savaknak, mint hidrogénvegyületeknek általánosabb alkalmazása. Ez utóbbi
nézet Davytől ered, aki a klórról irt munkájában utal rá, de Lavoisier
elmélete (az oxigén döntő szerepe a savak körül) akkoriban minden mást
elnyomott, miután Berzelius is az övét vette fel a maga elektrokémikus
rendszerébe. Graham másfelől a különböző kénsavak vonatkozásait
világitotta meg, amennyiben a kénpentoxidnak egy, két vagy három atóm
vizzel való vegyületeinek tekintette őket. Liebig ezt a két feltevést
egyesitette: a savakat hidrogénvegyületeknek fogta fel, amelyekbe fém
helyettesithető be. Aszerint, hogy a kérdéses savnak egy vagy több
helyettesithető hidrogénatómja van: egy vagy többértékü. Ez a tétel ma
is áll s mindössze egy lényeges kiegészülés járult hozzá: a savak
molekuláris mennyiségének meghatározása. Igy azokat a formulákat,
amelyekre a hidrogénatómok száma vonatkoztatandó, egyértelmüleg lehet
felállitani. Liebignek csak a savanyu és kettős sók kriteriuma állt
rendelkezésére, amelyekben a hidrogénatómokat részben vagy egészben
különböző fémek helyettesitik s igy egyértékü savaknál nem fordulhatnak
elő. A két kritérium nem felel meg, miután az egyértékü savak is
alkothatnak savanyu sókat s ezen a hiányosságon, legalább némileg, csak
a molekuláris kapcsolatokkal lehet segiteni.
Liebig idevonatkozó eszméit – ami nála szokatlan – habozva és lassan
képezte ki teljesen és 1837-ben vázlatszerüleg nyilvánosságra hozta; a
kimeritő feldolgozás a következő évben került közkézre. Feltünő nála,
aki máskor oly pazarul bánik az elméleti általánositásokkal, hogy ez a
könyv három fejezetre oszlik: Tények, Elmélet, Feltevések; az utolsó
fejezet a savaknak fentebb emlitett, ma már általánosan elfogadott
hidrogén-elméletét tárgyalja.
Liebig szokatlan tartózkodása többször felötlik és a könyv végén
hangsulyozva is van: „Emlitettem, hogy e nézetem néhány szerves sav
vegyületeinek megvizsgálására csábitott; eredményeim az első fejezetben
találhatók… Joggal kérdezhetné valaki: helyes volna ez a feltevés,
azért, mert esetleg felfedezésekhez vezet? Nehéz a válasz: az uj elmélet
mérlegelésénél és alkalmazásánál nem szabad, hogy e nézetek
megvesztegethessenek bárkit is. Minden nézetnek az a sajátsága, hogy
birálatot, kisérletezéseket, munkavágyat ébreszt. Igy áll a dolog az én
elméletemmel is, amely kémiai vegyületeket határozott vonatkozásokba
akar hozni egymással. Nem bizonyos, hogy ez a feltevés a valóságnak
megfelel, csak annyi kétségtelen, hogy a jelenlegi szempontok nagyon
hézagosak és a régi módokon már nem egészithetők ki. Ez uj elmélet uj
utakkal próbálkozik; ki tudja, czélhoz fog-e érni? Arról azonban meg
vagyok győződve, hogy ezen az uton mindenki fontos és nagyszabásu
felfedezésekhez juthat; elméletem a kémiai vegyületeket harmónikus
egészszé egyesiti; aether és ammoniak, terpentinolaj és kénhidrogén egy
és ugyanazon táborba tartoznak. A sötétség után virradást érünk!“
Óvatos felépitését annak tulajdonithatjuk, hogy feltevései a
Berzeliuséval ellenkeznek. Mialatt ezen a munkán dolgozott, kisebb
nézeteltéresek zavarták meg a kiváló mesterrel való jó viszonyát s
mindenféle pletyka révén lassankint végleges szakitáshoz vezettek.
