a következő: Annak, aki valamely elméletet akar felállitani, minden
vonatkozó tényt elfogulatlanul meg kell vizsgálnia, kedvező és
ellentmondó jelentőségüket nyiltan ki kell emelnie. Nem szabad
meggyőződésről beszélni, hanem mindig csak valószinüségről, különben
akaratlanul is tévutra vezethet sokakat. Newton alapelvét kell minden
elméleti tudósnak követnie, aki ma is az első, bár utána a
legtermékenyebb évszázad következett, a mely a természettudományokat
előbbre vitte, mint az előtte lévő évezredek összevéve. Csak az ő módja
szerint lehet az utókor tiszteletét is megőrizni. Szememre fogod vetni,
hogy ezt az elvet magam sem követtem mindig; fájdalom, igazad van. A
nitrogén és klór összetett voltának kimutatása, a mire fiatal koromban
törekedtem, nem igy sikerült volna, ha Newton elvét kellően értékelem.
Meggyőződésemnek akkoriban volt némi valószinüsége; csakhamar azonban be
kellett látnom, hogy tévedek. Okosabb lettem, miután tévedéseimért
megbünhődtem és kigyógyultam belőlük.“
Szinte tragikus ezek után, hogy Berzelius maga is az irodalomnak esett
neki, mikor már kisérletezni nem tudott és végső energiáival próbálta a
szerves kémiára elektrokémikai feltevéseit ráerőszakolni, a nélkül, hogy
az elfogulatlan mértékelés elve eszébe jutott volna. Azóta hatvan év
mult el; a történelmi kritika érvényhez jutott s leszögezte, hogy Liebig
költői képzelő ereje mégis életrevaló gondolatokat hozott világra, a
melyek nemcsak a tudományos vitákat, hanem a gyakorlati alkalmazás
kiméletlen próbáit is kiállják.
E levéltöredékek különben szemléltetően bemutatják a két tipusnak (a
romantikus Liebignek és a klasszikus Berzeliusnak) ellentétes vonásait,
s ennyiben magasan kiemelkednek az aktuális eset fölé.
Liebig könyvének rendkivüli sikere volt. Évről-évre ujabb kiadásban
jelent meg és a fiziológiának olyan szigoru birája is, mint Müller, a
legteljesebb elismeréssel adózott Liebig világosságot árasztó
tevékenységének. A fiziológia csakhamar bekövetkezett hatalmas
fellendülése lényeges részben Liebignek köszönhető, a kit a botanikusok,
elméleti mezőgazdák és a többi „szakemberek“ amatőrnek és jövevénynek
csufoltak.
Ugyanabban az évben, a mikor a Mezőgazdasági Kémia megjelent (1840.),
Liebig meghivást kapott a bécsi egyetem természettudományi karának
reorganizálására. A nyár folyamán Bécsben is volt s megjelenésével ott
is igen kedvező benyomásokat keltett. Hosszu habozás után elutasitotta a
meghivást, miután Giessenben minden igényét (fizetés és laboratórium
tekintetében) teljesitették.
