legjelentékenyebb müvét Humboldtnak ajánlotta. Az előszóban megemlékezik
találkozásukról és igy folytatja: „Vele való találkozásom egész jövőmnek
alapköve lett; a leghatalmasabb és legszeretetreméltóbb tudós támogatóra
és barátra találtam benne. Ismeretlenül, ajánlólevél nélkül voltam egy
óriás városban, ahol a nemzetközi nagy emberáradat az ottani kiváló
természetbuvárokkal és tudósokkal való érintkezést annyira megneheziti,
hogy magam is, mint sokan mások, észrevétlenül pusztultam volna el;
Humboldt révén ez a veszély elmult felettem. Ettől a naptól kezdve,
minden intézet és minden laboratorium tárva állott előttem; meleg
érdeklődést és ennek révén olyan hű és állandó barátokat tudtam
szerezni, mint kitünő tanáraim, Gay-Lussac, Dulong és Thenard. Az ő
bizalmuk tette lehetővé, hogy méltó voltam arra a működési körre, a
melynek határain belül tizenhat évig szakadatlanul dolgoztam.“
Az utóbbi megjegyzés Humboldt közbenjárására vonatkozik a giesseni
tanári állás neki juttatása körül, amiről alább lesz szó. Egyidejüleg
olyan szoros baráti viszony fejlődött ki a negyvenöt éves Gay-Lussac,
(aki tudományos pályafutása javarészén már tul volt) és a fiatal kezdő
közt, hogy a kitünő tudós együtt dolgozott Liebig munkálatain vele és
egyik nehéz kisérlet sikerülte után valóságos diadaltánczot járt a
laboratórium-asztal körül. Liebig is egész életén át hálás
lekötelezettje maradt Gay-Lussacnak és mindig sikra szállt mellette,
amikor igazságtalan támadások érték.
A közös munka, tudományos szempontból, rendszeres továbbfejlesztését
jelenti Liebig próbálkozásainak és a Gay-Lussac technikai
segédeszközeinek eredményes hatása nyilvánvaló. Sikerült is a robbanó
ezüstöt teljesen analizálni és az eredményt sokoldalu kisérletezéssel
megtámasztani; egynéhány további kémiai termékre is rábukkantak. A
tudomány akkori felszereltsége mellett lehetetlen volt az összetételek
szervezetébe behatolniok, miután a szükséges előfeltételek hiányoztak.
Ezirányu munkássága is élénk feltünést keltett, a legtöbb szakfolyóirat
hirt adott róla és Berzelius is felvette az évi jelentésbe, részletesen
és elismerő hangon; ez utóbbi körülmény sokkal nagyobb jelentőségü volt,
mint a „Külföldi tudósok tanulmányai“-ban való közzététel, miután a
jelentés álláspontja teljességgel befolyásolhatatlan volt.
Liebig 1824. elején visszaérkezett hazájába és kereste az alkalmat, hogy
szerzett tudását és ismereteit értékesithesse. Még Párisból megszerezte
in absentia az erlangeni tudorságot; az értekezés elméleti tartalmu volt
és a szervetlen kémiának a szerveshez való viszonyát tárgyalta; szövege,
ugy látszik, elkallódott. Kastner meleg ajánlatára a felavatást
engedélyezték. Arról volt szó tudniillik, hogy a külföldön
(Bajorországban) szerzett rangfokozat a giesseni országos egyetemen is
érvényesithető legyen, ami Schmidt fizikai és Zimmermann kémiai tanár
vizsgái alapján történt csak meg. Azután Humboldt befolyása is hatott és
a kormány – az egyetem megkérdezése nélkül – Liebiget rendkivüli tanárrá
nevezte ki 1824. május 24-én. Liebig akkor alig volt több 21 évesnél.
Mint emlitettük, a kémiai tanszéket Giessenben Zimmermann töltötte be.
