melankólikus vérmérsékletü és lassan reagáló; a mindennapi érintkezésben
tartózkodóak, őrizkednek minden könnyelmü közlékenységtől, akár
személyükre, akár tudományos eredményeikre vonatkoznék. Ha később
tekintélyre és társadalmi poziczióra tesznek szert, tartózkodásuk
méltóságteljes magatartásban nyilvánul, amit rendszerint tulzott gőggel
magyaráznak s pedig csak a rettegett, váratlan helyzetek megelőzését
czélozza. Agybeli reagáló-képességük viszonylagos lassuságát
(magaviseletük forrás-okát), munkaterveik makacs kivitelével és az adott
problémának való teljes odaadásukkal gazdagon ki tudják egyenliteni.
Newton, a jellegzetes klasszikus, arra a kérdésre, hogyan bukkant rá
felfedezéseire, a közismert feleletet adta: _folytonos gondolkodással_.
Ebből következik irásaik és tanulmányaik karaktere is.
Elviselhetetlennek érzik azt a lehetőséget, hogy valaki esetleg valamely
hibát süthetne reájuk, tehát végtelen gondossággal dolgozzák ki
eredményeiket, hogy minden oldalról megtámadhatatlanok legyenek. Gyakran
megesik velük, hogy valamely kisérleti eredmény már régen kész és még
sem találják a nyilvánosságra érettnek. Ezt a körülményt Gaussnak, egy
tipikusan klasszikus tudósnak szavaival világitjuk meg, aki, mikor
munkájának állása iránt érdeklődtek, azt válaszolta, hogy: eredményeim
már rég meg vannak, csak azt nem tudom még pontosan, hogyan fogok
hozzájuk jutni? Vagyis: annyira fontosnak tartotta eredményei
levezetését, bizonyitását és más problémákhoz való vonatkoztatásait,
hogy mindezen feladatok megoldása előtt munkáját tökéletlennek érezte.
A reakczió lassu menetéből következik a tanitásra való alkalmatlanságuk
is. Az eleven és hatékony előadás a _rögtönzés_ nagy készségét
feltételezi; a lelkes hevület nem tehető páczba, ha azonban maga a tanár
is unja a dolgot, tanitványat sem tudja elragadni. Régi, elfogadott
tények viszont nem izgatnak senkit, de uj és nagy eszmék, amelyek az
előadó tanár ajkán születtek, feltétlenül meghóditják a hallgatóságot
is. Ebben van a nagy romantikusok feledhetetlen sikereinek titka, pedig
retorikai és alaki tekintetben ugyancsak kifogás alá esnek. A klasszikus
tudós természeténél fogva sohasem számithat olyan diadalokra, hiszen a
rögtönzést ösztönszerüleg és meggyőződésből is utálja. A legokosabb,
amit tehet, ha felolvasását gondosan kidolgozza és minden előrelátható
ellenvetéssel szemben felvértezi, vagyis beszélő könyvvé alakul át.
Miután ez a megoldás nem nagyon észszerü, meg kell bocsátanunk, ha a
klasszikus tanár a személyes oktatást egyáltalán nem szereti és
lehetőleg megszökik előle.
A laboratóriumi vagy szemináriumi oktatás még inkább gyors és
lényegbevágó tudományos reagáló képességet követel; nem elég, ha a tanár
határozott feladatokat tüz ki, hanem meg kell mutatnia, hogyan lehet
ügyesen és szakszerüen az ismeretlen területeken való buvárkodás
számtalan akadályait legyőzni. Hogyha a tanár minden egyes esetben azt
kénytelen mondani, hogy: először gondolkodni akarok a dolog fölött s
másnapra azután pompás megoldást süt ki, a tanitvány már idegenül érzi
magát és munkáját nem fogja önállóan és öntudatosan tovább folytatni. Ha
azonban tanárja igy szólhat: majd együtt gondolkodunk a dolgon, s
bizalmas fesztelenséggel hányják-vetik meg a lehetőségek sorát, a
tanitvány még ha a sikerhez kevéssel is járult, a megoldás mikéntjét
látja és érti s a legközelebbi alkalommal már egyedül fog megpróbálkozni
vele. Erre a tanári hivatásra viszont csak a rögtönzés mestere
vállalkozhat, akinek olyan gyakorlata van, hogy a sikerben nem kell
kételkednie: tehát a romantikus jellegzetes vonásáról beszélünk.
