rajong érte, máskor elátkozza. 1875-ben Wöhlernek ezeket irja:
„Csodállak Téged és szép eredményeidet; milyen boldog is vagy a magad
birodalmában! Idősebb vagy nálam és mégis én vagyok az eltompultabb
kettőnk közül; az indiai mese emberére gondolok, akinek nevető szájából
rózsák hulltak ki. A mezőgazdákkal a rossz sors hozott össze: a danaidák
hordóját töltögetem; minden hiába, fogytán az erőm és eredmény nincs
semmi. A Kémiai levelekkel egyetlenegy embert se hóditottam meg
magamnak.“ 1861-ben mégis a következőképp ir: „Legforróbb vágyam, hogy
mezőgazdasági kémiámat bevégezzem; sok uj ötletem van raktáron, amely a
mezőgazdaságra bizonyos befolyással lehet. Ha azután a könyv végre
készen lesz, nyugdijaztatom magam és szép csöndesen éldegélek. De jó
erre még gondolni is!“ Máskor pedig: „Borzasztó elgondolni is, hogy elég
ostobák vagyunk mindig robotolni és soha se pihenni!“… „Könyvem már
vajudik; milyen bátran és gyorsan gördülnek a sorok, amig fiatalok
vagyunk és milyen keserves dolog az irás vénségünkre, amikor folyton
emlékeink közt kell tapogatóznunk és ezerfelé aggodalom kisért… A könyv
épp annyi gyönyörüséget okoz, mint vesződséget… Amit csak teszünk,
alkotunk és felfedezünk, parányi porszem ahhoz képest, amit a mezőgazda
elérhet. A müvészet és tudomány vivmányai az emberiség megélhetési
feltételeit nem javitják s ha egy töredék szellemi és anyagi élvezethez
is jut általuk, a nagy tömeg nyomora állandó és változatlan marad… A
gazdálkodás fejlődése ellenben a gondok és bajok mértékét leszállitja, a
müvészet és tudomány szépségei iránt megértést kelt, talajt és sulyt ad
a mi egyetemes előrehaladásunk számára…“ „Ki tudja, lesz-e hatása a
könyvnek és elérem-e vele czélomat; nem tudok annyira uralkodni az
anyagon, mint máskor szoktam s a szenvedély hiányát a lassu,
megfeszitett munkának kell pótolnia. Emlékezőtehetségem folyton csökken
s ez nagyon elszomorit. Hatvan éves vagyok s várhatok soká, amig eszméim
megérnek; egyedüli vigaszom, hogy ebből a müvemből hasznos eredmények is
fognak kihajtani.“
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Emlitettük, hogy Liebig már kevéssel első növényfiziológiai müvének
megjelenése után elhatározta elméletének az állati test folyamataira
való kiterjesztését is; idővel és a küzdelmek során bizonyos módositások
váltak szükségessé, különösen a fermentumok tanával volt sok
kellemetlensége. Liebig tudniillik mindig elkeseredetten czáfolta a
„feloldó erő“-nek Berzelius által puszta gyüjtőnév gyanánt s minden
határozott jelentőség nélkül bevezetett fogalmát, különösen azért, mert
Berzelius Mitscherlich munkálataira hivatkozott, aki a borszesznek
kénsav által 120° mellett való állandó szétbontását olyan
kölcsönhatásnak tekintette, amelynél egy anyag puszta jelenvalóságával
hat és maga nem emésztődik fel. Liebig evvel a rendszeres
fogalomképzéssel szemben arra az álláspontra helyezkedett, hogy a
fermentumok bomlásnak induló anyagok, amelyek továbbadják a maguk kémiai
mozgását. Wöhler ellenvetéseket hozott fel és Pasteur biológiai
kutatásai is ledöntötték Liebig nézeteit. Ma már tudjuk, hogy a
fermentumok és a bomlasztó anyagok hatása a kémiai dinamika egyik
kérdése, hogy egy már magában lehetséges folyamat gyorsitásáról van szó;
a mai felfogás minden esetre inkább Berzelius szempontjával egyezik meg,
mint Liebigével, akit pedig egész az utóbbi időkig, minden hasznos
eredmény nélkül, a probléma mesterének tartottak.