Liebignek mindenesetre becsületére válik, hogy a mestert kimélendő,
annyira mérsékelte szokott szenvedélyességét, hogy rendszert alapitó
gondolatait nem hangsulyozta értékük szerint, hanem puszta feltevések
szerény köntösébe bujtatta őket.
Hogy milyen nehezére esett Liebignek a hidrogénsavakról való nézetét
átgyurnia, egy Berzeliushoz intézett leveléből is láthatjuk, amely 1836.
évi február 23-áról (tehát mindössze egy évvel Dumassal való közös
munkálata és uj elmélete publikálása előtt) van keltezve. Lőwig nézeteit
birálgatja benne, aki a spiräaolajat hidrogénsavnak mondotta, mert
hidrogén kifejlődése mellett kálium oldódik benne és kálisó képződik ki.
„A szekfüsav és baldriansav is ugyanigy viselkedik káliummal szemben. Ha
tiszta szekfüsavban káliumot hevitünk, hidrogéngáz bőséges kiáradása
kapcsán kristályos szekfüsavas kálium jön létre, ami különben igen
természetes jelenség, mert a sav hidrátot tartalmaz, ami azután
kiválasztható belőle. Eczetsav- és hangyasavhidrát ugyanigy viselkedik
és ha a következtetést végletekig viszszük, az összes ilynemü savakat
bátran hidrogénsavnak tekinthetjük.“
E szavaknál a következetes megfigyelés lebilincselő erejét érezzük.
Liebig az elfogadott szempontokból indult ki és egész nyugodtan fejti ki
őket alapitójuk Berzelius ellenében. De talán öntudatlanul is felmerült
benne a gondolat: hátha mégis ugy volna? Nem lehetne tényleg az összes
savakat hidrogénsavaknak tekinteni? Ha hozzávesszük még, hogy a
következő évben, 1837-ben utazott először Angliába s ismerkedett meg
személyesen Grahammal, a kinek foszforsavas munkálatai jelentékeny
segitségeül szolgáltak, akkor látjuk külön-külön azokat az összetevőket,
a melyek Liebig alapvető elméletét eredményezik.
Tisztán látjuk végre Liebig valódi hivatását a majdnem kész elméletek
pompás egésszé foglalásában. Egyes anyagok vagy reakcziók felfedezései
közt alig van igazi eredményt jelentő, a mi pedig Wöhlernél például
gyakran előfordul. Viszont Liebig meglepő képlet-memóriája révén
messzefekvő dolgokat tudott összefogni és a következéseket messze
előrelátta, ahogy a szerves savaknak és később a kémiának a fiziológiára
való alkalmazásánál látjuk.
A keserümandula-olaj tanulmányozásához, – a melyet Wöhler
közreműködésével az amygdalinnak mandulaolajjá és czukorá való
átváltozásának megfigyelésével egészitett ki – a hugysavak bomlási
termékeinek nagyszabásu munkálatai csatlakoztak. Evvel is jelentékeny
feltünést keltett, de ebből a feltünésből több rész jutott a sok uj
anyag és reakczió felett való csodálkozásnak, mint a tudomány általános
fejlesztése örömének. A kisérletezések 1837-ben kezdődtek a fentebb
emlitett munka befejezése után; Wöhler junius 20-án a következőket irja:
„Vegyük elő a régi jó hugysavakat, s tegyük közös vizsgálat tárgyává.
Tegnap láttam csak hozzá és máris olyan eredményekhez jutottam, amelyek
talán a czélhoz vezető utat mutatják.“ Leirja az allantoin előállitását,
a melyet Liebig egy régebbi saját kisérletéből már ismert. Liebig a maga
részéről szivesen belement a közös munkásságba, három éven át sűrün
leveleztek is egymással s e levelek a rendkivüli nehézségek egész
tengerét tárják fel az olvasó előtt. Még a munkálatok
nyilvánosságrahozatala után is mindenfajta kisérletezésekbe
bocsájtkoztak, hogy a régebbi eredményeket lehetőleg kibővitsék vagy
véglegesen igazolják.