Eleinte teologiát tanult, azután a természettudományokhoz és a
pedagógiához tért át és az akkori természetfilozófiai stilusban
működött. Egy kis kerti házban volt a laboratórium és 220 forint
fentartási költség lett részére évenként folyósítva. Liebig folyamodott,
hogy a laboratórium és ez a fentartási költség neki is rendelkezésére
álljon; természetesen e kérését elutasitották; mindössze évi 100
forintnyi javadalmazást kapott. Megkezdte előadásait és a váratlan és
diadalmas versengés ugy látszik, Zimmermanra nézve tragikusan végződött.
1825 nyarán ugyanis mindketten ötórás vegytani kollégiumot hirdettek,
Zimmermann azonban nem tudta öszehozni. Erre előbb utazási ösztöndijat
kért és miután visszautasitották, szabadságért folyamodott, amelyet
azonban, ugy látszik, meg sem kezdhetett, mert nem sokára ezután vizbe
fult. A halálfelvételi jegyzőkönyvben ez utóbbi két szó át van huzva és
helyettük „halálát lelte“ áll; a temetés már másnap este megtörtént
„Wagner pedellus jelenlétében, a ki ezen jegyzőkönyvet a pappal együtt
irta alá.“ Miután az eset tisztázásához nincs elegendő anyagunk és
nehezen is volna megszerezhető, tekintsük az ügyet befejezettnek.
Liebig elragadó személyiségével hamarosan legyőzte azt a tartózkodó
magatartást, a melyet a tulságosan fiatal és „rendszertelenül kiképzett“
tudós gyors kineveztetése idősebb tanártársainál előidézett; különösen
Vogt tanárban akadt igen értelmes és készséges támogatóra. Ha
meggondoljuk, hogy ma ilyen kinevezés, mint a főiskolák belső
szabadságának megsértése, minden egyetemen viharos felzudulást
támasztana, ha a közoktatásügyi miniszternek egyáltalán bátorsága volna
olyan valakinek juttatni tanszéket, a ki még az érettségin sem esett
keresztül, sőt a gimnáziumból alkalmatlan volta miatt egyszerüen
eltávolitották, meg kell állapitanunk, hogy Németország azóta
rohamléptekkel közeledett a kinai ideálok felé.
Liebig főtörekvése, mindjárt állásának elfoglalása után abból állt, hogy
a tanitási rendszert lehetőleg fejleszsze. Egyrészt az átélt nehézségek
tették előtte kivánatossá, hogy fiatalabb kartársainak utját egyengesse,
másrészt és főleg az a belső ellenállhatatlan vágy uralta, a mely
személyiségében és szellemi szervezetében rejlett és gondolatai és
munkatervei lehető legszélesebb elterjesztésében valósult volna meg. Ez
a czél volt a legfontosabb előtte jó ideig, erre áldozta legtöbb idejét
és pénzét s a kutatók kiművelésére szolgáló laboratórium megteremtése
volt minden alkotása közt a legeredetibb és leglényegesebb.
A kezdet meglehetős szerény volt: néhány kollégájával összeállott, hogy
gyógyszerész-jelöltek és technikusok részére olyan intézetet alapítson,
a melyben egy éven át hivatásukra külön kiképzést nyernének. Az egyetemi
tanács (a filologusok testülete) ellene volt a tervnek, a miniszterium
pedig az ajánlattévők magánvállalkozásának minősitette. Ők azután meg is
valósitották az ötletet, beállitották az előadások rendjét, ugy hogy a
megfelelő felhivás a szaklapokban már 1826 folyamán megjelenhetett. Bár
először csak ketten iratkoztak be, az eredmény annyira kedvező volt,
hogy nemsokára a rövid laboratóriumi oktatást az egész téli szemeszterre
ki kellett terjeszteni. Az 1827–28-iki téli félévre már októberben
lefoglalták az összes helyeket. A laboratórium egy hajdani kaszárnya
őrségi helyiségében volt berendezve és tulajdonképp csak az egyetlen
őrszobából állott; egy kis kamrácska szilgált mérleghelyül és egyuttal
preparáló szobául, minélfogva télen nem volt szabad füteni. Elől egy
nyilt oszlopcsarnok volt, ahol valamikor az őr járt fel és alá; itt
mérges gázokkal kisérleteztek. Igy kezdődött meg a kémiai
oktató-laboratórium kifejlődése, mely minden egyetemi tanitásnak
alapvető intézménye lett vagy azzá lesz ezután.