Ez a tévedés annál inkább is figyelemreméltó, mert Liebig és Wöhler
maguk is az amygdalinnak emulsin (a mandulában előforduló fermentum)
által keserümandulaolaj, kéksav és cukorrá való szétbontásával a
fermentumoknak élő szervezet nélküli hatását igazolták, amelynél rothadó
anyagok nem voltak megállapithatók, Liebig nem akarta az egyezőséget
elismerni s igy maga zárta magára az ajtót.
E felötlő rövidlátás magyarázata a személyes körülményekből hámozható
ki. A katalyzis kérdésének harczában Liebig és Berzelius közt komoly
nézeteltérések merültek fel és miután Mitscherlich tudományos
munkásságával és egyéni befolyásával Liebig ellen hangolta Berzeliust s
kegyetlen gyülölséget szitott közöttük, természetes, hogy Liebig sem
tudta a tudományos kérdést és értékelést a kellemetlen és fájdalmas
személyi sértésektől később sem teljesen elkülöniteni.
Ebből az egyetlen hamis hangból egész tudományos macskazene keletkezett:
Pasteur az élesztő szerves természetét diadalmasan érvényesitette Liebig
elméletével szemben. Pasteur saját nézetei nagyon korlátoltak ugyan,
mert mellőzi azt a következtetést, hogy az élesztő minemüségének
kimutatásával az erjedés kémiai okainak kérdése még eldöntetlen, mégis
háttérbe szoritotta Liebiget, aki utolsó nagy munkájában is hiába
igyekezett saját elmélete szerint az állati test folyamatainak kémiai
tényezőjét megállapitani és megfelelően alkalmazni.
Az a husz év, amelyet Liebig Münchenben töltött, kémikofizológiai elvei
irodalmi uton való kifejlesztésének és érvényesitésének volt szentelve.
Sokoldalusága és mozgékonysága azonban most is több problémának
egyidőben való tanulmányozására csábitotta, amelyek azután tudományos
elméletek alkalmazásában csucsosodtak ki. Az emberiség java volt
mindenkor a vezető gondolata, természetesen azonban, amikor alkalom
nyilt reá, a maga jogos hasznáról sem feledkezett meg. Szabadalmazott
trágyájának Muspratt által való értékesitéséről már emlitést tettünk; az
üvegnek tükrök czéljaira való ezüstözésével is sokat bajlódott, de
szintén anyagi eredmény nélkül. Egész váratlanul sok hasznot huzott
abból a nagy munkájából, amelyet Giessenben a huslé alkatrészeiről irt.
Már „Kémiai levelei“-ben emlitést tesz arról, hogy azt a sok
délamerikai, ausztráliai és egyéb hus-anyagot, amelyet ott fel nem
használnak (csak a marhák bőrét és zsirját), kivonatolás és bepáczolás
utján kellene értékesiteni és a husléből nyert kivonatot olcsón az
európai fogyasztóközönség rendelkezésére bocsátani. Liebig maga alig
gondolt ötletének a gyakorlatban való megvalósitására, Giebert hamburgi
mérnök azonban, akinek ez az odavetett ötlet feltünt, (annál is inkább,
mert a délamerikai viszonyokat személyesen ismerte) Liebighez fordult és
közelebbi felvilágositásokat kért tőle. Sikerült is azután Fray
Bentosban gyárat berendezniök; Liebig vállalta a gyártott termékek
ellenőrzését és oda adta hozzá nevét. Rövid idő alatt kiterjedt ipari
üzem fejlődött, amely nemcsak Liebignek, hanem valószinüleg örököseinek
is jelentékeny jövedelmet hozott és hoz még ma is.