A sok fáradozás ellenére sem volt azonban ennek a munkálatnak mélyebb
hatása a tudomány fejlődésére. Sokkal később sikerült csak a szóbanforgó
anyagok rendszeres összefüggéseit és a hugysav mibenlétét megállapitani
s ezek a megállapitások már a szerves kémia fejlődési történetének külön
fejezetébe tartoznak.
Miután a negyvenes évek Liebig munkájában és érdeklődéseiben
lényegbevágó átalakulást jelentenek, nem lesz felesleges, ha eddigi
fejlődésére innen visszatekintünk. Fiatalon és könnyü sikerrel kezdte:
Saját laboratóriuma és a tanitványok serege már biztos utra
kanyaritották. Alig 23 éves korában megnősült és neje egész életében,
amennyire tudjuk, csak javára volt; legalább is nincs semmi bizonyiték
az ellenkezőre. Az asszony megkimélte őt a kicsinyes napi gondoktól s
ezen kivül nem igen avatkozott bele semmibe. Az első tulságos
erőfeszitéseket és kezdetleges laboratóriumának egészségrontó hatását
hamarosan legyőzte, egy évtized mulva kezd csak betegeskedni. Wöhlernek
irja 1832. május 1-én Darmstadtból: „Sajnos, egészségemmel az egész
szünidő alatt olyan rossz lábon állottam, hogy nem tudok örülni a
hazatérésnek; kerülnöm kell a társaságot, hogy el ne rontsam a
gyomromat, mert a legcsekélyebb könnyelmüséget is napokig megsinylem.
Kedélyemről nem is akarok irni, egészen életunttá lettem és el tudom
képzelni, hogy agyonlövetés vagy lenyakazás néha enyhitő szer lehet…
Szinte hallom, a mint azt mondod magadban: mire jó ez a sok fecsegés;
látom ajkad fölött azt a bizonyos ránczot, amely szivedet meghazudtolja
ugyan, de engem a kétségbeesésbe kerget. Kedves jó barátom, már jobban
is vagyok; ha ez lett volna az egyetlen oka ostobaságaim lefirkálásának,
már nem fogsz haragudni értük reám.“
Világosan jelentkeznek nála a kezdődő neuraszténia tünetei: rossz
emésztés és szuggestiós hajlam. Wöhler erre való tekintettel válaszolja:
„Kedves barátom, megint beteg vagy, a kémikus sajátos baja bánt,
hysteria chemicorum, a mely a tulzott szellemi erőfeszitésből ered.
Minden kémikus evvel küzködik. Berzelius is érdeklődött irántad: Hogy
érzi magát Liebig? Utolsó levele szerint idegei meggyöngültek; nagyon
gyors tempóban dolgozik; nyáron majd utaznia kell!“
Az a levél, a melyre Berzelius hivatkozik, a következő részt
tartalmazza: „Állandóan beteg vagyok és attól félek, hogy életem fonala
már nem fog hosszura nyulni; akármit dolgozom, még rosszabbul leszek
tőle, minden kis erőfeszités annyira felizgat, mintha lázas volnék.“
Nemsokára meghalt Wöhler első felesége és az özvegy tudós egy pár
hónapra Giessenbe költözött, hogy Liebiggel együtt dolgozhasson.
