha megkisérlenek,
majdnem biztosan balul üt ki; többnyire szerencsétlen emberek kerülnek
ki a próbából. Az illetők tudniillik erre a feladatra a született
alkalmassággal nem rendelkeztek, mert ha véletlenül megfelelnek,
bizonyára a leghatározottabban védekeztek volna ilyetén módon való
neveltetésük ellen. Emlékezzünk vissza arra a ferde helyzetre, amelybe a
nagy emberek jórésze gyermekkorában iskolájával szemben került: feltünő
ellenmondás áll fenn az okos kiképzésnek hangsulyozott és igazolt
szükségessége és a szokásos neveltetésnek ösztönszerü visszautasitása
közt.
Ez ellenmondás megoldását már előbb jeleztem: a tanitás minemüsége idézi
elő az ellentétet. Liebig a gimnáziumban az utolsó, vagy legutolsó
helyet foglalta el, Mayert is ugyanez a sors érte. Helmholtz később
bevallotta, hogy a latin órák alatt titokban a geometriai optika köréből
vett számitásokat oldott meg, habár az apai házban divó kötelességérzet
révén nagyobb összetüzések elkerülhetővé váltak; különben sem volt
erőszakos természetü.
Viszont azt találjuk, hogy épp ebben a korban él a gyermekben a
legnagyobb hajlandóság meglevő érdeklődéseivel összhangzó munkásság
iránt. Liebig irja, hogy mikor a darmstadti udvari könyvtáros a
könyvekre szabaditotta, válogatás nélkül, mindent befalt, ami csak a
kémiára vonatkozott; Mayer a hajón való tanulmányokba merült életét is
hasonló szinekkel festi. Faraday pedig a bekötés végett átadott
könyveket előbb mind elolvasta. A lázas vágy: a kedvelt tudományos
területeknek teljesen urává lenni, a kutató tehetségnek még a
legkedvezőtlenebb körülmények közt is általános ismertető jele.
Nem mondhatnók, hogy a német iskolákban ma uralkodó tanitási szellem e
vágyódásnak kedvezne. Az elemi iskolában a hittan-magolást, a
középiskolában pedig a nyelvek tanitását viszik tulzásba. Mindkettő egy
középkori világnézetnek maradéka, bár más tereken. A vallásos
felfogásnak a mai embereknél már nincs az a benső jelentősége, mint a
középkorban, mikor az egész szellemi életet felszitta és betöltötte.
Arról nem lehet szó, hogy ezt a kort ismét visszaállitsuk; ehhez a mi
szellemi értékünk még az ugynevezett alsóbb osztályoknál is nagyon
gazdag és sokoldalu. Sőt az egyes embernek növekvő részvétele hazájának
s a közügyeknek intézésében az érdeklődést ellenállhatlanul, mindinkább
a világi ügyek felé tereli. Az egyidejüleg gyarapodó szellemi önállóság
természetszerüen ellenszegül a kötelező valláserkölcsi felfogás
lenyelésének; az a követelés tehát, hogy a vallásoktatás az előirt
tananyag közül az állami népiskolákban kiküszöböltessék, a dolog
természeténél fogva kikerülhetetlen és ellentállhatatlan. Azt a belső
szükségletet, hogy a „nép részére a vallás megóvassék“, leginkább azok
érzik, akik maguk a vallásos hitet már régen elveszitették. A
vallásoktatásnak az iskolákból való kizárása ellenére is különben igen
élénk vallásos élet fejlődhetik ki. Északamerika keleti államaiban a
hagyományos puritán érzület nemzedékeken át fennmaradt, az állami
vallásoktatás igénybe vétele nélkül.
Hogy azonban a dogmatikus tanitás akármily módjának is a kutatószellem
kifejlődésére káros hatással kell lennie, a kiváló egyén lélektani
feltételeinek és tulajdonságainak elemzéséből is nyilvánvaló. Ismertető
jele: uj utakon jár és megnyitja mások számára is őket, aminek viszont
szükségszerü kelléke, hogy a kutató előtt ne legyen tekintélye a járt
utaknak, vagyis öröklött nézeteknek, hanem szokásból vagy ösztönszerüen
megvizsgálja, vajjon helyesek-e? Minden létezővel szemben való e
kritikai hajlandóságon kivül szüksége van a járatlan, a ki nem próbált
és ki nem gondolt dolgok szenvedélyes kivánására is. Gyermekek és fiatal
állatok ugyanezt a hajlamot mutatják: mindent kikutatni és mindenbe
beledugni az orrukat. Általában meg van tehát az alapösztön a
kutatáshoz, többnyire azonban nem elég hatékony, hogy mint az életnek
irányitó tényezője huzamosan fentarthassa magát. Ennek az ösztönnek
fentartását azonban az a ténykörülmény veszélyezteti legjobban, hogy a
tanitási rendszer ellenőrizetlen adatok szellemi befogadását kényszeriti
ki.
A népiskolában egyáltalában nem vehető észre valami nagy ellentállás a
szokott nevelési rendszerrel szemben, ami a tanuló zsenge korával függ
össze: eszébe sem juthat tanitójával belső vagy külső harczba
bocsátkozni. A mai tanitás különben némi kárpótlást is nyujt: az utolsó
időben mindinkább szakszerübbé válik és a tanulóval azokat az
ismereteket is közli, amelyek iránt a legélénkebben érdeklődik; legalább
is azt hiszem, hogy Németország mai népiskoláiban ilyen tendenczia kap
lábra.
Rendkivül erősen mutatkozik a leendő kutatónak ellenszegülése a
középiskolákban, még pedig rendszerint a nyelvek körül, miután az
eljárás dogmatikus. A tényleges viszonyok csodálatos félreismerése
következtében az antik nyelvek Németországszerte egy évszázad óta szinte
vallásos tiszteletnek örvendenek és szószólóik türelmetlenség dolgában a
középkor papjaival vetekedhetnek. Hogy az ilyen türelmetlenségnek
megfelelő korlátoltság az előfeltétele, csak jelezni akarjuk. E
korlátoltság az igazi tudományok terén való járatlanságban és e
tudományok megvetésében nyilvánul, ama képtelen ürügy alatt, hogy az
ókor népei már az emberi tökéletesség legfőbb fokát érték el. Az antik
nyelvek imádása azután a többi nyelvek tulbecsülésére is vezetett,
amelyeknek különös „müveltségi értéket“ tulajdonitanak, de a bizonyitás
eddig még nem sikerült. Vagy láttuk-e már, hogy egy sok nyelvet beszélő
ember valami rendkivülit hozott létre? Ha igy volna, akkor a nemzetközi
szállodák portásai és a hálókocsik ellenőrei, akik egy fél, sőt egész
tuczat nyelvet beszélnek, az emberiség értelmi virágát képviselnék. A
nők különösen alkalmasak idegen nyelvek tökéletes elsajátitására,
viszont már határozottan meggyőződhettünk arról, hogy a női lélek a
kutató képességet általában nélkülözi.