A huskivonat kérdésében is mindenféle polémiába sodródott, miután
sajátos tápláló erőt tulajdonitott neki: szerinte burgonya és huskivonat
felér tiszta hustáplálékkal. Más kutatók rendszeres kisérletei nyomán
azonban kiderült, hogy a huskivonatnak csak mint élvezeti czikknek van
jelentősége, miután az emésztési nedveket kiválasztja és ez által az
egyidejüleg felhasznált tápanyagokat jobban értékesiti is, viszont
energia-forrásul magában véve nem tekinthető, annál kevésbbé, mert az
elégésnél igen kevés kaloriatartalommal rendelkezik. Sok keserves
veszekedésbe került, amig Liebig Voit és Pettenkofer álláspontjának
helyes voltát elismerte. Wöhlernek irja 1870-ben: „Régibb feltevéseimmel
furcsán állok; a fehérje jelentőségét és fogalmát tulbecsülték és most
lassankint az egész felfujt elméletet meg kell semmisitenem.“ Később
pedig igy panaszkodik: „Komolyan foglalkozom avval a gondolattal, hogy a
nyári felolvasás alól kibujok; jobban kimerit, mint a téli és ugy érzem,
hogy magával a kérdéssel is meghasonlottam. Nyáron tudniillik állati
kémiát, táplálkozási elméleteket olvasgatok s olyan kevés dolog érdekel
a mások eredményeiből, hogy magamnak is elmegy tőle a kedvem. Kicsinyes
próbálkozások, – semmit se lehet velük kezdeni; a modern fiziológusoknál
hiányzik az egységes nagy, minden kutatást lekötő eszme.“
A sok panaszból az a megismerés kacsintgat ki, hogy uj gondolatok
szerzői, amikor már beleverték kortársaik fejébe eszméjüket és
érdeklődést tudnak kelteni iránta, maguk már rég tul vanak rajta. Ami a
többieknek friss szenzáczió, számukra már régi mese és a tömeges
elismerés csökönyös volta a kutatót magát is zavarba ejti. A felidézett
szellemek nem eresztik ki a körmük közül, az egyéni gondolat önálló
életet kezd, amelyet a tudós előre nem szabhat meg és sokszor nem is
helyesel. Liebig is ellentmondásba került utolsó éveiben önmagával, ha
nem is annyira, mint például Berzelius. A szülők is ugyanigy vannak
gyermekeikkel s annál hamarabb, minél tehetségesebbek és kiválóbbak,
mint ők.
A többi probléma is, amellyel ekkoriban foglalkozott, csaknem kizárólag
gyakorlati jelentőségü volt. A csecsemőlevessel (maláta, liszt és sók
keveréke) körülbelül ugy járt, mint az ásványi trágyával: saját unokáin
nagyon jó eredménnyel alkalmazta, másoknál azonban olyan utóhatások
léptek fel, hogy fel kellett hagyni vele. A kellemetlen következmények
okát utóbb felismerte és kiküszöbölte, s egyik ellenfelét a saját
gyermekével téritette meg; a csecsemőleves azonban mégsem tudott
meghonosodni.[2] Kenyérporral is próbálkozott, amelylyel az erjedésnél
való anyagveszteség elkerülhető. Egyik régebbi tanitványa, Horsford
ugyanevvel az ötlettel Amerikában nagy vagyont szerzett, Liebignek
ellenben nem sikerült a dolog és ma is csak nagy elvétve alkalmazzák
némely süteményfajtánál. Utolsó éveiben egy kávékivonat tervével
foglalkozott, de saját maga sem volt az eredménynyel megelégedve.
Emlitettük már az üveg ezüstözését; czélja a higanymérgezés
megakadályozása volt, amely ellen a munkások az amalgámozott tükröknél
alig védekezhettek.
A kutató tehát tényleg a legokosabban teszi, ha ismeretei határain belül
marad: uj ténykörülményeket fedez fel s a gyakorlati értékesitést
másokra bizza. Az anyagi haszon elmaradását az emberiségnek kellene
kárpótolnia; a köz jóltevőinek olyan pozicziót és olyan megélhetést kell
biztositani, hogy gondtalanul, sőt gazdagon munkálkodhassanak. Minden
nemzetnek saját érdeke ez, mert az illető tudós nagyszerü cselekvései
annyi energia-veszteséget háritanak el, amely a miniszteri fizetéssel
bizonyára felér. Liebig példája különben a huskivonattal bizonyitja,
hogy a tudományos tekintély elegendő ahhoz, hogy a kutatót fizikai
fáradság nélkül is dus jövedelmi forráshoz juttassa.