Evvel a jellemvonással különben a romantikus lényege már adva is van.
Agybeli berendezkedése a szellemi visszahatás rendkivüli gyorsaságában
és a meginduló gondolatsorok eleven és bőséges leperdülésében
jelentkezik s egyéb ismérvei is közvetlenül ettől a berendezkedéstől
függnek. Szangvinikusnak kell lennie és dus szellemi termelését közre
kell árasztania. Nem fog egy határozott kérdésen évekig rágódni, hanem
egy csomó érdekkört egyszerre vagy legalább gyors egymásutánban követ,
miután minden külső befolyásra azonnal reagál. Szellemi mozgékonyságánál
fogva a jelentkező tudományos kérdésekre a felelet csaknem egyidejüleg
adódik, a kérdések roppant tömege azonban lehetetlenné teszi, hogy
mindegyiket olyan aprólékos gonddal dolgozza ki, ahogy a klasszikus
szokta. Szellemi tulajdonaikkal szemben is másféleképpen viselkednek: a
klasszikus tudós egyéni birtoknak tekinti, olyan sokáig és olyan teljes
odaadással dolgozott rajta, hogy szinte vérévé vált s ha más tart rá
igényt, ugy védi, mint a saját gyermekét. A romantikus fajta ellenben
olyan könnyen és gazdagon termel, hogy inkább helyet kell a régi
kidobásával az uj részére teremteni, mintsem hogy a befejezett munkával
való személyes összefüggésért kardoskodjék. A klasszikus nem szeret
készülő műveiről beszélni, a romantikus viszont nemcsak hogy szivesen és
kimeritően cseveg róluk, hanem gondolatait, szempontjait és belső
vajudásait világgá bocsátja, mindenki alapul veheti őket a maga
munkájához vagy felfedezéséhez és a romantikus nem veszi rossznéven, ha
tőle elemelnek valamit. Magának is több van belőle, mint amennyit
felhasználhat.
Nem kell részletesebben bizonyitani, hogy éppen e tulajdonságok révén
lesz a romantikusból kitünő tanár. Gondolatokban és problémákban való
tulterheltség sehol sem csappantható le jobban és természetszerübben,
mint szorgalmas tanitványok körében, sőt a tanár lelkesedése még a
hanyagokat is ösztökéli. Liebig, a nagy romantikus, a legkedvezőtlenebb
körülmények közt is, mihelyt lehet, iskolát alapit; olyan erős belső
szükség készteti erre, hogy áldozatok árán rendezi be és tartja fenn s
rövid idő alatt olyan sikerekre hivatkozhat, hogy a tanitványok az egész
művelt világból tódulnak hozzá. A kicsi és jelentéktelen Giessen néhány
év alatt nemzetközi hirességre tesz szert; a német határon idegenek
bukkannak fel: merre visz az ut Giessenbe?
Liebig hatásának döntő motivumát tanitványai egyértelmüleg abban
állapitják meg, hogy állandóan lelkesedést tudott bennük kelteni és
ébrentartani tudományos munkásságuk iránt. A kikerülhetetlen
elkedvetlenedési időszakokat egy pár gyujtó szóval mindig át tudta
ugrani és tanitványai gyengülő kitartását megszilárditani s ez volt az
igazi eredmények kulcsa. Tény, hogy az _akarat_ képessége minden más
közül a legritkábban van kifejlődve. Sokan vannak, akik minden jóra
hajlanak, de akarni nem tudnak, legalább is olyan eltökéltséggel, hogy
akaratukat minden nehézség és akadály ellenére érvényesithessék. Ezekben
a jelenségekben is a félremagyarázott oktatási politika bünös. Ha a
tanuló a tanár rendelkezéseihez lehetőleg alkalmazkodik, ez a tanárnak
igen kényelmes s ösztönszerüleg feléleszti benne azt a gondolatot, hogy
az ilyen gyerek egyszersmind nagyon jó diák. A nevelés jeligéje tehát: a
lehető _legengedelmesebb tanitványokat!_ Az életben azonban
engedelmességgel nem lehet zöld ágra vergődni, sőt éppen megforditva:
azok jutnak legtöbbre, akiket erős akarat vezet s akik nem törődnek
avval, mit tartanak mások róluk, hanem a maguk czéljaival akarnak
tisztában lenni. Nemcsak az egoisták ilyenek, hanem az emberiség nagy
jótevői is; hajthatatlan akaraterő nélkül az emberi viszonyok
megjavitása nem sikerülhet, még a legnemesebb és legértékesebb czélokat
is egy konzervativ többség fogja mindig ellenezni. Lélektani
szükségszerüség ez; a tétlenségi elv a szellemi életre is áll, nemcsak a
mechanikára.