Liebig a növények fiziológiáján kivül az állatokéra is alkalmazni akarta
elveit és hozzá is látott a fiziológiára és pathológiára alkalmazott
organikus vegytan megirásához, a melyet Berzeliusnak ajánlott, Wöhler
irja Liebignek: „Nagyszerü feladatot választottál, olyat, a melyre sem
egy ember erői, sem az emberi élet terjedelme nem elegendő. Tied marad a
dicsőség, hogy ezen a téren korszakot teremtettél.“ Wöhler szava döntött
és Liebig igy válaszol: „Leveledtől valósággal felüdültem. Ha
meggondolod, milyen óriási befolyásod van munkámra és gondolkozásomra
öntudatlanul is, olyannyira, hogy egy kérdőjeledet is sokáig fontolóra
veszem és ha meggondolod, hogy te vagy az egyetlen, a kihez tanácsért
fordulok, ugy elképzelheted, milyen boldoggá tett, hogy nem találtál
visszamenőleg semmiféle tapasztalati tényt, a mely végkövetkeztetésemmel
direkt ellenkeznék.“ Miközben a szótárral mindenféle kellemetlensége
volt, a melyeket valószinüleg saját idegességének és kiméletlen
szigorának köszönhetett s a melyeket Wöhlernek kellett rendbehoznia,
állandóan főeszméjével foglalkozik, olyan odaadással, hogy maga irja: „A
fiziológiám egészen megőrjit.“ Ezt az állitást szószerint lehet venni,
mert egy semmiségért ugy nekitámad Wöhlernek, hogy a legkomolyabb
figyelmeztetésekkel kellett őt megfékeznie; Liebig azután igy védekezik:
„Egész lelkem sebbel van tele; több kiméletre van szükségem, mint
másnak.“ Fiziológiai elveit felolvasásaiban közreadta, sőt hallgatóinak
kimeritően lediktálta. Vetélytársa, Dumas, valahogy elorozta ezeket a
jegyzeteket, a szokott lármával nyilvánosságra hozta és a franczia
iskola ragyogó, uj termékének jelentette ki, a nélkül, hogy Liebig nevét
egyáltalán emlitette volna. Berzeliussal való levelezése mindinkább
megnehezült, mióta Évi jelentésében kirohant Liebig ellen és Wöhelrt, a
jelentés német nyelvü közrebocsátóját, a legkinosabb helyzetbe juttatta.
A sok izgalom után valósággal felüditette Liebiget az a diadalment, a
melylyé Angliába való utazása kiszélesbült. Az elismerés főleg a
mezőgazdasági kémiáról irt könyvének szólt; Angliában a földmivelésről
az iparra való átmenet éppen folyamatban volt s igy Liebig problémája
különösen izgató. A teljes eliparosodás a föld hozadékának
megjavitásával, még feltartható lett volna, Liebig gyakorlati kutatásai,
tehát közérdeküekké váltak, annál is inkább, mert Angliában a tudományos
kémia kifejletlen állapotai folytán mint absztrakt tudóst nem
méltányolták volna ennyire.
Az utazás erőfeszitéseit jól birta, sőt életmódjának alapos
megváltoztatása kedvezően hatott egészségére is. Uj erőkre is volt
szüksége, mert a mezőgazdasági kémiáról vallott nézetei Németországban
és Ausztriában folyton harcziasabb ellenzéki hangulatot provokáltak. Nem
kell csodálkoznunk tehát, hogy 1843. januárjában már megint hitványul
érzi magát, haragszik Marchandra és támadásra készül ellene. Wöhler erre
vonatkozólag irja hozzá: „Ha Marchanddal vagy bárki mással megint hadba
szállasz, sem magadnak nem hoz áldást, sem a tudománynak hasznot.
Felemészted az egészségedet, Morrison-pilulákkal tönkreteszed az
idegeidet. Gondolj arra, hogy 1900-ban, a mikor már mi is szénsavvá,
vizzé és ammoniákká bomlunk szét és csontjainkon kutyák marakodnak – ki
fog majd avval törődni, hogy békében vagy harczban éltünk-e, ki fog
emlékezni tudományos viaskodásaidra, nyugalmad és egészséged
feláldozására? Senki sem. Helyes elveid és ténymegállapitásaid azonban,
megtisztulva minden feleslegestől, ismertek és elismertek lesznek
mindenkor. Különben: hogy jutok ahhoz, hogy az oroszlánt czukorral
etessem!?“
Liebig ezalatt tovább vergődik; negyvenéves korában már komolyan
bucsuzni akar az élettől, amely semmi örömöt nem tud néki nyujtani.
Bevallja, hogy az iróasztal mellett annyira elszokott a mesterségbeli
gyakorlattól, hogy a laboratóriumi munkához egyáltalán nincs türelme.