Liebig 1863-ban tudományos fordulóra került, amiről Baconról tartott
emlékbeszédéből értesülünk. Wöhlerhez intézett, nyilvánosságra akkor nem
jutott leveleiben már van egynémely hivatkozás ismeretelméleti
tanulmányaira, amelyekben a gyakorlati felfedezés elvi jelentőségeiről
számol be. Bacon irásait nyilvánvalóan azért forgatta, hogy történetileg
megalapozott nézletei legyenek, miután Bacon akkortájt a szakfilozófusok
szemében a természettudományi korszak megalapitója volt. Annál jobban
meglepődött, hogy a dilletáns jogász utalásaiban egyáltalán nem ismert
rá a maga és mások eljárási módszerére. Bacon egyszerüen a jogászi
bizonyitást alkalmazza a természettudományi problémákra is, magától
értetődik, hogy minden számbavehető eredmény nélkül. Dilettánsok
kezdeményezték, történetirók és filozófusok terjesztették Bacon hirnevét
évszázadokon át; olyanok, akik a természettudományhoz épp oly keveset
értettek, mint maga Bacon, a dicsőitett ujitó.
Liebig persze darázsfészekbe nyult és Sigwart filozófus védelmére is
kelt Baconnak. Beismerte ugyan, hogy Bacon bölcsészeti szolgáltatásai
nem maradandó értéküek, de a természetkutatás terén való fejlesztő
hatását kétségtelennek tartotta. Legkedvesebb az egész hercze-hurczában,
amelyben Liebig is élénk részt vett, hogy a bölcsész milyen
lelkinyugalommal próbálja a felfedezőt a saját tudományában kioktatni.
Meg kell emlitenünk, hogy Angliában is rossz néven vették a „nemzeti
szent“ megtépázását.
Akadémiai beszédek alkalmából Liebig ismételten természetfilozófiai
területekre csapott át, amelyek saját tapasztalataira való
vonatkozásaikban tanulságosak.
Liebig ezirányu ötletei közben még egyáltalán nem gyümölcsöztek:
fiziológiai elméleteinél is jobban megelőzték korát. Alapgondolata: az
emberiség fejlődését csakis a természet ismerete és leigázása viszi
előbbre. A természet- és kulturtudománynak ujabban divatozó
szembeállitását Liebig már negyven év előtt akként döntötte meg, hogy _a
természettudományt a kultura tulajdonképpeni tudományának_ vette;
szerinte: „a történelem a politikai és egyházi hatalmak amaz eszeveszett
törekvéseiről ad hirt, hogy az embereket szellemi és testi
rabszolgaságban tartsák; a jövendő történelmi tudománya a szabadság
diadalát fogja leirni, amelyet az emberek a dolgok és az igazság
lényegének megállapitásával vivnak majd ki, még pedig olyan
fegyverekkel, amelyekhez nem tapad vér és olyan harczban, amelyben a
vallás és az erkölcs nagyon elenyésző kis segédcsapat lesz.“
Egy Wöhlerhez intézett levelében még élesebben foglalja össze
gondolatait: „Megpróbáltam annak kimutatását, hogy az emberiség
fejlődését lényegileg a czivilizáló feltalálások és a
természetbuvárkodás révén nyert tapasztalati fogalmak határozzák meg.