Az akarathiány általános voltát a romantikus tanár, aki fölös és
meggyőző akaraterővel van telitve, tiszteletreméltó módon csökkenti.
Társas együttműködés és egy tekintélyes idegen akarat mellett az
átlagember akarat-érvényesitése sokkal könnyebb; nemcsak szivesen teszi
meg, amire biztatják, hanem még hálás is érte. A tanár egyénisége a
közvetlen hatás folytán tanitványaiban szinte megsokszorozódik és időben
és térben valósággal hihetetlen eredményeket hozhat világra.
A klasszikus minderre képtelen és még külső lehetőség esetén sem fog
ilyesmire törekedni. Mikor Gauss göttingeni professzor volt, még divott
az a szokás, hogy a tanitványok félév elején személyesen jelentkeztek.
Gauss tudomásul vette a jelentkezést, de minden diáknak egész őszintén
megmondotta, hogy a felolvasásokból valószinüleg nem lesz semmi, abban a
reményben, hogy majd csak visszalépnek. A klasszikus tudósnak viszont
roppant nagy személytelen és a jövőbe nyuló hatásképessége van. Műveinek
kerek tökéletessége gondolat-birodalmát soká és változatlanul megőrzi.
Tudjuk, hogy egy csiszolt üveglap kémiai és egyéb mechanikai hatásoknak
jóval tovább tud ellenállni, mint a csiszolatlan; a klasszikus művet is
belső lezártsága tartósabbá teszi, mint amilyen puszta anyaga szerint
lehetne. Ilyen összhangzatos alkotás módositásának ötlete azután mindig
körülményesen bizonyitandó, mielőtt hitelre találna: ezért van a
klasszikus stilü tudományos munkának bár később beálló, de huzamosabb és
teljesebb hatása, mint a romantikus tudósénak.
A romantikus mü hatása másban rejlik; nem tökéletessége és lezárt volta,
hanem az eleven élettel való kapcsolata jellemzi. Gyakran maga a
romantikus tudós hivta ki az általános figyelmet problémáira s igy
munkáját a napi eseményekbe ojthatta bele. Gyors és széleskörü hatását
ez a körülmény biztositja, viszont müvének állandóságát is letöri. A
piramis köveinek megbolygatása nélkül évezredekig megáll, az erdő csak
folytonos ültetés és pótlás által élhet tovább. A fiatal fák viszont
elődeik megtermékenyitett talajából hajtanak ki; azok az elemek tehát,
amelyeket a faősök a sziklákból szerves életre asszimiláltak,
örökkétartó hatást fejtenek ki. A két tipusnak a gondolkodás időbeli
mértékében rejlő eltérése müveik hatásmódjában is visszaverődik: az
egyik lassan és nyomatékosan, a másik gyorsan és széles körben
érvényesül.
A vég.