Daczára annak, hogy a helyzet tarthatatlan volta néhány év mulva
nyilvánvalóvá lett és Liebig állandóan orvoslást és javitást sürgetett,
mégis 1833-ig tartott, mig ezzel az ügygyel érdemben foglalkoztak és
csak akkor, midőn Liebig kijelentette, hogy a következő télen –
mivelhogy ismét indokolatlanul huzták-halasztották a dolgot – sem
előadni, sem tanitani nem fog. Lindehez, az egyetemi tanács elnökéhez
intézett levelében, mely őszinteség tekintetében semmi kivánni valót nem
hagy maga után, Liebig panaszkodik a lealázó bánásmód miatt és értesiti,
hogy miután a négy év előtt kért nélkülözhetetlen fizetésemelést
megtagadták, gondoskodott arról, hogy – irodalmi tevékenysége által –
lehetőleg függetlenitse magát az egyetemtől.
Az elnök azután mindent megtett, hogy Liebiget kielégitse; kiengesztelő
levelet irt hozzá, melyben a sulyosabb sérelmekért mentegetődzik, a
többiekre vonatkozólag pedig szóbeli elintézést helyez kilátásba;
értesiti továbbá, hogy az épitési engedély már rendben van. Arról volt
ugyanis szó, hogy az őrház a mellette lévő főépülettel kétemeletes
összeköttetést nyerjen, miáltal Liebig elegendő helyhez jutott volna. Ez
a terv két éven belül végrehajtódott, de csak rövid ideig volt elegendő
a folytonosan szaporodó tanitványok befogadására, ugy hogy néhány év
mulva az egész kezdő tanfolyamot kihelyezték innen és Liebig ezután
kizárólag a haladókkal és végzett növendékeivel foglalkozott. Ez az
állapot 1852 végéig tartott, a midőn Liebig Giessent otthagyta.
Liebig giesseni harmincz éves tanári tevékenységének eredményei addig és
azóta is páratlanul állanak. Nem túlozunk, ha azt állitjuk, hogy Liebig
ez idő alatt az egész kulturvilágot ellátta kémiai tanárokkal. Ha
tekintetbe veszszük, hogy az uttörés után sokkal könnyebb lett volna
hasonló eredményeket elérni és még sem sikerült, akkor tudjuk őt érdeme
szerint megbecsülni. Különösen kiemelendő, hogy Liebig sok tanitványát
ugy irányitotta, hogy később is, a midőn már önállóak lettek és tanáruk
buzditó befolyásától felszabadultak, produktive tudtak működni.
Elsőrangu tanári tehetség volt: minta nélkül, de habozás nélkül is
megtalálta a lényeges eszközt, a melyeknek segitségével rendkivüli
sikerek érhetők el.
Ez az eszköz: az önálló gondolkozásnak a munkánál való kifejlesztése.
Különösen hangzik és mégis oly nehéz a tanitványt szárnyra bocsátani, a
mikor gondolatmenete más utra tér, mint a melyet a tanár feltételezett.
Tudok róla, hogy egy kiváló tudós és köztiszteletben álló tanár hiába
dolgozott, mert tanitványait öntudatlanul rákényszeritette, hogy csak
arra az eredményre bukkanjanak, a melyet maga előre várt. Igy aztán több
száz doktort avatott fel ugyan, alighanem azonban egy tanitványa sem
multa felül, későbben, az átlagot. Liebig a maga rendszeréről
önéletrajzában igy nyilatkozik:
„A laboratóriumban, melyet gyakorlott asszisztensek vezettek, csakis a
kezdőket illetőleg volt tulajdonképeni oktatásról szó; a magam
tanitványait mindössze annyiban befolyásoltam, hogy feladatokat tüztem
ki nekik és ellenőriztem a megoldást: bennem, mint a kör sugarainak,
mindannyiuknak egy közös középpontjuk volt. Különös utasitásokat nem
adtam, reggelenként mindenkitől átvettem a jelentést, hogy előző napon
mit dolgozott és mit akar csinálni: vagy hozzájárultam vagy megtettem
ellenvetéseimet. Mindenki kénytelen volt a maga utját egyedül
megtalálni. Az együttlét és állandó érintkezés folytán, mindegyik részt
vett valamennyiük munkájában, kölcsönösen mindenki tanult a többitől.