Minden más (vallás, filozófia, stb.) annyiban jelent csak valamit,
amennyiben alkalmazkodik a tapasztalati fogalmakhoz. Ha az állami és
egyházi hatalom szövetségben lett volna a természettudománynyal, egy
lépéssel sem jutott volna előbbre és nem fejlődött volna ki korábban
vagy máskép. Mint ellenfelek azonban nem tartóztatták fel, legalább
véleményem szerint, a legkevésbbé sem egymást. Luthert a
természettudományi felfedezések hijján éppugy elégették volna, mint
Husst: a föld alakjának felfedezésével azonban leszakadt az „ég“ az
egyházra, a tüz meghatározásával a „pokol“, a légnyomás fogalma révén
vége lett a „boszorkány“-hitnek, a természet pedig elvesztette
„akaratát“, mihelyt eltünt a „légüres tér iszonya“. Mint a filozófia
dilettáns művelője: igy gondolkozom.“
Ugyanilyen szempontokból magyarázta meg Liebig az 1866. és 1870-iki
politikai eseményeket. Az első alkalommal igy ir: „A tudomány, azaz
értelem és tudás győzött és a tanulság a francziáknak is sokat ér. A
brutális erőszak empirizmusának vége mindörökre. Mindenhol javulni
fognak a viszonyok; a legkonokabb ellenállás persze Bajorországban, e
régi római jogászállamban lesz.“
Az 1870-iki német győzelem kapcsán irja: „A tudás vagy tudomány
mérkőzött az empirizmussal vagy rutinnal s itt is, mint a
mezőgazdaságban, a tudás győzött.“ Meg kell itt jegyeznünk, hogy Liebig
egész életében küzdött a klasszikus nevelési rendszer ellen. A
természettudományok gyorsan növekvő jelentőségét a filológiai oktatás
hátramaradottságával szemben oly felötlőnek tartotta, hogy ez ósdi
relikvia elpusztulását nagyon közelre is remélte. Mennyire csodálkoznék,
ha látná a mai állapotokat, a melyek az ő indokolt és alapos támadása
óta alig hogy valamicskét javultak!
Liebig tehát mozgalmas és sokoldalu tevékenységet fejtett ki Münchenben;
elismeréssel kell adóznunk Miksa császárnak, hogy e pálfordulást épp
akkor tette lehetővé, a mikor már életkérdéssé vált nála. Egész másfajta
eredményekre hivatkozhatott, mint Giessenben, de bizonyára épp oly
értékesekre. Igaz, hogy Liebig kitüntetések iránt is fogékonnyá vált, de
ez a kis hiuság sem tevékenységének, sem jellemének nem ártott, Emlitsük
meg, hogy ellenfelének, Mitscherlichnek kieszközölte a Miksa-rendet, a
porosz Pour le mérite bajor mását, még pedig olyan diszkréten, hogy
Mitscherlich a legnagyobb meglepetéssel tudta meg Wöhlertől, hogy Liebig
keze van a dologban.
Az emberiség sorsának a tudomány szolgálatai által való megkönnyitése
volt Liebig vezető eszméje életének ebben a korszakában. A mit hibázott,
heves és kiméletlen természetének tulajdonithatjuk, a melyen sohasem
tudott teljesen erőt venni. Szubjektive azonban mindig őszinte és
becsületes maradt, habár objektive sokszor igazságtalan volt is.
1863-ban igy nyilatkozott saját magáról: „Nem vagyok természettől fogva
harczias, de ha belekergetnek, akkor nekifekszem a dolognak s minden
erőm megfeszül; nem vakit el a szenvedély, a küzdelem vágya ragad
magával; minden érzékem kiélesül és uj energiák ömlenek belém.“
Tekintve, hogy ezt hatvan éves korában irja, el lehet képzelni, miért
foglalta le a polémia életének javarészét.