1844 tavaszán végre teljesen szakitott Berzeliussal, amikor már igazán
tarthatatlan volt köztük a viszony: Berzelius nemcsak Liebig uj
elméletét ostromolta, hanem megvetéssel nyilatkozott régebbi
munkásságáról is, amelyért azelőtt rajongott. Liebig is hibázott:
többször megsértette ellenfelét vagy legalább engedte, hogy mások, az ő
hozzájárulásával, megbántsák. Az Évkönyvekben történt a szakitás és
szinte tudományos leszámolássá bővült.
Testi és szellemi frisseségét ujra visszanyerte 1844-iki angliai utja
alatt. Elhalmozták kitüntetésekkel és hizelgő elismeréssel, mint
külföldi tudóst addig soha és talán azóta sem. „Ha a
megtiszteltetésektől hizni lehetne, akkor Falstaff volnék már; de elég
is volt belőle“ – irja barátjának visszaérkezte után. Ugylátszik
azonban, hogy Angliában szorosabb összeköttetéseket is létesitett, mer
félév mulva ujra kiutazott, hogy egynéhány kapitalistával a növények
ásvány-anyagainak értékesitését megszervezze. Itt különösen az a
körülmény okozott nehézségeket, hogy a kálisókat – amelynek általános
fontosságát laboratóriumi hamu-vizsgálataiból állapitotta meg – könnyen
oldható voltuk következtében az eső magával sodorhatja. Végre a kalium-
és kalciumkarbonát egy vegyületére bukkant rá, amely vizben alig oldódik
s igy a szóbanforgó veszélynek nincs kitéve. Az uj műtrágya technikai
előállitását a liverpooli Muspratt vállalta s ott az ő házában még ma is
kegyelettel emlékeznek meg Liebigről.
Liebig egyidejüleg Giessen mellett ugarföldet vásárolt, hogy a
szükségelt ásványi anyagok felhasználásával, elmélete szerint,
termőfölddé varázsolja át. Liebig azonban csalódott; a csoda szépen
elmaradt, a műtrágya hatott, ugyan, de nagyon kevéssé. A gyártás sem
sikerült s elképzelhetjük, hogy ez a lassan bekövetkező kiábrándulás
mennyire tönkretette Liebig szellemi energiáit.
E közben ujra a kisérleti kutatás felé fordult, amely iránt való
érdeklődése már lelohadt és Wöhlerrel együtt könyvet akart irni. Wöhler
azonban előre tiltakozott az ellen, hogy Liebig, ha belefárad, a
megfigyeléseket egyszerüen segédeire bizza és kijelenti, hogy ebben az
esetben nem hajlandó vele dolgozni. A régi kedv, legalább Liebignél, oda
van és mesterségesen nem lehet kicsiholni.
A tudományos polémia ezalatt folyik tovább; még pedig Laurent és
Gerhardt ellen, akik szembeszállottak Dumas cselszövéseivel és ebben a
közdelemben annyira nem válogattak az eszközök közt, hogy német
felfedezéseket alkalmilag magukévá tettek, miután Francziaországban a
német nyelv ismeretlen volta miatt, nem kellett leleplezéstől tartaniok.
Láttuk, hogy Dumas is igy járt el: ez a gyakorlat a Rajnán tul
nyilvánvalóan szokásjoggá fejlődött. Természetesen Liebig, feszült lelki
izgalmai közepette, maga is tullépi a vita illő és czélszerü határait.
A laboratóriumi munka módszerében is jelentős változás állott be. Liebig
maga alig kisérletezik és a praktikánsokkal sem törődik sokat, viszont
panaszkodik, hogy kiváló tanitványait nem tudja megfelelő teendővel
ellátni. Az ifju erőket az általános elméleti tevékenységre utalja:
hamu-analizissel, állatok és növények alkatrészeinek vizsgálásával,
talajkutatásokkal és ammóniák-kérdéssel foglalkoztatja növendékeit;
inkább munkaanyagban, mint eredetiségben nyujtott sokat. Már régebben is
rendezett tömeges zsirvizsgálódásokat, most a hus alkatrészei körül
végezteti ugyanezt s az eredmények alapján 1847-ben nagyszabásu könyvet
adott ki, amely egy csomó uj anyaggal ismerteti meg a tudományt. Utolsó
jelentékeny kisérleti kutatása volt ez, mindössze 44 éves korában.