Feltételezzük, hogy barátja iránt való gondoskodása Liebiget egy kissé
felrázta rossz hangulatából. Októberben azonban Berlinből, a hol
látogatóban volt, már megint igy ir: „Az utazás meglehetősen kimeritett
és türhetetlen hypochondriám csak erősbödött; igazán vigasztalan dolog,
ha a fantázia a legkisebb és legjelentéktelenebb bajt is annyira
kiszinezi, hogy minden élvezettől megfoszt és minden kellemes perczet
elront. Meg akarok szabadulni ettől az elviselhetetlen szenvedéstől, még
ha egész télen át semmit sem fogok is dolgozhatni.“
Berzeliusnak irja valamivel később: „Csak kegyetlen bajom engedne egy
pár kellemes pillanatot! Ha nem volnék nős és nem volna három gyermekem,
a legszivesebben megmérgezném magam! Láthatja, milyen kétségbeejtő lehet
a helyzetem. Nem tudok aludni!“
Két évvel később, a Mitscherlichchel való erőszakos összetüzése után, a
következőket irja: „Egészségemmel türhetően vagyok; a beteges izgalom, a
melyet legutolsó munkámnak köszönhetek, végre megszünt, csak a
laboratóriumtól borzadok.“ 1839 januárjában pedig: „Őszintén szólva,
undorodom a vegytantól; okvetlen el kell utaznom valahova.“ Augusztusban
igy ir: „Okvetlenül számitok arra, hogy nőddel együtt hozzám jössz;
legalább élvezni fogom az életemet. Tényleg, kevés örömöm van most
benne; nem is érdemes élni – addig robotolunk, a mig meg nem betegszünk
s ha öszeszedjük magunkat, dolgozunk ujra és igy tovább.“ Végre 1841-ben
felkéri Wöhlert, hogy működjön közre kémiai szótárának szerkesztésében
és hozzáteszi: „A műhelyi munka öröme nem tart sokáig; eleget
laboráltunk s én a magam részéről rettenetesen belefáradtam. A
részletkérdések nem érdekelnek, csak az alkalmazási módok; velük akarok
ezentul foglalkozni.“
E későbbi munkálatokat – messzeágazó egységesitő eszmék a kémiának a
fiziológiára való alkalmazásáról – az az irodalmi tevékenység készitette
elő, a melynek Liebig mind teljesebben odaadta magát. Mindenekelőtt
fórumot kellett biztositania, hogy ujitó gondolatait Németországban
érvényesithesse; 1831-ben tehát belépett a Geiger kiadásában megjelenő
Magazin für Pharmazie szerkesztőségébe, a mely külön kritikai rovatot
bocsátott rendelkezésére és Liebig érdekes anyagról bőségesen
gondoskodott is. A folyóirat czime töbször változott (konkurrens lapok
miatt) végre az Annalen der Chemie und Pharmazie czimet vette fel,
miután már régen a vegytani elem volt tultengő benne.
Az évkönyvek Liebig közreműködésétől kezdve az ő egyéniségének bélyegét
viselik. Liebig izgékony szellem volt: a magánérintkezésben
szeretetreméltóságával elragadott mindenkit, de a tollforgatásnál nem
ismert tréfát. A leggorombább kitételektől sem félt s miután rövidesen
első ember lett a lapnál, minden irása nyomdafesték alá is került –
Wöhler békitő kisérletei rendszerint későn jöttek.
Liebig kritikái sokszor igazoltak, de sokszor igazságtalanok is voltak;
nehéz megállapitani, vajjon többet használtak-e, mint a mennyit ártottak
az ügynek. Nem tudunk róla, hogy Liebig ellenfelei az ő kritikáinak
hatása alatt megtértek volna; a haszon tehát nagyon is kétséges. Viszont
egyrészt bizonyos, másrészt valószinü, hogy szellemi mozgalmakat tudott
felkelteni és egyes könnyelmü szerzőket a kérlelhetetlen kritika
veszedelme révén nagyobb óvatossághoz szoktatott. Mégis kételkednem kell
a pozitiv eredmény jelentőségében. Rossz munka nem lehet hosszuéletü,
meglehetősen felesleges tehát az óvaintés és ócsárlás. Ahol pedig a
zsenge erők megvédéséről van szó, ott a szakszerü birálat mindig több
eredménynyel jár, mint a keserü kifakadás. Nem tartom tehát, sokakkal
ellentétben, Liebig ezirányu tevékenységét különösen értékesnek.
Bizonyos, hogy a tudomány őszinte szeretete irányitotta, de Wöhlernek
van igaza, a mikor munkásságának czélszerü és hasznos voltát kétségbe
vonja. A Mitscherlichchel való harcz alkalmával irja: „Gondold, hogy
1890-ben élsz, tehát már pártatlan szemlélő lehetsz és képzeld el, hogy
M. a támadásokra szépen hallgatott és dolgozott volna eredményesen
tovább: mi volna a véleményed M.-ről és magadról, ha az 1834-iki
ujságokat és az akkori csete-patékat olvasnád? Mi volt az eredmény?