Az aggkor fokozódó gyengeségeiről Wöhler utján szerzünk tudomást. Az
első feltünő jel: a laboratóriumi személyes közremüködés abbahagyása, ha
a harminczéves korában fellépő, a kortól független kimerülési tünetektől
eltekintünk. Az ötvenes évek elején érzi a fáradtságot először, tiz
évvel később végét sejti s vissza akar utoljára összefoglalólag egész
életére tekinteni; 1860-ban irja Wöhlernek: „Szeretnék veled közösen egy
regényt irni: „Emlékezések régi időkre“ czimen. Ha visszagondolok
harminczhárom év előtt Frankfurtban való találkozásunkra, szinte
csodálatosnak tetszik az egész; elmondhatjuk, hogy a mai kor sok
munkáján a mi eredményeink tükröződnek; kenyéren és vizen éltünk, hisz’
a mai gazdag laboratoriumoknak még hirük-hamvuk sem volt. Regényt
lehetne irni erről, érdekesebb és szórakoztatóbb volna, mint egy komoly
és unalmas történet, amelynek nincsenek epizódjai.“ 1861-ben mondja:
„Megint vége egy évnek és nemsokára a mi öreg fejünknek is! Nem tudom,
Te hogyan vagy, én azonban olyan kicsinek érzem magam tanári állásomra,
hogy gyakran elkedvetlenedem és szomoru leszek. A mezőgazdasági kémia
révén csaknem elszoktam a kémiától, sőt a fejemre is nőtt.“ 1863-ban
pedig: „Hétfőn este Heidelbergben voltam Bunsen, Vangerow és
Kirchhoffal, s láttam, milyen messze kerülnek idővel az emberek
egymástól, ha az érdekköreik különbözők; heidelbergi barátaink
szocziális és politikai gondolatmenete annyira más területeken mozog és
az én tudományos müködésem annyira izolált, hogy a kölcsönös érintkezés
helyes kiinduló pontjai hiányoznak. Ezért marad magára az öreg ember:
sokakkal vagyunk együtt, de a lelkünk és kedélyünk idegen tőlük.“
1865-ben Berlinbe hivják meg, amiről ezt irja: „Talán hallottad, hogy
Berlinbe szeretnének vinni, mint egy rokokó-tárgyat diszül; a
mezőgazdasághoz kellenék, de ez a nagy müködési kör, amelyre azelőtt
annyira vágytam, az én koromban már nem nekem való.“ 1870-ben Wöhler
közös munkára buzditja; Liebig igy válaszol: „A mezőgazdasági kémia uj
kiadásával vagyok elfoglalva délelőttönkint néhány óráig. Olyan munkához
azonban, amilyet Te szeretnél, már nincs elég erőm. Utolsó
tanulmányommal[3] lezárom életpályámat.“ 1872: „Mi dolgunk van még ezen
a világon?… Egyikünk a másik után pusztul el. Már nem akarok rossz
szivart szivni, ki tudja, meddig szivhatok még jót, halálának évében
viszont ellenkező érzelmek támadnak benne: Január végén irja:
„Előadásaim egész jól mennek; inkább felfrissitenek, mint kifárasztanak.
Kémiai dolgokról már alig olvasok fel; a régi érdeklődés hogy is
aludhatott ki ennyire!“
Még márcziusban is felolvasásairól számol be. Egyszer azután
kertiszékében elaludt, meghült, tüdőhurutot, majd tüdőgyulladást kapott
és 1873 április 18-án, csaknem hetvenéves korában, kiszenvedett.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Liebig testi és szellemi szervezetének energetikai jellemzése
bizonyitja, hogy a „nép“-ből való származásának egy csomó felhalmozott,
fejlődésre képes energiát köszönhet. Különben kétségtelenül a szerencse
gyermeke volt: mindenki önkéntelenül is jóakarattal közeledett feléje,
mindenki örült, ha meglátta. Platen odaadó barátsága is erről
tanuskodik, pedig szellemi rokonság nem igen volt köztük. Örökölt
energia-készlete körülbelül harminczadik évéig fedezte minden
erőszükségletét; innen kezdve fáradsági és kimerülési tünetek lépnek
fel. Liebig utazgatással próbált rajtuk segiteni, hogy a laboratórium
gondjait feledtesse magával. Esti kártyázása is nagyon szórakoztatta,
sőt élete vége felé napi szükségletévé is vált, hogy tulterhelt agyát
elvonja az akaratlan szellemi munkától, ami ilyen külső eszközök nélkül
nem sikerült volna.
Liebig szeretett jól és sokat enni; az ivásban mértékletes volt, a
szivarozásban annál kevésbbé. Wöhlerrel való levelezésében tekintélyes
helyet foglalnak el a kölcsönös szivarkaküldemények és amikor Liebig egy
pár évvel halála előtt sulyosan megbetegedett s leszámolt az élettel,
összes jó szivarjait Wöhlerre hagyományozta. Mikor azután fölépült,
rövidesen azt irhatta barátjának, hogy már mind a szivart saját maga
szivta el. Szivesen látott társaságot, de csak a maga házában.
Lefeküdni, különösen későbbi éveiben, korán szeretett: 9 és 10 között.
Komoly baja, az emlitett eseten kivül alig lehetett, általános
rosszullétről azonban gyakran panaszkodott.