Anyagi függetlensége végre biztositva volt s meg kell jegyeznünk, hogy
ebben az esetben egyáltalán nem gondolt arra, hogy szabadalmat kérjen,
ahogy az ásványi trágyával és néhány más alkalommal pénzbeli eredmények
nélkül megpróbálta. Ugylátszik tehát, mégis jobb, ha a kutató vár, amig
a haszon magától jelentkezik.
A Berzeliussal való békitési kisérlet nem sikerült. Rose rávette
Liebiget, hivja meg magához Berzeliust, amikor karlsbadi üdüléséből
Németországon át hazautazik s Liebig irt is néki. Berzelius azonban
(három héttel elutazása előtt) azzal válaszolt, hogy a visszautazásra
már minden előkészületeket megtett s igy, ha Liebig találkozni akar
vele, akkor Bonnban vagy Göttingenben, ahol három-négy napig marad,
rendelkezésére áll. Liebig erre nem volt hajlandó s inkább lemondott
Wöhler meglátogatásáról is.
Egészségi állapotáról folytonosan panaszkodik. Reumatizmusa van, örökös
fejfájással sulyosbitva és a sok kitüntetés sem tudja kárpótolni
fájdalmaiért. Egynek volt csak különös hatása rá: a franczia
becsületrend tiszti keresztjének, amelyet Dumas, aki időközben miniszter
lett, személyesen nyujtott át neki. Ugyanakkor nevetségesnek találja,
hogy Wöhler egy volt segédje nála akarja folytatni tanulmányait.
1850-ben ezeket irja Wöhlernek: „Mióta megint Giessenben vagyok,
hitványul érzem magam; enni és aludni tudok ugyan, de be se birok lépni
dolgozószobámba; ha mégis megteszem, oda van az emésztésem és egész
éjjeleken át virrasztok, még ha semmit sem akarok is csinálni… Szinte
szeretném, ha a gép megállna már és szépen elcsöndesülne minden.
Amennyire szerettem azelőtt fiatalokkal foglalkozni, oly kinosan esik
most; egy kérdés vagy felvilágositás egészen tönkretesz.“
Az utóbbi tétel különösen figyelemreméltó. Láttuk, hogy a tanitásban
Liebig mily sokra vitte, egész lelke a tanitványaié volt. Meg kell
állapitanunk, hogy ez a képessége nemcsak hogy eltünt, hanem épp
ellenkező érzelmeknek adott helyet. És hogy nem a szokásos muló
rosszkedvről van szó, abból a körülményből következik, hogy két év
mulva, mikor Münchenbe telepedett át, biztositékot kivánt arra nézve,
hogy nem kell laboratóriumi oktatást végeznie.
Már előbb kifejezést adtam ama véleményemnek, hogy a megfelelő agysejtek
fiziológiai elhasználtságát kell magyarázatul felvennünk. Ha
elgondoljuk, hogy mindennap egypár tuczat tudományos munkálatba kellett
otthonosan behelyezkednie (a tanitványok természetesnek tartják, hogy a
tanár ugyis ura az egésznek), elképzelhetővé válik, hogy a szellemi
tevékenység ilyen sokoldalu igénybevétele milyen kimerültséget
eredményezhet. Az utasitások pedig, ha lelkiismeretesek, az illető
kisérletbe való olyan feltétlen elmélyedést feltételeznek, hogy a
teremtő képesség, a melyhez a tudós legkésőbb jut el és legrövidebb idő
alatt felemészt, valóságos tüzpróbának van állandóan kitéve. Egy kiváló
laboratóriumi tanár később mindig önkéntelenül leült, ha ilyen sulyos
feladat elé jutott, annak jeléül, hogy minden felesleges
energiapazarlást ösztönszerüleg meg kell takaritania, amikor fáradt
szellemi erőire komoly munka vár. Hozzátehetjük még, hogy az
elöregedéssel együtt a környezet, foglalkozás és hangulat, szóval az
egész szellemi állapot gyors és szaggatott változásai lassankint
lehetetlenné válnak, sőt önkéntelenül is borzad tőlük az illető. Liebig
levelezéseiben is számos bizonyitékot találunk erre a tudományos
tünetre, amikor a nyári utazások terveiről esik szó.