Semmi, éppenséggel semmi; M.-t egy kicsit felboszantottad, a közönségnek
szórakozást nyujtottál, a magad életét pedig elkeserited és az
egészségednek nyakára hágsz.“
Liebig persze nem sokat adott ezekre a józan figyelmeztetésekre, sőt
irodalmi csatái idővel csak szaporodtak. A növényi és állattani
fiziológia terén való ujitó tevékenységével sok gyakorlati és elméleti
tudóssal keverődött ellentétbe és bár alárendeltebb érvek tekintetében
sokszor vértezetlen maradt, a hadizsákmányt mindig ujra és ujra ki
kellett kaparnia a föld alól, a mi, ugy látszik, nem is esett nehezére.
Két kritikájának különös jelentősége van, mert nem egyes müvekkel, hanem
egész államokkal foglalkozik. A kémiának Ausztriában, valamint
Poroszországban való állapotáról szól ez a két tanulmány, a mely 1838 és
1840-ben került nyilvánosságra. Egy-egy uj kisérletről van szó, hogy
egész államok gazdasági viszonyai a meglevő hiányokra és azok
megjavitási eszközeire való hivatkozással – közvetlenül irányithatók
legyenek.
Az első tanulmány azzal a tétellel foglalkozik, hogy mig a kémiával
vonatkozásban álló gazdasági területek, például a bányászat és a
vasipar, Ausztriában szépen virágzanak, addig a kémiától független
iparágak egészen fejletlenek. Liebig az alapokok keresése közben arra az
eredményre jut, hogy az illető kémia-tanárok nem felelnek meg igazi
hivatásuknak. Különösen Meisner bécsi politechnikai tanárt okozza, a ki
növendékeit megfosztja a vegytan irodalmának megértő-képességétől, mert
olyan sajátságos kifejezései és nézetei vannak, a melyekkel egészen
magára marad. „Ma már senki sem tanul kémiát, mert se vagyont, se
tisztességet nem lehet vele szerezni, s igy a kémiai tudomány a gyengék
és gyámoltalanok menedékhelyévé vált.“ Liebig tehát azt követeli, hogy
alaposan képzett tanárokat hivjanak meg a vegytani székre, akkor a
kémiai iparágak is kifejlődnek, ahogy a Glasgow-ban egy évszázad óta
működő, kiváló tanári gárda a környékbeli ipar kivirágzásához is nagyban
hozzájárult.
A második tanulmány kifejti, hogy bár Poroszországban, főleg Berlinben
kitünő kémikusok vannak, de tanitási tevékenységüket az állam fukarsága
megneheziti s igy nem tudnak igazán értékes eredményekre hivatkozni. A
másik lényeges akadályt a „klasszikus nevelés“ babonás tiszteletében
látja: „Különös, hogy egy valóban felvilágosodott nemzet a műveltség
fogalmát a klasszikus nyelvekkel, történelemmel és irodalommal kimeriti…
A gimnáziumnak az ipariskola ellen való küzdelme a szappanfőző
tiltakozása a gázfény ellen, a vendéglősé a gyorsposta és a szekeresé a
csatornával és vasuttal szemben… Tagadhatatlan, hogy a humanizmus
tultengése a természet- és orvostudományok térhóditását megakadályozza,
még pedig olyan elvek következtében, a melyeket egy félszázad mulva
szégyenkezve és szánakozva fognak lemosolyogni.“ Liebig az
időszámitásban egy kicsit optimista volt, mert az ötven esztendő
1890-ben letelt és a megjövendölt átalakulás még nem következett be.
Igaz, hogy a főiskoláink háztartásában a legnagyobb tételekkel a
természet- és orvostudományi intézetek és tanári testületek szerepelnek,
de a nemzet belső meggyőződése még a régi téves hittel azonos.