Télen kétszer hetenként áttekintő előadást tartottam a legfontosabb napi
kérdésekről. Jórészt szemléltető képet adtam a magam és az ő munkáikról,
összeköttetésben más kémikusok kisérleteivel. Kora reggeltől késő estig
dolgoztunk; szórakozás és mulatság Giessenben ismeretlen fogalmak
voltak. Csak a szolga panaszkodott ismételten, hogy este, amikor
tisztogatnia kellett volna, tanitványaimat nem birta a laboratóriumból
kizavarni. Giessenben való tartózkodásuk emléke, amint többször
hallottam, tanitványaim legtöbbjénél a hasznosan alkalmazott idő
kellemes tudatát ébresztette fel.“
Megismerkedünk egy második ténynyel is, mely Liebig eredményeire
mértékadó: a munka közösségével. Abban az időben, midőn a rendszeres
kémia, főleg Liebig munkálkodása folytán, gyors fejlődésnek indult, az ő
érdeklődése és munkaköre e tudományág minden területét felölelte;
tanitványai igy abba a megbecsülhetlen előnybe jutottak, hogy egyrészt
mesterük munkatársainak érezték magukat, másrészt tudatában voltak
annak, hogy nem végeznek hiába való munkát, hanem a tudomány rohamos
fejlődéséből maguk is kiveszik a részüket. Ez által tanáruk egyéni
lelkesedéseit teljesen átérezték; hiszen semmit sem lehet könnyebben
fiatal emberekkel megosztani, mint becsületes hitet és semmi sem teszi
őket boldogabbá, mint a közös munka. Liebig kutatói jelentősége tehát
szükséges előfeltétele volt rendkivüli tanári sikereinek. Nincs kizárva,
hogy egyéb jeles tulajdonságaival másodrangu tudós még eredeti kutatók
kiképzésében is szép tanári sikerekre viszi; de csak egynéhányról,
esetleg egyről lehet szó, aki az ő révén magasra emelkedik. Állandó
iskola megteremtéséhez nagy horderejü alkotó-gondolatra van szükség.
Liebig tudományos munkásságát eleinte jórészt az oktatási rendszer
megszervezése foglalja le; mindössze a szervetlen és szerves kémiára
vonatkozó néhány érdekes vizsgálódáshoz tudott magának időt szakitani.
Ha magunk elé képzeljük, hogy e munkálatait a régi őrszobában nyüzsgő
tanitványai közt kellett végeznie, csodálkozunk tartalmasságukon és
ötletességükön. A részletekre nincs helyünk kitérni, a robbanó
vegyületek kiindulási pontjáról kell csak megemlékeznünk, miután
életbevágó hatással volt reá. Liebig a durranó ezüstnek köszönheti nem
csak a gimnáziumból való kicsapatását, nemcsak kémikusi pályafutását és
giesseni tanszékét, hanem leghübb barátját is. Miután a durranó ezüst e
szolgálatot Liebignek megtette, többé – egy rövid későbbi időköztől
eltekintve – nem alkalmatlankodott nála.