Augusztus 6-án éjjel Berzelius meghalt. Még januárban betegedett meg,
Liebig mihelyt erről értesült, kész volt engesztelő levelet irni; Wöhler
azonban figyelmeztette, hogy irása aligha fogja már életben találni s
ugyanekkor kiderült, hogy a nyomás alatt lévő Jelentés Liebig ellen igen
szenvedélyes támadásokat tartalmaz. Wöhler igyekezett tőle telhetőleg a
legdurvább részeket kiküszöbölni, de épp Liebig franczia ellenfelei
siettek éppen ezeket a tételeket franczia kivonatban Francziaországban
elterjeszteni, igy azután az eredeti szöveg került nyilvánosságra.
Liebig Wöhlerhez fordult tanácsért, előre is alávetvén magát néki, de
Wöhler se tudott tenni semmit. Liebig végül is a legkiméletlenebb
vonatkozásokat külön kinyomatta és szétosztotta a laboratorium látogatói
közt. E támadás utolsó része, a mely Liebiget azzal vádolja, hogy
segédeit adott utasitásokkal uszitotta rá idősebb tanártársaira, továbbá
kényszermunkára fogja be és ha saját utmutatásai nyomán nem tudnak
eredményhez jutni, egyszerüen cserben hagyja őket, – a következő
hozzáfüzött megjegyzéssel végződik: „Mindenki tudja, hogyan bünteti a
törvény azokat a jogászokat, a kik hasonló módon járnak el; kevésbbé
tisztességtelen dolog a tudományos vitában ilyen eszközökre vetemedni?“
Wöhlernek irja: „Berzelius szempontjai és elméletei a maga korának
szemléltető kifejezései voltak s ezért értékesek is; viszont semmivel
sem jelentenek többet ennél. Nem mondom, hogy ez hiba; előnyére szolgált
volna azonban, ha a természetbuvárok „költői“ alkotásai iránt
fogékonyabbnak mutatkozik.“ Ezt a megállapitást teljesen a magunkévá
tehetjük s érdekesen egészitik ki Berzelius fejtegetéseit.
Wöhlernek volt egy rokonszenves ötlete, a mely azonban, sajnos, nem
valósult meg. Mikor Liebig az 1848-as év kedvezőtlen következményeire
mutat rá, Wöhler ezeket irja: „Volna egy ajánlatom: add el a házad,
bucsuzz el és hivasd meg magad ide, második vegyésznek. Akkor együtt
vezetnők az itteni vegytani intézetet, megfelelően kibővittetnők, Te
igazgatsz és előadod a szerves kémiát, én pedig a szervetlent. Igy meg
volna a helyes munkamegosztás, egyikünknek sem kellene halálra dolgoznia
magát és nagyszerü eredményeket érhetnénk el.“ Fájdalom, nem áll
módunkban a hiányos levelezésből megállapitani, válaszolt-e Liebig és
mit erre az okos tanácsra. Megint csak panaszokat hallunk tőle: „A mi
életmódunk, a munka és tanulmányozás vas-rendszere korán összetör és
aggastyánná gyöngit bennünket.“
Ugyanerre az időre esnek Liebig Kémiai levelei, a melyek először az
Augsburger Allgemeine Zeitungban, majd könyvalakban jelentek meg és nagy
érdeklődésre találtak: sok kiadást értek, bár nem valami népszerüen,
illetve nem egyszerü és szórakoztató módon irta meg őket. A széleskörü
érdeklődést valószinüleg a gyakorlati alkalmazásra vonatkozó, lelkes
hévvel előadott utmutatásainak köszönheti.