Liebig életét tehát tulnyomóan boldognak mondhatjuk, főleg azért, mert
haláláig elegendő energiája volt ahhoz, hogy az emberiség szolgálatában
álljon és igy belső tartalmat nyerjen.
Liebig egyéniségéről és tevékenységéről áttekinthető képet adnunk igen
nehéz feladat, mert szokatlan sokoldalusággal kerülünk össze. Feltünő
nagy és gyors szellemi reagálóképessége, ami a romantikus tipus
jellemzője a klasszikussal szemben; ennek megfelelőleg koraérett is volt
s ezt a tulajdonságát avval is elárulta, hogy a latin iskola szellemi
zsarnokságát nem sokáig türte. Ugyanerre mutat munkásságának korai
kezdete: még mint gyermek érdeklődik a robbanó anyagok iránt, majd uj
kémiai gondolatok támadnak benne s a durranó ezüst előállitásának saját
maga adja meg a reczeptjét. Fiatalembereknek az a képessége, hogy
másokat könnyen megnyerjenek maguknak és érdekköreiknek, Liebignél
hatványozott mértékben jelentkezett, amit öregkoráig tartó arczbeli
szépsége is elősegitett.
Igy azután kispolgári származása ellenére sem kellett sok akadálylyal
megküzdeni, hogy a maga óhajtott utján járhasson. Igen fiatalon került
abba a kellemes helyzetbe, hogy korának első emberei (Párisban) vezették
be a tudományos munka területeire és személyesen is támogatták. Humboldt
hathatós jóakarata (amelyet szintén csak rokonszenves egyéniségének
köszönhetett) megmentette attól, hogy magántanároskodással morzsolja
szét nagyra hivatott tehetségét és felszabaditotta őt már első
szárnypróbálgatásai után. Egy czél felé egyesitette minden erejét s ezt
meglepő rövid idő alatt érte el. Hamarosan volt laboratóriuma is, ahol
nemcsak saját kutatásait végezhette, hanem tanitványokat is gyüjthetett
maga köré, eszméi és lelkesedései feleslegét nekik ajándékozta és önálló
kutatókká nevelte őket. Igaz, hogy tanitványai néha ellenvetésekben, sőt
személyes támadásokban is részesitették, ami azonban csak tanári
hivatottságát bizonyitotta: félelmetesen sulyos egyénisége ellenére is
meg tudta óvni és ki tudta fejleszteni növendékei egyéniségét is
olyannyira, hogy alkalmilag még ellene is fordultak. E támadások tehát,
még ha igazoltak voltak is, végeredményben az ő dicsőségét szolgálták.
Tevékenységének első és legfontosabb periódusa: a laboratórium kiképzése
és a megfelelő oktatás igen rövid időre korlátozódik. A negyvenes
években, amint már jeleztük, tanitványaihoz való viszonya nagyon
megváltozik: az egyéni tanitás mértéke csökkent. Ötvenedik életéve
elérése előtt már annyira kimerült, hogy ezen a téren egyáltalán nem tud
tovább működni; a személyes tanitás egyszer s mindenkorra véget ér.
Körülbelül ugyanebben az időben fejeződik be a szabad tudományok terén
való kisérleti buvárkodása, miután később csakis az alkalmazott tudomány
kérdéseivel foglalkozik, nem is annyira maga, mint inkább asszisztensei
az ő felügyelete alatt.
Tevékenységének harmadik mezeje irodalmi munkássága volt, amely a
többivel egyszerre vette kezdetét, de életének második szakában
homloktérbe vonul s gazdaggá és termékenynyé teszi későbbi éveit.
Eleinte kritizált, negyvenes éveiben pedig nagyobb munkákhoz látott.
Kettős alkalom adódott hozzá: egyrészt elhunyt szerkesztőtársa, Geiger
özvegyének felsegitése a gyógyszertani kémia kézikönyvének ujabb
átdolgozott kiadása által, másrészt az egyetemtől való anyagi
függetlenség vágya. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy sem a
kezikönyvnek, sem a hozzáfüzött kézi szótárnak nem volt valami nagy,
számottevő sikere; a szerves kémiának a mezőgazdaságra, illetve a
fiziológiára való alkalmazásáról irt műveinek annál inkább.