Ugyanakkor, amikor Liebig Párisban a robbanó savakkal bajlódott, Wöhler
Frigyes, a berlini ipariskola tanára, a ciánsavakkal kisérletezett s
ugyanahhoz az összetételhez jutott, mint időközben Liebig és Gay-Lussac
a robbanó savakra vonatkozólag. Kérdéses volt, vajjon kinek az analizise
téves, miután, az egyenlő megoszlás ténye még ismeretlen lévén,
kizártnak látszott, hogy két különböző anyagnak azonos összetétele
legyen. Gay-Lussac mindjárt utalt arra a lehetőségre, hogy az atomoknak
különböző elrendezéséről volna szó; Liebig viszont Wöhler tévedését
tartja valószinübbnek, amit analizis utján próbál bebizonyitani és
különben más ellentmondásokat is talál nála. Wöhler fölháborodva irja
Berzeliusnak, hogy Liebig hatszázalékos tévedéssel vádolja, holott
Liebig munkájának elhibázott volta minden különös ujabb vizsgálódás
nélkül is nyilvánvaló. Szerencsére 1826-ban Wöhler szülővárosában,
Frankfurtban, személyesen találkozhattak s hamar megbarátkoztak
egymással, olyannyira, hogy az ütközőpontot közös fáradsággal
kiküszöbölték, miután Liebig belátta tévedését. Ezt különben a
nyilvánosság előtt is beismerte, első jelentékeny munkájában pedig,
amelyet a robbanó vegyületekről irt, oxálsavas tartalmuk felől vallott
hitéért is megvezekelt. Liebig gyors és szenvedélyes állásfoglalása
kémiai kérdésekben még többször vezetett hasonló eredményre s Liebig
mindig beismerte botlásait. A nitrogénszénsav salétromtartalmának
kérdése is barátságosan intéződött el közöttük, sőt a két ellentétes
vérmérsékletü tudós (Wöhler t. i. a klassikus tipushoz tartozott) olyan
benső viszonyba került egymáshoz, amelyhez eredmények tekintetében csak
a Geöthe és Schilleré hasonlitható. A kettejük levélváltása (amelyet
Wöhler leánya és Hoffmann adott ki, fájdalom, Wöhler kivánságához képest
csonkán), roppant értékes adatokat tartalmaz a kutatók biológiájához és
a harmonikus tulajdonságokat kettejük között világosan megjelöli.
Röviddel halála előtt, 1871. évi Szilveszter estéjén, Liebig a
következőket irja Wöhlernek: „Ha meghaltunk és rég porrá váltunk, ama
kötelékek, melyek bennünket az életben egyesitettek, az emberek
emlékezetében is örökké összefüznek; ritka példája leszünk annak, hogy
két ember, a kik hiven, irigység és rosszakarat nélkül ugyanazon a téren
küzdött és verekedett, mindig szoros barátságban maradt.“
Előbb elválasztó, később összekötő munkájuk az egyenlő megoszlásu
vegyületekről Berzeliusnál azután az egyenlő megoszlás fogalmához
vezetett, a mely éppen a szerves kémiában nagy fontosságuvá vált.
Figyelemreméltó, hogy a két barát e nagyjelentőségü fogalom kiképzésének
alkalmát nem használta fel, daczára annak, hogy legközelebb jártak
hozzá. Valószinü, hogy ehhez a munkához még nagyon fiatalok voltak.
A leirt organikus kutatások, valamint a többiek is pontos analiziseket
feltételeztek az akkori technikai alkalmatosságok fejletlen volta
ellenére. Az elv ugyan már megállapitást nyert; Lavoisier az első
tájékoztató lépéseket megtette a körül, hogy milyen szerepe van az
oxigénnek az állati testben, t. i. a teljes elégés a képződött viz és
széndioxid meghatározása mellett. De hogy miként kellene e
meghatározásokat a legjobban csinálni, arra nézve nagyon eltérő nézetek
uralkodtak és egy lelkiismeretes kutató, Chevreul, minden egyes
zsirszövet analizisével heteket és hónapokat töltött el, mintha előre
tudta volna, hogy száz és egynéhány éve mellett nem kell nagyon sietnie.
Liebig ezekre a problémákra Gay-Lussac-al való együttmüködése alatt
bukkant rá először és valószinü, hogy az ő hatása bilincselte le
Giessenben, midőn már a szerves anyagok tömege hirtelen felszaporodott
és az analizis feladatainak gyors megoldása az egész kutatási ágnak
életkérdése lett. Liebig különféle közléseiben meg lehet figyelni az
egyes fokozatokat, melyeken át eljárási módja lassan megérett; amaz ugy
a tudományban, mint az életben elfogadott tételt illetőleg, hogy a
legegyszerübbre legkésőbb jövünk rá: Liebig kiáltó példát szolgáltatott.
Készülékéről, a melyen időközben változtatást alig eszközölt, a
következőket jegyzi meg: „E készüléken nincs semmi uj, csak egyszerüsége
és tökéletes megbizhatósága“. Ez az eljárási mód lett később mégis az
ütközőpont, melyből Berzelius és Liebig közt elkeseredett harcz pattant
ki.
Liebig az általa megteremtett egyszerüsités jelentőségét abban látja,
hogy uj anyagok megvizsgálásánál a szerves analizis reagensül szolgál az
anyagok tisztaságának megállapitására és másokkal való azonositásukra. A
reakcziónak megbizhatóságán kivül, lehetőleg kevés időt és munkát kell
igényelnie: „Németországban, különösen Berlinben a sok bonyolult
készülékkel csak analiziseket végeznek, nem pedig vizsgálatokat“.
Hasonló jelentőségüek Liebig munkálatai a gyökelméletről és a többértékü
savakról, a melyek giesseni müködésének kezdetére esnek. Az organikus
kémia utvesztőin egyrészt csak analitikus segédeszközökkel tudott
eligazodni, másfelől még elméleti, azaz összefoglaló és rendet teremtő
áttekintésre volt szüksége. Ha meggondoljuk, hogy ez a tudomány-ág azóta
milyen nagyszabásu fejlődésnek indult és hogy az egyes anyagok
megismerése nem rendszeresen és fokozatosan a legegyszerübb elemekből
indult ki, hanem a véletlen esélyeitől és a kisérletező tudós önkényétől
függött, be kell vallanunk, hogy egy eredményes rendszer éppen eleinte,
a már ismert anyagok csekély számánál fogva, a legnagyobb nehézségekbe
ütközött. Heves harczok indultak is meg akkoriban az uj javak mikénti
rendezése és alkalmazása körül.
A tudományban is, mint az élet más vonatkozásaiban, ugy szokás ilyenkor
eljárni, hogy régi jó példákat keresnek, a melyek szerint az uj
feladatok megoldhatók volnának. A sablónos mintákban való csalódás után
ismerik csak fel a specziális rendszerbeli elveket, a melyekre különben
a részletkérdések teljesebb megértése után jóval könnyebb ráakadni. Az
autonóm rendszer már felépülhet, később javitások és pótlások is
eszközölhetők rajta, de alapjában mégis megáll.
A szervezetlen kémiának már volt egy igen hatékony szisztémája: az
elektrokémiai dualizmus, a mely ugyan a sók sajátos tulajdonságaira
támaszkodik, de a többi anyagokra is megfelelően alkalmazható volt,
lévén a sók a legfontosabb és legnagyobb csoport. Ennélfogva a dualizmus
eszméje a szerves kémiában is megváltó ötletnek látszott és Liebig
gyökelmélete segédeszköznek pompásan beillett.
Liebig Gay-Lussac révén került a gyök fogalmához (olyan atomcsoport, a
mely egyes elemeknek bizonyos vegyületekben való funkczióit végzi),
miután kiváló tanára a cziánról irt szép tanulmányában egy tipikus
gyökre mutatott rá. Hasonló alapgondolatra jutott Wöhlerrel való egyik
közös buvárkodásában, a melylyel különös jelentősége folytán bővebben is
foglalkozunk.
Már első leveleikben tárgyalják az együttes munkálkodás szükséges
voltát; sok propozicziót azonban egyiküknek vagy másikuknak vissza
kellett utasitania, ugy hogy csak kisebb tudományos feladatokat intéztek
el közösen. Végre 1832. május 16-án irja Wöhler Kasselből, a hova
időközben átköltözött: „Komolyabb munka után vágyom; ne csináljunk talán
rendet a keserü mandulaolaj kérdésének zürzavarában?“
Liebig hozzájárult a javaslathoz és Berzeliusnak ezidejüleg igy ir:
„Wöhlerrel kezdek összeveszni; ugylátszik, a sors nem engedi, hogy olyan
valamit tegyünk, amit a másik már nem csinált volna meg, vagy legalább
ne készülne reá: igy minden eredetiségnek vége van! Legutóbb például a
keserümandulaolajjal való kisérletezésre hiv fel s én, mielőtt még
levelét megkaptam volna, összes gyógyszerész-ismerőseimet felkértem,
szerezzenek nekem keserümandulaolajat, mert foglalkozni akarok vele.“ E
közös munka, bár nagyon szomoru körülmények közt, kezdetét is vette.
Wöhler tudniillik még 1832 május 30-án azt irja: „Örülök, hogy a kérdés
tetszik neked; lássunk mielőbb hozzá!“ – mikor váratlanul elvesztette
szeretett, fiatal nejét. Liebig junius 15-én irja hozzá: „Szegény, drága
barátom, ki hitte volna ezt a rettenetes szerencsétlenséget a boldog
órák között; szegény barátom, milyen üres volna itt minden vigasztalás.
Nem tudom Néked kifejezni, milyen fájdalmas érzés fogott el, amikor ezt
a hiradást megkaptam; ugy hatott rám, mintha velem történt volna meg. Ha
elgondolom, mennyire örültetek a költözködésnek, hogy szerettétek
egymást és mennyire ragaszkodtatok egymáshoz – és most vége, gyászos
vége minden reménységnek és kivánságnak! Milyen fiatal volt, milyen jó
és kedves, mennyire pótolhatatlan a szülők és a Te számodra. Jőjj
hozzánk, kedves Wöhler; ha nem is tudunk vigaszt nyujtani, talán
segitségedre lehetünk gyászod enyhitésében; Kasselben csak saját
egészségedet teszed tönkre. Majd dolgozni fogunk együtt valamin;
Párisból amygdalint hozattam és mindjárt rendeltem 25 font keserü
mandulát. Nem szabad utazgatnod; dolgoznod kell, de nem Kasselben.
Érzem, mennyire ellenszenves lehet most minden munka néked és mégis
jobb, mintha egészen odaadnád magad a fájdalomnak. Nem is mertem eddig a
hirt feleségemmel közölni, csak lassan-lassan fogom megmondani, mert
tudom, mennyire le fogja sujtani őt. Jőjj hozzánk, a hét végére várlak.“
A szivélyes meghivás eredménynyel járt; együtt folytatták le a
mandulaolajjal való vizsgálódásaikat. Augusztus 30-án irja Wöhler:
„Megint itthon vagyok szomoru elhagyatottságban és nem tudom nektek
megköszönni azt a sok szeretetet, ameylyel magatokhoz vettetek és
magatoknál tartottatok. Boldog voltam, hogy együtt dolgozhattunk; a
keserümandulaolajra vonatkozó értekezést mellékelem.“
Ez a munkálat rendkivüli feltünést keltett, amelynek okát abban kell
keresnünk, hogy egy csomó olyan vegyületet irtak le, amelyek egymásból
keletkeztek és szorosan egymáshoz tartoznak s még sem sorozhatók be az
oxidok vagy sók ismert tipusai közé. Azt hitték tehát, hogy meg van az
alapja, legalább is _egyik_ alapja annak, hogy a szerves kémia temérdek
anyaga áttekinthető rendszerbe foglaltassék. Berzelius is épp ezért ir
róla Évi jelentésében olyan szokatlan áradozással s egy uj vegytan
hajnalhasadását üdvözli benne.
A legfeltünőbb eredményt abban látták, hogy amorf szénből, hidrogénből
és oxigénből egy igen bonyolult vegyületet, a benzoylt állitották elő,
amely e genetikusan összefüggő anyagok közös alkotórésze gyanánt
jelentkezett s igy ez anyagok a benzoylből épp ugy levezethetők, mint
egyik elemnek vegyületei. A gyökelmélet evvel hatalmas oszlopra
támaszkodhatott és Liebig elméletének sulyát kellően értékesitette is,
amig a strukturális elmélet fel nem váltotta az övének egyeduralmát,
amely azonban, megtörve bár, még ma is érvényesül.