Épp amikor már komolyan foglalkozott a visszavonulás gondolatával, uj
életet igért néki az a meghivás, amely a legkedvezőbb feltételek mellett
Münchenbe szólitotta. Közvetlenül előtte Heidelbergből kapott hasonló
ajánlatot, miután azonban itt uj laboratóriumot kellett volna
létesitenie, nagyon huzódott tőle. A müncheni meghivás körülményei
azonban oly rendkivüli módon előnyösek voltak, hogy némi habozás után,
kivált saját kormányának hüvös magatartása következtében, az ajánlatot
elfogadta. Áttelepedését, amennyire tudjuk, sohasem volt alkalma
megbánni.
1852 április havában irja Wöhlernek: Ami Münchent illeti, a király ugyan
nagyon szép propozicziókat tett, még sincs sok kedvem hozzá. A király a
mezőgazdaság kifejlesztésére akar felhasználni, amin már régen tul
vagyok. Viszont kellemes, hogy nem igényelnek tőlem oktatást; tanitani,
mikor az ember már öregszik, nagyon ellenszenves foglalkozás… Drága
barátom, Te meg fogsz engem érteni; huszonnyolcz évig huztam ezt az igát
és most már nincs többé erőm hozzá. Ha még dolgozni akarok, mérsékelni
kell magamat. Érzem, mennyire felüdit az a tudat, hogy gyötrelmeimtől
megszabadulok; évek óta nem volt oly jó telem, mint az idén, mert
kevesebbet törtem a fejem. Néked is eljő majd a magad ideje… Eleget
produkáltunk és dolgoztunk, nyugodtan mondhatom: senki sem fogja utánunk
csinálni.“ Amikor Liebig az ajánlat végleges elfogadásáról értesiti,
Wöhler igy válaszol: „Ha egyáltalán irigység élne bennem ellened, most
volna okom rá, hogy irigyeljelek, már csak azért is, hogy nem kell
kisérletezned; én sem fogom ezt az unalmas, testet-lelket megőrlő terhet
sokáig birni.“
Érdekes, hogy mindketten a gyakorlati tevékenységtől való felszabadulást
tekintik a legfontosabb és legkivánatosabb tényezőnek; ez a körülmény
tényleg a legnagyobb jelentőségü is a kutatók teljes kiérése
szempontjából, akár a maguk, akár az illető hatóság elhatározásáról van
szó. Főiskolákon nagy tudósok állandó szép eredményeket csakis a
laboratóriumi munkának ifjabb erőkre való átháritásával érhetnek el,
bármennyire is rajonganak ezért a munkáért, amig maguk is fiatalabbak.
Liebignek a mezőgazdaságra tett fanyar megjegyzése ama sulyos
csalódással magyarázható, amelyet a mesterséges trágya használhatatlan
volta idézett elő. Évekig tartott, amig ez a kérdés végre megoldásra
került.
Liebig 1852 őszén Münchenbe telepedett át és eleinte az intézet épitése
és berendezése foglalkoztatta, miután rajta kivül alig értett valaki
hozzá. Az uj otthon jól sikerült és Wöhler egyik volt tanitványa,
Müller, mindjárt jelentkezett is, hogy nála dolgozhasson. Liebig
megizentette néki hogy nincs kifogása ellene, de személyes oktatásra ne
számitson. „Szilárdul elhatároztam, hogy gyakorlati kurzust itt nem
nyitok, hiszen ebben sorvadtam el, ezért menekültem Giessenből. Tanitási
kötelezettség mellett senkit sem veszek fel laboratóriumomba.“
Viszont sok felolvasást tartott, miután rendes előadásain kivül Miksa
király intencziói értelmében nyilvános felolvasó-estéket kellett
rendeznie, amelyeket az udvar és az előkelő körök sürün látogattak; a
tudomány más érdekes területeiről mások adtak kóstolót. Egyik ilyen
estéjén meglehetősen erős robbanás történt, amely nemcsak magát
Liebiget, hanem egy pár udvari méltóságot is könnyen megsebesitett. Ez
utóbbiak mindamellett szorgalmasan résztvettek Liebig következő
felolvasásain, a tudós azonban gondoskodott arról, hogy hasonló baleset
többé elő ne fordulhasson.