E két czikknek jelentékeny hatása volt, de a két illetékes helyen
egymással éppen ellenkező irányban. Az osztrák kormány a kéretlen és
kellemetlen tanácsot szivesen vette és nagy áldozatok árán előbb
Liebiget akarta Bécsbe meghivni, miután pedig ez a kisérlet nem
sikerült, legalább Giessenben kiképzett kémikusokkal töltötte be a
vezető állások javarészét. A mig azonban Ausztriában Liebig a
körülményekhez mérten czélt ért, Poroszországban fellépését illetéktelen
beavatkozásnak tekintették és nemcsak hogy tanitványokat nem
biztositottak neki, hanem a porosz alattvalókat eltiltották attól, hogy
Giessenben tanuljanak. Mitscherlich még jóval később is terjedelmes
beadványokat intézett a felsőbb hatóságokhoz, a melyekben a vegytani
oktatás szükségszerü csődjével fenyegetőzik, ha Rose önálló
laboratóriumot kap és a berlini egyetem tényleg csak akkor jutott
Hofmann révén hozzá, a mikor szerte Németországban mindenhol már nagy
laboratóriumok működtek.
A fárasztó szerkesztői munkásságon kivül később egyéb irodalmi
feladatokat is vállalt, nyilvánvalólag, hogy az egyetemtől anyagilag
függetlenithesse magát; hozzálátott az organikus vegytan és egy kémiai
szótár megirásához. Szokott temperamentumos módján irja 1839-ben: „Ez az
átkozott könyvirás egészen kétségbeejt; soha többé nem fogok ilyesmit
vállalni, még ha gyémánthegyeket igérnek is érte!“ 1840. pedig: „Csak
panaszkodni tudok, keseregni feldult életemen, a melyet a papir fal fel.
Az organikus vegytan első kötete kész, de előszót és bevezetést kellett
hozzá irnom, a mi sok időmbe került. Mást nem tudok veled közölni.“
Ez a munkásság is jelentékenyen hozzájárult Liebig gyakorlati
irányváltoztatásához; liverpooli 1837-ben való utazása is sokat
lenditett rajta: jelen volt a British Association ülésein és az
organikus kémia előadójává választották. Felkeresett egy csomó
ipartelepet s itt ismerte meg tulajdonképpen a kémiai iparágak óriási
jelentőségét és a tudomány eddigi közönyének hátrányait.
A növények fejlődésének kémiai feltételeiről vallott gondolatait
kialakulásukban Wöhlerrel és Berzeliussal váltott leveleiből követhetjük
nyomon; ezek az eszmék 1840. elején hirtelen megértek és már irásba is
foglalódtak, sőt valószinünek tartjuk, hogy a papiron öltöttek testet.
Berzeliussal megelőzőleg több éven át levelezett a szerves vegyületek
rendszeréről s közben sok apró szőrszálhasogatással és veszekedéssel
pazarolták el idejüket. Liebig 1840. április 26-án többek közt a
következőket irja néki:
„Előre bevallom, hogy rettenetesen utálom és huzódom a mai kémiai
tudományos hercze-hurczáktól; az egész tan fejetetejére van állitva a
behelyettesitési elmélet körül való verekedés miatt. A mit cselekedtünk
és dolgoztunk, csak arra jó, hogy aranypapirba burkoljanak. Nem is
hinnéd, milyen szerény, rideg és józan lettem, mióta Persoz könyvét,
Dumas és mások fecsegéseit olvastam; egészen meggyógyultam tőlük, szinte
hánytatószernek illettek be s ha rajtam áll, a lapban nem lesz többé
róluk szó. Komolyan kérdőre vontam magamat, vajjon mire kellett ez a sok
piszkálódás: sem az orvostudomány, sem a fiziológia, sem az ipar nem
fejlődött tőle; az a kisérleti anyag, ami rendelkezésünkre áll, sokkal
ujabb és gyengébb, semhogy egy hónapnál hosszabb életü törvényeket
alapithatnának rájuk. Helyénvaló volna talán, hogv az organikus
természet helyett az átalakulásokat tanulmányozzuk és klór utján való
behelyettesítéseket keressünk? Ez a szerencsétlen klór-őrjöngés az oka
ennek a sok nyomoruságos és haszontalan vizsgálódásnak! Nem is
mondhatom, milyen beteggé és fáradttá tesz már a puszta olvasás is s
mindebben te vagy hibás, ne vedd rossz néven, mert ha nem
ellenzékeskedtél volna, akkor senki sem törődne az egész dologgal; igy
azonban már jelentősége van az ügynek s ez a te hibád; belső igazság nem
volt benne, össze kellett volna az egész gyámoltalan épületnek magától
esnie… Négy hónapja egész mással foglalkozom: az organikus kémia ama
törvényeivel, amelyek a mezőgazdaságra és fiziológiára vonatkoznak s
érdekes eredményekhez jutottam. A szalma, széna és a magok analizise
által megállapitottam, hogy egyenlő terjedelmü mező, erdő vagy
szántóföld egyenlő mennyiségü amorf szenet termel; egy hektár gabonaföld
annyit, mint egy hektár répaföld. A fü, a fa, vagy a termés, amit
kapunk: 2500 méteres térségnél, közel 1000 font szénanyagot tartalmaz.