Eddig főleg a felfedezők fénykorát állitottuk szembe életük többi
szakaszaival, lássuk most már amaz eseteket, amikor az ellentétek belső
lefolyásuk következtében nem olyan nagyok és feltünőek. A felfedezők és
feltalálók jórésze tényleg veszély nélkül éli tul legjelentékenyebb
eredménye kritikus idejét és ha elég szerencsések, hogy hamaros
elismerésre találnak, hosszu és boldog életük alkonya. Diszes és
tekintélyes helyre kerülnek és anyagi megélhetésük sokszor dusan lesz
biztositva; minél tovább élnek, munkáik értéke annál nyilvánvalóbbá
válik, kormányok és testületek vetélkedve halmozzák el kitüntetésekkel
és tisztelik meg általuk saját magukat, hogy az idején való elismerés
bizonyitványaival kérkedhessenek. A laikus tehát irigylésreméltó életet
lát maga előtt.
A kutató, még abban az esetben is, ha az általános elismerés sokáig
késik, manapság már rendszerint élvezi munkája gyümölcsét. A tudomány
fejlődésének mai gyorsitott tempója, a népek legkiválóbbjainak
megsokszorozódott részvétele folytán, az elmult évszázadokhoz képest,
még a legmerészebb felfedezéseket is hamarabb hóditja meg az egyetemes
ismeretek számára. Ma már kizárt dolog, hogy az alapvető gondolat
évszázadokon át, sőt akár néhány évtizedig is észrevétlenül maradjon: ha
nem is az első szerző megállapitásának alakjában, de hamarosan másodszor
is felfedezik és feltétlenül a nagyközönség tudomására jut. A tudomány
gyarapodásának a vezető szellemek egyéni érdekeitől való látszólagos
függése ellenére, félelmetes szabályozottsággal és logikus rendben halad
előre és különös, objektiv törvényei kalauzolják. Mennél fejlettebb
valamely határos tudományág, a tudomány egyes szervében meglévő
hiányosságok annál kirivóbbak, miután minden részletkérdés
szükségszerüen ezer mással van vonatkozásban. A megfelelő pótlás és
kiegészités folyton sürgetőbbé válik, ami a gondolkodókat hathatósan
odatereli, ahol még tennivaló van. A tudomány történetirójának
folytonosan csodálkoznia is kell a fejlődés következetessége felett.
A tudománynak épp e következetes és esetlegességektől önmagában
felszabaduló menetéből következik, hogy az egyes tudós vagy kutató
előrehaladásával soha sincs összehangolva. A legkedvezőbb egyéni esetben
a dolog igy áll: Eleinte a felfedező jóval megelőzi korát. Tegyük fel,
hogy uj megállapitásait hamarosan és általánosan megérteti és
hozzáférhetővé teszi s tekintélyes iskola alapitásával vagy irodalmi
tevékenysége révén annyira érvényesiteni tudja, hogy rövid idő alatt egy
csomó munkatársa akad. A tudomány ebben az irányban gyors fejlődésnek is
lendül, eleinte a mester kizárólagos vezetése mellett. Csakhamar azonban
a tanitványok serege és a munka terjedelme annyira megszaporodik, hogy a
vezető tudós nem lehet a dolgoknak teljes ura. Fiatalabb, az uttörő
munkában fel nem emésztődött erők friss és szabad energiájukat viszik a
mester megcsappant erői helyére és az uj elvet olyan irányban fejlesztik
tovább, amelyeket az eredeti szerző annak idején figyelmen kivül
hagyott. A tudománynak ez az ifju hajtása mindinkább terjed és
gyarapszik, a mester pedig mind öregebb lesz és a fiatalos rohamot nem
birja tovább. Nem marad végül más választás, mint félreállani vagy
letipratni magát; mindkét megoldás rosszul esik, de általános és egyéni
szempontból mégis az első a jobbik.
Volta, az elektromosság tudományos alapvetője, életfeladatának
megoldásául végre a nevéről elkeresztelt elektromos oszlopra rábukkanva,
olyan mérhetetlen fejlődés előtt tette szabaddá az utat, amelynek
területét csak akkor képzelhetjük el, ha technikai és tudományos
életünknek az elektromossággal való telitettségére gondolunk. Mielőtt
még hires értekezését nyomdába adhatta volna az elektrokémiai
felfedezések a puszta szóbeszéd alapján már kezdetüket vették és a
következő tudományos korszakot jóformán ki is sajátitották. Feltehető
volna, hogy Volta alaposan kiaknázta nagyszerü ötletét. Szó sincs róla:
gazdag tevékenysége evvel a tanulmányával jóformán teljesen lezárult,
pedig mindössze ötven éves volt és még negyedszázadnál tovább élt.
Tudományos müködésével azonban végleg felhagyott, családja körében
általános tisztelet közepette éldegélt és gyér közleményei nyilvánvalóvá
teszik, hogy a maga részéről egyáltalán nem volt megelégedve amaz
iránynyal, amely felé az ő tudományos gyermeke elkalandozott.
Nincsenek közelebbi adataim Volta öregkori szellemi állapotáról s igy
nem állapithatom meg, vajjon önként és szivesen conult-e vissza vagy
pedig kényszerüségből. Mindenesetre megtette és jól választott. Rosszabb
lett volna, ha a csatatéren marad és véleményét fiatal társaival szemben
érvényesiteni akarta volna. Később ehhez az elhatározáshoz folyamodott
Berzelius, aki Volta felfedezéseit tovább fejlesztette és az elektromos
és kémiai tünemények vonatkozásait, amelyektől Volta huzódozott,
megállapitotta és közzétette. Fiatalkori tanulmányai alapján a kémiai
vegyületek egy elektromossági rendszerét alapitotta meg és rendkivüli
módszertani hivatottságával s kitartó és klasszikus tudóshoz méltóan
exakt kutatásaival a tudomány fejedelmei közé sorakozott. Évi
jelentéseiben dicséretet és gáncsot teli kézzel szórt minden tudományos
eseményre és nézete annyira megbizható és becsületes volt, hogy
javarészt még ma is helytállanak, aminthogy akkoriban is a piaczra
dobott uj kémiai értékek árfolyamát ő határozta meg.
Amikor azonban őt is elérte a Volta végzete, amely senkit sem kerül ki,
ha a halhatatlan tudomány olyan vágására csap át, amelyet fogyatékos
emlékezőtehetséggel és aggkori elgyengüléssel nem lehet megjárni, –
Berzelius nem vonult félre. A tudomány menetét a maga régi zenéjére
akarta szabályozni, még pedig eleinte atyai hangon, később komolyabban
emelte fel tekintélyes és parancsoló szavát, végül fékeveszett haraggal
minden határt legázolt; semmi sem használt. Fiatal szaktársai, akiket
annak idején ő maga kalauzolt a tudomány felé, elpártoltak tőle. Nagy
külső tisztességben, de lelkileg összetörve s abban a meggyőződésben
halt el, hogy a tudomány, amelynek egész életét áldozta, reménytelen
örvénybe került.
Az ő esete, amelyet idevázoltam, nem véletlen és kivételes s nemcsak a
tudomány vezető emberének hasznos és impozáns életpályája ful ilyen
tragikus befejezésbe. Mindazok erre a sorsra jutnak, akik az egyes
emberi életnek és az általános emberinek eltérő görbéjét nem méltatják
vagy nem akarják figyelemre méltatni. Az emberi élet iránya gyorsan
emelkedik és ha nagy emberé, a környezetnek hamar ura lesz, viszont
éppen a kivételes élet hatása alatt a környezet nivója is magasabb lesz.
Ha azután az egyéni élet delelőre jutott, szükségszerüen le kell
alkonyodnia, sokszor hirtelen, néha lassan, de minden körülmények
között. Végtelenül nehéz azt a pillanatot megismerni, mikor saját életük
vonala a környezeté alá esik s mikor a megszokott tevékenység folytatása
már nem a fejlődéssel, hanem az egyéni élet jelentőségének csorbitásával
egyértelmü. A tudomány gyönyörü békemunkája itt sem marad tétlen: aki a
természeti törvényeket teljesen átérti, lemond az ellenállásról és a
szükségszerü folyamatot lehetőleg kevés fájdalommal igyekszik elviselni.
A tudomány óriás csataterei mellett nyájas kertek zöldelnek, ahova a
vásári lárma nem hat el; olyan virágok nyilnak benne, amelyeket azelőtt
is láthatott mindenki, de a pillanat elfutó izgalmában észrevétlenül
maradtak.
Ha valaki nem ragadja meg a visszavonulás időszerü pillanatát, jól
vigyázzon: csak korábban lehet, későn soha és ha az igazi alkalom
elrepült, a döntő elhatározás már meg nem érlelődik. Eljő a szenilis
becsvágy: mutassuk meg a világnak hogy még fiatalak vagyunk, – s
mindennek vége, a józan belátás örökre elköltözött. Igen, inkább előbb,
mint később; ha meggondoljuk, hogy a közeli jövendő ifju hősei a kapunál
türelmetlenül várják, mikor lesz már a pálya szabad, örömmel kell
félreállani és szivesen tisztelegni a fiatal titánok előtt.
Lábjegyzetek.
[Footnote 1: Ez a társulat abból a koloquiumból keletkezett, melyhez
Magnus laboratóriuma tagjait és néhány más tudósbarátját össze szokta
gyüjteni. Első feladatukul „A fizika fejlődésé“-nek kiadását tüzték ki,
a Berzelius-féle huszesztendős kémiai „Évijelentés“ mintájára. Az első
kötet 1847-ben került ki és az 1845. évre vonatkozó jelentést
tartalmazta, amelyben elnézést kérnek az esetleges fogyatékosságokért a
szervezkedés nehézségeire való tekintettel. A kezdeményezés Magnustól
ered, aki Berzelius tanitványa lévén, az évi jelentés fontosságával
tisztában volt.]
[Footnote 2: Ujabban, más formában, megint eredményesen használják.]
[Footnote 3: Az erjedésről és az izomerő forrásáról szóló nagy munkája,
amely néha tényleg már az aggkor tüneteit igazolja.]
TARTALOM
Ostwald. Irta: _Pogány József_ 1
A kultura problémája 9
Az energia 16
A feltalálók és felfedezők 23
Felfedezés és feltalálás 26
Az iskolai rendszer 28
A történelmi iskola 30
Az életrajz anyaga 40
Mayer 42
Helmholtz 99
Liebig 177
Visszapillantás 267
A született kutató 268
A nem 271
A környezet 273
A nevelés 279
A leendő kutató felismerése 286
Gyakorlati alkalmazások 288
Korai érettség 290
A mű és következményei 293
A kutató hivatása 299
A kutató tanári hivatottsága 300
A vég 311
VILÁGKÖNYVTÁR
Egy-egy kötet angol vászonkötésben 1 korona 90 fillér.
Kapható minden könyvkereskedésben.
BÖLSCHE:
Az élet fejlődéstörténete.
Forditotta: Dr. Fülöp Zsigmond.
A nagy tudósnak és a nagy mesemondónak minden erénye megvan ebben a
könyvben. A témája a legizgatóbb emberi téma. Hogyan keletkezett az
ember, hogyan alakultak ki az állatfajok, mint született meg az élet a
földön. És ezt a témát Bölsche az adatokon való tökéletes uralkodással,
a művészi elmondás minden eszközével adja elő. Mintha valami sokszinü,
sokmintáju keleti szőnyeget teregetne szét a publikuma gyönyörüségére,
de ennek a szőnyegnek minden cirádája és minden szinfoltja a
természettudomány igaz adatainak a szálaiból van szőve.
VILÁGKÖNYVTÁR
Egy-egy kötet angol vászonkötésben 1 korona 90 fillér.
Kapható minden könyvkereskedésben.
MAETERLINCK
A SZEGÉNYEK KINCSE
FORDITOTTA BÖLÖNI GYÖRGY
A Nobel-dij koszorúja a legfrissebb diadala Maeterlincknek, a nagy
drámairónak és mély filozófusnak. És talán inkább a filozófiai művei,
mint a drámái juttatták el az irói dicsőségnek ehhez az ormához: =_az
ilyen finom, mély és szellemes filozófiai munkái, mint A szegények
kincse_=. Az aprók, gyámoltalanok, a szenvedők vagyonáról, a
lélekkincseiről van szó ebben a könyvben. =_Mindazok számára van ennek a
könyvnek mondanivalója, kiket megbántott az élet._=
A Nap nyomdája, Budapest