Liebig eleinte csak annyiban volt hatással a mezőgazdaságra, hogy a
ledorongolt elméleti gazdák elkeseredetten megtámadták az ő ásványi
trágya-elméletét. Evvel az elméletével tényleg bajba került, amikor a
nitrogén-trágyázás szükségességét (a légkör és az eső ammóniákjának
megfelelő nitrogén-termelése folytán) kétségbe vonta; könnyü volt
ugyanis a nitrogén-trágyázás eredményeit beigazolni, éppen a guanó
alkalmazásával. Liebig a hatást kénsavas alkatrészeknek tulajdonitotta
és bennük látta a talaj termékenységének legfontosabb tényezőjét. Ma ugy
áll a dolog, hogy mindkét fajta trágyázást szükségesnek ismerik el, ha
intenziv termelés a czél; a nitrogén a mezőgazda számvetésében
viszonylagosan a legnagyobb tétellel szerepel.
A mezőgazdák felvilágositását csaknem kizárólag irodalmi uton folytatta.
Lawes és Gilbert angliai kisérleteit, amelyek látszólag az
ásvány-elmélet teljes czáfolatát eredményezték, Liebig avval a
magyarázattal kisérte, hogy az ottani talaj ásványanyagban oly gazdag,
hogy ujabb, mesterséges szaporitása nem járhat észrevehető hatással. A
szabadalmazott trágya (nehezen oldható kálium) csődjét a termőföld
kálisót lekötő sajátosságával mentegette, aminek folytán az
oldhatatlanság nemcsak hogy felesleges, hanem egyenesen károssá is
válhat. Ezt az érdekes tünetet, amelyet talán csak napjainkban fognak a
föld-kolloid révén teljesen megmagyarázni, Bronner már 1836-ban
észrevette, Huxtable és Thomson 1848-ban ujra, Way pedig 1850-ben
harmadszor is felfedezte. Liebig sem tudott elődei megfigyeléseiről és
csak 1858-ban ismételte meg kisérleteiket, igazolta helyes voltukat; a
gyötrő nagy rejtély kulcsát végre a markában érezte. Elvesztett
területeket azonban, köztudomás szerint, sokkal nehezebb visszahóditani,
mint először megszerezni; Liebignek is folytonos irodalmi harczban
kellett állnia, hogy eszméjét mindenféle irányban érvényesithesse.
Szerencsére uj hivők szegődtek melléje és segitségükkel a növényi
tápanyagok alapelveit a hatvanas években nagy nehezen gyakorlati
sikerhez juttatta. E mezőgazdasági kémiának sok uj, gondosan átdolgozott
kiadása, a siker bizonyságait képviseli.
Müncheni tartózkodása az _irodalmi_ munkásság jegyét viselte mindvégig
magán. Wöhler hiába ajánlja néki a hugysav-vizsgálatok folytatását,
Liebig igy válaszol: „Használhatatlan és tehetetlen munkatársra akadnál
bennem; szivesen látnék hozzá, de nem volnék semmiképen segitségedre. Az
időm sokfelé lekötött, szellemileg pedig egyoldalu munka foglal el:
többek közt épp most akarok a mezőgazdasági kémia terén Stöckhardt ellen
állást foglalni és Kémiai leveleim uj kiadása is küszöbön van.“