Ez az eredmény nagyon meglepett. A mező és erdő nem kap trágyát,
évenkint megfosztjuk fában és szénában egy csomó szénanyagtól, anélkül,
hogy pótolnók és a szén még is gyarapodik a humusban; nyilvánvaló, hogy
a szénkészlet a légkör közremüködésével halmozódik fel. Nagyon egyszerü
módon jöttem rá, hogy a növények minden szén-tartalma a légkör
szénsavaiból ered… A szénanyagokat tehát a levegő szüli, de a közelebbi
forrást soká kerestem. Miután azonban a jávorfa, a szőlő, a nyirfa és
minden más növény váladékában ammóniákot találtam, nem kételkedhettem
eredetében: az esőnek kell ammóniákot tartalmaznia, amit különben
vizsgálódásaim egyértelmüleg igazoltak… Figyelemmel voltam a növények
alkalikus elemeire, illetve az alkalikus termőföldre és abban a biztos
feltevésben, hogy nélkülözhetetlen alkotórészről van szó, a talaj
szerint való mennyiségi különbségeiket vettem közelebbi revizió alá… Igy
akadtam rá a trágya igazi hatásképességére: ammóniák, kovasavas kálium,
foszforsavas kalcium és magnézia tartalmánál fogva és az egyes anyagok
mennyiségi megoszlása szerint müködik.“ Hozzáteszi még Liebig, hogy
minderről részletesebben két hónap mulva megjelenő könyvében fog irni.
Ez a könyv nem tetszett Berzeliusnak, még kevésbé az a neki ajánlott
munka, a mely hasonló szempontokat alkalmaz az állati fiziológiára is.
Nézeteltérésükről, a mely Liebig tudományos pálfordulásával kancsolatos,
Berzelius a következő érdekes sorokat irja: „Amig a tudomány határainak
kibővitésén fáradoztál, őszinte csodálattal adóztam érte; felfedezéseid
fontossága és bősége a tudomány vezérei közé emelt. Költői és eleven
szellemi energiád uj és meglepő utakat tártak fel előtted; természetes
hajlandóságaid szabadon érvényesültek. Az angol társaság felszólitása,
hogy az organikus vegytan állásáról tarts beszámolót és a Geiger-féle
folyóirat kiadása a hivatásos irodalomhoz terelt át. Ezirányu hajlamaid
az előadás nagy könnyedségével párosulva az elméletek beláthatatlan
végleteibe sodortak, ahol éppen a költői lélek a legveszedelmesebb
kalauz. Ragyogó álmokat szőttél, a melyeket komoly meggyőződéssel adtál
át a nagy nyilvánosságnak. A kémiában való gazdag gyakorlati ismereteid
olyan szomszédos mezőkre csábitottak, a melyeken anatómiai és
fiziológiai tudásod fogyatékossága miatt nem tudsz helyt állni; irásaid
félreérthetetlenül emellett tanuskodnak. Európai és amerikai kezdők és
amatőrök dicsőitenek, de a hivatottak előtt napról-napra veszitettél
tekintélyedből, a hogy csalóka ábrándokért elhagytad a tiszta
igazságokat és nem törődtél a veszélyes következményekkel.“
A szigoru birálatot Berzelius a helyes irány megjelölésével fejezi be: